2013. augusztus 31., szombat

20. rész

Hali!
Á, nem hiszem el, hogy ezek a szünet utolsó napjai! Egyszerre izgulok, örülök, de valahogy mégsem akaródzik visszamenni. Hát, meglátjuk. Mindenesetre mindenkinek jó sulit előre is :) 

   Békeőrök tolultak fel a színpadra, mi viszont még mindig összekapaszkodva álltunk. Egy fehér páncélos katona a hátam mögé ért, és a vállamnál fogva kezdett el hátrafelé rángatni, lefelé a színpadról. Meglepett, ijedt kiáltást hallattam, és láttam, hogy a többieket is hasonló módon távolítják el. Finnicket kerestem a szememmel, miközben tehetetlenül tekeregtem a békeőr karjai között, de nem láttam sehol. Zűrzavar támadt; a szervezők kétségbeesetten próbálták megoldani a helyzetet, miközben engem már le is taszítottak a lépcsőről, és durván terelni kezdtek, Johannával és Enobariával egy irányba.
-          Hova visznek? – Johanna ugyanolyan nyugtalanul próbált kiszabadulni a szorításból, mint én. – Vegye már le rólam a kezét, maga…
   Ekkor a békeőr felemelte a puskatust, és oldalba vágta vele a lányt. Johanna kétrét görnyedt, a torkomból pedig kétségbeesett kiáltás tört fel. Enobaria higgadtan figyelte az eseményeket, legalábbis annak próbált látszani.
-          Nyugton maradni! – parancsolt ránk az egyik békeőr, miközben egy kihalt, visszhangos folyosón tereltek minket végig. Johanna arca vöröslött a dühtől, és a fájdalomtól, én pedig hangosan sírtam.
   Annyira megrémültem, hogy szinte beleszédültem. Éreztem, ahogy a könnyeim forrón áztatják az arcom, és hallottam, hogy ingerülten rám szól valaki. A hangja viszont olyan torzan csengett a fülemben, hogy egyenesen pánikba estem, és csapkodni kezdtem.
-          Annie, hagyd abba! – Most Johanna volt az, az ő hangját felismertem. A vastag könnyfátyolon keresztül pillantottam rá, aztán Enobariára, aki lenézően méregetett.
   Egy liftbe tereltek minket, aztán szétváltunk, hogy mindenkire jusson egy őr. Szipogva botorkáltam végig a folyosón, ami a lakosztályunkhoz vezetett, végül a velem tartó békeőr egy barátságtalan morgással kísérve beterelt az ajtón, és bevágta mögöttem.
   A lakosztályban csak néhány lámpa égett, a nappaliban pedig a teljes csapatunk foglalt helyet. Finnick is ott volt, épp hevesen gesztikulálva magyarázott valamit Marcusnak. Egy pillanatig nem is vettek észre, és Marcus olyan hangosan és mérgesen válaszolt Finnicknek, hogy összerezzentem. Tágra nyílt szemekkel bámultam rájuk, amikor Bertine végre megpillantott.
-          Annie! – kiáltotta, aztán beharapta az ajkát, mintha valami épp ki akart volna csúszni a száján.
   Finnick megpördült, az arca vöröslött a dühtől. Gyors léptekkel indult meg felém, és erősen magához szorított.
-          Bántottak? – kérdezte hangosan, valószínűleg még az előző vita miatt felindulva. – Bántottak, Annie?!
-          Nem! – emeltem fel a hangom, és gyorsan elhúzódtam.
-          Bocsánat, én…
-          Nem hiszem el, Odair! Ezzel az egésszel már javarészt leleplezted a kormányt! Te nem lehetsz szerelmes, nem érted?! Nem ezt beszéltük meg, mindent elszúrtál! Hogy lesznek így támogatóitok? Ki a franc fogja megmenteni a seggeteket?! Mégis mit gondoltál?!
   Finnick nagy levegőt vett mielőtt válaszolhatott volna, és éreztem, hogy ingerülten fogja tenni, ekkor azonban hirtelen zokogásban törtem ki. Finnick tágra nyílt szemekkel bámult rám egy pillanatig, de aztán mégis Marcus felé fordult.
-          Nagyon jól tudod, hogy ki! – kiabálta, a kezei ökölbe szorultak. – Ti kevertetek bele ebbe az egészbe, legalább a saját szaros interjúmon hadd mondjak azt, amit akarok!
-          Önként vállaltad!
-          Mi a francról beszéltek?! – zokogtam fel, és vádló, könnyes tekintettel meredtem Finnickre. Az orrlyukaim kitágultak, és reszketni kezdtem. Bertine dühös pillantást vetett a két férfira, de egyikük sem válaszolt.
-          Annie… - Finnick hangja még mindig kicsit ingerült volt, ezért elhátráltam.
-          Titkoltok valamit! – kiáltottam, és megragadtam az egyik asztal sarkát. Olyan erősen szorítottam, hogy az egész tenyerem elfehéredett.
-          Annie! – Finnick óvatosan közelített felém.
-          Hazudtál! Ha szeretnél, elmondanád! Hazudtál, mindenben!
   Marcus megindult felém, és durván elkapta a karom. A tekintetét az enyémbe fúrta. Az ajkaim elnyíltak, és egy meglepett kiáltás csúszott ki közülük. A mentorom ujjai olyan erősen fogták be az alkarom, mint egy satu, én pedig kétségbeesetten próbáltam magam kitépni, de dühös, villogó szemeit látva ledermedtem.
-          Ezt most azonnal befejezed, hallod? – A szorítása engedett kissé. – Épp az előbb tette kockára a támogatóit miattad, nem veszed észre?
   Könnyes tekintettel néztem fel Finnickre, aki úgy bámult rám, mintha mindjárt elsírná magát. Makacsul ráztam meg a fejem.
-          Meggyűlölték őt miattad – folytatta Marcus. – Nem veszed észre, hogy minden lépése a te kedvedért történik? Hogy állandóan te vagy a fejében, hogy a saját érdeke elé helyezi a tiéd? Gondolkodj már el! – Azzal eleresztett, én pedig gyorsan hátrahőköltem, miközben hangosan ziháltam. Finnick szemei gyanúsan csillogtak, aztán sietve odakapott a kezével.
   Bertine óvatos léptekkel közeledett felém, és kinyújtotta a kezét, hogy megöleljen. Amikor az arcom a vállához ért, újra elsírtam magam. Bertine halkan csitítgatott, miközben Marcus felhajtott valamit egy pohárból, Finnick pedig a tenyerébe temette az arcát.
-          Aludnotok kell – mondta színtelen hangon Bertine. – Holnap kezdődik. Korán kell kelnetek. És Marcus, azt hiszem jobb, ha mi megyünk.
   Leültetett a kanapéra, és intett Marcusnak, hogy kövesse. A mentorom lustán emelkedett fel, és köszönés nélkül kiment a lakosztályból. Amint becsukódott utánuk az ajtó, Finnick felemelte az arcát, és könnyes szemmel a semmibe bámult.
   Erős bűntudat kerített hatalmába. Azonnal késztetést éreztem, hogy kijavítsam a hibámat, szipogva szólaltam meg:
-          Nem… Nem gondoltam komolyan…
   Nem válaszolt. Tudtam, hogy szörnyen rosszul esik ez neki, minden amit mondtam, de egyszerűen fogalmam se volt, hogy tehetném jóvá. Hiszen holnap vége mindennek…
   Finnick ekkor egy hirtelen mozdulattal felállt, és leguggolt elém. Meglepetten néztem a szemébe, mire már nem tudott mit kezdeni a könnyeivel, azok lecsorogtak az arcán. Gyorsan odakapta a kezét, és durván ledörzsölte őket az arcáról.
-          Nézz rám – mondta határozottan. – A szemembe.
   Engedelmeskedtem.
-          Holnap bekerülünk az Arénába. Felfogtad? – A hangja megremegett, de még mindig dacosan bámult rám. Bólintottam. – Rendben. Most pedig nagyon figyelj rám. Ha megszólal a gong, nem ugrasz le a fémlemezről. Megvársz, érted? Én a Bőségszaruhoz megyek, szerzek magunknak fegyvert, és Johannával együtt odamegyünk érted. Sehova sem mész onnan addig, amíg én azt nem mondom, világos? A te érdekedben.
-          És ha megpróbálnak a lemezen hozzám érni? – kérdeztem elhaló hangon.
-          Nem fognak veled foglalkozni. Nem vagy nekik ellenfél, az elején nem fogják rád pazarolni az erejüket. – Akár rosszul is eshettek volna a szavai, de most inkább csak összeszorított ajkakkal bólintottam.  
-          Jó – sóhajtottam. – Így lesz.
-          Igen, így lesz. – A tekintete az ölemben összefűzött ujjaimra vándorolt. – Kellett a nyugtató? Nem láttam, hogy beadtad volna magadnak.
   Megráztam a fejem. Finnick mintha halványan elmosolyodott volna.
-          Tudom, hogy nem gondoltad komolyan – mondta hirtelen. – De én igen. Az egész vers minden sorát.
-          Miért nem mondtad soha…?
-          Talán szégyelltem – válaszolta, és a tenyerébe fogta az egyik kezem. – Nem épp férfias hobbi.   
-          Jaj, Finn – suttogtam, és éreztem, hogy legördül az arcomon egy kósza könnycsepp. – Kiben bízhatok még majd, rajtad kívül? Ha esetleg elvesztenénk egymást.
-          Katniss, Peeta, Wiress, Beetee és Johanna nem fognak megölni. – Finnick hangja határozottan csengett. – És még jó páran nem, de ők a biztosak.
-          Johanna? – kérdeztem, miközben Finnick mellém telepedett.
-          Johanna a barátom Annie, talán az egyik legjobb. Nem lenne képes megölni téged, miattam.
-          Akkor jó. – Megpróbáltam kierőltetni egy gyenge, erőtlen mosolyt. – És a Tizenkettesek? Bennük miért vagy olyan biztos?
-          Túl jó a szívük ahhoz, hogy megtegyék.


   A köntös frottíranyaga kellemesen ölelte körül kissé még nyirkos bőröm, ahogy összehúzódtam az ágyon. Finnick elnyúlt mellettem, és szórakozottan beletúrt csuromvíz hajába. Mintha kerülte volna a tekintetem, talán szégyellte magát amiatt, hogy előttem sírt.
   Nem értettem a távolságot a testünk között. A tegnap éjjelre gondoltam, a forróságra, ami elöntötte az egész bensőmet. Az erős karokra, amik tartottak, és amik most olyan messze voltak tőlem.
   A lakosság kikelt magából. Tüntetések, megmozdulások szerveződtek a Mészárlás szabályainak megváltoztatásáért, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Olyan dologért harcolnak, amit nem fognak megkapni, ugyanis Snow vért akar. A mi vérünket.
   A szemközti épületóriáson villogó visszaszámláló neonfénye bevilágította a tágas szobát, megvilágosítva Finnick arcát is. Egyenes orrának sötét vetülete terült szét az arccsontján, szempillái fekete, hosszúkás árnyékocskákat vetettek a szemei alá. Mézbarna haja most lilás-kékes, göndör fürtök kavalkádja volt.
   Az üresség visszatért. Azt hittem, félelmet fogok érezni, vagy bekattanok, de nem. Csak kongott a belsőm a nagy semmitől, ami benne volt. A szemeim szúrtak a sós könnyektől, amik már agyoncsípték őket, de már felszáradtak. Nem sírtam, most nem.
   Finnick karja olyan váratlanul nyúlt ki felém, hogy először nem is vettem észre. A fény játszott az izmok domborulatain, a dudorodó ereken. Az ujjaink lassan fonódtak össze, aztán nem bírtam tovább nélküle. Egy reszketeg sóhajjal kísérve csusszantam az ölelésébe, az arcomat a nyaka és válla meleg találkozásába fúrtam.
-          Gyere ide – súgta a fülembe, a kezével pedig még közelebb húzott magához.
-          Hát ennyi… - A hangom elcsuklott, ezért nem fejeztem be a mondatot.
-          Sss. Ne, most ne. Kérlek.
-          Fi… - akartam mondani, de nem bírtam kipréselni magamból a nevét. A friss könnyek forró csíkokat hagyva maguk után gurultak le az arcomon, beleolvadva Finn fürdőköpenyébe.
   Ő azonban csak szorított magához, egyre erősebben, egyre határozottabban, a légzése minden pillanattal szaporább lett, összesimuló mellkasainkon keresztül éreztem a szíve heves verdesését.
   Mondani akartam valamit, de ez a pillanat mintha pengeélen táncolt volna; törékeny volt, és múlandó, én viszont csak még többet akartam belőle.

   A nap első sugarai sárgán vetültek rá a hullámzó tengerre. Lágy szellő fújt, a pálmák levelei lengtek a mozgó levegőben. Forró napnak ígérkezett a mai. A Királynő mosolyának kagylós feneke nyikorgó hang kíséretében ringott a vízen, a vitorla pedig hangos surrogással kapott bele a szellőbe.
-          Nincs jó szelünk – szólalt meg Finnick, miközben az egyik árbocba kapaszkodva felállt a korlátra.
-          Akkor mi lesz? – kérdeztem kuncogva.
   Finnick ajkán pimasz vigyor jelent meg. – Bele kell ugranunk – mondta. – Sajnálatosan…
-          Nagyon sajnálhatod – jegyeztem meg csípősen, de a következő pillanatban már fejtettem is le magamról a ruhám. – Nem fogok meztelenül úszkálni, még ha csak hajnal van is.
-          Pedig nincs rajtad melltartó – húzta el a száját, és letolta a nadrágját. – Észrevettem ám!
-          Milyen jó megfigyelő vagy – mormogtam, és a korláthoz sétáltam. – De inkább pólóban ugrom.
-          Ahogy akarod, Anns, de ugranod kell – kacsintott rám, és a következő pillanatban már el is tűnt a korlátról – egy hangos csobbanás kíséretében.
   Mosolyogva néztem le utána, és meg sem lepődtem azon, hogy majdnem két percig a felszín alatt maradt. Aztán megrántottam a vállam, és a pólóm is a fedélzeten landolt. Átvetettem a lábam a korlát fölött, de mielőtt ugorhattam volna, Finnick csuromvizes feje bukkant fel, a szájából vízsugarat köpve. Amikor meglátott, elvigyorodott.
-          Mégsem félsz a hajnalban kukkoló helyiektől? – kiáltott rám derűsen.
   Megráztam a fejem, és a szokásos idétlen, röfögő hangon felnevettem.
-          Istenem, ez nagyon cuki! – Finnick a hátán lebegett, és maga felé intett. – Na, ugorj!
-          Cuki a francokat, mint egy disznó!
--  Nem fogok veled vitatkozni! - nevetett fel, és intett a fejével. Elkuncogtam magam, aztán elrugaszkodtam, hogy egy pillanat múlva körülöleljen a jeges tengervíz.   

2013. augusztus 28., szerda

19. rész

   Miután az emberek elcsendesedtek, Caesar Finnicket szólította. Ő kelletlenül, merev mozdulattal állt fel a székből, de amikor kiegyenesedett, azonnal fölvette a szexi szívtipró maszkját; az arcán félmosoly jelent meg.
   Caesar nem tért azonnal a tárgyra. Körülbelül egy percig olyan dolgokról beszélgetett vele, amik ilyenkor szokásosak: hogy érzi magát, mit gondol, mi lesz most a rajongóival, de aztán persze végül könyörtelenül szóba hozott.
-          Finnick… Szeretnénk hallani ezt az egészet a te szádból is. Kérlek!
-          Mit akarsz hallani, Caesar? – dőlt hátra hanyagul, a lábait keresztbe téve.
-          Jaj, nem látod, hogy a közönség tűkön ül, hogy több részletet megtudjon a dologról?
   Finnick habozott. Láttam, hogy töri magát, mintha nem tudna dönteni valamiben. Gépiesen rágni kezdtem a körmöm, és azon törtem a fejem, mire készülhet. Marcus őrjöngeni fog, ha nem tartja be a megbeszélteket. És még az interjú előtti utolsó percekben is megpróbált lebeszélni az egészről. Persze már nincs visszaút.
-          Igazán? – Finnick szemöldöke a homloka közepére szaladt, és a tömeg felé fordult. – Hát rendben.
   Caesar elégedetten dőlt hátra, és érdeklődő tekintettel bámult Finnre. Nagyot nyeltem. Rosszat sejtettem, vagy legalábbis olyat, ami nem volt tervben.
-          Tudtad, hogy van írói vénám? – Finnick olyan hirtelen tért el a tárgytól, hogy Caesar arcán őszinte meglepetést véltem felfedezni. Ami azt illeti, valószínűleg az én arcom is hasonlóan nézhetett ki.
-          Tényleg? – kérdezett vissza a műsorvezető, hitetlen hangon.
-          Hazudnék ilyesmiben?
-          Te kerülöd a választ a kérdésre. – Caesar sértődöttséget színlelt.
-          Épp ellenkezőleg – hajolt előre Finnick, a szeme csillogott. – Gondoltad volna rólam, hogy ha rossz kedvem van, verseket írok?
   Verseket? Egyszerre éreztem magam meglepettnek, és elárultnak. Bántott, hogy erről én nem tudtam, pedig már elég régóta együtt vagyunk.
-          Szeretek valakit – mondta könnyed hangon, miközben nyílt tekintettel nézett Caesarre. – De senki sem tudja, hogy kit. Most viszont hajlandó vagyok elárulni.
-          Talán verset írtál hozzá? – lepődött meg Caesar.
-          Pontosan.
-          Hűha. Hallhatnánk?
   Ekkor minden világos lett. Finnick a saját versét idézgette fel az interjú előtt, ezt formálta az ajkaival némán. És most itt készül előadni, egész Panem előtt. Ahelyett, hogy az igazi tárgyra térne, és elmondaná, hogy csak kihasznál engem. Fogalmam sem volt, hogy mi a célja ezzel az egésszel.
   A tömeg ekkor morajlani kezdett, izgatott nők zavart vihogását, vágyakozását lehetett hallani. Úgy epekedtek Finnick után, vagy azután, hogy róluk szóljon a vers, mintha nem is emberek, hanem robotok lettek volna. Undorító, gondoltam, de kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni. Ami azt illeti, a versre is. Vajon hogy fogja becsapni a Kapitóliumot? Milyen nőt fog imádni a versében?
   A következő pillanatban Finnick már szavalt is. Két sor kellett, hogy a felismerés villáma belém vágjon. Rólam szólt. Rólam, Annie Crestáról, méghozzá nagyon is felismerhetően. Finnick senkit sem akart becsapni. Hát erre készült.
   Meglepődtem azon, hogy mennyire nem csöpögős az egész, hogy mennyire ízlésesen van megírva, és mégis mindent tükröz. Szó volt minden porcikámról: a bőrömről, a nyakamról, a csípőmről… Úgy éreztem, mintha Finnick egyenesen meztelenre vetkőztetne az ország előtt. A nevetésemnek több sort szentelt, és kifejtette, mennyire nem érti, hogy én miért utálom. Az igaz volt, hogy sokat nyafogtam az idétlen röhögésem miatt, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire megmarad benne. Rátért arra, hogy milyen jól érzi magát velem, és hogy legszívesebben felkapna, és elrohanna velem, valami békés helyre. Ezzel ért véget, vagy valami hasonlóval, az az igazság, hogy már nem csak a szavaira koncentráltam. Az arcán beleélés, szeretet látszott, és ijedten vettem észre, hogy a szememből egy forró könnycsepp gördül ki. Gyorsan kaptam oda a kezem, és halkan szipogni kezdtem.
   Caesar egészen elképedt, és látszott rajta, hogy felismert. Elismerően bólintott, aztán megszólalt a gong, és kezet fogtak Finnickkel. A tömeg pedig újra tombolni kezdett.
   Finnen látszott, hogy megkönnyebbült, és amikor lehuppant a székébe, találkozott a tekintetünk.
-          Ne sírj. – Némán formálta ezt a két szót a szájával, de közben megfogta a kezem. Tudtam, hogy egész Panem minket néz, és kíváncsi lettem volna most az apám arcára. Vagy a bátyáméra.
   Ezután valahogy nem tudtam az interjúkra koncentrálni. Jöttek-mentek a kiválasztottak, és csak néhány szófoszlányt sikerült elkapnom. Sokan például a szabályok megváltoztatásáért lobbiztak, amivel a közönség nagyon is egyetértett.  Vicces, talán ők maguk akarják kikaparni a szemem, ezért mentenének meg.
   Néha összenéztünk Finnel. A szeme még mindig csillogott, és ahogy rám pillantott, az ajka dögös félmosolyra húzódott. Akaratlanul is beleborzongtam, és hirtelen nem is tűnt furának, hogy a többiek interjúja alatt váltunk néma, de mégis mindent elmondó beszélgetést.
   Amikor Johanna vonult ki, ez kis időre abbamaradt köztünk, és mindketten a lányra figyeltünk. Róla azt gondoltam volna, hogy heves anyázások közepette kezdi el szidni a hatalmat, de nem ez történt.
-          Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmi kötődés fog kialakulni közöttünk, és a Kapitólium polgárai között… Szerintem sokkal jobb lenne, ha valahogy meg tudnánk ezt változtatni. Ez a kötelék már nagyon erős, kegyetlenség lenne szétszakítani…
   Cecelia egészen eltért a témától: a gyerekeiről mesélt, akiket hátrahagyott, és szinte könyörgött a támogatóknak, hogy ha ő maga nem is, de a kicsik jussanak eszükbe. Idegesen fontam össze az ujjaim, ez tényleg elég hatásos volt.
   Eltelt egy kis idő, és a közönség már végképp nem bírt magával. Könyörögtek, hogy legyen szabálymódosítás, hogy ne hagyjanak minket meghalni. Aztán kivonult Katniss, abban a feltűnő menyasszonyi ruhában, és végképp elszabadult a pokol. Caesar alig bírta lenyugtatni az embereket, és amikor ez sikerült, már majdnem letelt a Tizenkettes lány ideje. Caesar szabad kezet adott neki:
-          Van valami, amit mindenképpen szeretnél elmondani nekünk?
   Katniss halkan, és szomorúan válaszolt, majd felállt, hogy megmutassa a ruháját. Lassan kezdett el forogni, kezeit a magasba emelve. Ekkor azonban többen is felsikoltottak a nézők soraiból. Összeszűkítettem a szemem, és észrevettem a halvány füstcsíkot, ami a ruhából szállt fel. Finnickre pillantottam, aki feszülten figyelte a történéseket; a következő pillanatban azonban tátva maradt a szája. Katniss fehér ruhája hirtelen kigyulladt, halvány füsttel borítva be a színpadot. Aztán az eredeti anyag alól valami egészen más bukkant ki. A reflektorok egyenesen a lányra világítottak, fényük pedig kékesfekete tollakon csillant meg. Katniss mély levegőket vett, aztán kitárta a karjait, mintha épp fel akarna szállni. Finnick egészen előredőlt, döbbenten sandított rám. Katnissből fecsegőposzátát csináltak.
   Egy pillanatig csak elképedve bámultam a lányt, aki még mindig nagyon meglepettnek látszott. A teremben síri csend támadt, Katniss pedig hátranézett, leengedve szárnyas karjait. Meghűlt bennem a vér, amikor rájöttem, hogy konkrétan még egy löketet adnak a lázadásnak. Hogy Katniss stylistja épp most gúnyolta ki újra az elnököt. Ekkor megszólalt a gong.
   Caesar még mindig alig tért magához, de aztán gyorsan kapcsolt, és már hívta is Peetát. A srácnak sokkal nagyobb szája volt, mint azt a kiképzésen észrevettem. Ugratták egymást Caesarral, a közönség pedig hangosan nevetett a poénjaikon. Aztán Caesar itt sem habozott sokáig. A Nagy Mészárláson való részvételéről, és az érzéseiről kérdezte, Peeta pedig bánatos mosollyal az arcán válaszolgatott.
-          Rádöbbentél, hogy már nem tudjátok megtartani az esküvőt?
   Peeta a padlóra szegezte a tekintetét, mintha gondolkodna. Finnre sandítottam, aki sokszor említette, hogy szerinte ez nagyon korai, és hogy biztos benne, hogy ez is csak egy marketingfogás, amihez a Kapitólium felhasználja a két tinit.
-          Az a helyzet, hogy már összeházasodtunk.
   A termen meglepett, hangos morajlás söpört végig, Caesaron pedig látszott, hogy kicsit sok neki már ma estére ez a meglepetésáradat.
-          De… Ez hogyan lehetséges?
   A fiú a Tizenkettedik Körzetben szokásos szertartásról kezdett el beszélni, arról, hogy enélkül az ottani párok nem is érzik magukat igazán összetartozva. Nem hivatalos házasság, hanem valami, ami teljessé teszi az egészet.
   Összenéztünk Finnickkel. A Negyedik Körzetbeli esküvők egészen másnak hatottak a Tizenkettedik Körzeté mellett. Ott örültek, ha meg tudták vendégelni a szűk családi kört, nálunk viszont már arra is futotta az embereknek, hogy egy kisebb mulatságot rendezzenek. A közös kenyérpirítás a Tizenkettedikben megindított bennem valamit. Szűkös megoldás, de nagyon romantikus. Nálunk ez összetettebb: a menyasszony és a vőlegény ketten elénekelnek egy dalt, ami a házasságot magához a tengerhez hasonlítja, aztán beborítják őket egy hálóval. A háló alatt kell kimondani az esküt, majd sós vízzel kenik be egymás ajkát. Ezt követi a csók, és a szerény mulatság.
-          Azért örülök, hogy legalább pár boldog hónapot együtt tölthettetek. – Caesar hangja egészen elhalkult.
-          Én viszont nem örülök, már bánom, hogy nem vártuk meg, míg hivatalosan összeházasodunk.
   Caesar meghökkent, és azt kezdte bizonygatni, hogy azt hinnénk, emiatt boldognak kéne lenniük. Peeta elhallgatott egy pillanatra.
-          Talán egyet tudnék érteni… - Itt megállt egy pillanatra, láttam, ahogy megmozdul a torka, miközben nyel. – Ha nem lenne a baba.
   Meglepett hang tört fel a torkomból. Baba? Finnick elkerekedett szemmel kapta felém a tekintetét, de aztán gyorsan félre is nézett. A közönség egy pillanatig meg sem tudta emészteni a szavait, de amikor ez megtörtént, elszabadult a pokol. Sokan kiabálni, sírni kezdtek, Caesar már végképp nem bírt velük. Ekkor hirtelen megszólalt a himnusz, olyan hangerővel, hogy ijedtemben ugrottam egyet. És történt más is.
   Katniss hirtelen felállt, és megfogta Peeta kezét, a másik oldalon pedig Chaff csonkjáért nyúlt. Sorban álltak fel a kiválasztottak, a fülsüketítő himnusszal kísérve, és kapaszkodtak egymásba. Finnick felpattant, amikor Myrtle felé nyúlt, majd intett nekem is, hogy emelkedjek fel. Remegő térdekkel engedelmeskedtem, amikor Finnick ujjai puhán az enyémhez értek, aztán gyorsan Beetee kezéért kaptam.

   A stúdióban eluralkodott a káosz, a kivetítők sorban kapcsoltak ki, és tudtam, hogy az adást is megszakították. De késő volt. Az emberek látták, hogy mit teszünk, látták, hogy a kiválasztottak is összefognak, egymásba kapaszkodnak. Megtestesült az, amit eddig nem mertek kimondani: a körzeteknek egyesülnie kell. 

2013. augusztus 25., vasárnap

18. rész

   A szervezők lázasan gesztikulálva vitatkoztak, miközben mi a háttérben várakoztunk. Tíz perc volt hátra a kezdésig, és késésben voltak az elrendezéssel.
   Finnick feszes állkapoccsal állt mellettem, és hagyta, hogy az egyik kezemmel belekapaszkodjak. A másikkal a szoknyám ráncaiba rejtett kis ampullát markoltam, a világért sem engedtem volna el.
   A kiválasztottak megint nem látszottak valami komolynak. Chaff-ről például lerítt, hogy tesz az egészre, egyedül a Tizenketteseken láttam a parázás jeleit.
   Katniss egy álomszép menyasszonyi ruhába volt felöltöztetve. Azt tudtam, hogy Peetával az esküvőjükre készülnek, de ez már kicsit furcsa volt. Hiszen már semmiképpen nem házasodhatnak össze… Kíváncsi voltam, mi ezzel a céljuk.
-          Annie. – Finnick olyan hirtelen szólalt meg, hogy egy pillanatig fel sem fogtam. Sietve kaptam fel a fejem.
-          Hm?
-          Biztos, hogy ezt akarod? Még mindig azon jár az agyam, hogy meg foglak alázni.
-          Persze. De muszáj erről beszélni? Így is mindjárt idehányok.
-          Csak ne a zakómra – mosolyodott el halványan Finn, amit képtelen voltam nem viszonozni.
   Ekkor ideges szervezők jelentek meg, és feltereltek minket egy lépcsőn, ami a színpadra vezetett, pontosabban egy súlyos, vörös függönnyel elkerített részére. Huszonnégy, az interjúkon használatos fajta karosszék volt felállítva, félkör alakban. A háttámlákra a neveinket és a körzetünket mutató táblákat erősítettek. Miután mindenki elfoglalta a helyét, csend támadt a kiválasztottak között, és hallani lehetett a közönség morajlását. Több ezren, nem, százezren fognak minket figyelni ma este. Finnickre pillantottam, aki idegesen bámulta a kezeit. Soha nem szokott így viselkedni, nem az a lámpalázas típus, de ezt most betudtam a kis színjátékunk miatti aggályainak.
   Végre az utolsó szervező is leszaladt a színpadról, miközben odakiáltott nekünk, hogy kezdünk. Nagy levegőt vettem, és ekkor fülsüketítően megszólalt az a jól ismert dallam, majd a bemondó:
-          Hölgyeim és uraim, köszöntsék mindannyiunk kedvenc műsorvezetőjét; Caesar Flickermant!
   Flickerman a zene, és a saját nevetése kíséretében köszöntötte a közönséget, és bejelentette, hogy már nem kell sokat várni: hamarosan kezdetét veszi a Hetvenötödik Éhezők Viadala. Nagyot nyeltem, szörnyen frusztrált, hogy nem látok semmit a függönytől. Megszorítottam a nyugtatós ampullát a szoknyámban, és kihúztam magam.
   A fejemben száz meg száz gondolat kavargott össze-vissza. Nem is illettek ide, de valahogy megnyugtattak. Elképzeltem, ahogy röfögve felnevetek, vagy hogy körbeugrálok a homokban, a parton, miközben Finnick egy pálma alatt hűsöl. Milyen jól esett volna most a sós vízen lebegni, a hullámok hűvös simogatásával kísérve… Olyan fajta sóvárgás kapott el, hogy megmarkoltam a székem karfáját. Oldalra sandítottam.
   Tőlem jobbra Beetee ült, feszülten tördelgetve a kezeit. A másik irányban Finnick megnyugtató alakja foglalt helyet. A tekintetét a súlyos függönyön tartotta, az ajkai pedig mozogtak. Összeszűkítettem a szemeim. Olyan volt, mintha magában beszélne, mintha felmondana valamit.
   Nem volt időm elgondolkodni ezen, mert a következő pillanatban Flickerman szavai kizökkentettek.
-          Azt hiszem, már nem kell bemutatni őket önöknek, de én azért megteszem! Íme, a Hetvenötödik Éhezők Viadalának büszke kiválasztottjai!
   A függöny tompa surrogással húzódott félre, megmutatva minket a közönségnek. Elkerekedett a szemem. Nem is emlékeztem, hogy ilyen gigantikus ez a csarnok: több ezren ültek a székeken. Az emberek ugyanúgy megrészegültek a látványunktól, mint a bemutatón. Kiabáltak, tapsoltak, és még Flickermannek is meggyűlt velük a baja, alig tudta lecsillapítani a tömeget. Az első sorokból ki tudtam venni pár női hangot, akik Finn nevét kiáltozták. Újra rásandítottam; a tekintete még mindig ugyanolyan üresen tapadt a szemközti falra, a közönség fölé, az ajkai még mindig mozogtak. Mit csinálhat?
   Nagyot nyeltem, és ellenőriztem, nem veszett-e el az ampulla. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az ujjaim érzékelték a hideg anyagot a szoknyám ráncában. Flickerman elsütött még néhány poént, aztán rátért a lényegre, nem sokkal később pedig Cashmere-t szólította.
   Lélegzetelállítóan nézett ki, és csak úgy sugárzott róla a magabiztosság. Merész, mély dekoltázsú, rövid ruha volt rajta, hullámos szőke tincsei lágyan omlottak a vállára. Amikor azonban beszélni kezdett, megváltozott a légkör. Cashmere arról mesélt, hogy tudja, mennyit fognak szenvedni az emberek a Kapitóliumban az elvesztésünk miatt, és hogy ez valahogy mindig sírásra készteti őt. Magamban beismertem, hogy Cashmere jó taktikát választott; a behízelgés hatásos.
   Gloss arról beszélt, szeretettel gondol az itteniekre, mert hálás azért a sok jóért, amit a nővérével kaptak tőlük.
   Beetee már kicsit bátrabb témát feszegetett, méghozzá a Nagy Mészárlás jogszerűségét, igazságosságát, és felvetette a vizsgálat lehetőségét az ügyben. És igen, egy kedves, vagy hízelgő mondatot sem hallottam tőle a kapitóliumi emberek felé. Amikor végül kezet fogtak Flickermannel, olyan nehéz súllyal nehezedett rám a felismerés, hogy majdnem leborultam a székről. A szívem majd kiütötte a bordáim, a gyomrom egyetlen apró gombóccá zsugorodott össze. A nyugtató, a nyugtató, mondogattam magamban, de meglepetten mustráltam, hogy nem hallom a recsegést. Inkább felszegtem az állam, és megmarkoltam a két karfát. Caesar pedig már el is kezdte a bejelentésem.
-          Bizonyára mindannyian emlékeznek még a Hetvenedik Éhezők Viadalának győztesére. A lányra, aki úgy úszta közelebb magát a győzelemhez, mint egy hal. Sok ideje nem hallottunk felőle, de most itt van! Köszöntsék nagy tapssal Annie Crestát!
   Caesar karja az irányomba lendült, a tömeg pedig olyan hangosan tapsolt meg, hogy meglepődtem. Bizonytalanul álltam fel a székből, az arcomon halvány mosoly jelent meg. Légy aranyos Annie, sebezhető, hiszen te vagy a játékszer! – gondoltam, és a lehető legártatlanabb kifejezést erőltettem magamra. Caesar megfogta a kezem, úriember módjára megcsókolta, és az előrébb lévő székekhez vezetett, hogy aztán szembeüljön velem.
-          Nos, Annie. Üdvözöllek újra itt, a Kapitóliumban!
-          Köszönöm – válaszoltam, és gyorsan hozzátettem. – Nagyon furcsa újra itt lenni.
   Nagyon furcsa? Ez volt aztán a jó húzás…
-          Tényleg? Nem csodálom, nagyon régen jártál itt. Változott valami?
-          Hű, hát… - hebegtem. – Ami azt illeti, nem igazán. Ugyanolyan szép és hihetetlen ez a város, mint öt éve.
   Caesar barátságos mosollyal válaszolt: - Örülök, hogy így gondolod. Te viszont megváltoztál – jegyezte meg. – Persze, csak jó irányba.
    Szerény mosoly jelent meg az arcomon, de éreztem, hogy elpirulok. Zavartan igazítottam egyet a szoknyámon, kitapintva az ampullát. Ott volt, megnyugtatóan, hűvösen.
-          Na és, milyenek a többiek? – érdeklődött, kíváncsian előredőlve. Színes haján megcsillant a reflektorfény, ahogy csillogó öltönyén. Zavartan köszörültem meg a torkom:
-          Szinte senkit sem ismerek itt… De néhányan komolyan a frászt hozták rám. Mondjuk ez nálam nem olyan nehéz.
   A közönség soraiból mérsékelt, udvarias nevetés hangzott fel, én pedig hirtelen rettenetesen büszke lettem magamra. Ez azonban olyan hamar elszállt, ahogy jött, Caesar ugyanis hirtelen rátért a lényegre:
-          Azt hiszem, van egy dolog, amire mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk – mondta sejtelmesen, és a közönség felé fordult. – Igazam van?
   A tömeg egyetértően morajlott fel, én pedig jó sok levegőt szívtam a tüdőmbe. Hát kezdődik. Bólintottam, jelezve, hogy értem miről beszél.
-          Amikor kihúztak téged… Talán ez volt az egyik legdrámaiabb pillanat idén, az aratások között. Viszont… Szerintem, tudod, mire akarok kilyukadni.
-          Igen, azt hiszem – mondtam halovány hangon, és kihúztam magam.
-          Sajnos most nincs időnk visszajátszásra, de ugye önök is emlékeznek? – Újra a közönséghez fordult, akik igenlően, egy emberkért kiáltottak fel. A hangok azonban nem csak kíváncsiak voltak: gyűlöletet is éreztem. Erős, féltékeny gyűlöletet. A hátamon felálltak a pihék, úgy éreztem, menten elájulok.
-          Amikor kisorsoltak, Finnick Odair nevét kiáltottad. – A kivetítők egy pillanatra az ő arcát mutatták. Finnick kifejezéstelen arccal ült, semmi érzelmet nem mutatott. Ezek szerint ő is belekezdett már a színjátékba. – És hozzá is akartál szaladni. Remélem, nem sértelek meg vele, ha azt mondom: ad ez egy kis okot valamiféle gyanakodásra, na meg a pletykák is elég szépen megindultak. Mi lenne, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba?
   Egy pillanatig csak bámultam a semmibe, és úgy döntöttem, nem lesz velem ilyen könnyű dolga.
-          Maguk mire gyanakszanak? – A tömeg felé fordítottam a tekintetem, az állkapcsom megfeszült.
-          Hát, egy teljesen átlagos ember azt hinné, hogy van közöttetek… valami.
   Itt volt a pillanat, most kellett elkezdenem. A szám bánatos mosolyra húzódott, a tekintetem összekulcsolt kezeimre vándorolt.
-          Van – mondtam hirtelen. – De nem az, amire én vágyom.
   Flickerman mintha meghökkent volna. – És mi is pontosan?
-          A kapcsolatunk nem érzelmeken alapul, hanem valami egészen máson – mondtam színtelen hangon, és direkt felsóhajtottam, lehetőleg jó feltűnően, hogy mindenki lássa, mennyire vágyakozom Finnick szerelmére. – Mi csak… szeretők vagyunk.
-          Ó, értem. – Caesar együttérzőn pillantott rám. – És te mást vársz ettől az egésztől, jól értettem?
-          Ezt már százszor megbeszéltük, de Finnick nem akar tőlem érzelmeket. Nem tudok mit tenni – mondtam halkan, és meglepetten vettem észre, hogy nem is olyan nehéz beleélni magamat ebbe a szerepbe.
-          Tehát… Te szerelmes vagy belé?
-          Rajongásig szeretem őt – sóhajtottam, és láttam, ahogy a kivetítők megint csak Finnicket mutatják: most már látszott rajta, hogy küszködik. De mi ellen? – De ez nem kölcsönös.
-          Ó – mondta Ceasar. – Nem gondolod, hogy a Viadal majd összehoz titeket?
-          Semmi esély. De nem baj – szomorkásan, halkan nevettem fel. – Megelégszem azzal, ami van. Ez is több, mint a semmi.
   Caesar most mintha kicsit elszomorodott volna. Újra elmosolyodtam. A három perc viszont még nem telt le.
-          Azért tápláld még a reményt – mondta kedvesen. – Én bízom benne.
   Ekkor egy hangos kiáltás szelte át a levegőt. Egy nő kiáltott fel hisztérikusan: - Ribanc!
   Pont ezt a hatást vártam. Előredőltem, és tűrtem, ahogy egyre többen hangosan szapulnak, Caesar pedig kicsit ingerülten próbálta meg lenyugtatni a közönséget, amikor végre megszólalt a gong. 


   Pár pillanatig még eltartott Caesar kétségbeesett próbálkozása a tömeg lenyugtatására. Akaratlanul is oldalra pillantottam. A kiválasztottak többsége döbbenten pislogott rám, de talán még döbbentebben Finnickre. Az ő arca árnyékba borult, de amikor rám nézett, bűntudatot fedeztem fel a tekintetében. 

2013. augusztus 23., péntek

17. rész

Yay!
Most nagyon örülök, mert bejelentették a Cressidát alakító színésznőt. Ez ugye tudjátok mit jelent..?:) Komolyan, ennyire nem sokszor szoktam izgulni, szörnyen kíváncsi vagyok, kit választottak Annie-nek.   

 Idegesen járkáltam fel és alá. Finnick elnyúlt a kanapén, de a szemei követték a mozgásom. Rosszul voltam, úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban kipakolhatnám az egész vacsorám a padlóra, szóval inkább összeszorítottam az ajkaim.
-          Annie?
-      Jól vagyok – vágtam rá, de a hangom megremegett.
-          Hű, ilyesfajta lámpalázat se láttam még.
-          Ez nem segít…
   Finnick feltápászkodott, és elkapta a kezem. – Gyere ide mellém!
   Kelletlenül bár, de követtem a kanapéra. Ő újra elfeküdt, a fejét az ölemben pihentette. Szórakozottan cirógattam meg az enyhén hullámos, méz árnyalatú tincseit, de közben a szívem majd kiütötte a bordáim. Nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól, vagy mert Finnick ilyen közel van hozzám. Hátravetettem a fejem, és a plafont bámultam, az erős lámpafénytől hunyorogva.
-          Úgy teszünk, ahogy jónak látjuk – mormogta, és az időközben egyhelyben álló kezemért nyúlt. – Ezt csináld még, olyan jó, amikor piszkálod a hajam.
   Egy hangos sóhajjal kísérve túrtam újra a fürtjei közé.
-          Még egy csomó időnk van, amíg egyáltalán elkezdenek minket felkészíteni. – Finnick a tenyerébe fogta a kezem, az ajkai az ujjperceimet súrolták.
-          Az oké… De akkor is! – Kikaptam az ujjaiból a kezem, és gépiesen rágni kezdtem a körmöm.
-          Mit akarsz addig csinálni? – kérdezte, miközben testhelyzetet változtatott.
-          Finn, én most használhatatlan vagyok. Rettegek, hogy bekattan az agyam interjú közben.
   Finnick félig lehunyta a szemeit, de a szemhéja pereme alól még mindig látszott lágy, smaragdzöld tekintete. Az ajkai halvány mosolyra húzódtak, aztán hirtelen olyan képet vágott, mintha erősen törné valamin a fejét.
-          Akkor berohanok érted, felkaplak, és megszökünk – szólt aztán.  
-          Jó is lenne – mosolyodtam el. – Hova akarnál menni?
-          Fogalmam sincs. Tök mindegy.
-          Te meghalnál a tenger nélkül – mondtam színtelen hangon, mire Finn halkan felnevetett.
-          Akkor a tengerhez. Egy másik országban. De előbb hazamegyünk, becuccoljuk a családod, Robart, meg a Királynőt, legénységgel együtt.
   Finnick felvidítási terve betalált, az arcomon megjelent egy halvány mosoly. – A családom?
   Finn felnyúlt, hogy a fülem mögé tűrjön egy amúgy nem is rakoncátlan tincset. Sötétbarna szemöldöke a homloka közepére szaladt, és rám villantott egy félmosolyt. Az arca ettől valahogy még gyönyörűbbnek, irreálisan szoborpontosságúnak hatott. 
-          Még őket is, mert te nélkülük halnál meg.
-          Ez nem igaz. – A hangom suttogássá vált, magam sem tudom, miért. – Nélküled halnék meg.


   Friss, tavaszi szellő fújt, ami lágyan lebegtette a szoknyám. Nem számított népszokásnak hajnali négykor a parton lézengeni, ezért magam voltam. Felszegtem az állam, puhán lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a kócos, fésületlen loboncom beterítse az arcom.
   Nem tudtam aludni, a házban pedig olyan fülledt levegő volt, hogy egyszerűen nem voltam képes ott maradni. Most céltalanul kószáltam, valószínűleg kómás, beesett arccal, és szétzilált frizurával.
   Amikor meghallottam magam mögött a tompa, ütemes puffanásokat, elfelejtettem levegőt venni. Azok egyre gyorsabban és hangosabban követték egymást. Kétségbeesetten gondolkodtam, hogy hogy kerülhetném el a találkozást az idegennel, amikor az már el is suhant mellettem.
   Magas, eszméletlenül széles vállú fickó volt, hosszú, izmos lábakkal, és kócos, világos hajjal. Hallottam, ahogy direkt szabályosan veszi a levegőt, ökölbe szorított kezei ütemesen mozogtak a teste mellett. Ösztönösen lelassítottam a lépteim, hogy nehogy véletlenül beérjem az elég lassan kocogó ismeretlent. Magamban imádkoztam, hogy nehogy megálljon pihenni, vagy ilyesmi. Hát, nem volt szerencsém.
   A férfi – aki még nem is volt annyira férfi -, megpördült, és hátrafelé kezdett kocogni, miközben pár másodpercig méregetett. Lesütöttem a szemem, és karba fontam a kezeim. Végül mégis megszólaltam:
-          Bocsánat, de mi olyan érdekes?
   A srác lassított, és most már csak tempósan sétált.
-          Ó, én bocs. Csak meglepődtem. Te nem Annie Cresta vagy?
   Most először néztem fel az arcára, és elkerekedett a szemem. Finnick Odair állt – pontosabban hátrafelé sétált – előttem, félrebillentett fejjel. Az atomdögös, de hazug és tiszteletlen szívtipró, a hat évvel ezelőtti Viadal győztese. Fehér trikója nedvesen tapadt kidolgozott felsőtestére, feszes futónadrágja pedig mintha direkt vonzani akarná a tekintetet azokra az erős lábakra. Akaratlanul is beharaptam az alsó ajkam.
-          De igen, én vagyok. – Zavartan köszörültem meg a torkom, elég furának találtam a szituációt. Odair mintha észrevette volna, és egy gyors mozdulattal mellettem termett, aztán a jó irányba pördült.
-          Akkor jól gondoltam – vigyorodott el. – Finnick Odair. – Felém nyújtotta a kezét, én viszont meglepetten bámultam rá.
-          Tudom, hogy ki vagy – szaladt ki a számon, és nem is fogtam vele kezet. – Majdnem szomszédok vagyunk.
   Finnick összevonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha valami idegen életforma lennék. Aztán zavartan félrenézett, karba téve a kezeit. Amikor észrevettem, hogy az enyéim is ugyanilyen helyzetben vannak, gyorsan leengedtem őket.
-          Egyébként mit csinálsz itt ilyenkor? – Egyébként miért nem hagysz már békén? – legszívesebben ezt válaszoltam volna, de inkább beharaptam a szám.
-          Kiszellőztetem a fejem. Na és te?
-          Futok, kocogok… Mint minden hajnalban. Gyakori ez a fejkiszellőztetés nálad?
-          Eléggé. – A hangom kissé nyersen csengett, de Odair még mindig nem vette a lapot.
-          Nem tudom, mennyire tartozik rám… De, jobban vagy már? Semmit sem lehetett hallani rólad. Ezért is lepődtem meg, hogy itt látlak.
-          Valamennyire. – Sietve felnyúltam, hogy a fülem mögé tűrhessem a hajam. Odair megköszörülte a torkát.
-          Örülök – válaszolta, halványan mosolyogva. – Folytatom, amit elkezdtem. Szia!
   Azzal már futott is tovább. Önkéntelenül is megálltam, a karjaimat a felsőtestem köré fontam, és a távolodó alakját bámultam. Rémülten vettem észre, hogy a nyakam teljesen felforrósodott.

  
   Noah hátrasimította a hajam.
-          Jaj, Annie, hogy lehet ilyen szép a hajad? Ritkán dolgozunk ennyire jó alapanyaggal.
   Elmosolyodtam. Sosem foglalkoztam olyan dolgokkal, mint a hajam, vagy a külsőm. Sokkal inkább érdekelt az, hogy hogyan törjek ki abból a rémálomból, amibe öt éve belekerültem. Hallucinációk, alvászavar, idegösszeroppanás, beteges paranoia. Aztán meg Finnick. A különbség itt az volt, hogy a rémálomnak ettől a részétől nem akartam megszabadulni.
-          Azt hiszem, most csak simán kiengedjük. Otthon hogy szoktad hordani?
-          Ahogy van – feleltem halkan.
   Noah aggodalmas tekintettel billentette félre a fejét. Sokatmondó pillantást vetett a sminkesekre, és pár pillanatig némán, szemmel vitatkoztak. Végül mind a hárman kimasíroztak a szobából, mi pedig ketten maradtunk. Noah elém húzott egy széket, és leült rá, hogy aztán mélyen a szemembe nézzen. Nagyot nyeltem.
-          Rettegsz – állapította meg a stylist, és karba fonta a kezeit.
-          Ennyire látszik? – kérdeztem halvány hangon, és meglepetten mustráltam, hogy most valahogy nem jönnek a könnyek.
-          Segítene, ha kibeszélnéd?
-          Pár órája már kibeszéltem Finnicknek. És nem igazán. Ugyanúgy félek.
-          Hm. Figyelj, ha elmondod, talán tudok segíteni.
   Összekulcsolt kezeimre pillantottam, és beharaptam az alsó ajkam. Aztán újra Noah-ra néztem, aki fürkésző tekintettel ült előttem, a térdein támaszkodva. Megadóan sóhajtottam fel.
   Amint elkezdtem neki beszámolni az aggályaimról, észre sem vettem, hogy közel tíz percig magyaráztam. Noah bólogatott, hümmögött, aztán elgondolkodott.
-          Miért gondolod azt, hogy elborulna az agyad interjú közben? Amiatt, ami az aratáson történt?
-          Nem, Noah. Azóta… azóta már kétszer megtörtént.
   Noah összevonta a szemöldökét, mint aki erősen koncentrál. Aztán hangosan kifújta a levegőt.
-          Ha gondolod, csempészhetünk a ruhádba egy enyhébb nyugtatót. Ha úgy érzed, hogy szükség van rá, csak gyorsan, észrevétlenül beadagolod.
-          Komolyan? – kérdeztem ledöbbenve. – Mit takar az, hogy enyhébb?
-          Lenyugtat, de nem alszol el tőle. Kicsit kellemetlen, mert elálmosodsz, elnehezedsz, de legalább nem esnél pánikba, ha újra megtörténne. Bár kétlem, erős lány vagy.
-          Jézusom, köszönöm! – A megkönnyebbülés jólesően áradt szét bennem. – Nem is tudod, milyen hálás vagyok.
-          Jaj, nincs mit. Viszont egy kicsit késésben vagyunk, szóval, ha nem bánod, visszahívom a többieket.
      
   Végre megjegyeztem mindhárom sminkesem nevét. Leia mellett még Cynthia és Gertrude dolgoztak az arcomon. Most már sokkal közvetlenebbek, és beszédesebbek voltak, mint az előző alkalommal, és állandóan járt a szájuk. Ahogy haladt az idő, egyre személyesebb, és személyesebb kérdésekkel bombáztak, vagy olyan furákkal, mint például, hogy milyen illata van Finnicknek. A ’hogy csókol?’ kérdésre már el kellett nevetnem magam, de azért megkapták a kielégítő választ: természetesen oltári jól. Azt nem árultam el nekik, hogy konkrétan nincs is viszonyítási alapom, hiszen eddig csak vele smároltam. Ez az információ jobb, hogy ha megmarad csak nekem, és Finnicknek.
   Az ecsetek, púderpamacsok és tusok szorgalmasan dolgoztak az arcomon, mialatt Noah megmasszírozta a fejbőröm, utána pedig megmosta a hajam, és mindenféle cuccal kente be. Be kell vallanom, nagyon jól esett ez a kis kényeztetés.
   Megkönnyebbültem terültem szét a székben, amikor bejelentették, hogy kész a remekmű. Határozottan éreztem viszont, hogy legalább öt réteg festék van rám kenve, és ez kissé feszélyezett. Szinte féltem arckifejezéseket vágni, mintha a vakolat lehullhatna a bőrömről, ha nem vigyázok.  
-          Ma is villantanom kell? – kérdeztem, egy fáradt mosollyal az arcomon.
-          Az interjúkon nem igazán szokás. Zooey most talán Finnicket is megkíméli, legalábbis úgy beszéltük meg. Aztán ki tudja…
   Felsóhajtottam, és a fejemben megjelent Finn, ahogy egy szál hálóban ül Flickerman mellett, miközben teljesen komoly arccal beszélgetnek Panem egyre romló gazdasági helyzetéről. Nem, Zooey most tényleg meg fogja kímélni.
   Amikor elém tartották a kis tükröt, újra az az érzés kerített hatalmába, mint a megnyitó előtt. Megint az Anne nevű nővé változtattak. Magamban kezdtem kicsit megrémülni: most már a személyiségem is meghasadt?
   Az arcbőröm teljesen matt, és hibátlan lett, a halvány szeplők eltűntek az orromról. A szemhéjamon a barna különböző árnyalatait dolgozták el, kiemelve a szemeim sápadt zöld színét. Az ajkaimra leheletnyi, alig látszó matt rúzst kentek, és a szemöldököm is megerősítették egy kicsit. Az arccsontom sokkal kiemelkedőbbnek látszott most, az egész arcomnak magabiztos karaktert adva.
   Noah megint csak szögegyenesre vasalta a hajam, de mást a lakkozáson, és fényezésen kívül nem kezdett vele. A bőröm sápadtságával együtt valahogy nagyon ártatlan, törékeny lett az összhatás. Igazán illett a játékszer szerephez.
   Hangosan fújtam ki a levegőt. A felkészítő csapatom érdeklődően bámult rám, talán reakciót vártak. Kierőltettem egy halvány mosolyt, és oldalra pillantottam, Cynthiára.
-          Ti nagyon profik vagytok. Tényleg.
-          Örülök, hogy tetszik… - hebegte Cynthia, és a vállam mögé simította a hajam.
-          Lássuk a ruhát – sóhajtotta Noah, és mintha az arcán szomorú árnyékot láttam volna átvillanni.

     A magas tükör előtt állva elgondolkodtam azon, ki is vagyok én valójában. Ki az az Annie Cresta? Tényleg az a bolond lány, akinek mindenki hiszi? Vagy csak egy félreértett, elveszett szépség, aki nem találja a saját útját? Amikor arra gondoltam, hogy ez felesleges, hiszen ez az út pár napon belül véget ér, csak ürességet éreztem. Azt viszont végtelenül.

   Kétrészes, sötétbarna flitterekből álló ruhába bújtattak. A felsőrész meztelenül hagyott egészen a kulcscsontom alatti részig, ahol aztán tökéletesen rásimult a mellemre. Szűk volt, hűen követte a testem vonalát. Az alsórész egy bő, térd fölé érő szoknya volt, ami szintén flitterekből állt össze: úgy csillogtam, mint egy diszkógömb, de nem ez volt a cél. A ruhám egy halat mintázott, fénylő pikkelyekkel. 

2013. augusztus 20., kedd

16. rész

-          Annie! Kicsi, nyisd ki, kérlek!
   Az arcom a párnába temettem, a tenyereim a fülemre szorultak. A hang már elment egy ideje, de nem mertem leengedni a kezeim.
   Finnick már vagy húsz perce szólongatott. Amikor kiviharzottam a teremből, majdnem beleütköztem; a folyosón várt rám. Inkább kikerültem, és felrohantam, most pedig itt kuporogtam a hálószobában.
-          Annie! – Finnick most már kicsit felemelte a hangját. – Be fogom törni!
   Tudtam, hogy komolyan gondolja. A kezeim lassan a párnára csúsztak, és rájuk támaszkodva feltoltam a felsőtestem. Nagy nehezen az ajtóhoz tántorogtam, és résnyire kinyitottam. Finnick azonban belökte, és már bent is volt a szobában.
   Könnyáztatta szemekkel bámultam rá. Egy pillanatig csak némán néztük egymást, aztán gyorsan, határozottan zárt a karjaiba.
-          Istenem, mi történt? – sóhajtotta a nyakamba. – Rosszul sült el a bemutató?
   Megráztam a fejem, és ledobtam a fenekem az ágyra. Finnick mellém ült, én pedig remegő hangon kezdtem felidézni a történteket.

   Vacsora után az egész csapat összegyűlt a nappaliban. Mindenki izgatottan beszélgetett, Thelda pedig nem bírt leállni a faggatózással.
-          Ne hagyjatok itt izgulni! Kérlek!
-          Semmi különöset – mondta hanyagul Finnick, és megpuszilta a fejem búbját. – Bár ott lettél volna! Láttam a lábuk alatt a nyáltócsákat.
   Marcus bosszúsan mordult fel, Bertine viszont felnevetett.
-          Szerintem a megnyitón elfogyott a nyáluk – szólt közbe jókedvűen Zooey, és izgatottan felsikkantott, amikor a TV magától bekapcsolt.
   Az arcomat Finn karjának támasztva meredtem a képernyőre. Izgatott riporterek jelentkeztek be, mindenféle helyszínekről: az utcákról, csarnokokból. A hangulat óriásinak tűnt, és azon gondolkodtam, ha a Kapitóliumba születtem volna, vajon én is élvezném-e ezt az egészet. Lehet, hogy most is ott sikítanék a háttérben?
   Aztán Caesar Flickerman jelentkezett, és belekezdett a szokásos ismertetőbe, de nem húzta sokáig. A képernyőn máris feltűnt Gloss elhivatott arcú portréja. Tíz pont. Cashmere ugyanennyit zsebelt be. A Második Körzet kiválasztottjai kilenc-tíz pontot kaptak. Beetee produkciója egy hetest, Wiressé hatost ért. Aztán Flickerman rátért a Negyedik Körzetre. Miután felolvasta Finnick Odair nevét, egy elismerő bólintással hirdette be a tizenegy pontot. Thelda boldogan sikkantott fel, mindenki bólogatva nézett Finnre. Majdnem mindenki, a mentoraink faarccal bámulták Caesart. Az én nevemet úgy ejtette ki, mintha még sosem találkozott volna vele. Aztán meglepetten, de kimondta a pontszámom: hét.
   Elkerekedett a szemem. Az igazság az, hogy sokkal kevesebbre számítottam. Viszont öt évvel ezelőtt is ugyanennyit kaptam.
  
-          Finn, most komolyan, mit csináltál? – kérdeztem, miközben összegömbölyödtem a takaró alatt.
-          Én inkább arra lennék kíváncsi, mit csinált Katniss és Peeta, hogy mindketten max pontot kaptak. Ilyen még sosem történt.
   Karba fontam a kezem, és szúrós pillantást vetettem rá.
-          Engem pont nem érdekelnek. Majd megkérdezed, de én most azt szeretném hallani, mivel érdemelted ki a tizenegy pontot.
-          Hát… - Finnick megdörzsölte a nyakát. – Levettem a felsőm, és szigonyt vetettem.
-          Várj. – Hirtelen egy rövid nevetés szabadult fel a torkomból. – Miért vetted le a felsőd?
-          Mert komolyan megfordult a fejemben a sztriptíz. – Az arckifejezésemet látva elröhögte magát. – És már neki is álltam, olyan jó lett volna így kigúnyolni őket! De mégsem mertem.
-          Nem hiszem el! – Most már kacagtam. – Ez komoly? Mondjuk, biztos tetszett nekik a csinos kis felsőtested, ha ennyi pontot adtak…
   Finnick felvonta a szemöldökét.
-          Úgy csinálsz, mintha neked nem tetszene.
   Az arcom egy pillanat alatt felforrósodott. Tudtam, hogy teljesen vörös vagyok.
-          És akkor… Akkor meg mi van? Nekem jogom van hozzá.
   Finnick ajka félmosolyra húzódott, az arca az enyémhez közelített. A szemhéjaim puhán lecsukódtak, ahogy a szám automatikusan szétnyílt, a csók azonban nem történt meg. Meglepetten nyitottam ki a szemeim, Finnick aggódva nézett le rám.
-          Mi az? – suttogtam.
-          Annie. Aggódom.
-          De hát… - Mielőtt rákérdeztem volna, hogy miért, elhallgattam. Hát persze, hogy miattam, amiatt ami a bemutatón történt.
-          Csak rosszabb lesz. Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie, és akkor még mindig majdnem gyógyult lennél…
   A karjaim Finn nyaka köré fonódtak. Halkan szipogott egyet, aztán visszaölelt. Az arcát a vállam és nyakam találkozásába temette, én pedig megpusziltam a feje búbját.
-          Finn, beteg vagyok. Nem leszek teljesen gyógyult, még csak majdnem sem.
-          De igen, az voltál – sóhajtotta, az ujjai a hajamba túrtak. Hangosan fújtam ki a levegőt, mire felkapta a fejét. – De Annie, nehogy azt hidd, hogy ez bármin is változtat! Értesz?
   Hevesen bólogattam, és összeszorítottam a szám. Finnick szemei elkerekedtek, annyira beleélte magát a mondatába. És akkor hirtelen bepótolta, ami az előbb elmaradt. Az ajkai először puhán tapadtak az enyémekre, de aztán egyre hevesebben és türelmetlenebbül csókolt. Közelebb csúsztam hozzá, és belesóhajtottam a csókba, az ujjaim bronzszínű hajába túrtak.
-          Nem változtat – motyogta enyhén zihálva. – Semmin.
   Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet, miközben Finn gyengéden megcsókolta a nyakam, majd a vállam.   Felsóhajtottam, és hátravetettem a fejem, hogy még jobban hozzáférhessen a torkom érzékeny bőréhez.
   Egy másodperc alatt felforrósodtam, az egész testemet bizsergés járta át, és megrázkódtam. Finnick keze a derekamra csúszott, aztán az arca egy pillanatra eltávolodott tőlem.
-          Ez nem helyes – nyögte. – Most, itt…
   A következő pillanatban egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon, mire halványan elmosolyodtam, a pillantásom Finnén ragadt. Kinyújtotta a kezét, hogy aztán a hüvelykjével letörölje a nedvességet.
-          Nem, tényleg nem… - súgtam, de a következő pillanatban hanyatt dőltem, magammal vonva őt is.
  
  
-          Mosolyogj, Annie! A bemutatón is olyan szép volt, most miért nem megy?
      A kanapén hátradőlve ráztam meg a fejem. Thelda már fél órája szenvedett velem, és sosem volt jó neki semmi. Az interjúra akart felkészíteni, de semmi kedvem sem volt hozzá, és ezt meg is mondtam neki. Minden erőmmel azon voltam, hogy feladja.
   Az igazság az, hogy ezt a napot Finnel akartam tölteni. Este interjú, azután pedig… Igen, azután visszakerülök az arénába. Nem volt kedvem az utolsó gondtalan napomat Thelda rikácsolásával kísérve leélni.
-          Thelda, én komolyan értékelem az igyekezeted, de ezt most nem akarom csinálni. Száz meg száz interjúm volt már, nem teljesen mindegy?
   Thelda felszegte az állát, és láttam rajta, hogy megsértődik.
-          Hálátlan vagy… - sziszegte, és felpattant. – Akkor nem segítek, de ne engem hibáztass, ha egy támogatód sem lesz!
-          Jaj, de én nem akartalak megbántani! Ne haragudj. – A karjaim úgy fonódtak a saját felsőtestemre, mintha fáznék. – És tényleg, köszönöm, hogy foglalkozni próbálsz velem, de most inkább…
-          Finnick, ugye? – A hangja egyszerre megenyhült. Bólintottam. – Marcussal viszont muszáj lesz beszélned. Tizenegyre jön.
   Az órára pillantottam, ami fél tíznél állt. Marcus? Na, ne. Még feleszmélni sem volt időm, amikor az emlegetett szamár befutott. Meglepetten fordultam oda.
-          Tizenegy!
-          Felejtsd el – mondta, és lehuppant, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a kanapén. – Leváltom Theldát.
   Hangosan fújtam ki a levegőt, a lábaimat magam elé húztam, hogy aztán átkarolhassam őket.
-          Nem foglak túl sokáig untatni, nem kell ilyen látványosan örülni nekem. Csak meg szeretném beszélni veled, hogy mire számíts.
   Mielőtt válaszolhattam volna, újra ajtónyitás hangja hallatszott. Finnick és Bertine léptek be a lakosztályba, jókedvűen beszélgetve.
-          Csoportos megbeszélés? – kérdeztem úgy, hogy csak Marcus hallja. Őszintén szólva, nem ilyen közös programra gondoltam Finnickkel.
-          Úgy nevezed, ahogy akarod – legyintett a mentorom.
   Finnick derűs arccal ült le mellém, a karja átölelte a vállam.
-          Jól vagy? – kérdezte halkan. Csak bólintást kapott válaszul.
-          Tehát. Ugye tudjátok, miről fog kérdezgetni Flickerman?
-          Persze. – Finnick szórakozottan játszott az egyik hajtincsemmel.
-          Mit beszéltetek meg? Őszinték lesztek, vagy ködösítetek? – kérdezte Bertine. – Mert ugye ez kettőtök döntése.
-          Nem beszéltünk meg semmit – mondtam halkan, és lesütöttem a szemem.
-          Ha őszinte akarok lenni… Nem tudom, melyik út lenne a jobb. Azt akár el is felejthetjük, hogy nem fog rákérdezni, mivel elég nyilvánvaló a dolog. – Marcus elgondolkodva meredt ki az ablakon. – Az őszinteséget javasolnám.
-          Az a baj… Hogy az emberek úgy tudják, hogy én... Nos, hogy szeretek mindenféle nőt elcsábítani. Ami ugye nem igaz. És ebbe a képbe nagyon nem illene az igazság… Mármint, hogy szeretem Annie-t. Emlékezzetek vissza a tavalyelőtti botrányra…
   Nagyot nyeltem. Élesen emlékeztem arra az időszakra. Finnicket egy nagyon befolyásos, ám idős politikus fiatal felesége megvette egy éjszakára, de maga a felszarvazott férj kapta rajta őket. Az a fószer mindent elkövetett, hogy bemocskolja Finnt, hatalmas botrány lett belőle.
-          Ebben van valami… - gondolkodott el Bertine elbizonytalanodva. – Tényleg nem, és az az igazság, hogy még egy elátkozott szerelmespár a Tizenkettesek mellett… Erőltetettnek tűnik, még ha valójában nem is az.
-          Mit értettél az előbb ködösítés alatt? – fordultam Finnick mentorához. Bertine annyira meglepetten nézett rám, mintha nem gondolta volna, hogy valaha is megszólalok.
-          Hogy hazudtok, vagy próbáljátok terelni a szót.
-          Hazudni nem tudnak, Bertine… - szólt közbe türelmetlenül Marcus. – Az aratáson történtek szerintem teljesen egyértelművé tették, hogy ha nincsenek is együtt, de egymásba vannak zúgva. Még mindig amellett vagyok, hogy legyenek őszinték ezzel kapcsolatban. Maximum Annie azt mondja, hogy annyira szereti Finnicket, hogy még azt is elnézi neki, ha félrekamatyol.
-          Ez megalázó lenne neki – mondta Finnick határozottan. – Mintha az alárendeltem lenne. Nem engedem, hogy gyenge akaratúnak állítsátok be.
-          Van jobb ötleted? – Marcus szemöldöke a homloka közepére szaladt. Finnick sötét arckifejezéssel fonta karba a kezeit.
-          És ha erre azt mondanám, hogy inkább nem beszélnék róla? Hogy így is megvisel, hogy Finnick ilyen, és megkérném, hogy tartsa ezt tiszteletben?
-          Nem fogja.
-          Utálnám magam, ha ilyen lennék… - mormogta Finn. – Muszáj? Jobban szeretnék inkább halálosan szerelmes fickó lenni. Így olyan, mintha csak kihasználnám, hogy szeret engem.
-          Igaza van. Annie így Finnick játékszerének fog tűnni. – Bertine arcán látszott, hogy teljesen tanácstalan.
   Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Valamit ki kell találnunk, az idő ugyanis rohamosan fogy.
-          A teljes igazságot nem tálalhatjuk ki, igaz? – kérdeztem hirtelen.
-          Semmiképpen sem. Ha nem akarsz újabb botrányt. Meg a lehető legfájdalmasabb halált az arénában.
   Finnick a kezébe temette az arcát. A következő pillanatban a tenyerem a karjára simult, utána pedig a homlokomat támasztottam neki. Az ajkamba haraptam.
-          Finn, én vállalom. Mármint, hogy eljátszom a játékszert.
-          De én nem tudok veled úgy viselkedni! – fakadt ki. - Nem és kész!
-          Pedig fogsz. – Határozottan néztem a szemébe.
-          Az arénában már nem kell játszanod… - próbálta csitítani Bertine. – Csak az interjún. Attól még mondhatod, hogy szereted, de azt is hozzáteheted, hogy a természeteden akkor sem tudsz változtatni.
-          De ez hülyeség – morogta Finn. – Ha szeretném, tudnék változtatni. Csak épp kicseszettül nem tehetem.
   Marcus állkapcsában megrándult egy izom, ahogy a fejét törte.
-          Az aratáson történteket nem lehet semmissé tenni – mondta Bertine semleges hangon. – Az egész Kapitólium azon csámcsog, mi lehet köztetek. És tudják, hogy mi. Eltitkolni már semmiképp sem tudjátok.
   Finnickre néztem, aki most kicsit kétségbeesetten bámulta a dohányzóasztalt. Arra gondoltam, ami tegnap este történt, és nagyot nyeltem. Nincs más út, egyszerűen nincs.

-          Leszek a játékszered – mondtam határozottan.