34. rész

Hahó!
Újra itt vagyok, és megint megtartottam a beígért határidőt!:D Köszönöm szépen a kommenteket az előző részhez, mindig fel tudjátok dobni a napom.
Ölel titeket: Flo

   Az ereimben fájdalmasan hűlt meg a vér. Mintha egy pillanatra leállt volna a testemben az örökös körforgás, mintha a vénák egyszerűen elfelejtették volna a feladatukat. Finnick kezének satuszorítása a csuklómon rántott vissza az életbe, majdnem ledöntve a lábamról.

   A holdfény sejtelmesen, hátborzongatóan festette meg halványkék mintákkal a többiek rémült arcát, ahogy tovább füleltek. A másodpercek éveknek tűntek, az egyetlen hang, amit hallottam, a saját kétségbeesett zihálásom volt. Eközben Beetee és Katniss is feltápászkodott, és most kört alkotva, készenlétben állva vártunk.

-          Talán egy másik cikkelyből hallatszott át – találgatott Beetee halkan, de Peeta megrázta a fejét.

-          Akkor nagyon közel kéne lennünk ahhoz a másik részhez. Valahonnan…

-          Innen jött – fejezte be helyette Johanna. – Valahonnan innen.

   Nagyot nyeltem, és közelebb húzódtam Finnick fölém magasodó alakjához. Ő hátranyúlt, és a lapockámnál fogva maga mellé vont. Katniss íjának feszülő idegére fókuszáltam, hogy eltereljem a figyelmem. A hold fénye tompán megcsillant a húron, mint egy gyöngyön, az íj maga pedig ezüstös fényben fürdött.

-          Húzzunk el innen – szólalt meg hirtelen Finnick.

   Lassan, óvatos léptekkel kezdtünk hátrálni, a fülemben dübörgött az áradó adrenalin. Megmarkoltam a Blight-tól szerzett balta nyelét, az övemen függő kis tőrök halkan csilingelve ütődtek egymásnak. Ez azonban nekem úgy hatott, mintha direkt csörömpöltek volna; idegesen kaptam le a kezem, hogy megtartsam őket. Finnick ujjai a derekam bőrébe vájtak, és egyszerre az ő kapkodó légzését is meghallottam.

-          Tűnjünk el, igen – suttogta vissza Katniss, és még mindig felhúzott készenlétbe állított íjjal hátrálva elindult.

   Ekkor sikított fel újra.

   Olyan volt ez a hang, mint amikor az iskolában valaki végighúzza a körmét a táblán. Mint a fogcsikorgatás, mint amikor berobban az üveg. Mint egy jeges, kegyetlen fuvallat.

   Riadtan ugrottam meg, a torkomból halk, rémült kiáltás tört fel. A lény újra sikoltott, de ezúttal mintha egy éles kést vágtak volna a koponyámba. A kezeimet gyorsan a fülemre tapasztottam, olyan erővel nyomtam, hogy szinte belesajdult. Finnick karját éreztem a vállamon, ahogy magához húzott, majd maga után húzva elindult az egyik irányba.

-          Annie! – A hangja halk és megnyugtató próbált maradni, de éreztem rajta a feszültséget. – Vedd le onnan a kezed!

   Nem engedelmeskedtem, csak makacsul megráztam a fejem, és riadtan nyöszörögtem. A többiek lépései visszhangoztak a fejemben, a szemeim hatalmasra nyíltak a rémülettől. A levegőt csak hörögve bírtam venni a bordám miatt, tudtam, hogy nagyobb tempóra maximum kínok árán leszek képes.

   De mennyi szenvedést átéltem én már? Mennyiszer voltam már a halál torkában, mennyiszer hittem azt, hogy nekem most befellegzett? És cserébe mégis kaptam boldog éveket, és Őt. Őt, aki most úgy vezetett, mint egy kislányt, pedig hányszor, de hányszor éreztem már nőnek magam vele…

   Épp amikor elengedtem a fülem, újra a levegőbe hasított az éles hang. Sikítva rezzentem össze, a szemeim szúrni kezdtek, de gyorsan megragadtam Finnick kezét, és próbáltam kizárni a fenyegetést. A világ összemosódott körülöttem, a testem pedig mintha a többiek kétségbeeséséből is szívott volna magába. Úgy gyorsítottunk fel, hogy először észre sem vettem, csak hörögve próbáltam meg levegőhöz jutni.

-          Finn – ziháltam. – Finn! – Összeszorítottam a szemeim, de éreztem, hogy forró könnyek csorognak elő a szempilláim alól. Fájt, rettenetesen.

-          Figyelj, egy ki…

   Mielőtt végigmondhatta volna, valami hangosan reccsent. Kiáltást hallottam, aztán újra megreccsent az a valami. A következő másodpercben az egyik fa törzse kettéroppant, a faszilánkok szerteszét repültek. A hatalmas növény a földet is megrengetve döngölődött a földbe, letarolva a sűrű növényzetet.

-          Rohadt életbe! – üvöltötte Johanna, amikor a törzs majdnem agyonnyomta. És ekkor az egyik előttünk magasodó fa is követte az előzőt.

   Úgy torpantunk meg, hogy a bakancsom megcsúszott a talajon. Sípoló hangon visítottam fel, miközben Finnick erősen vonszolni kezdett az ellenkező irányba. A fák törzse úgy roppant szét, mintha egy erős, isteni ököl szorult volna el körülöttük. Mindent betöltött a rémes recsegés, ami ezt megelőzte, én pedig kétségbeesetten próbáltam oxigénhez jutni, és hihetetlen erősséggel kapaszkodtam Finnbe.

-          Vigyázzatok!! – Peeta üvöltése nyílként szelte át a levegőt, mire Finnick gyorsan maga elé rántott. – Rohanjatok!

   Rohantunk. A torkomból fojtott hörgéssel távozott a levegő, a zúzott bordáim pedig úgy hasogattak, hogy azt hittem nem bírom ki. Görcsösen markoltam Finnick karját, akinek lassan már taszigálnia kellett, hogy lépést tudjunk tartani az előttünk rohanó Johannával. Az erdő egyre csak sűrűsödött, a fák pedig véget nem érően robbantak előttünk, mögöttünk, minden irányban. Mintha terelnének.

   Épp mikor Johanna irányt váltott előttünk, valami berobbant a látóterembe. Az első dolog, amit azonosítottam a lényen, hogy csupasz bőrén megcsillant a holdfény. Finnick nevét sikítottam, a szemeim fennakadtak a rémülettől, a nekünk rohanó Katniss majdnem ledöntött minket a lábunkról. Az a valami pedig újra felsikított, de most, hogy a hangja ilyen közelről hallatszott, még szörnyűbb volt. Csak vékony nyüszítést bírtam kierőszakolni, pedig a számból üvöltés kívánkozott elő. A rettegés még a fájdalmat is elnyomta, és először észre sem vettem, hogy Finnick megragadta a csípőmet, és úgy dobott fel a hátára, mint egy zsákot. Az állam a feje búbján koccant, és csak ekkor kaptam észbe.

-          Kapaszkodj! – kiabált rám, és rohanni kezdett a többiek után.

   A lábaim erősen kulcsolódtak a testére, és hirtelen életre keltek az érzékeim. Minden rázkódásra felnyüszítettem, éreztem Finnick izmainak megfeszített munkáját. Élesen hallottam a többiek szapora, rémült légzését, a lábaik dobbanását, a törzsek panaszos nyögését, mielőtt még az a láthatatlan erő szétfeszítené őket belülről. De ott volt még valami más is.  Ütemes, megnevezhetetlen hang, amit a ziháláshoz tudtam volna hasonlítani, de nem, mégsem. Egyre csak közelített, egyre hangosabban visszhangzott a fák között, ezzel szinte szétfeszítve a koponyám. Összeszorítottam a szemem, hátha ezzel kizárhatom a hátborzongató hangot, de persze nem használt.

   Aztán megláttuk. Ez volt az, amire Peeta figyelmeztetni próbált az előbb, amit akkor még elrejtett előlünk az esőerdő mélye. A lény úgy tűnt, teljesen fekete, és úgy mozgott, mint egy alattomos rovar. Ezzel szemben inkább hasonlított egy oroszlánfejű hüllőre, és amikor feltűnt a látóteremben, a holdfény megcsillant fűrészszerű fogsorán. A tenyerem úgy tapadt a mellkasára, mintha odaragasztották volna, miközben Finnick kiugrott oldalra, épp mikor a lény becsapódott – pont oda, ahol az előbb álltunk. A lábain kirajzolódtak a mozgó izmok, amikor újra ugrani készült, Johanna felé.

-          Johanna! – kiabált Finnick, miközben megszaporázta a lépteit, és a lény mögé került.

   A lány is felgyorsított, lábai sebes, fürge egymásutánban követték egymást, de az arcát egyáltalán nem uralta ilyen határozottan. Amikor hátranézett, kétségbeesett kifejezés uralta az arcát, nagy mogyoróbarna szemeiben pánik csillant.

-          Finnick! – visítottam, előremutatva Johannára, aki most futás közben emelte maga fölé a baltáját.

   Ekkor egy ezüst, másodpercnyi villanás suhant el mellettünk, hogy aztán undorító hang kíséretében fúródjon a mutáns testébe. Katniss alakja olyan hirtelen került mellénk, mint a nyílvessző, amit kilőtt. A lény visítva vágódott oldalra, belecsapódva egy fába, aminek a törzse azonnal darabjaira robbant. A hang, ami feltört a nyálkás torkából, az egyik legszörnyűbb volt, mint a legrosszabb rémálmaim. Nem gonosz, hanem kétségbeesett és fájdalmas, és abban a pillanatban szinte sajnálni kezdtem a teremtményt.

-          Váljunk szét! – Finnick mellkasa rezgett a kezeim alatt, ahogy felüvöltött, amíg a lény fejrázva megpróbált feltápászkodni.

   A többiek hangosan ziháló szikrákként csapódtak szét a fák között. Finnick csak egy szemvillanásnyi időre torpant meg, sebesen kapkodva a fejét, de a következő másodpercben már száguldott is tovább. A mutáns pedig tovább vágtatott, de nem a mi irányunkba, az alakja távolodni kezdett. Finn azonban nem lassított.

-          Finn – szóltam elhaló hangon. – Finn…

   A csend kísértetiesre, és képtelenül hosszúra nyúlott. Csak Finnick súlyos lépteit, az útjában megtörő növények surrogását, és a saját zihálásunkat hallottam. Résnyire nyitott számból remegős nyöszörgés hallatszott, a sokk miatt pedig tágra nyíltak a szemeim. Egyre több oxigént akartam nyelni, szükségem volt még többre, de úgy tűnt, mintha semmit sem lélegeznék be. Egyre hangosabban nyüszítettem miközben haladtunk, és tudtam, hogy zokognom kell, de nem bírtam kiengedni. Mintha beragadt volna bennem valami.

   Finnick végre lassú ügetésre váltott, így még erősebben pattogtam a hátán. Aztán, egy perc múlva lassan, fokozatosan sétára váltott, és szokásos hosszú, ruganyos lépteivel tört tovább. Akkor tett csak le, amikor még sűrűbb aljnövényzetet találtunk, ami egészen az ő combközepéig felnyújtózott. Ekkor óvatosan leguggolt, és úgy tett le a húsos növények közé, mint egy porcelánbabát, aki akár egy véletlenül erősebb érintéstől is megrepedhet. Egész testemben reszkettem, a lény képe egyenesen az elmémbe égett bele. Soha nem láttam még ennél ijesztőbb teremtményt, ráadásul egyedül maradtunk. Az ajkaim megremegtek, ahogy felnéztem Finnickre, de a szemembe gyűlő könnyek elhomályosították az arcát. Csak ezüst foltokat láttam, ahogy rásütött a holdfény, vagy egyenes orrának fekete vetületét. Aztán megéreztem a tenyereit, amik kosztól érdesen simultak az arcomra. Olyan közel hajolt, hogy a lélegzete megcsiklandozta a bőröm, de így is kifakadtam, és pániktól elkerekedett szemekkel, hangosan zihálva sírtam el magam.

33. rész

   Amikor kinyitottam a szemem, épp halkan sípolva fújtam ki a levegőt. Előrenyúltam, a tenyerem érzékeny bőre homokot érintett. Finnick karja a csípőmön pihent, az ujjhegyei épp leértek a talajra a hasam előtt. Egyenletes, mély levegőket vett, ebből tudtam, hogy nincs ébren.

   Olyan óvatosan csusszantam ki az öleléséből, ahogy bírtam, és nem igazán törődve a fájdalommal, felültem. Egy ritkásabb erdőrészben vertünk tábort, miután mindenki összeszedte magát. A sűrű aljnövényzet viszont itt is jelen volt, elfedve a táborunk nagy részét. Mégsem éreztem magam biztonságban. Finnick most nem jelentkezett olyan buzgón az őrség kezdéséhez, mindenképp velem akart maradni. Ez nem mintha nem esett volna jól, de az biztos, hogy a többiek joggal néznek rám furcsán. Szó szerint lekötöm minden figyelmét a legerősebb szövetségesüknek, aki miattam már őket sem akarja igazán megvédeni. Nem mondta ki, de látom rajta – vagy talán csak szeretném látni -, hogy bármikor otthagyná őket értem.

   Vigyázva nyújtóztattam ki a végtagjaim, aztán halkan ásítottam. Fülledtnek, szinte töménynek érződött a levegő idelent, és miután a rögtönzött térkép is használhatatlanná vált, azt sem tudtuk, hogy mi várhat ránk ebben a cikkelyben, így folyamatosan szorongtam. Az a kis idő pedig, amennyit alva töltöttem, szinte semmit sem ért.

   Fájdalmas lassúsággal gördültem a hátamra, miközben erősen összeszorítottam a fogam, hogy ne kiáltsak fel a belém nyilalló szúrástól. A pillantásom az égre szökött, a fekete, csillagos égboltra. Az apró, fénylő kis pontok beleolvadtak a sötét háttérbe, amikor a látásom elhomályosult a könnyektől. Kinyújtottam a nyakam, hogy csak azt lássam, ami felettem van. A világegyetemet, aminek én csak egy kis, elhanyagolható töredéke vagyok.

   Egyszerre szörnyen hiányozni kezdtek a testvéreim, de még a szüleim is. A szívem vérzett az ölelésükért, a hangjukért, a jelenlétükért. Habár a Mészárlás előtt kibékültem az apámmal, most mégis hálátlannak és aljasnak éreztem magam. Valamilyen értelemben ugyanis a múltban Finnicket választottam helyettük. Sokat hajtják a világban: egyedül a család az, ami állandó. A szerelem, a barátság, a vonzalom mind múlandó, de a családod, ők mindig melletted állnak. Keserűség töltött el, ahogy erre gondoltam. Furcsa belegondolni, de valamilyen módon csak védelmezni akartak, mert nem ismerték Finnicket. Ezt nem igazán láttam be az elmúlt években, de most, hogy tudtam, soha többet nem látom őket, valahogy tudatosult bennem.

   Erősen koncentrálva próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Vesz a kamera, mindenki lát, és valaki biztosan őrködik is. De nem láttam senkit. Talán elaludhatott mindenki? A gondolatra csak még makacsabbul fókuszáltam a csillagokra, mintha meg tudnám számolni őket. Egyszerre azt kívántam, bárcsak tudnám, mennyi van belőlük. Az égbolt olyan lehet, mint a Föld: tele van csillagokkal, amik rengetegen vannak. Néha meghal egy-egy, de az senkit sem érdekel. Maximum a kutatókat, akik azután közzéteszik a felfedezéseiket. Én is olyan lennék, mint egy csillag? Egy apró égitest a sok közül, ami már alig pislákol, de még mindig ott van benne a fény. És még nem akar kialudni.

   Végül lassú teknőstempóban visszabújtam Finnickhez. Vagyis csak akartam, mert az ügyetlenkedésemmel persze felvertem. Nem mintha olyan jól aludt volna.

   Magához ölelt, óvatosan, vigyázva a fájós bordámra. A lélegzete a fejbőrömet csiklandozta, az ajkai néha véletlenszerűen a homlokomhoz préselődtek. Semmit sem szóltunk egymáshoz, szó szerint semmit, de így is tudtunk mindent. Aztán úgy a semmiből, mintha csak valami elhanyagolható dolog lenne, vagy egy szigorú titok, olyan halkan suttogtam: - Szeretlek.

   Finnick nem válaszolt. Éreztem, ahogy körülöttem kicsit megfeszülnek az izmok a karján, mintha még erősebben szorítana. Olyan halkan mondtam ki ezt a szót, hogy szinte elveszett a légben, de a lehető legkomolyabban gondoltam. Aztán Finn lehajtotta a fejét, és egy csendes morgás kíséretében a vállamba fúrta az arcát. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez a kis hang is visszaadott nekem valamit a nem is olyan távoli múltunkból, amikor még minden békés volt, és nem lebegett felettünk állandóan az a halálszagú, fekete füst.

-          Ébren vagy? – súgta váratlanul.

-          Azt hiszem – feleltem a hajába.

-          Jó, tudod hogy értem – méltatlankodott.

-          Tudom, Finn – súgtam. – Baj van?

   Finnick habozott egy pillanatig. A szempillái csiklandozták a nyakam, ahogy pislogott.

-          Bízol bennük? – kérdezte olyan halkan, hogy a többiek még véletlenül se hallhassák meg.

-          Miért kérdezed? – Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, mi lenne erre a helyes válasz. – Legszívesebben lelépnék – suttogtam végül. – De gondolom, te nem akarsz.

-          Tényleg nem – bólintott. – Maradnunk kell.

-          Ezek szerint te bízol bennük.

-          Persze, hogy bízom. Csak a véleményedre voltam kíváncsi.

   Hangosan fújtam ki a levegőt, a leheletem finoman megrezgette a haja hullámait. A többiek halk szuszogását hallgattam, és hirtelen azon kezdtem agyalni, vajon ki van most őrségben.

-          Ezek szerint te nem akarsz maradni – szólt Finnick, miután belátta, hogy nem fogok válaszolni.

-          Nem, és nem értem, hogy te mit akarsz még. Ez az egész csak egy illúzió, előbb-utóbb meg akarnak majd minket ölni. De ezt te százszor jobban tudod nálam. – Finnick feljebb csúszott, hogy a szemembe nézhessen, mintha el akart volna hallgattatni a pillantásával. De csak azért is folytattam. – Nem értem ezt az egészet. Úgy ragaszkodsz hozzájuk, mintha…

   Ekkor hirtelen felkapta a kezét, és a számra nyomta. A szemeim elkerekedtek a meglepetéstől, és reflexből el akartam lökni a csuklóját – persze nem sikerült. Finnick még mindig ugyanolyan határozottan fogta be a szám, miközben egy finom mozdulattal megrázta a fejét. Újra kiszúrtam a lángnyelves karperecet, még mindig ott csillogott, ahol volt.

-          Csönd, Annie – szólalt meg végre. A hangja szörnyen halkan csengett, de fagyosan is, és ez volt benne a legrémisztőbb. – Hagyd abba, rendben?

   Csönd? Csönd?! Éreztem, hogy halvány indulat parázslik fel bennem, és durván feszegetni kezdtem a csuklóját, de ekkor átvetette a karját a testemen, és határozottan – de még vigyázva a bordámra – megtartott.

-          Hé! Kérlek! – Épp ebben a pillanatban sikerült lerángatnom a számról erős kezét, és nem hiányzott sok hozzá, hogy kifakadjak. Mégis visszafogtam a hangom.

-          És mi az egyáltalán? – mutattam indulatosan a karperecre. – Mióta hordod te a tüzes lány jelképeit? Nem akarsz esetleg magadra varratni egy fecsegőposzátát?

   Finnick arca megdermedt, aztán kifújta a levegőt, mintha csak magát nyugtatgatná, és ezután válaszolt:  – Meg kell mondjam, ritka idegesítő egy nőszemély vagy néha.

-          Seggfej! – vágtam vissza, és fogcsikorgatva egy magasságba hoztam az arcunk.

-          Most verekedni akarsz, vagy csak a női erődet felhasználva halálra irritálni?

   Vigyorogva ült fel, és mintha bokszolni akarna, úgy feszítette fel a karjait. Az arcán elmélyültek a gödröcskéi, a hold rávillant fehér fogsorára, különös, kék ragyogást adva neki. Megtámaszkodtam egy fában, és kihívó arckifejezést erőltettem magamra, utánozva Finnick karjainak állását.

-          Akkor gyere! Jó érzés lesz eltávolítani az ügyeletes gyökeret!

   Finn felnevetett, és olyan hirtelen termett mellettem, hogy feleszmélni sem volt időm, de már csikizett is. Felvisítottam, aztán gyorsan befogtam a szám, de kétségbeesetten csapkodtam Finnick fejét. Váratlanul hagyta abba, amikor a felszisszentem a bordámba nyilalló fájdalomtól, és finoman megpuszilta a nyakam.

-          Ilyet soha többé ne csinálj! – mondtam halkan, de indulatosan, és amikor felé akartam fordulni, a számat az övén találtam.

   Hosszú, váratlan és édes volt. Elégedett hangot hallattam, amikor valaki hirtelen megragadta a vállam, és hátrarántott. Felsikítottam, Finnick pedig meglepetten, tágra nyílt orrlyukakkal kapta fel a fejét. Johanna tornyosult felénk.

-          Hogy az a rohadt… Mi a szart képzeltek? Szerintetek ki akar a ti hancúrozásotokra aludni? Akkor takarodjatok el innen messzire, engem nem…

   Ekkor egy kócos, szőke fej tűnt fel Johanna mögött. Peeta álmos, kótyagos tekintettel nézett le ránk, amiből arra következtettem, hogy ő volt őrségben a lány mellett.

-          Nem is hancúroztunk! – mentegetőztem gyorsan, és Johanna épp válaszolni akart volna, amikor meghallottunk valamit.

   Sikoltás. De nagyon nem emberi.

32. rész

Sziasztok!

Na, most képes voltam betartani a négynapos határidőt, büszke is vagyok magamra. Egyébként, csak meg muszáj megosztanom: már van is szerepem, lassan kezdődnek a próbák, szövegtanulások.. Annyira régóta vágyom már erre :)

   Finnick egyik kezét a szájára szorította, miközben kétségbeesetten forgatta ide-oda a fejét. Az arca egészen kivörösödött, a vádliján lévő vágásból még mindig szivárgott a vér. De nem törődött vele. Csak én érdekeltem.

   Johanna futott oda mellé, és megpróbálta megragadni a karját, de Finnick olyan durván lökte el hirtelen, hogy a lány megtántorodott. A tekintete újra, villámgyorsan körbefutott, aztán életre keltek a lábai. Olyan gyorsan szedte őket, hogy majdnem belerohant szegény nyöszörgő Beetee-be, de tett rá. Körbefutotta a Szarut, és amikor újra megláttam, a haját tépte, és ingerülten rúgott bele a homokba.

   A többiek eközben úgy nyüzsögtek a szigeten, akár a hangyák, és szavakat kiáltoztak egymásnak. De nem értettem. Finnick, akartam kiabálni, de ahogy hangot kíséreltem meg kiadni, nem bírtam. Kétségbeesetten próbáltam magamat egyáltalán a víz felszínén tartani, tudtam, hogy nem bírnám leúszni a távot a szigetig, még ha jó úszó is vagyok. Sírás kezdett fojtogatni, a fogaim halkan koccantak össze, ahogy a víz hidege megborzongatott.

-          ANNIE! – Johanna most már elkapta Finnicket, és maga felé fordította, miközben rákiáltott. Nem hallottam, mit, de Finnick ingerültebbnek tűnt, mint az előbb.

   Katniss eközben a vizet fürkészte, és tudomást sem vett a dühöngő Finnickről. Aztán kinyújtotta a karját, majd a mutatóujját. Peeta mellé botladozott – talán megsérült a rövid összecsapásban – és bólintott, majd a lány vállára helyezte a kezét. Kiabálni akartam, ordítani. Fájt mindenem, szúrt a lélegzetvétel, az erőm gyorsan párolgott. Katniss ekkor belevetette magát a vízbe, és úszni kezdett – nem felém.

   A víz lusta, de méretes hullámokat vetett, amik hol felemeltek, hol eltakartak előlem mindent.

-          Katniss – suttogtam, majd dühösen rácsaptam a vízre, és kierőszakoltam magamból egy halk sikolyt. – Katniss…

   A lány alakja már visszafordult a Szaru felé, a tekintetem követte, de rögtön megállapodott Finnicken. Térdelt, az arcát eltakarták az ujjai. Beetee mellette ült, és a karján nyugtatta a kezét, mintha csitítani próbálná. Johanna eközben elkezdte összeszedegetni a fegyvereket. Feladták volna? Elfogadták, hogy meghaltam? Ziháltam a fáradtságtól, a kétségbeeséstől. Éreztem a csorgó könnyeket az arcomon, és imádkoztam, hogy ne hagyjanak itt.

-          Hé, nézzétek!

   Peeta volt. A hangja élesen szelte keresztül a levegőt, hirtelen felhevítve a rémülettől megfagyott szívem. Igen, igen, itt vagyok!

-          Itt vagyok! – próbáltam sikoltani. – Ide!

   Észrevett. Peeta hevesen kezdett magyarázni Johannának, Finnick pedig felkapta a fejét; az arca élénken vöröslött. A remény újra fellángolt bennem, a testem elfogadta, hogy már csak egy kicsit kell kibírnia. Johanna beletrappolt a vízbe, de csak vádlimagasságig, mert Finnick hirtelen mellette termett.

-          Annie!! – ordította, de a hangja egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak, mint általában. – Ott vagy?  

-          Itt vagyok… - zokogtam inkább magamnak. Már csak a számon bírtam levegőt venni, az orromból egyszerűen nem jutott elég. Finnick pedig olyan sebesen vetette magát a habok közé, mint egy delfin.

-          Anns! – Újra felhangzott a kiáltása, hallottam, hogy küzd a vízzel. – Annie!

   Felnyújtottam a karom, és felkiáltottam a fájdalomtól. Kiabálni akartam, de tudtam, hogy vége. Már nem volt rá szükség, ugyanis feltűnt előttem Finnick csapzott, kócos haja, majd lassan az arca is. Hangosan zihálva szelte a vizet, erős, határozott karcsapásokkal. Még ilyen helyzetben is teljesen profi módon vette a levegőt, a lendülettől pedig majdnem belém ütközött.

   Egy szót sem szólt, csak megragadta a karom, és megpróbálta átvetni a válla fölött, de abban a pillanatban felsikítottam. – Nagyon fáj! – Szememet összeszorítva préseltem ki magamból ezt a két szót.

-          Próbálj úszni, kérlek! – A hangja megbicsaklott, ahogy mindkettőnk súlyával küszködött egyszerre. – Vagy legalább kapaszkodni! Kérlek!

   Összeszorítottam a fogaim, és áterőltettem a karom a vállán. A könnyek átlátszó kis patakokként csorogtak elő a szememből, az arcom Finnick mozgó vállának nyomódott. Hátra sem nézett rám, csak elindult, de éreztem a mozgásán, hogy vele sincs minden rendben.

      Lassan csillapodott a fájdalmam. A többiek arra jutottak, hogy a pöröly nem törte be a bordáim, csak megzúzta őket. Most mozdulatlanul feküdtem a homokon, és kifejezéstelen arccal bámultam az eget. A szemeimet maró könnyek felszáradtak, de a bánat nem tűnt el, főleg miután tudatosult bennem, hogy elvesztettük Wiresst. Nagyon megszerettem őt a kis idő alatt, a bensőm kongott a hiányától.

   Aztán ott volt még valami. Senki sem mondta ki, senki sem utalt rá, de mégis ott volt a levegőben. Mégpedig az, hogy szörnyen haszontalannak éreztem magam, és tudtam, hogy a többiek is így tekintenek rám. Ha nem lenne Finnick, vajon életben hagynának? Kétlem. Igyekeztem inkább meghúzni magam, nem panaszkodni, annak ellenére, hogy pocsékul voltam.

   Finnick törökülésben ült mellettem, a homok barna szemcséi csupasz, nedves bőréhez tapadtak. A vádliján húzódó vágás, amit Enobaria ejtett, most bordón virított, de szerencsére nem volt olyan súlyos.

-          Belefáradtam ebbe – szólalt meg halkan. Nem néztem rá, még mindig a világoskék égboltra erőltettem a tekintetem. Mikor belátta, hogy nem válaszolok, folytatta: - Állandóan csak egy hajszálon múlik, hogy nem veszítelek el… Nem akarom.

-          Talán egyszerűbb lenne, ha vége lenne ennek az egésznek. Állandóan csak a bajt hozom a fejetekre, így nincs esélyed…

-          Hé! – vágott közbe. – Miről hadoválsz? Ez…

-          Pedig bele kéne törődnöd! – A bordám felsajgott, ahogy egy kicsit határozottabban szólaltam meg. – Úgy értem… nem nyerhetünk ketten, te is tudod.

   Finn hangosan fújta ki a levegőt, miközben egy nyílvesszővel babrált. Az arany karperecen megcsillant a nap halvány fénye, és halkan megcsörrent, ahogy Finnick az ölébe fektette a kezét. Az állkapcsa megfeszült, mint mindig, amikor valami felhúzta.

-          Mit kezdjek ezzel, Annie? Sajnálom, de nem akarom túlélni úgy, hogy nem leszel majd mellettem. Vagyis… nem sajnálom. Egyáltalán nem. Ez az egész teljesen értelmetlen lenne nélküled, úgy értem ez a szar, amit az életemnek nevezek. – Itt egy pillanatra elhallgatott, és oldalra pillantott, majd levett kicsit a hangerejéből. - Azért éltem eddig, hogy téged életben tarthassalak, meggyógyíthassalak, mert basszus, kellesz.  Kellesz ahhoz, hogy el tudjam viselni.  – Hangosan, reszketegen fújta ki a levegőt, a tenyere finoman a fájós bordámra simult. – Tudod, mikor voltam a legboldogabb? Az utóbbi három évben. Amikor felkeltünk, kezdődött egy újabb nap, amit azzal is tölthettem volna, hogy a saját

sorsomon kesergek, de ott voltál te, aki miatt egyszerre nevettem, sírtam, küzdöttem, és minden, amit el tudsz képzelni.

-          Finnick – suttogtam, és végre találkozott a tekintetünk. Elvörösödött.

-          Tudod, voltak terveim. Hittem bennük, és majdnem sikerültek… De úgy nem akarom, ha te nem lehetsz a részük. Ha meghalsz az arénában Annie, ami ellen én minden erőmmel küzdeni fogok, akkor velem is történjen az. Mert én nem vagyok hajlandó kimenni erről a kicseszett helyről nélküled. Nem! Neked pedig ebbe kell beletörődnöd.

   Tátva maradt a szám. Legszívesebben felültem volna, hogy megcsókoljam, kimutatva mindent, amit érzek, csak a fizikai határaim tartottak vissza. Mintha tudta volna, mire gondolok, mellém bújt, erős karját pedig óvatosan átvetette a mellkasom fölött. Csak az arcomat fordítottam felé, az orrunk majdnem érintette egymást.

   Felemeltem a kezem, és megragadtam a derekát, hogy az oldalamra erőltessem magam. Szúrt, vágott, fájt… De szembetaláltam vele magam, és ezért megérte. Nagyot nyeltem, ahogy a homlokát az enyémnek támasztotta, a kezét pedig a nyakamra simította. Puhább volt, mint általában. Otthon mindig bőrkeményedéses lett a tenyere, de a kapitóliumi kézápolási technikáknak köszönhetően most lágyan ért hozzám. Finnick elvigyorodott, az arcán elmélyültek a gödröcskék. Eddig is imádnivalónak találtam őket, de most még annál inkább.

-          Min mosolyogsz? – A hangom fátyolosabban szólt, mint akartam.

-          Csak… odavagyok érted, ugye tudod? Nem szabadulsz tőlem.

   Visszamosolyogtam, és hagytam magam belefeledkezni ebbe az olyan régóta tartó rózsaszín ködbe. 

31. rész

Sziasztok!

Hát, ez is eljött, sajnos utolértem magam. Ezt úgy értem, hogy annyira lemaradtam az írással, hogy két fejezet választja el a mostanit attól, amit épp írok. Szóval lehet, hogy a következő is késik, mert sürgősen be kell hoznom. Vagyis inkább így fogalmazok: én szeretnék jobban előrehaladni. Abban reménykedem, hogy majd az őszi szünet alatt sikerül. 

   Fulladás. Karok és lábak tehetetlen rángatózása, a víz zöldes sodrása, az utolsó lélegzet… Aztán a tüdő összefacsarodik, maga is szenved, mert nem jut oxigénhez. Fáj. Fáj, de észhez térít.

   Azonnal mozdultunk. Katniss hangos kiáltással eresztett bele egy nyilat Gloss halántékába, mire a férfi azonnal, fennakadt szemekkel dőlt a vízbe. Finnick olyan erősen rántott maga mellé, hogy normális esetben felkiáltottam volna a fájdalomtól. Csakhogy alig éreztem bármit is. Az adrenalin, akár egy hidegzuhany terítette be a testem, az életbe csak Johanna ordítása rángatott vissza. Felsikítottam, amikor a lány viaskodni kezdett Cashmere-ral. Peeta mellénk sodródott, Brutus pedig épp célba vette a lándzsájával – ekkor azonban Finnick mozdult. Az alkarja fájdalmas erősséggel csattant neki a fegyver hosszú nyelének, kiütve azt a Kettes férfi kezéből.

   A következő pillanatban fájdalmas kiáltást hallatott: Enobaria pengéje felszántotta a vádliját, amiből most sebesen kezdett patakzani a vér. Kezeslábasa egy szempillantás alatt átázott, de ő nem is foglalkozott vele, csak csapott a tőrével. Johanna baltája undorító hang kíséretében csapódott bele Cashmere mellkasába, a nő egy fájdalmas kiáltással landolt a homokban.

   Épp elborzadva, pánikba esve kerestem Finnicket a forgatagban, amikor valami feltűnt a látóteremben. Kifordultam; abban a pillanatban az arcom mellett pár centire süvített el egy kés. Az ijedtségtől hátralendült a testem, a lábaim majdnem kifutottak alólam. Felsikítottam. Hirtelen nem is ismertem fel a férfit, de a kezében himbálózó fegyvert annál inkább. A szemeim elkerekedtek a nehéz, lánc végén függő, tüskés vasgolyó láttán, a szívem pedig olyan rémülten dörömbölt, hogy majd kiütötte a bordáim. Nem volt esélyem.

   Hátrálni kezdtem, de a férfi felemelte a buzogányt, és meglendítette maga felett. A golyó hangos surrogással szelte a levegőt, a férfi karján még a kezeslábasa alól is tökéletesen látszott az izmok munkája. Ellenem. Nagyot kiáltott, amikor ellenem fordította, a lánc pedig megcsördült, ahogy irányt változtatott a súly. Hirtelen minden lefagyott körülöttem. Csak a reménytelenség, a forgatag, amibe belecsöppentem, és az értetlenség, hogy miért nem vesz már észre valaki. A vasgolyó pedig csak közelített, a tüskék fenyegetően meredeztek ki belőle.

   Eltátottam a szám, hogy sikítsak, de a becsapódó buzogány belém fojtotta a hangom. A szemem fennakadt a fájdalomtól, a torkomból kétségbeesett hörgés szabadult fel. Szinte hallottam a reccsenést, amivel betalált, a testem tehetetlenül puffant a homokba. A szemem előtt fekete pontok táncoltak, a levegő pedig egyszerre nem talált utat a tüdőmbe.

-          Annie!

   A nevemet hallottam. Nem bírtam felemelni a fejem, a szempilláim remegve zárták el a kilátást. Valaki újra a nevemet kiáltotta, a fölém magasodó férfi pedig egyszerre elterült mellettem. Hörögve kaptam levegő után, miközben megpillantottam az ellenség hátából meredező baltát. Johanna?

-          Húzz be a vízbe! GYERÜNK! – ordította, aztán el is tűnt. Vagy csak én nem láttam?

   A másodperc évekké nyúlott a tudatomban, az ujjaim görcsösen markolták a homokot. A hullámok hűvösen lendültek a lapockámnak. A csata zajai fojtott morajlássá alakultak a fejemben, a szemem előtt minden összemosódott. Johanna szavai visszhangoztak a fejemben. Víz… Ó, hiszen itt van mögöttem!

   A karjaim robotos, görcsös mozdulatokkal kezdték vonszolni a teljes testsúlyom. Aztán a lábaim is beszálltak. A levegő még mindig a bordáim közé szorulva feszítette a mellkasom, hörögve tudtam csak hozzá jutni. Tovább. Csak egy kicsi. A nyakam megfeszült a nagy erőtől, amit kifejtettem, a szemeimből könnyek törtek fel a fájdalomtól. A bordáim olyan élesen hasogattak, hogy tudtam, valami nincs rendben. A víz már a medencecsontomig elért, így pedig már könnyebb volt továbbhúzni magam. A homokos part lejtett, a testem pedig lebegni kezdett az egyre mélyebb víz felszínén. Ez azonban nem enyhítette a tüzelő fájdalmat a mellkasomban.

   Ziháltam. Minden egyes másodperccel nőtt a kín, már azzal sem foglalkoztam, hogy a hullámok egyre csak beljebb sodornak, távolabb a többiektől. Végül felsikítottam, de a torkomból csak fojtott hörgés szabadult fel; valami elzárta a levegő útját. A feleszmélés úgy ért, akár egy jeges zuhany.

   Az áramlat ide-oda dobált, a habok pedig egyre fehérebben tajtékoztak. Valami készülődött. Kétségbeesetten próbáltam a felszínen tartani a fejem, a szemeim elkerekedtek az erőfeszítéstől. A karjaim lassan életre keltek, és habár minden mozdulatra fájdalom tépett bele a felsőtestembe, tolni kezdtem magam előre. Vagy csak valamerre. Ekkor fülsüketítő robaj remegtette meg az arénát. Fuldokoltam a zokogástól, a számba ömlő tengervíztől, de legjobban a rettegéstől. Hörögve próbáltam a felszínen maradni, de valami annyira felkorbácsolta a vizet, hogy ez kezdett egyre nehezebb és nehezebb feladatnak bizonyulni.

   Hirtelen vett körbe a szürkeség, nem tudtam levegőt venni. Mintha valami a víz alá nyomta volna a fejem, a fülsüketítő robaj eltompult. De még ott volt.

   Csak egy pillanatra voltam képes felbukni, a szám kétségbeesetten kapott egy kis levegő után, de ekkor egy hatalmas hullám terített be. Úgy ütközött nekem, mint egy dőlő könyvespolc; rettenetes súlya újra a víz alá nyomott. A testem bukfencet vetett a szürke habokban, a világ egy rettenetes, sötét masszává állt össze. A következő pillanatban újabb lökést éreztem; a víz feldobott a felszínére.

   Egy másodperc. Ennyi idő elég volt, hogy még nagyobb pánikba essek. Láttam már ugyanis, hogy mi kavarta így fel a habokat: a Bőségszaru forgott. A homok forgott. A sziget forgott.

   Sikolyok, üvöltések szelték át a levegőt, aztán újra maga alá gyűrt az áradat. A testem tehetetlen rongybabává vált, a végtagjaim ide-oda csapódtak. Teljesen elvesztettem az uralmat a testem felett, és hirtelen a metsző fájdalomról is megfeledkeztem, ami állandóan a mellkasomba nyilallt.

   Nem tudtam nyelni, levegőt venni, és vak voltam. Valami keménybe ütköztem hirtelen a víz alatt. Tudtam, mi az, de nem mertem elhinni. Tudtam, hogy meghalok még egy hulla érintésének a tudatától is. Aztán mégis. Hulla. Talán…

   Kinyúltam a karjaimmal, hogy bele tudjak kapaszkodni az élettelen testbe. Szerencsére még elértem, és erőt vettem magamon, aztán közelebb húztam magamhoz. A víz eközben szelídülni kezdett, a test pedig engedett a fizika törvényeinek, és felbukott a felszínre. Erősen kapaszkodó karjaim felfelé nyúltak, a hulla után, míg végül a fejem heves köhögésrohammal kísérve szabadult fel a vízből. A szemeim fennakadtak a fájdalomtól, amit a számon beáramlani próbáló levegő okozott, mintha verni kezdte volna belülről a bordáim.

   Újabb kiáltások harsantak. – Mi történt? A térkép! Már nem ér semmit!

   Ezzel akartam most a legkevésbé foglalkozni. Riadtan próbáltam levegőhöz jutni, akármilyen módon, a hullámok még mindig dobáltak egy kicsit. A só marta a szemeim, a torkom, és az orrjárataim, az ujjaim még mindig a holtteste kapaszkodtak. Ekkor feldörrent az ágyú. Egy, kettő, három, négy.

   Négy halott. Az ujjaim meggörbültek, belemarkolva a halott kiválasztott kezeslábasába. A test keménynek tűnt, izmosnak. Vergődtem, hogy a felszínen bírjak maradni, és akkor akaratlanul is megpillantottam az arcát.

   Nem érdekelt, ellöktem. Gloss volt az, és akármennyire is rettegtem tőle, nem kívántam a halálát. Egyikőjüknek sem. Vajon ki lehet a másik három halott? Ide-oda próbáltam kapkodni a tekintetem, de olyan erőfeszítésbe került egyáltalán levegőhöz jutnom, hogy hamar felhagytam vele.

   Csak lebegtem. Nem tudtam, hogy túlélem-e, hogy megtalálnak-e, hogy érdemes-e még küzdenem.    A végtagjaim elernyedtek, a légzésem pedig hosszú, szenvedő pumpálásnak hatottak. A másodpercek mintha évekké nyúltak volna, de akkor meghallottam egy hangot, amitől megszakadt a szívem.

-          Annie… - Finnick először úgy hallatta a nevem, mintha az utolsó halálhörgése lett volna. – Hol van Annie?

   Sikítani akartam. Itt vagyok, Finn, nézz ide! De tudtam, hogy egy hang sem bírna kipréselődni belőlem. Az a férfi eltalált a buzogánnyal, és valamit megroncsolt rajtam, ebben nem kételkedtem. Finnick újra a nevemen szólított, de most fényévekkel kétségbeesetten, mint az előbb.

-          Annie! ANNIE!

   Sírni szerettem volna, sikítani, őt ölelni, de tehetetlen voltam.  

30. rész

   Beleharaptam a finom Negyedik Körzeti cipóba, ami a többiek elmondása szerint még a találkozásunk előtt érkezett. Az ujjaim erősen kapaszkodtak az ismerős finomságba, az íz kellemesen áradt szét a számban. Az Aréna égboltja egyre sötétebb, mélyebb kékbe borult, a levegő pedig fokozatosan hűlt le. A testemet még mindig lúdbőr borította, habár már percek óta megszáradtam. A kezeslábasom még mindig a homokon hevert, félig mocskosan – a beáztatás nem sokat segített rajta. Ahogy rásandítottam, rögtön elment a kedvem attól, hogy visszavegyem. Tudtam, soha nem lesz már ugyanolyan, mint újkorában.

   Az éledő tűz megnyugtatóan hatott rám. Komótosan rágtam, és elégedetten mustráltam, hogy kifejezetten jól vagyok. És végre jóllaktam.

   Johanna még csak most határozta el magát a fürdésre, és épp fejtegette le magáról a kezeslábast, amikor felfedeztem rajta valamit. A bordái alatt egy zöldes, lilás árnyalatú, szabálytalan alakú folt éktelenkedett, erősen kitűnve világos bőréről. Habár fehérneműre vetkőzött, senki sem jött zavarba, senki sem fordította el a fejét, és senki sem vette észre a zúzódást. Csak én. Tudtam, honnan van.

-          Johanna – szólaltam meg még teli szájjal, de aztán gyorsan lenyeltem a falatot. – Az a zúzódás… az interjú utánról van, ugye?

   Mindenki meglepetten fordult felénk, csak Wiress szuszogott nyugodtan a homokban. Finnick szemöldökráncolva, kérdőn fürkészte a zúzódást. Johanna idegesen dobta hátra összeragadt haját, és csak egy sötét pillantást küldött felém válasz helyett. Ezt nem tudtam mire vélni, csak ültem ott, miközben tudtam, hogy elpirulok. Egyszerre éreztem magamnak dühösnek, és megsemmisítettnek. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki ezt a hozzáállást Johannától. Nem kértem, hogy jópofizzon nekem, hogy kedveljen. Az igaz, hogy reménykedtem abban, hogy azért nem csak elvisel maga mellett, de a minimum, hogy nem kutyaként tekint rám. A gondolatmenetemből egy meleg kéz zökkentett ki a vállamon, miközben egy mondat halványan eljutott a fülemig:

-          Néha van ilyen, hogy csak így elkalandozik. Semmi baja. – Azzal a fülemet is megérintette valami puha, és kellemesen lágy, mint egy száj. A szemem lázas koncentrálása a homokra abbamaradt, és oldalra sandítottam.

   Finnick szelíden elmosolyodott, és a fülem mögé tűrte a hajam.

-          Mi az? – kérdeztem halkan, és körbepillantottam. Mielőtt azonban Finn válaszolni tudott volna, éles dörrenés hangzott fel. Wiress felsőteste fellendült, ő maga zihálva, kerek szemekkel próbált rátalálni a hang forrására.

   Mindenki a dörgés irányába pördült; Finnick támogatóan körém fonta a karjait, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy szinte éreztem a melegét. Az Aréna egyik közeli részében, a magas fák fölött, szabályos alakzatban borult be az ég. A fekete felhők a szokottnál gyorsabban mozgó, sűrű masszaként kúsztak elő, még sötétebb árnyékba borítva az amúgy is rejtélyes, alkonyatban megbújó dzsungelt. Nagyot nyeltem, és hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Ekkor újabb dörgés hangzott fel, szó szerint majdnem megrázva az egész Arénát, a baljósan szabályos felhők közül pedig egy élesen felvillanó, vakítóan fényes villám cikázott elő, hogy aztán belevágjon a legmagasabb fába. Wiress gyorsan kapta ránk vissza riadt tekintetét, és hevesen a már oszladozó felhők felé kezdett mutogatni.

-          Tiktak! – kiáltott fel. – Tiktak! – A hangja olyan hisztérikusan, rémülten csengett, hogy komolyan megijedtem, és közelebb húzódtam a még mindig engem ölelő Finnickhez.

   A helyzetet Katniss orvosolta. Esetlenül botorkált oda Wiress mellé, de amikor odaért, máris sokkal határozottabbnak nézett ki. Kezét a rémült nő vállára tette, és valamit motyogott neki, amit nem tudtam kivenni. A következő pillanatban viszont az ő szemei is elkerekedtek, az arca hihetetlen lassúsággal fordult az irányunkba.

-          Tiktak – suttogta. – Tiktak. Igen…

-          Tessék? – szólalt meg Finnick, egy kissé bizonytalan hangon.

-          Ő végig tudta. – Katniss tekintete üressé vált, de szinte hallottam, ahogy pörögnek az agyában a fogaskerekek. – Tiktak. Az Aréna egy óra.

   Finnick felemelkedett mellőlem, a szemei figyelmesen fürkészték Katnisst. Egy ideig súlyosan nehezedett ránk a csönd, amit ez a kijelentés idézett elő, aztán végül Johanna szólalt meg:

-          Mi a rákról beszél?

   Peeta, és a kissé kótyagos Beetee ugyanolyan értetlenül meredt a Tizenkettes lányra, mint mi. Wiress pedig mintha egyenesen feldobódott volna azon, hogy valaki végre megértette, amit egész idő alatt magyarázott. A dolog lassan kezdett előttem is kitisztulni.

   Ez mindent megmagyarázott.

   Azok a trükkös virágok, amiket Johanna észre sem vett. A véreső, ami csak egy megadott területet ért. És a villámlás, ami előtt csak egy szabályos alakban gyűltek össze a felhők. Megráztam a fejem, ez az egész kezdett sok lenni. Katniss eközben hevesen kezdett magyarázni, és szépen-lassan minden leesett. Majdnem minden.

-          Hihetetlen – ismételte el vagy tizedszerre Finnick, miközben homlokráncolva hallgatta meg Katniss – szintén tizedszerre elhangzott – magyarázatát.

-          De nem kizárt – tette hozzá Peeta. – Sőt, tök logikus.

   Katniss halvány mosollyal jutalmazta a fiú megszólalását, én pedig majdnem felnevettem Peeta ezutáni arckifejezésén. Úgy nézett, mint egy kiskutya, ha a gazdája megdicséri, és mintha még el is pirult volna, bár ezt csak a lobogó tűz – nem valami megbízható – fényénél tudtam megállapítani. Katniss és Peeta. Elvileg szerelmesek, ezt mondják, ezt rágják Panem szájába… És mégis, én mintha láttam volna valamit. Bizonytalanságot.

   Amikor tizenhat éves voltam, az életem olyan volt, mint minden korombeli lánynak a Negyedikben: segítettem otthon, a parton, a szabadidőmben pedig horgásztam és úsztam, egyszóval éltem, mint hal a vízben. Még csak meg sem fordult a fejemben a házasság, meg a gyerek gondolata, és a fiúk sem érdekeltek annyira, mint a többi velem egyidős lányt, elvoltam a saját kis világomban. Az, hogy Katniss ilyen korán ennyi mindent átélt, még nekem is ijesztő, és inkább bele sem mertem gondolni, hogy ő mit érezhet.

   A sötétség eközben már teljesen beborította az arénát. Nem láttam messzebbre pár méternél, a mellettünk húzódó dzsungel nagy, koromfekete foltként terpeszkedett a homokon. Még csak most kezdtem megérezni a fáradtság ólomsúlyait a szemhéjaimon, a végtagjaim pedig lassan – végre – ellazulni látszottak. A többiek vitatkozni kezdtek arról, hogy ki kezdje az őrködést (természetesen mindenki magára akarta vállalni), végül azonban Katniss és Johanna javára dőlt el az egész.

   Finnick kissé csalódottan huppant le mellém, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon fent előbb, de amikor rám pillantott, az arcáról azonnal leolvadt az a méltatlankodó kifejezés. Inkább kíváncsian fürkészett, és lassan, halványan elmosolyodott.

-          Olyan vagy, mint akit megrágott egy cápa, aztán kiköpte – jegyezte meg, még mindig rám függesztve derűs tekintetét. – Milyen volt a gyomrában?

-          Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem – sóhajtottam, de nem bírtam nem viszonozni a mosolyát.

   Már szóra nyitotta a száját, de aztán inkább néma maradt. A tűz lobogó fényei fekete árnyékokat vetettek az arcára, a szemei csak két sötét gödörnek hatottak. Aztán amikor oldalra billentette a fejét, megdobbant a szívem, és olyan hirtelen szorult el a torkom, hogy majdnem felnyögtem. Finnick, mintha nem is tudta volna, hogy mi vár ránk. A biztos halál árnyéka egyre csak terjedt, és terjedt, és fogalmam sem volt, hogy ez a nagy szövetség meddig lesz érvényben. Mi van, ha valamelyikük épp azt tervezgeti, hogy álmunkban elvágja a torkunkat? Bármennyire is szerettem volna elkerülni, mindannyijukban megbíztam. És mégis, bennem volt valami, ami azt súgta: menj el onnan, nem hihetsz nekik. Legszívesebben megkértem volna Finnicket, hogy tűnjünk el a francba, őt úgy is támogatják, de biztos voltam benne, hogy nem menne bele.

-          Annie? – A hangja halványan csengett, szinte elveszett a súlyos, fülledt levegőben.

-          Itt vagyok – feleltem, a karjaim felhúzott vádlijaim köré fonódtak.

-          Alvás – mormogta, és elnyúlt, megérintve a karom.

   Nem igazán volt ínyemre, hogy ilyen sebezhető pozícióba kerüljek a többiek mellett, de a fáradtság olyan erősen nehezedett rám, hogy nem bírtam ellenállni a puha homok, és a nyugodt alvás ígéretének. Így hát leheveredtem, és szembefordultam vele. Finnick most tetőtől talpig végigmért, aztán felemelte a kezét, és a mutatóujját finoman végighúzta élesen kiálló csípőcsontomon.

-          Nagyon lefogytál – jegyezte meg, aggódó arckifejezést öltve. – De most ez nem így lesz. Nem engedlek éhezni.

   Magamra pillantottam. Valóban soványabb voltam, sokkal. Így kinyújtózva az összes bordám ki tudott rajzolódni a bőröm alól. Tényleg úgy nézhettem ki, akár egy csontváz, és az az igazság, hogy gyengébbnek is éreztem magam.

   Most én emeltem fel a kezem, a hüvelykujjam végigsimított egy hosszú, karmolásszerű nyomot, ami a bal szeme sarkától, az arccsontja közepéig futott. Persze ő még mindig ugyanolyan szemtelenül gyönyörű volt, csak egy kicsit vagányabb módon.

-          Mi történt az arcoddal?

-          Mindent a maga idejében, kicsi. – Kinyújtotta felém a karjait, és olyan könnyedén tüntette el közülünk azt a húsz centit, mintha csak egy rongybaba lettem volna.

    Normális esetben méltatlankodni kezdtem volna, amiért tereli a szót, de a fáradtság köpenye olyan nehezen és fullasztóan borult rám, hogy eszembe sem jutott ezzel foglalkozni. Lehunytam a szemem, Finnick pedig még erősebben karolt át, hogy aztán biztonságban nyelhessen el az éjszaka.

   Beetee hevesen rázta meg a fejét. Johanna türelmetlenül rakta karba a kezeit, és dobbantott egyet a lábával.

-          Engem nem érdekel – jelentette ki. – Akár itt is hagyhatunk a francba. Hidegen hagy.

-          Dehogy hagyjuk itt! – Katniss és Johanna között már azóta éleződött az újabb konfliktus, amióta megpróbáltuk elosztani a maradék ételt reggelire. Nem akartam, hogy újra veszekedjenek, de a hangomat sem szívesen hallattam ebben a társaságban, így inkább magamban reménykedtem, hogy türelmesebbek lesznek egymással.

   Finn a kezemet fogta, amióta felébredtünk. Most is így tett, és folyamatosan mosolygott, mintha nem is érdekelné ez az egész, ami körülötte folyik. A helyzethez képest túl derűsen szólt közbe: - Hagyjátok már elmondani amit akar, lányok!

   Én nem igazán figyeltem oda, csak annyit vettem ki Beetee zavarosan összehadart mondanivalójából, hogy „huzal” és „kell”, a következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy Finnick a lapockámra helyezi a tenyerét, és a víz felé kezd vezetni.

-          Micsoda? – emeltem föl a tekintetem.

-          Átúszunk Beetee huzaljáért, elhagyta a Szarunál. – Finnick a fülemhez döntötte a fejét, hogy a lehető leghalkabban tudjon válaszolni. – Maradjunk?

   Gyorsan megráztam a fejem, aztán követtem a többieket.

***

   Peeta kisimította a méretes lapulevelet a homokon, és érdeklődően emelte ránk halványkék tekintetét. – Tehát. Próbáljuk kiokoskodni, mit is rejt az Aréna.

-          Arra van az óriásvillám! – Katniss lelkesen hajolt előre, és mutatott ki az egyik irányba.

   A fiú bólintott, és rákarcolt a húsos levélre. Eközben Wiress a korábban megtalált huzallal ücsörgött a vízparton, hogy lemossa róla a rászáradt, ragacsos vért. Közben valami idétlen kis gyerekdalt dúdolgatott, aminek a dallamára szórakozottan dülöngélni kezdtem. Mintha megnyugtatóan hatott volna rám ez a kissé remegő, magas hang, és miközben félig a dalocskára koncentráltam, a többiek összeszedtek egy csomó másik arénacikkelyt.

-          Erről nem tudok sokat – kezdte Johanna. – Mert ott találtam rá Annie-re. De volt ott valami, elvileg virágok, amik elveszik az érzékeket.

   A nevemre odakaptam a tekintetem, és meglepve mustráltam, hogy mindenki meghökkenve bámul rám – legfőképpen Finnick. Sötétzöld szemei elkerekedtek, az ajkai elnyíltak.

-          Tessék? – tátogta. – Hatott rád az a cucc, és nem is szóltál róla?

   Idegesen fújtam ki a levegőt, szórakozott hangulatom azonnal megváltozott, habár a dal még mindig ott szólt a háttérben. Igyekeztem kerülni a rám meredő kíváncsi tekinteteket, és sietve összeszedni a gondolataimat. Merre is lehettek a virágok? Persze reménytelen volt ezen agyalni, annyi minden történt már azóta. Csak nagyokat pislogva fürkésztem a távoli, méregzöld dzsungelt. Megingattam a fejem.

-          Igen, de fogalmam sincs, merre lehetett. Bocsi.

-          Mindegy, itt már úgy is elég sokat beírtunk, majd megoldjuk valahogy. – Sietve emelte fel a fejét. – Még valami?

-          Beszélnünk kell, Annie – szólalt meg Finnick.

-          Mi lenne, ha békén hagynátok minket a rohadt párkapcsolati problémáitokkal?! – csattant fel Johanna, hirtelen azonban elcsendesült minden.

   Csend. A kis dal, ami eddig szinte már beleolvadt a háttérbe, elhallgatott. Egyszerre fordultunk abba az irányba, ahol Wiresst üldögélni véltük, de abban a pillanatban megállt bennem az ütő.

   Gloss a hajánál fogva tartotta Wiress fejét, feltartott tőre élénkpirosan virított. A nő hátrabicsaklott nyakán egy széles vágás húzódott, vért fröcskölve szerteszét. 

29. rész

Jelentkezem.

Kedves Mindenki, újra itt vagyok. Büszkén jelentem, összesen 6170 kattintás érkezett az oldalra, ami nem tudom mennyire számít soknak, mindenesetre én örülök neki. Ma egy csomót írtam az eddigi válságomhoz képest, lehet, hogy lassan tér belém vissza a kedv..? Meglátjuk, de addig is íme a következő:

   Egy pillanatra el sem hittem. Csak álltam ott, mint egy szobor, az ajkaim elnyíltak, a szemeim pedig akkorák lettek, mint két tányér. Aztán összenéztünk Johannával, és a megkönnyebbülés szinte minden félelmemet egy másodperc alatt eltörölte.

   A nap megcsillant mézbarna haján, ahogy kiegyenesedett, és a Szarut tanulmányozta, napbarnított, izmos alakja a másik két ember fölé tornyosult. Ők a földön ültek, és egymás kezét fogták. Oldalfonat, íj. Piszkosszőke haj, zömök termet. Felnevettem, és hosszú, határozott léptekkel indultam meg, lefelé, a partra. Hallottam, ahogy a többiek léptei puffannak mögöttem a homokban, de hirtelen minden megszűnt létezni. Csak őt láttam, egyedül őt.

   A lábaim gyorsítottak a tempón, és rohanni kezdtem. A bakancsom felverte mellettem a homokot, ahogy közeledtem felé. Katniss felemelte az arcát, és amikor meglátott minket, felkiáltott. Finnick megpördült, és olyan arcot vágott, mintha nem is ismerne. Megtorpantam.

   A többiek mellém értek, Peeta és Katniss pedig felpattantak, és hátráltak pár lépést. Önkéntelenül is kapkodni kezdtem a levegőt, ahogy egyre hosszabb másodpercek teltek el, aztán Finn arca hirtelen felderült. Ahogy felém lendült, azonnal elállt a lélegzetem, és minden megszűnt létezni.

   Felkapott, és a saját testi erejéről megfeledkezve szorított magához, de szinte meg sem éreztem. A lábaim körülölelték a derekát, a karjaim úgy fogták át a nyakát, mintha valaki el akarna tőle szakítani. A torkomból boldog kiáltás tört fel, az arcom a nyaka és válla verejtéktől nedves találkozásába fúrtam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha hazarepítettek volna a Negyedik Körzetbe, az otthonomba. Mintha az arcomba kiabálták volna, hogy ez az egész nem is volt igaz, csak egy áprilisi tréfa. És én bevettem!

   Nevetett. Boldog volt, tudtam, hogy az, és tudtam, hogy ő is ugyanúgy rettegett a halálom gondolatától, mint én az övétől. Valami felrobbant bennem, ami egész eddig várakozott, de most felrepedt a burka, és sziporkázó, színes szikrák képében tört ki belőlem. Könnyek égették a szemem, olyan hihetetlen módon tett boldoggá az úgy hiányolt ölelése, hogy majdnem zokogni kezdtem. De nem tettem. Eddig erős maradtam, erősebb, mint azt valaha is képzeltem volna; miért pont az öröm szakítsa meg ezt?

   Még mindig belém kapaszkodva eresztett le a homokra. Az egyik tenyerét az arcomra illesztette, és elvigyorodott. Nem bírtam nem viszonozni ezt, a szám pedig már szinte fájt az övéért. Egy torokköszörülés zökkentett ki a rózsaszín boldogságból, Finnick pedig felkiáltott, a vállam fölött, tág szemekkel nézve a többiekre.

-          Ez nem lehet igaz! Komolyan ti vagytok? – Aztán tengerzöld pillantása újra összetalálkozott az enyémmel, és olyan szélesen mosolyodott el, mint ahogy senki más nem tudná csinálni anélkül, hogy a fogait mutassa.

-          Nem, Plutarch Heavensbee hájas segge vagyok, köszöntem szépen – morogta Johanna.

   Ehhez aztán kellett bátorság! Hátrapillantottam, és arra számítottam, hogy önelégülten mosolyog majd a saját megjegyzésén, de nem ezt láttam.  Nem tudtam megnevezni, azt a kifejezést, ami kiült az arcára, de semmiképpen nem volt pozitívnak nevezhető. Olyannyira felhúzta magát, hogy dühödten fordult sarkon, a még mindig magát vonszoló Beetee felé. A férfi felnyögött, és elterült a homokban, Johanna erre – mintha csak le kéne vezetnie valakin a haragját -, a földre taszította Wiresst.

   Peeta gyorsan felsegítette Beetee-t, aztán már indult volna Wiresshez, amikor a szeme megakadt rajtunk.  – Jó ég, veletek meg mi a franc történt?

   Finn aggódva tartott el magától, az arca döbbent grimaszba torzult át. A hüvelykujjával a felkarjaim simogatta, és összeszorította az ajkait, annyira, hogy azok elfehéredtek.

-          Mondjátok, hogy nem történt valami…

-          Nem! – vágtam a szavába, és gyorsan megráztam a fejem. – Ez csak…

   Johanna az égnek emelte a tekintetét, és hadarva, széles mozdulatokkal gesztikulálva kezdte elmesélni, hogy hogy jártunk a véresővel.

-          Ott nyiffant ki Blight is. Nekiment a szaros erőtérnek. És egyedül hagyott ezekkel. – Azzal a Hármasokra mutatott, és mintha a karja egy kicsit tovább akart volna siklani az irányomba, de inkább időben megállította a mozdulatot.

   Wiress fel akart kelni, de Johanna újra a földre taszította, mire Katniss azonnal a védelmére kelt. Meglepetten néztem az irányába. Először szólalt meg, mióta találkoztunk, meglepett a bátorsága Johannával szemben. A lány szikrázó szemekkel indult meg Katniss felé.

-          Szálljak le róluk? – Azzal meglendítette a karját, és akkora pofont vágott le a lánynak, hogy az még nekem is fájt, és összerezzentem. – Szerinted ki mentette meg neked őket?! Te…

   De még mielőtt folytathatta volna, Finn elengedett, és a vállára kapta Johannát, mintha az valami kis zsák lett volna. Johanna káromkodva verte Finnick hátát az öklével, miközben ő beledobta a vízbe, és lenyomta a fejét a habokba. Ahányszor csak levegőhöz jutott, annyiszor ordított valami csúnyát Katniss felé, de ő fel sem vette, csak halkan beszélgetett Peetával.

   Peeta és Katniss kezelésbe vette Beetee-t és Wiresst. Johanna végre lehiggadt, és habár a kezeslábasa csupa vér meg víz volt, nem érdekelte, inkább leült enni. Finnick elkapta a kezem, elmosolyodott.

-          Gyere, te véres gyönyörűség.

   Mielőtt bármit tudtam volna válaszolni, felkapott pár kagylót és egy kerek zsömlét, egy kis vizet, és a tenger felé vezetett. Lehuppant a homokba, ott, ahol a hullámok még pont nem érhették el, majd megütögette maga mellett a földet. – Gyere!

   Engedelmeskedtem, de abban a pillanatban, ahogy a fenekem leért a homokra, Finnick felsőteste az irányomba dőlt, a szája pedig az enyémre tapadt. Meglepetten mordultam fel, de nem húzódtam el. Hiszen erre éheztem már napok óta, és úgy látszik, Finn is, csak ő még nálam is türelmetlenebb volt. A kezeim a tarkójára csúsztak, ahogy csókolóztunk, de aztán egy kis idő múlva mégis eltávolodott az arcom az övétől. Kényelmetlenül éreztem magam a többiek előtt, Johanna pillantása szinte égette a hátam.

-          Azt hittem meghaltál – suttogta, és magához húzott. A testéhez simultam, és lehunytam a szemem, hogy a szíve dörömbölésére koncentrálhassak. – Azt hittem… Úr isten, Annie, olyan… buta vagy! Miért ugrottál le a fémlemezről mielőtt odamentem volna? Annyira megijedtem, amikor láttam, hogy nem vagy ott…

-          Tudom – feleltem halkan, és a karjára hajtottam a fejem. – De pánikba estem, Finn. Nem tudok mást mondani. Megérted, ugye?

   Finnick egy pillanatra mintha elveszett volna a tekintetemben. Az arcán széles, szeretetteljes mosoly terült el, a tenyere végigsimított az arcomon.

-          Lehet, hogy én is ezt tettem volna. De most itt vagy, nem is érdekel semmi más, hagyjuk az egészet, a rohadt életbe is! Tudnod kell, hogy… mindent meg fogok tenni.

-          Hogy érted ezt? – hebegtem. – Nem tudsz tenni…

-          Majd meglátod! – emelte fel a mutatóujját, és azt az arcot vágta, amit akkor szokott, hogyha tudja, hogy igaza van.

-          Bárcsak egy kicsit több időnk lenne… - suttogtam, és éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. – Annyi minden el kéne mondanom.

-          Akkor mondd. Meg fogják érteni, ha egy kicsit kettesben szeretnénk maradni, addig őrködik más… - Azzal átölelt, és gyengéden ringatni kezdett. Felsóhajtottam, aztán elhúzódtam. Akkor láttam meg az arany villanást a csuklóján. Egy karperec volt az, lángnyelv karcolattal. Összevontam a szemöldököm,  de gyorsan el is kaptam a tekintetem. Éreztem, hogy jelent valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit. És azt gyanítottam, hogy bármit is, azt Finnick nem fogja elárulni. Vagy nem teheti.

   A habok hűvösen ölelték körül csupasz testem, ahogy először alámerültem. A lábaim és a karjaim automatikusan életre keltek, toltak előre. Ahogy kinyitottam a szemem a víz alatt, feltárult előttem minden, amit szerettem; a sötét, rejtélyes világ, amiben olyan szívesen éltem volna. Kék, zöld, barna árnyalatok váltották egymást, a nap fénye fehéren szűrődött át a felszínről. A zajok eltompultak, én pedig végre önmagam lehettem, elfelejthettem mindent… Ha meg tudtam volna tenni.

   Kelletlenül rúgtam fel magam a felszínre, aztán köhögve kapkodtam levegőért. Nem múlt el a veszély. Egyáltalán nem. Mit hittem, hogy megtaláltam Finnicket, és akkor megmenekülünk? Hogy békére lelhetek végre mellette? Itt, az arénában? Annyira jókedvű volt az utóbbi órákban, mintha hirtelen minden rendbe jött volna. Úgy ölelt, bújt hozzám, mintha most már örökre együtt lehetnénk. Még mielőtt elsírtam volna magam, gyorsan újra a víz alá buktam.

   A testem bukfencet vetett a habok között, erőszakos, durva mozdulatokkal vetettem magam oldalra, hátra, éreztem, ahogy az izmaim összerándulnak. Amikor feltörtem, hangos hörgéssel szívtam be a levegőt a tüdőmbe, és úgy robbantam be a nagy kékségbe, hogy szinte fájt. Hátra sem néztem. Kizártam a partról jövő beszélgetés zajait, és csak kegyetlenül hajtottam magam.

   A lábam elérte a homokot. Nem akartam találkozni a többiekkel, és tervet szőni arra, hogy hogy éljük túl az éjszakát, de a levegő kezdett lehűlni, a Nap pedig eltűnni a horizonton. Magam köré fontam a karjaim, miközben a fogaim hangosan vacogtak, és kibotorkáltam a szövetségeseimhez. Finnick épp a tüzet próbálta élesztgetni Katniss segítségével, én pedig elcsodálkoztam, hogy hogy van ehhez bátorságuk. Hát nem halálos bűn az Arénában ilyet csinálni? Nem találhatnak ránk bármikor a többiek? Amikor lehuppantam, Finn gyorsan otthagyta a tüzet, hogy átölelje a hűvös levegőtől reszkető vállam, és akkor rájöttem. Persze.

   Talán épp az volt a cél.