52. rész

Sziasztok!
Mindenkinek Nagyon Boldog Újévet kívánok, és sose hagyjon el benneteket a remény! 
Nagy öleléssel: Flo

  Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán napok, de lehet, hogy hetek is, bár az az igazság, hogy nem is igazán érdekelt. A számhoz emeltem a kenyérszeletet – érdekes módon soha nem adtak száraz kaját – és majszolni kezdtem.

   Az utóbbi időben egyre kevesebbszer vitték el Johannát és Peetát, Noah kivégzése óta pedig engem is békén hagytak.

   Bizalmatlan lettem. Minden alkalommal, amikor valaki belépett a folyosóra, de akár még a legkisebb oda nem illő zajokra is, megugrottam, és iszkoltam a cellám legtávolabbi pontjába. Alig láttam, vagy hallottam Johannát; általában az árnyékba húzódva szipogott, vagy aludt. Utáltam, amikor elszenderedett, mert pár perc múlva mindig sikítva riadt fel, és ez megrémített. Peetával kapcsolatban pedig sokszor már abban sem voltam biztos, hogy él-e még, de amikor életjelet adott magáról, akkor legtöbbször egy szót ismételgetett dühösen: mutáns. Ötletem sem volt, hogy mit jelenthet, de nem is annyira foglalkoztam vele; annak tulajdonítottam be, hogy kezd ő is megőrülni.

   A kenyérrel a kezemben másztam az egyik sarokba, ahol a hajamból kipiszkált csatokat és hajgumit tartottam. Felemeltem az egyiket, és átsompolyogtam az egyik megvilágított falhoz, hogy aztán a térdemre támaszkodva a kemény kőhöz érintsem a csatot. Ez volt az egyetlen szórakozásom itt: a falra kapargattam mindenfélét: szavakat, alakzatokat. Most azt a szívet akartam folytatni, amit még legelőször gondoltam ki, és már azóta mélyítgettem a vonalát. Hunyorítva illesztettem a csat végét a szív egyik ívébe, és húzni kezdtem, apró, mégis erős mozdulatokkal. Úgy koncentráltam, hogy picit ki is dugtam a nyelvem a szám szélén, a fejemet félrebillentettem. A csat kaparászó hangot adott, mint amikor a fogságba ejtett patkányok karmolgatják szaporán a fadoboz szélét.

   Hátrapillantottam. A vízzel telt műanyag palack ugyanott állt, ahol hagytam. Az árnyéka a rácsokra vetült, és sokkal nagyobbra nőtt, mint maga a tárgy. Hátranyúltam érte, és sietős mozdulattal meghúztam, majd megtöröltem a szám. Hátradőltem, hogy jobban is megnézhessem a falat: a szív fölött hullámvonalak, értelmetlen jelek, de még csillagok is voltak, melléjük pedig betűket kapartam. Az A betű a húgomat jelképezte, mint Aida, az M az öcsémet, mint Mackenzie, az R pedig a bátyámat, mint Rodd. De volt ott még egy R, ami az anyámat jelentette (Ruth) és egy L, ami ebből kiindulva az apámat (Lheon). Felkuncogtam – magam sem tudom miért -, és odahajoltam az egyik legújabb betűhöz. Nekiálltam elmélyíteni a szárát, és a belőle kiálló két vízszintes vonalkát.

   F, mint Finnick.

   Álmodtam. Nem emlékszem pontosan, hogy mit, de amikor felébredtem, olyan sóvárgás lett rajtam úrrá, hogy majdnem elbőgtem magam. A szemem viszont már egy jó ideje száraz volt. Emlékszem, sírtam még párszor, miután behoztak ide, de ez egyre ritkább lett. Már akkor sem ment, amikor elhurcolták Johannáékat, egyszerűen csak bámultam magam elé, és könyörögtem magamban, hogy legyen már vége. És egyszer vége is lett, akkor pedig összeszorított szemmel, elfordulva vártam, hogy Johanna abbahagyja a dühödt zokogást, vagy Peeta a nyöszörgést, meg a mutáns szó ismételgetését.

   Nem tudtam, mikor van nappal és éjszaka, ezért magamnak alakítottam ki egy rendszert. Most kinyújtóztam, felpillantottam a pislákoló lámpára a rácsokon keresztül, és elmosolyodtam. – Reggel – susogtam magamnak, és megdörzsöltem a szemeim. – Reggel van.

   A gerincem szinte már nem is sajgott alvás után, de az első „napokban” szörnyen kínzott. Alig bírtam kiegyenesedni, a nyakamat pedig sokszor ferdén kellett tartanom, mert általában elfeküdtem. Azóta viszont megszoktam, és sok dolgot ki is találtam arra vonatkozóan, hogy hogyan tehetem könnyebbé ezt az egészet.

   A rossz álmok mindhármunknál gyakoriak voltak; Johanna általában csak sikítozott, Peeta pedig Katniss nevét ismételgette hol kétségbeesetten, hol dühösen, aztán pedig ordítva riadt fel. A hangjuk visszhangzott a falakról, de sokszor már inkább ügyet sem vetettem rájuk.

   Én kicsit csendesebben szenvedtem. Mindig arra ébredtem, hogy kerek szemekkel, zihálva ülök fel, de persze arról fogalmam sem volt, hogy amíg nem vagyok magamnál, addig mit csinálok. Ez a szép álom viszont meglepett, és különös boldogsággal töltötte el a szívemet.

   Visszafeküdtem, a hátamra. Halkan felmordultam, ahogy kinyújtóztam, mint egy macska, aztán összegömbölyödtem. A ruhám azóta bepiszkolódott, és kicsit el is szakadt; unalmamban sokszor piszkálgattam az anyagát, ez pedig megviselte.

   A sarumat már régen nem hordtam, csak zavart. Ezt is unaloműzőnek használtam: hol doboltam vele a padlón vagy a falon, de volt, hogy a karcolt, nagy szív közepébe próbáltam belehajítani. Ezután mindig új célt tűztem ki magam elé: eltalálni vele az egyik betűt, bedobni a két vonalka közé.

   A gyomrom kordulása mintha varázsszó lett volna, a folyosó ajtaja kinyílt. Hátrahúzódtam a cella végébe, de azért örültem, hogy jönnek az étellel. Léptek hangzottak fel, hallottam, ahogy egyre közelebb érnek a cellámhoz. A békeőr azonban semmit sem tartott a kezében. A szám tátva maradt, a szívem kihagyott egy ütemet, mikor teljes erőmből a falnak lapultam. Az őrnél csak fegyver volt, de nem emelte rám, csak körbenézett, aztán a füléhez nyúlt – talán egy adóvevőt kapcsolt be -, és megszólalt: - Tiszta! De siessetek!

   A békeőr felkapcsolta a fegyvere lámpáját, és körbevilágított vele, mire a szemem elé kaptam a kezem. Kétségbeesetten kerestem Johannát a szemközti cellában, de nem bújt elő. Hát persze, hogy nem.

   A folyosó ajtaja kivágódott, mire felsikítottam. Súlyos léptek dübörögtek fel, aztán egy másodperc alatt tele lett az egész helyiség fehér páncélos békeőrökkel. De annyira furcsák voltak… Az egyikük pokrócokat egyensúlyozott a karjában, míg egy másik a vállánál fogva, barátságosan vezetett egy makulátlan köpenyű felcsert, aki egyáltalán nem nézett ki kapitóliuminak.

   Fel sem fogtam mi történik, csak riadtan figyeltem, ahogy a fegyverük lámpái kis fénykörökkel pettyezik be a falat, és ahogy az egyikük egy kis lézeres készülékkel kezdi kinyitni a cellám zárját. Az én cellámét. – Johanna! Peeta! – kiabáltam kétségbeesetten, és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy egy másik őr a karjába veszi a lányt. A testét betakarták egy pokróccal, de a feje a békeőr páncélos vállára támaszkodott, az arca egyenesen felém nézett, és… mosolygott. Aztán eltűnt, én pedig nem bírtam levenni a szemem arról a helyről, ahonnan az előbb még ő nézett vissza rám.

   Akkor sem fordultam el, amikor a zár szétpattant, a békeőr pedig egy felcserrel a nyomában besietett a cellámba. Mindketten lekuporodtak elém, de nem hallottam mit mondtak. A zajok eltompultak, egyikőjük rám terített egy pokrócot, a felcser pedig folyamatosan beszélt hozzám. Csak akkor kaptam fel riadtan a szemem, amikor elhangzott az a bizonyos szó. Erőtlenül néztem fel a békeőrre, aki most óvatosan a hónom alá nyúlt, és gyengéden felemelt.

-          Odair? Azt mondta; Odair? – kérdeztem suttogva, hitetlenkedve.

-          Igen – felelt a békeőr, szinte hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Ő is itt van.

**

   Nem tudom, hogy voltam képes megbízni bennük, de ahogy futólépésben végighaladtunk a szürke, visszhangos folyosókon, óriási megkönnyebbülés kerített hatalmába. Finnick itt van!

   Nem láttam azután Johannát, vagy Peetát, de egyszerűen nem volt időm rájuk gondolni. Az elmém folyamatosan kattogott, a fejem szinte belesajdult. Hogy jutottak be? Kik ők pontosan? Nem félnek, hogy ránk törnek? Hol van Finn?

   Az ismerős felcser is mellettünk haladt, egész jól bírta a tempót. Köpenye alól szürke ing lógott ki, a bőre sápadt volt, de maga a nő mégsem tűnt egészségtelennek, vagy ilyesmi. A körülöttünk menetelő békeőrök – vagy talán lázadók békeőr álruhában – csizmái ütemesen ütköztek a járólapnak, amivel ezeket a folyosókat beborították. – Nem kényelmetlen annyira, ugye? – szólalt meg az engem cipelő férfi, a sisak miatt torzult hangján. Kedvesen szólt hozzám, és az is szimpatikus volt, hogy egyáltalán rákérdezett ilyesmire. Persze panaszkodhattam volna, de nagyon hosszú ideje most éreztem magam először biztonságban, ezért csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem az.

   Éles kanyarokat vettünk be, a tempó feszített volt, látszott, hogy sietnünk kellett. A férfi nyakába kapaszkodtam, és tekintetem ide-oda kapkodva néztem körül. Néhányan az adóvevőjükbe beszéltek, vagy az őket követő felcsereket biztatták, de egy szusszanásnyi időre sem álltak meg.

   A szívem verdesése hevesebbé vált, ahogy kezdtem felismerni a folyosókat, amik egyre szélesebbé váltak. Felismertem az ijesztő fémajtókat, a halálszagot, a mindent belengő elkeseredettséget. Nem akartam felidézni a kínt, amit a kínzások alatt éltem át, de folyamatosan azt éreztem, hogy egy rossz mozdulat, és talán újra megtörténik.

   A súlyos, egész folyosót elzáró ajtóhoz értünk. Emlékszem, hogy Dr. Reed is erre cipelt a karjaiban, csak éppen a másik irányba. Most megtorpantunk előtte, és hallottam, hogy az egyik férfi a tömegből beleszól az adóvevőjébe, mire a súlyos ajtó feljajdult, és komótosan eltűnt a plafonban, utat engedve nekünk. Újra ugyanúgy futottunk, de amikor elhaladtunk az ajtó hűlt helye mellett, még hátranéztem, a torkom összeszorult.

   Tényleg kiszabadultam? Higgyek annak, amit látok?

   A folyosó egy hatalmas teremre nyílt. Tátott szájjal néztem fel, ahogy sietve keresztülhaladtunk rajta: több emelet volt beépítve, amikre mozgólépcsők vezettek fel. Az egész hely szörnyen kihaltnak tűnt, az egyetlen hangnak az emberek lépteinek visszhangja számított. Az emeleteken talán irodák, vagy laboratóriumok foglalhattak helyet, a plafonról – ami hihetetlenül magasan volt – ezernyi apró kis lámpa lógott, amiknek fénye elvakított. Gyorsan elkaptam onnan a tekintetem, de a következő pillanatban már az egyik mozgólépcsőnek vágtunk neki. Nem vártuk meg, amíg a szerkezet magától felvisz, a lázadók több lépcsőfokot véve egyszerre kaptattak fel rajta.

   Számokkal megjelölt ajtók előtt rohantunk el, és felmásztunk a következő mozgólépcsőn. Az emberek léptei nagy robajt csaptak, de mindenki gyorsan mozgott, így hamar felértünk az utolsó emeletre. A VÉSZKIJÁRAT feliratú lengőajtón keresztül értünk egy szűk folyosóra, aztán a következő pillanatban az arcomat kinti, hideg levegő csapta meg.

   A szabadba értünk, az épület tetejére. Erősebben kapaszkodtam a férfiba, aki még gyorsabb tempóra váltott. Egy légpárnás magasodott felénk, metálszürke oldalán a Kapitólium címere díszlett. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy több tucat békeőr páncélos ember özönlik be a járműbe, és kirázott a hideg, ahogy körbenéztem.

   Éjjel volt, a szél fújt, az égen egy csillag sem látszott. Alattunk a Kapitólium fényei villództak és vibráltak, és hirtelen olyan furcsa érzés kerített hatalmába, hogy megrázkódtam. Szabadnak éreztem magam, erősnek, egy igazi túlélőnek. Nem hittem el, hogy kint vagyok.

   Csak akkor eszméltem fel, amikor egy másodperc múlva körbevettek a légpárnás bejáratának szürke falai, a szél megszűnt hűteni a testem. A fejemet a férfi mellkasának támasztottam, mire ő kemény, kesztyűs kezével megsimogatta a hátam. Az emberek a hajó belső terébe áramlottak, egy kupola alakúra kialakított terembe, ahol mindenfelé leterített hálózsákok hevertek. Azt hittem mi is itt fogunk megállni, úgy, ahogy azt a többi békeőr ruhás ember tette, de nem így történt. Továbbhaladtunk, a férfi belökött egy súlyos ajtót, és már majdnem el is tűntünk mögött, de a szemem sarkából még láttam, ahogy egy magas, fehér páncélos alak kiválik a tömegből, és utánunk ered. 

51. rész

   Szörnyű állapotban volt: olyan sovány, mint egy csontváz, az arca beesett, a szemeiből eltűnt a vad csillogás. A fejét kopaszra borotválták, és szinte meztelenül állt ott előttem, a rácsba kapaszkodva, a testét csupán pár rongy fedte.

   A szemeim könnybe lábadtak, és rémülten kalapáló szívvel húzódtam hátrébb. Nem bírtam odanézni, annyira nyomorultul festett; semmi sem maradt az erős akaratú, fizikailag toppon lévő lányból. Felhúztam a térdeim, és nekik támasztottam a homlokom, miközben a fejemet ráztam. Nem, Johanna nem lehet itt. Ez lehetetlen.

   Rekedt nevetés harsant fel a cellájából. Elgyötört hang volt ez, és szörnyen fáradt is, de érződött benne a maró gúny. – Alig ismer fel, mi?

-          Johanna… hagyd már – szólalt meg egy másik hang. Nem mertem felkapni a fejem, de az érzékeim kétségbeesetten próbálták belőni, hogy honnan jöhet.

   Ez még Johannáénál is rosszabbul csengett. Ismerős volt valahonnan, de annyira gyenge, mintha az a valaki félholtan heverne a cellájában, és olyan halvány, hogy alig lehetett kivenni a lány nevetésétől. Aztán megállt bennem az ütő. Ez az ember épp megvédett, leállította Johannát. Az utasításnak szánt mondatból azonban sütött a szelídség, a kedvesség…

-          Peeta? – kiáltottam fel hirtelen. – Peeta, te vagy itt?

   A tekintetem riadtan ugrált ide-oda, miközben válaszra vártam, de mindent elnyomott Johanna alattomos kuncogása. Kezdtem azt hinni, hogy ő is becsavarodott.

-          Igen… - nyögte a fiú erőtlenül, de olyan halkan, hogy még mindig nem tudtam pontosan, hogy honnan is szól.

   De ezzel együtt, fogalmam sincs miért, megkönnyebbülés töltött el. Féltem Johannától, pedig a Mészárlás utolsó negyedében azért bebizonyította, hogy nem akar bántani… Peetától viszont nem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy ő vagy Katniss tudtak-e a lázadásról. A Hivatásosok megölésére vonatkozó terv – amiről már rájöttem, hogy nem is biztos, hogy ez volt vele a cél – sem tetszett nekik, Peeta nem akarta csinálni. Viszont mindenki más, aki tudott erről az egészről, benne volt, és bízott Beetee-ben. De azt is el tudtam volna képzelni, hogy Katnisst bevonták, és Peetát – a halál sem tudja miért – nem avatták be, ugyanúgy, mint ahogy Finnick sem mondott nekem semmit. Talán védelemből. Talán féltek, hogy mi ketten véletlenül kiejtünk valamit a szánkon, amit nem kéne.

   Nagyot nyeltem, és próbáltam nem törődni azzal, hogy kapar a torkom a szomjúságtól. A testem a rácsokhoz préselődött, ahogy óvatosan kikémleltem a folyosóra. Ugyanolyan szürke és barátságtalan volt itt minden, mint az előző zárkámban, csak itt még ágyam sem volt. A plafonról egyetlen, sercegő lámpa csüngött, enyhén himbálózva. Ez a kis szerkezet világította be az egész hosszú folyosót, aminek oldalain ugyanilyen cellák voltak kialakítva.

-          Vannak itt mások is? – szólaltam meg suttogva.

-          Voltak. – Johanna erőteljes, rekedt hangjára összerezzentem, arra számítottam, hogy Peeta válaszol majd. – De aztán elvitték őket. Hallottuk, ahogy ordítanak, miközben kínozták őket, és aztán nem hozták őket vissza. – Keserűen felnevetett.

   Hátrahúzódtam, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Mi vagyunk itt az utolsók? A mi sorsunk is ez lesz? Johanna úgy szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban: - Mielőtt beszarnál, nem hinném, hogy téged kinyírnak. Tudják, hogy Finnick képes baromságokat művelni, és abban bíznak, hogy megteszi. Szerintem csalinak vagy itt.

   Hangosan fújtam ki a levegőt, a gondolataim visszakanyarodtak Noah-hoz. Megremegett a szám sarka, ahogy egy forró könnycsepp gördült le az arcomon, majd azt követte még egy újabb, és így tovább. Ki fogok borulni, ki fogok borulni… Eszembe jutott, mit szokott Finn csinálni, amikor látja, hogy már nem tudok uralkodni magamon: segít lelassítani a légzésem. A kezét az arcom mellé teszi, és közben látványosan veszi a levegőt, hogy azzal is mutassa az ütemet. A kézfeje lassan emelkedik fel-le, ugyanúgy, ahogy a mellkasa, és így szépen én is átveszem ezt a ritmust.

   Be-ki. Be-ki. A fejemet a rácsnak vetettem, a kezeim hátravetve támasztották meg a testem. Nem borulhatok ki megint. Nagy meglepetésemre a többiek nem szóltak semmit, csak némán nézték – vagy nem is figyeltek ide, nem tudom – ahogy próbálom összeszedni magam. Aztán, csak úgy a semmiből, Johanna szólalt meg, mintha észre sem vette volna, hogy milyen állapotban vagyok.

-          Egyébként te miért vagy ilyen puccosan felöltöztetve? Rajtam meg ilyen szar rongyok lógnak…

   Itt szakadt el a cérna. A zokogás olyan hirtelen tört fel belőlem, hogy nem voltam képes visszafogni. A szemeim elkerekedve próbáltak megálljt parancsolni a könnyeknek, én pedig a számon át kapkodtam levegőért. A fejemben a fegyver hangos dörgése hangzott fel, majd a csattanás, amivel Noah teste a földön landolt. Élesen visítottam fel, a kezeim a füleimre találtak, és erősen fogták be őket. Ki akartam zárni az összes zajt, mindent… Inkább egyszerűen felszívódtam volna, innen már amúgy sem jutok ki soha.

-          Be-ki, be-ki – ziháltam, nem is törődve azzal, hogy mit gondolnak Johannáék. – Ne félj, itt vagyok, csak nézd a kezem, és megnyugszol… - Azon kaptam magam, hogy Finnick szavait ismételgetem. Nem tudom, pontosan mikor mondta ezt nekem, de abban biztos vagyok, hogy teljesen ugyanezekkel a szavakkal akart megnyugtatni. Furcsa szerkezet az emberi elme, az már biztos. – Nézd a kezem, ne félj, itt vagyok, megnyugszol… Megnyugszol, ne félj, nézd a kezem, itt vagyok… Itt vagyok, megnyugszol, ne félj, nézd a kezem…

   Tudtam, hogy félrebeszélek, a testem hintázni kezdett a fenekemen. Lehunyt szemhéjaim reszkettek, mintha idegrángásom lett volna, az ujjaim a hajamat tépték. A következő másodpercben már csillagokat is láttam a feketeségben, mire elszédültem, a vállam a kemény padlón puffant.

  

   Kulcscsörgésre pattant fel a szemem. Fáztam, szinte csupasznak éreztem magam, és rettenetesen fáradtnak. Szórakozottan próbáltam kipislogni a szememből az álmosságot, de a gyomrom összerándult a közeledő léptek zajára. Úgy pattantam fel a földről, mint aki teljesen kipihente magát, és négykézláb csúsztam a cella legtávolabbi sarkába. A hátam a két fal találkozásának préselődött, és épp sikítani készültem…

   Békeőrök tűntek fel a cellám előtt, de látni lehetett rajtuk, hogy nem ide jönnek. Továbbhaladtak, és ott álltak meg, az egyikőjük kezéből méretes kulcscsomó lógott. Szemben megpillantottam Johannát, amint a rács lábánál kuporog, és felnéz az őrökre. A gyenge lámpa gyér fénye megvilágította barnás szemét, amiben most tisztán ki tudtam venni a gyűlöletet. Ő még most sem rettegett tőlük, mint én, hanem egyenesen felperzselte őket a pillantásával.

   Tátott szájjal bámultam, ahogy kirángatnak a cellából egy zömök, piszkos alakot, akinek szőke haján megcsillant a fény. Peeta. Levegőt venni sem mertem, csak néztem, ahogy ezek az emberek elviszik a fiút. Nem láttam az arcát, mert a szemét végig lesütötte, de szinte éreztem rajta a félelem szagát, görnyedt testtartása azt tükrözte, mintha beletörődött volna a sorsába. A szívverésem azonnal lelassult, ahogy eltűntek előlem, Johanna pedig sötét tekintettel bámulta a padlót. Aztán súlyos ajtók csapódtak, majd minden elcsendesedett.

-          Annie – szólalt meg Johanna körülbelül fél perc múlva. Nem néztem rá, csak hümmögő hangot adtam, tudtára adva, hogy figyelek. – Nagyon közeli helyre vitték. Mindent hallani fogsz. Azért szóltam előre, hogy ne ess pánikba.

-          Már nem jön vissza? – kérdeztem fojtott hangon. – Azt mondtad…

-          Igen – vágott a szavamba. – De azt nem mondtam, hogy nem először viszik be. – Ahogy rásandítottam, észrevettem, hogy könnybe lábadt a szeme, ez pedig nagyon összezavart. Johanna sír? – Mindkettőnket megkínoztak már, pontosan kétszer. Peetának ez a harmadik, és ezután… - A hangja elcsuklott, a lány pedig halkan felnyüszített. – Én jövök, megint.

   A szemeim megteltek könnyel, míg végül az egyikük el nem szabadult, és le nem csöppent az arcomról. – Velem is ezt tették – motyogtam. – Áramot vezettek a testembe, és azt követelték, hogy valljak. – Megrázkódtam az emlékre, mire gyorsan felhúztam a térdeim, az arcomat rájuk támasztva. Olyan kicsire húztam magam össze, amennyire csak bírtam.

   A tekintetem találkozott Johannáéval, aki hirtelen semmit sem tudott válaszolni. A szavakat kereste, látszott nyitott száján, és szomorú pillantásán. A kezei ökölbe szorultak, reszketve feküdtek az ölében.

-          Sajnálom – nyögte ki halkan. – Akkor értem, miért rettegsz ennyire. Tudom, hogy nem tudtál az egész tervről, de…

   Megráztam a fejem. – Hagyjuk az egészet – feleltem alig hallhatóan. – Már nem érdekel, csak ki akarok innen jutni. Ciki, vagy nem ciki, a szüleimet akarom, a testvéreimet, meg Finnicket.

-          Én már rég nem akarhatok senkit – motyogta. – Mindenkinek vége, akit szerettem, az egyetlen ember, aki... ő még él, de… Mindegy, nem akarok erről beszélni.

   Az arcomat a kezembe temettem, és reszketegen szívtam be a levegőt. De azt el sem tudtam képzelni, ami a következő pillanatban ütötte meg a fülemet.

   Peeta olyan fájdalmasan ordított fel, hogy az egész testem ledermedt. Nem hallatszott élesen, ki lehetett venni, hogy fal van közöttünk, mégis, ebbe minden csontom és idegszálam beleremegett. Hallottam már ilyen ordítást: a sajátomat, de az egészen más volt. Ezt most kívülről érzékeltem, ezt a hangot egy másik érző, lélegző ember adta ki, és annyira szörnyű volt… Elkerekedett szemmel bámultam a velem szemközti falat, miközben patakokban ömlöttek a könnyeim. Nem mertem mozdulni, a lélegzetem a torkomra forrt, a szívem kihagyott egy ütemet.

-          A többiek is így üvöltöttek – suttogta Johanna, de a hangját még a kiabáláson túl is ki tudtam venni. – Nem is tudtam, kik azok, abban sem voltam biztos, hogy közük volt az egészhez… Amikor nem jöttek vissza, először csak átkoztam a Kapitóliumot, de aztán… - Úgy tűnt, a szavak csak úgy ömlenek belőle, és én nem akadályoztam meg a beszédben. Legalább elvonta a figyelmem Peetáról. – Egyre több embert kínoztak meg, és akkor már megsirattam őket. – Reszketegen nevetett fel. – Nem tudom, ért-e ennyit ez az egész, de nem is érdekel. Egyszerűen bassza meg a Kapitólium, bassza meg Snow.

   Sírás fojtotta belé a szót, én pedig nem tudtam erre mit mondani. Csak kuporogtam ott a fal mellett, összetörve, megsemmisülve. – Szerintem valami mást is művelnek vele – folytatta nagy nehezen. - Úgy értem, Peetával. Egyre furcsábban viselkedik, én pedig nem tudok rájönni, hogy miért…

   Lehunytam a szemem, és Johannára néztem. Peeta fájdalmas üvöltése nem hallgatott el, én pedig már nem bírtam tovább hallgatni, befogtam a füleim. Nem használt. De még ha használt volna is, a fejemben akkor is visszhangzott volna, attól függetlenül, hogy a fülemmel hallom-e.

   És attól féltem, már örökre kísérteni fog. 

50. rész

   A testem erősen csavarodott a takaróba, ahogy a villám fénye élesen bevilágította a szobát. Izzadtam, mint egy ló, a szívem pedig hevesen kalapált, még ha a lelkem mélyén tudtam is, hogy igazából nincs mitől tartanom. A következő villanás egy fülsüketítő dörgéssel együtt érkezett, mire a testem megrázkódott.

   Úgy tűnt, mintha Finn már egy órája lement volna azokért a kakaókért, pedig talán öt perc telhetett el. Megmarkoltam a párnám, az arcomat a puha tárgyba mélyesztettem, és az ajkamba haraptam. A szemeim elkerekedve koncentráltak a Finnick oldala feli éjjeliszekrényre, amit megvilágítottak a kinti vihar vad fényei.

   Azon kaptam magam, hogy szuggerálom a rajta gondosan elhelyezett képkeretet. Egyáltalán nem illett a modern szobához; fából volt, és amikor Finn hazahozta, mondván, hogy a kikötőben vette valami sovány sráctól, akkor még nem is tetszett. De aztán az idő múlásával kezdett egyre közelebb állni a szívemhez, mert mégiscsak az egyik kedvenc képemet vigyázta. Azt, amit egyszer Aida kapott le: teljesen spontán volt az egész, nem is tudtuk, hogy a húgom fényképez. Én csak belekucorodtam Finnick ölébe, ő meg pont megpuszilta a fejem búbját, és csak akkor kaptunk észbe, amikor villant a vaku.

   Felültem, és a testem köré fontam a karjaim, miközben annak libabőrös alrészét dörzsölgettem. Az újabb villám cikázó vonala kirajzolódott a falon, az ég úgy zengett, hogy szinte beleremegett a ház. A kezemet a számra szorítottam, nehogy kidobjam a taccsot; vihar alatt mindig mindenféle hülyeség rám jött, kezdve az émelygéstől egészen az öklendezésig. A pszichológus szerint ezeket a dolgokat én generálom saját magamnak, egyébként fizikailag semmi bajom. Mindig azt tanácsolta, hogy próbáljak ellazulni, ne figyeljek oda a hangokra, a fényekre, egyszóval a külső ingerekre, de az a helyzet, hogy ezt könnyebb mondani, mint meg is tenni. 

   Dr. Ross sosem élte át azokat a szörnyűségeket az arénában, sosem ijesztette halálra egy ágyú dörgése. És sosem kellett megkönnyebbülést éreznie egy másik gyerek halála miatt.

   Türelmetlenségem felülkerekedett rajtam; feltápászkodtam, és a falnak támaszkodva elindultam kifelé a szobából. Az ajtóban azonban megtorpantam, mert majdnem egyenesen a két bögrével egyensúlyozó Finnicknek ütköztem.  – Hé! – szólt kissé aggódva, és visszaterelt a hálószobába. – Mondtam, hogy pár perc, és jövök.

-          Tudom – feleltem kicsit idegesen, és remegő kézzel átvettem a forró bögrét. – Köszi.

   Finn sietve behúzta az ajtót, hogy aztán letelepedjen mellém az ágy szélére. Erősen bámultam a kakaó mélybarna örvényét, és direkt közel tartottam az arcom, hogy megcsapjon a gőz. Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. A következő villámcsapás annyira hirtelen jött, hogy majdnem kilöttyintettem a bögre fél tartalmát a lepedőre.

   Finnick a vállamra hajtotta a fejét, a lélegzete a nyakamat csiklandozta. Egy kis ideig így ültünk csendben, az egyetlen mozgás a reszketésem volt, meg a vállam rándulása minden egyes dörgésnél. Az ujjai cirógatását először nem is vettem észre az alkaromon, csak akkor, amikor halkan megszólalt:

-          Holnap elviszlek úszni – jelentette ki, éreztem a vállamon, ahogy a szája mosolyra húzódik.

-          Ezt csak így eldöntötted? – kérdeztem kissé meglepetten, de azért a gyorsan a nyakába kapaszkodtam, és úgy fordítottam, hogy átölelhessem a mellkasát. Közben füstölögve nyugtáztam magamban, hogy ezt már előbb meg kellett volna tennem; az ilyen közeli jelenléte mintha eltompította volna a rémisztő zajokat.

-          Aha – felelte álmos hangon, az arcát a vállam és nyakam találkozásába fúrta. 

   Lehunyt szemmel bújtam hozzá még közelebb, a testéből áradó hő mintha eltüntette volna a libabőrt a karjaimról. Az egész lénye védelmet és biztonságot árasztott, és habár minden egyes dörgésnél összerándultam, mégsem szenvedtem annyira. Jó ideig nem szóltunk semmit, csak hallgattuk a vihar zajait, ami úgy tombolt, mintha haragudna ránk.

   Furcsa dolog ez a vihar. Hirtelen jön, de akkor szürkeséget és szelet hoz magával, dühöng egy ideig, és károkat okoz. Fákat csavar ki, házakba vágnak bele a villámai, és megdagasztja a tengert. Az ilyenkor olyan lesz, mint a vihar testvére; ő maga is tombol, felkorbácsolódik, talán maga sem tudja, hogy miért. Az egész egyébként olyan váratlanul és gyorsan eltűnik, ahogy jött, és habár a levegő hűvös marad egy ideig, a hullámok meg nem tudnak könnyen megnyugodni, mégis olyan… békés lesz minden.

   A karjai erősebben kezdtek tartani, éreztem, ahogy megfeszülnek, majd elernyednek az izmai. A szempillái súrolták a homlokom, miközben pislogott, az ujjaim a pólójába kapaszkodtak. A szemeim elkerekedve, rettegve fürkészték az ablakot, de minden villámlásnál erősen összezáródtak, mintha így elkerülnének a zajok. Finnick tenyere a hátamra simult, és alig észrevehetően, finoman ringatni kezdett.

-          Ne félj, Anns. Itt vagyok, nyugi – szólalt meg halkan.

-          Tudom – motyogtam csukott szemmel.

-          Hé – suttogta, és az arcomat a két kezébe fogta, hogy a szemébe nézzek. Egy cikázó villám pár pillanatra fehér fénybe vonta az arcát hátulról, mire összerezzentem. – Minden vihar elmúlik egyszer.

-          Rohadékok! – sikítottam már berekedve, miközben két békeőr kivonszolt egy szűk liftből, hogy egy ismeretlen folyosóra vezessenek.

   Nem adtam fel a reménytelen küzdelmet, továbbra is kapálóztam és rúgtam, annak ellenére, hogy minden erő elpárolgott belőlem. Az arcom, de még a hajam is elázott a könnyektől, amik viszont apadhatatlanul ömlöttek. Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy azt hittem, képes lennék ledöfni magamat akár egy hajcsattal is. A szemeim fennakadtak a kétségbeeséstől, az elmémbe beleégett a halott Noah képe.

   Halott.

-          Megöltétek! – pihegtem, és megrántottam az egyik karom. – Megöltétek…

   A kiáltozásom visszaverődött a hideg, szürke falakról, de azon kívül kísérteties csend honolt. Hallottam, ahogy a fülemben dobol a vér, szinte megsüketültem tőle. Erősen ziháltam, az orrlyukaim kitágultak, ahogy egyre több oxigént akartak nyelni. Olyan düh forrongott bennem, hogy szinte belesajdultak a tagjaim. Ha lett volna egy kis fizikai erőm és bátorságom, talán megpróbáltam volna kinyírni legalább az egyik békeőrt.

   Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen vágyat a bosszúra, talán ezelőtt még sohasem.

   A szemeim forogtak, ahogy küszködtem, a torkomból állatias hangok törtek elő. Nagyra nyíltak, de nem láttam semmit, csak elmosódott foltokat, néhány fénypontot, és az engem cipelő alakokat.  Reszkettem, mint a nyárfalevél, a fonatom az izzadságtól összetapadva, félig kibomolva tapadt a nyakamra. – Meg… megöltétek… - ziháltam kétségbeesetten, de a következő pillanatban felsikítottam.

   Az egyikük megragadott, aztán durván talpra állított, de még mielőtt feleszmélhettem volna, már taszított is egyet rajtam. Megszédültem, ahogy a lábaim kiszaladtak alólam, és kétségbeesetten próbáltak fogást találni a talajon, de végül a hideg kőpadlóra rogytam. Az arcom a kemény anyagnak nyomódott, az ujjaim remegve küszködtek a testsúlyommal. Csak pár másodperccel később vettem észre, hogy ezek ketten még mindig mellettem állnak. Vagyis, nem pontosan, ugyanis valami elválasztott tőlük. Szimpla rácsok.

   Könnyektől tocsogó szemmel, megfélemlítve bámultam fel rájuk, mire egyikük kárörvendő hangot hallatott, majd összenézett a másikkal.

-          Bolond ribanc – rázta meg a fejét a második békeőr, a hangját eltorzította, gépiessé tette a sisak. Újra a földre estem, és amikor pár perccel később megint kinyitottam a szemeim, ők már nem voltak ott, csak a sötétség ölelt körül.

   Felzokogtam. A homlokomat a tömör padlónak nyomtam, a kezeim görcsösen szorultak ökölbe. Rettenetesen elveszettnek éreztem magam, és a gyász elképzelhetetlen mértékben nehezedett rám.

-          Noah… - nyöszörögtem halkan, miközben a testem rázkódott. Az alsó ajkamba haraptam, hogy a heves zokogás ne váltson át kiáltozásba, de hasztalan volt. Robotos mozdulatokkal kezdtem el hintázni, az ujjaim a követ kaparták… - Noah, Noah, édes istenem… Ne…

   Négykézlábra emelkedtem, és a könnyeimtől vakon másztam el a falig, ahova úgy rogytam le, mint egy zsák. A mellkasom fel-le ugrált, ahogy levegőért kapkodtam, a tekintetem a plafonra emelkedett. Dühödten kiáltottam fel.

-          Rohadékok! – kiabáltam zokogva, aztán szembefordultam a fallal, hogy nekitámaszthassam a homlokom. Felemeltem az öklöm, és olyan erővel vágtam bele a falba, hogy a könnyektől elázott szemeim elkerekedtek, a sírás pedig egy pillanatra a torkomra forrt.

   Fájdalom. Végigkúszott az öklömben, majd alattomosan átterjedt a csuklómra is, és mikor elmúlt, még azután is kellemetlen, lüktető érzés hagyott maga után. Szinte gyönyörűség töltött el arra a másodpercre, mert ez fényévekkel jobb volt annál, ami a szívemben zajlott le. A fizikai fájdalom talán elvonná egy kicsit a figyelmem…

   Erővel kezdtem püfölni a falat, miközben rekedt hangon kiáltoztam. A könnyek patakokban csorogtak le az arcomról, a fogaim minden másodpercben összekoccantak, egy kis idő múlva pedig úgy éreztem, hogy majd leszakadnak a kézfejeim. Ijesztő, rákvörös színt öltöttek, az ujjaimat képtelen voltam kinyújtani, annyira reszkettek a fájdalomtól.

-          Francba – nyögtem, mielőtt leroskadtam volna a fal tövébe. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak bírtam, az ökleimet a két combom közé szorítottam, hogy enyhítsem a lüktetést. A fejemet hátravetve pihegtem, miközben halkan, remegő hangon motyogtam értelmetlen kis dolgokat. A könnyeim nem apadtak el; eláztatták az egész arcom, és éreztem, hogy lassan bedagadnak a szemeim, meg az orrom. Hüppögve, remegő kézfejekkel ereszkedtem le a jéghideg padlóra, és magzatpózba helyezkedtem.

   Hirtelen szörnyen fázni kezdtem, a fogaim vacogtak, minden tagom reszketett. Sajgó öklömbe mélyesztettem a fogaim, nehogy még egyszer felbőgjek, magamban pedig felidéztem Finn érintését. Nem azt, amilyen a Kapitóliumból hazajőve maradt még pár napig a keze, hanem azokat az ujjakat, amik a sok csomózástól és igénybevételtől tele voltak bőrkeményedéssel.

   Reszketegen szívtam be a levegőt, és abban a pillanatban rettenetesen hiányozni kezdett Anya, meg az iránymutatása. Ő biztosan tudná, hogy nyugodjak meg, biztosan megnyugtatna, hogy Noah lehet, hogy nem is halt meg. Összeszorított szemekkel ráztam meg a fejem. Nem, az a békeőr szó szerint kiloccsantotta az agyát, esélytelen, hogy túlélte volna azt a lövést. De talán már egy jobb helyre került. Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy részt vett a lázadásban, és mindent tudott, amit belőlem akartak kihúzni. Csakhogy ő egy igazi harcos volt, egy felkelő, aki a jóért harcolt, és biztos, hogy semmit sem mondott Snow-nak. Furcsa, de megkönnyebbülés töltött el erre a gondolatra. Ha a lázadás él, Finnick is él, és amíg ő nem halt meg, addig talán a családom is biztonságban van. És nem csak ez volt fontos. Az ország, Panem… Igen, itt nagy szükség van változásokra.

   Fokozatosan nyugodott meg az egész testem. Talán olyan lehettem, mint egy elsorvadt, eltaposott virág, amit a földút közepére hajítottak, de legalább enyhült a rohamom. A szoknyám felcsúszott, vékony pántjai már rég elmozdultak a vállamról, a fonatom teljesen kibomlott. Bátortalanul emeltem fel a tekintetem, mire újra megláttam a rácsokat, amik elkerítettek a folyosótól. A tenyerem a hideg kőpadlónak simult, ahogy megpróbáltam közelebb vonszolni magam a fölém magasodó sötétszürke fémrudaknak. Határozottan markoltam rá az egyikre, mire majdnem felkiáltottam; a bőröm szinte égetett, ahogy nekipréselődött, de makacsul kitartottam, és csak azért is közelebb húztam magam. Összeszorított szemhéjaim közé olyan gyenge fény szűrődött be, hogy alig volt egyáltalán annak nevezhető.

   Az arcomat ügyetlenül két rács közé illesztettem, és pislogva néztem körbe. A szívem megállt egy pillanatra, ahogy megpillantottam a szemben lévő cellából megdermedve rám bámuló alakot. Hunyorogva, kissé bátortalanul vettem szemügyre, először alig ismertem fel. Aztán hátrahőköltem, a testemet egy másodperc alatt elárasztotta az adrenalin.

   Johanna.

49. rész

Sziasztok :)

Itt vagyok megint, késés nélkül... és hullafáradtan. Nem mintha panaszkodnék.:) Igazából, két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy nagyon nagyon köszönöm Sallynek, aki szinte mindig elmondja a véleményét, nem is tudod, hogy milyen hálás vagyok... És végül szeretnék mindenkinek előre is boldog karácsonyt, jó pihenést, és persze sok ajándékot is kívánni :D 

Szeretettel: Flo

   A hatalmas belmagasságú teremben síri csend uralkodott. A lélegzetem a torkomon akadt, ahogy Noah jéghideg kezét markolva beléptünk. A fehér szoknya suhogott csupasz lábaim körül, kellemetlen szelet korbácsolva az amúgy is fázós bőrömhöz. A békeőrök fegyverének anyaga csattogva, ütemesen koccant a páncéljuknak, és egyszerre úgy éreztem, hogy ahogy elhaladnak mellettem, jeges fuvallatot sodornak magukkal.

   Reszkettem. Prescott elől tipegett a magassarkú cipőjében, a falakról Panem vörös zászlója lógott le lazán, jó sok példányban. A padló márványnégyzetekből állt, amiken megcsillant a lobogók mellé rögzített fáklyák fénye. A derekamon újra megéreztem Noah sovány ujjainak hideg, mégis megnyugtató érintését, de abban a pillanatban az őrök szétváltak előttünk.

   A hosszú, keskeny étkezőasztal tőlünk távolabb eső végén pillantottam meg, bundákba burkolózva, viharszínű szemét érdeklődően rajtunk tartva. A légzésem abban a pillanatban felgyorsult, én pedig automatikusan megtorpantam. A szemeim tágra nyíltak, ahogy levegőért kapkodtam, Noah pedig kétségbeesetten igyekezett tovább taszítani. A következő pillanatban egy békeőr ragadta meg a karom, kemény kesztyűs keze satuszorítással fogta be a végtagom… és megrántott. Felsikítottam, és majdnem előrebuktam a hirtelen lendülettől, az alkaromba éles fájdalom hasított.

-          Elég! – Snow hangja ostorként csattant a terem jeges levegőjében. A békeőr úgy engedett el, mintha parazsat érintett volna a karom helyett. Noah átkarolta a derekam, úgy segített felegyenesedni. – Hát így kell bánni egy vendéggel? Mr. Rider, kérem, segítsen leülni a hölgynek!

   A mellkasom riadtan ugrált fel és le, ahogy Noah zavarodottan a szemembe nézett. Az ajkai elnyíltak egy pillanatra, aztán gyorsan összekapta magát, és sietve, ügyetlenül az asztal mellé támogatott. Szinte láttam magam mögött, ahogy a békeőrök fegyverének csöve felénk fordul, ahogy fémesen visszacsillan róluk a tűz fénye. Remegő ujjakkal kapaszkodtam meg a szék fatámlájában, aztán gyorsan ledobtam rá magam, nehogy összeessek.

   Nem mertem ránézni. Tüntetőleg fordítottam el a fejem, a szemeim a gigantikus, szürke oszlopokra koncentráltak, amik szilárdan feszültek neki a nehéz plafonnak. A kezeim úgy kapaszkodtak a szék ülőrészébe, mintha bármelyik pillanatban kibillenhetnék az egyensúlyomból, talán épp a gyomrommal együtt, ami elég hevesen készült bukfencezni egyet.

-          Mr. Rider, miért nem foglal helyet? – Nem láttam az elnököt, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Élesen szívtam be a levegőt, ahogy meghallottam Noah bizonytalan lépteit, majd egy másik szék éles nyikordulását.  

   Miután Noah leült, feszült csend telepedett ránk. Csak a saját reszelős lélegzetvételeimet hallottam, a szemeim továbbra is kétségbeesetten kutattak valami után, ami nem Snow. Eközben észrevettem, hogy a békeőrök távolabb húzódtak, és hirtelen Prescottot sem láttam már.

-          Bizonyára kíváncsi, miért akartam látni, Miss Cresta – szólalt meg váratlanul. Nagyot nyeltem, a mellkasom összeszorult, ahogy a szag bekúszott az orrjárataimba. A szemeim elkerekedtek, de nem mertem volna rá mérget venni, hogy azt érzem, amit gondolok.

   Az elnök szünetet tartott, mintha azt várta volna, hogy ránézzek. Makacsul szorítottam össze az ajkaim, a mélybarna asztalra fókuszálva. Mérhetetlen haragot éreztem ez iránt az ember iránt: ő volt a hibás mindenért. Ha ő nem lett volna, talán sosem veszek részt az Éhezők Viadalán, ha nem ő az elnök, talán nem kerülök oda még egyszer. Egy másik vezető talán nem kényszerítette volna Finnicket azokra a dolgokra a Kapitóliumban, és talán engem sem kínoztak volna meg. Lehet, hogy minden sokkal nyugodtabb lett volna körülöttem, talán örökre a háttérben maradhattam volna, ahogy mindig is akartam. De akárhogy is tette tönkre az életem, volt ott még valami, ami erősebben volt jelen még a dühnél is.

   Rettegtem tőle, és attól, amit azokkal művelhet, akiket szeretek.

-          Remélem nem vette nagyon a szívére az alagsorban történteket. Biztosíthatom róla, hogy nem adtam pontos parancsot Dr. Prescottnak azzal kapcsolatban, hogy milyen módon jussunk az ön birtokában lévő információhoz.

   Persze, sziszegtem magamban, az ujjaim úgy szorultak a szék ülőrészére, hogy belefehéredtek. Noah síri csendben, feszengve és görnyedt háttal ült tőlem jobbra, haja az arcába hullott. Oda akartam menni hozzá és megölelni, hogy együtt nézzünk szembe a veszéllyel, és ketten viseljük el azt, ami következni fog. De minden olyan bizonytalan volt, és még levegőt venni is alig mertem, nemhogy megmozdulni, vagy akár felállni.

-          Szeretném még egyszer felszólítani az együttműködésre, de persze sokkal finomabb módszerekkel, mint ahogy Dr. Prescott tette. Nem akarom bántani önt, de ahhoz beszélnie kell, és nem utolsósorban a szemembe nézni.

   Kimért hangjától hideg futott végig a gerincemen, a levegő fémes szagot hozott magával Snow felől. Az ajkaim remegtek. Ez minden bizonnyal egy burkolt fenyegetés volt: nem akarom bántani önt, de ahhoz beszélnie kell. Megrázkódtam, és önkéntelenül is finoman hintázni kezdtem a fenekemen. A fonatom ide-oda lengett, ahogy mozdult a felsőtestem, én pedig gyorsan megráztam a fejem.

-          Semmit sem tudok – nyögtem ki halkan, remegő hangon. Rögtön megbántam, ahogy megszólaltam, a számon kiejtett mondat visszaverődött a méretes, hideg falakról.

-          Nézzen rám kérem – próbálkozott újra. – Nézzen rám, úgy talán könnyebben dönt arról, hogy megossza-e velem az igazat.

   Egy villanásnyi idő volt, amíg félve felpillantottam, de abban a pillanatban kihagyott egy ütemet a szívem. Snow hangja nyugodt volt, de az arcán láttam a fenyegetést, és a halál nyomait. Az ujjait elegánsan támasztotta össze az asztallapon, előtte egy csésze gőzölgött. Hófehér haj és szakáll keretezte az arcát, a tekintete pedig olyan határozottan fúródott az enyémbe, mintha azt mondaná: ne merj elnézni! Nem tettem.

-          Helyes. – Elégedetten mosolyodott el. – Van egy olyan sejtésem, hogy egy bizonyos személyt véd a hallgatásával. Igazam van?

   Nem, nem, nem! – akartam üvölteni, ám a számat csak egy halk, erőtlen nyüszítés hagyta el. Nem tudom, mit éreztem abban a pillanatban, de valamiért elgondolkodtam azon, hogy ha tudnék bármit is, vajon hallgatnék-e a lázadásról. A kínzásokra gondoltam, a testembe vezetett áramra, a sötét, dohos szobára a nyikorgó, magányos matraccal. Lehet, hogy nem – született meg bennem a felismerés. Nem biztos, hogy tudnék olyan erős lenni.

   Megráztam a fejem, először halványan, aztán másodszorra már hevesebben. Snow szemében szinte szánalmat véltem felfedezni, ahogy végignézett rajtam. – Miért gondolja, hogy tartozik neki? Hiszen a lázadók hátrahagyták magát.  

   A szemem sarkából vettem észre, hogy Noah úgy rándult össze, mint akit görcsök kínoznak. Rettenetesen fájt, amit Snow mondott, nem akartam elhinni. Ennyit számított volna Finnicknek az a három év? Végig hazudott volna? Könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan, erőszakosan megráztam a fejem. Nem lehet, hogy az egész eddigi boldogságom egy nagy átverés volt!

-          Nem védem őt – szólaltam meg erőtlenül, a látásomat könnyek homályosították el, aztán egyikük kiszabadult, és forrón gördült le az arcomon. – Nem avattak be…

-          Tudja, nem hiszek magának. Persze, előfordulhat, hogy nem hazudik, de nem hiszem, hogy az ön tudta nélkül hajtották volna végre ezt az akciót. De rendben, akkor engedje meg, hogy meggyőzzem: nem tartozik hűséggel Finnick Odairnek.

   Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy kinyílt mögöttem a terem ajtaja. Nem néztem hátra, de hallottam a zsanérok nyikordulását, aztán lépteket, ahogy visszaverődnek a falakról. Két ember lépteit, egyikőjük viszont, mintha… bizonytalanul járt volna.

-          Elnök úr? – Fiatal nő hangja csendült fel, szinte már jókedvűen. A tekintetem makacsul ragadt az asztal lapjára, a vállaim reszkettek. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a nő, és hogy mit akar itt, de már anélkül is tudtam, hogy legszívesebben felperzselném a pillantásommal.

   Noah az ajtó felé fordította a tekintetét, az arca először elsápadt, majd sötét kifejezést öltött. Hosszú ujjai ökölbe szorultak az asztalon, és hirtelen úgy tűnt, mintha nem merne rám nézni.  

   Snow hátradőlt a székében – ami inkább egy trónhoz hasonlított – és szélesen, mégis gonoszul elvigyorodott. – Lucie, jöjjenek közelebb!

   A látóterembe két elmosódott alak masírozott be; egy karcsú nő, és az ő kezébe csimpaszkodva, egy totyogó, alacsony emberke. Egy gyerek. Ez mégis mit jelentsen? Noah még mindig megrendülten bámulta a gyereket és a nőt – aki talán az anyja lehetett.

-          Nézze meg jobban! – intett a fejével Snow, az arcán még mindig ugyanaz a rideg vigyor ült.

   Nagy levegőt vettem; elvégre mi rossz történhet abból, ha ránézek erre a kisgyerekre? Élesen szívtam be a levegőt, és vonakodva feléjük fordítottam a tekintetem.  A szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban, ahogy elkaptam a kislány pillantását.

   Megszeppenve szorongatta a nő kezét, egyik húsos praclijával egy plüssnyuszit szorongatott. A haja kis csigák kavalkádjaként kuszálódott össze a feje tetején, olyan mézbarna árnyalatban, amihez hasonlót csak egy ember fején láttam. De az, ami miatt a lélegzetem a torkomra forrt, nem ez volt. Kerek szemei tiszta tengerzöldben játszottak, és olyan érdeklődően és okosan csillogtak, hogy belesajdult a szívem. Csak tátogni bírtam, mint egy hal, a tenyerembe a szék háttámlája mélyedt, de meg sem éreztem. A szemeim könnyel teltek meg, de nem igazán a kislány miatt, habár nagyon is tudtam, hogy minek az eredménye ő. A szemei… olyan kísértetiesen hasonlítottak…

-          Ő itt Leeza – szólalt meg Snow, szinte derűs hangon. A mellette álló nő lemosolygott rá, mire a kislány az arcára pillantott, aztán a tekintete visszafordult hozzám. A nyuszija fölül pislogott rám nagy szemeivel. – Két hete múlott két éves. Hát nem édes?

   Az ajkaim megremegtek. Most már értettem, miért volt úgy lesújtva Noah, amikor meglátta Leezát, és miért volt annyira jókedvű Snow. Nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna:

-          Nem értem, mit akar ezzel – mondtam rekedten, bizonytalan hangon.

-          Tudja, Miss Cresta, szerintem az apjára ütött. Maga mit gondol?

   Azt, hogy nagyon elcseszte, ha azt hiszi, hogy ezért elárulnám Finnicket. Igen, ezt akartam mondani, de egy szót sem bírtam kibökni, csak bámultam Leezát, mintha hipnotizált volna. Finnick lánya. Aztán legnagyobb meglepetésemre Noah törte meg a csendet, meglepően határozottan.

-          Maga kényszerítette Finnicket erre az egészre! – Olyan lángoló tekintettel meredt az elnökre, hogy a karomon égnek álltak a pihék, Snow pedig szélesen elvigyorodott. Hátradőlt méretes székén, és egy pillanatig elégedetten figyelt minket, mint aki büszke arra, amit tett, és úgy tűnt, kifejezetten szórakoztatja ez az egész.

-          Ó, pedig úgy látom, Miss Cresta nem volt tisztában azzal, hogy… Hogy is fogalmazzak… Becsúszhatott néha egy kis baleset.

   Elvörösödtem, de aztán rögtön ki is hűlt az arcom. Egy feltűnő mozdulattal fordítottam el a fejem a kislányról, és összezártam a szemhéjaim. Émelyegni kezdtem, a kezem a halántékomhoz kapott, hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy hol lehetek. Kirázott a hideg, ahogy a fejemben pörögtek az ide nem illő emlékképek, és először észre sem vettem, hogy felkuporodom a székre, hogy aztán a füleimre tapasszam a tenyereim.

-          Hagyjanak békén – súgtam. – Hagyjanak! – A hangom hisztérikussá vált, a tekintetem ide-oda ugrált a teremben, a fejemben egy alattomos hang sziszegett. Sosem volt az öné, Miss Cresta, végig a mi tulajdonunkban állt. Épp ezért nem is kell hozzá hűségesnek lennie, mint ahogy ő sem volt az magához.

   Vér szaga terjengett visszafogottan a levegőben, és abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem a fejemben beszélt hozzám a hang. Snow elnök ejtette ki ezeket a szavakat, a szemem pedig hatalmasra nyílva meredt a csészéje szélén ülő vércseppre. Vér, vér, vérszag. Snow árasztotta, végig…

-          Nem! – sikítottam. A háttérben Leeza sírni kezdett, fülsértően, irritálóan, mire a kezeim még erősebben préselődtek a füleimnek. 

-          Úgy látszik a vendégünk átcsöppent egy másik világba. Ébresszük fel, mutassuk meg neki, hogy a döntéseinek súlya van! Fogják meg!

   A testem összerándult, ahogy a hozzám érő kesztyűs kezeket vártam, de nem éreztem semmit. Remegve pillantottam fel, a következő pillanatban Noah kiáltása ütötte meg a fülem. – Hé! Eresszetek!

   A tenyereim eltávolodtak a füleimtől, a gyomrom akkorát bukfencezett, hogy majdnem magával rántott engem is. Hirtelen fel sem fogtam mi történik, csak akkor, amikor az egyik békeőr felemelte a fegyverét.

-          Ne! – üvöltöttem, és előrelendültem, de két vasmarok ragadott meg hátulról, a hátam kemény páncélnak csapódott. – Hagyják békén! – Tekeregtem az őr karjaiban, kétségbeesetten próbáltam magam kiszabadítani, a bőröm lüktetni kezdett a fájdalomtól…

   Snow halványan bólintott, a fegyver pedig egy hangos dörrenéssel elsült.

-          Nem! – ordítottam, miközben a békeőr a magasba emelt, a lábaim a levegőben kalimpáltak.

   A vér vörösen fröccsent a másik őr makulátlanul fehér páncéljára, Noah feje abban a pillanatban félrebicsaklott. Szünet nélkül sikítottam, és olyan erősen zokogtam, hogy a testem szinte rángatózott. – Noah! Noah, nem!!!

   A békeőr elengedte Noah élettelen testét, ami egy tompa puffanással ért földet. Kerek szemekkel bámultam a hullát, ami két perce még élt, ami fél órája még engem ölelt. Nem bírtam felfogni, hogy ennyi. Noah, aki segített nekem a Nagy Mészárlás előtt, Noah, aki bátorított, ha szükségem volt rá. Most viszont már vége volt, a szíve megszűnt dobogni, a koponyáját egy golyó lyukasztotta át. És úgy hevert a földön, mint egy zsák, mint egy tárgy, a vértócsa pedig egyre csak hízott körülötte.

   Hátravetettem a fejem, és újra felordítottam. Az arcom eltorzult, és ez az egész szinte fizikai fájdalmat okozott. A teremben visszhangoztak a kétségbeesett kiáltásaim, a következő pillanatban pedig Snow felállt a székéből. A hangja harsogva kiabálta túl a zokogásom:

-          Ez volt az utolsó, Annie Cresta. Ez történik, ha nem működik együtt. És meglátja, megteszem ezt még százszor is, ha az kell, de nem fogom engedni, hogy ellenálljon nekem. Vigyék innen!

   Az utolsó dolog, amit megláttam, mielőtt kivonszoltak a teremből Noah üvegesen a plafon felé bámuló szeme volt. A fáklyák fénye megcsillant az íriszén, amit ő már soha többé nem fog tudni használni.

48. rész

   A világ forogni kezdett velem, a fejemben Noah egy mondata visszhangzott. Arra emlékeztetett a hang az elmémben, mint amikor az ember a füléhez emel egy kagylót, hogy „hallja a tenger morajlását”. A szemeim elkerekedtek, és meg kellett kapaszkodnom a falban. Noah aggódva térdelt fel.

-          Annie?

-          Nem – vágtam rá azonnal, hisztérikus hangon, és elhúzódtam. - Nem megyek!

   Nem mertem Noah szemébe nézni, végig a padlóra szegeztem a tekintetem. A szívem mintha remegett volna a mellkasomban, és egyszerre minden sokkal sötétebbnek tűnt. Az érzés, ami lejátszódott bennem, szinte megfagyasztotta az ereimben csörgedező vért, a szerveim pulzáló működését. Alig kaptam levegőt, ezért zihálva próbáltam hozzájutni. Noah – fogalmam sincs, honnan – egyszerre felém nyújtott egy pohár vizet, és habár rettenetesen száraz volt a torkom, elhúzódtam. Hogy kérhet ilyenre? Hogy nézhetnék pont én szembe az elnökkel?

-          Annie… nem én akarom ezt, kérlek…

-          Nem! – kiáltottam fel, és elfordítottam a fejem. Összeszorított szemhéjaim alól könnycseppek gördültek elő, az ajkaim remegni kezdtek.

-          Együtt kell működnöd! – Noah hangja megremegett, mire gyorsan megrázta a fejét. Sötétszőke tincsei ide-oda röpködtek. – Mindkettőnk érdeke, hallod? Ha nem engedelmeskedsz nekem, békeőrök fognak odatuszkolni! Kérlek!

   Abban a pillanatban esett le, hogy nem fogok tudni tenni az egész ellen semmit. Bármit teszek, akkor is oda kell mennem, és szembesülnöm kell vele, mit akar az elnök. De hisz miért akarna engem látni? Nem voltam eleme a lázadásnak, semmilyen formában. Csak egy apró, elhanyagolható részlet.

-          Miért? – fakadtam ki, még mindig nem nézve Noah-ra. – Miért nem hagynak békén?! Nem tettem semmit! – A kezeim ökölbe szorultak a fal tövében, és olyan erősen reszkettek, mintha direkt ráztam volna őket.

   Noah arca ellágyult, és halványan megcsóválta a fejét. – Tudom, Annie. Nagyon jól tudom… Annyi a bűnöd, hogy rosszkor voltál rossz helyen. Tudom. De nekem sem hiszik el ezt. Túl fogod élni ezt is, ahogy eddig mindent.

-          Noah, kérlek… engedd meg, hogy végezzek magammal. Nem kérek ebből… azt akarom, hogy vége legyen – nyöszörögtem a falnak támaszkodva. Tudtam, mi lesz a válasz, de meg kellett próbálnom. A remény már régen kihunyt bennem, és annak hiányában… nem láttam már mást, csak sötétséget, és szenvedést.

-          Ezt te sem gondolod komolyan – jelentette ki határozottan, és felállt, hogy lenézzen rám. Könnyes tekintetem találkozott az övével, mire felém nyújtotta a kezét. – Igen, Annie, fájni fog. Biztos vagyok benne, és ezt te is tudod. De gondolj bele, szerinted mit mondana most Finnick? Az a Finnick Odair, aki maga bátrabb száz kapitóliuminál? Szerinted nem azt, hogy nézz szembe vele?

   Az ajkaim összepréselődtek ezekre a mondatokra. Hogy használhatja fel pont Finnt arra, hogy rávegyen? De aztán mélyebben is belegondoltam a dolgokba. Amúgy sincs más választásom. Nem tehetek semmit ellene, oda kell mennem. És igen, Finnick magához szorítana, és azt mondaná, legyek erős, és ne adjam fel. Aztán azt, hogy menjek vissza hozzá, mert szüksége van rám.

   Elsírtam magam, az arcom eltorzult az erősen áramló könnyektől. Rettegtem attól, ami következni fog. Nem is a haláltól, inkább… magam sem tudtam, mitől. Mindenem visított, hogy ne menjek bele, inkább a halált válasszam. Ám egyszerre felsejlett előttem minden, amit eddig átéltem, minden boldog pillanat, és a fájdalom. Az életem egy hatalmas kuszaság volt, tele könnyekkel, de szeretettel. Megfeszítettem az állkapcsom, és bólintottam. – Rendben – feleltem, nem túl határozottan. – Csináljuk.

   Az egyik karjába kapaszkodtam, miközben az arcomat sminkelte. Meg kellett próbálnom nem bőgni, nehogy a könnyek elmossák a festéket, de jobban ment, mint vártam. Noah megtisztította, és lekezelte a szövetszíjak által okozott horzsolásokat a csukóimon és bokáimon. Az egész művelet piszkosul csípett, de Noah határozottan megtartotta a tagjaim, és közben megnyugtatóan, halkan beszélt hozzám.

   Megtisztított a több napos mocsoktól, hogy aztán nagy törölközőkbe bugyoláljon. A körmeimet nem pótolta ki újra, csak lemosta őket, a hajam pedig végre frissen szárítva omlott a hátamra. Most egy széles fejű ecset csiklandozta finoman az arcom, Noah másik kezében pedig egy por alapú alapozós dobozt szorongatott.

-          Jól van – mondta halkan, miközben kicsit elmozdította a vibráló, erős fényű lámpát, ami az egyetlen fényforrás volt a szobában. – Mondtam én, hogy meg tudod csinálni.

   Élesen szívtam be a levegőt, mikor Noah az ölembe fektette a puha, fehér anyagú ruhát. Megrezzentem, ahogy a bőrömhöz ért, legszívesebben elhúzódtam volna. Noah keze a térdemre csúszott, és óvatosan megsimogatta, és egy kedves mosollyal nyugtázta, hogy hagytam neki. Egy kis ideig egymás szemébe bámultunk, majd ő zavartan megköszörülte a torkát.

-          Nagyon… szép leszel benne – motyogta, és megdörzsölte a halántékát. – Mármint úgy értem… Mindegy. Kimegyek, amíg felveszed, jó?

   Megráztam a fejem. – Nincs rá szükség. – A kezembe vettem a ruhát, és a mellemhez szorítottam. Furcsa lesz végre ilyen normális cuccot viselni, főleg miután már egy jó ideje ebben a koszos köpenyben tengődtem, gondoltam. – Elvégre láttál már így.

   Noah észrevétlenül bólintott, és a fenekére ereszkedett, hogy a falnak támaszkodjon.

-          Tudod… büszke lenne rád.

-          Ki? – kérdeztem, épp lefejtegetve magamról a köpenyt.

   Ő felém fordult, és csak egy sokatmondó pillantást küldött felém, aztán lehunyta a szemét, mintha aludna. Egy pillanatra megállt a kezem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy tényleg bízhatok-e benne, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Önkéntelenül is rábíztam volna az életem.

   Reszkető ujjaim Noah csontos kezébe kapaszkodtak. Négy békeőr kísért minket, egyszerre lépve, alig mozdulva. Fehér páncéljukon megcsillant a folyosó plafonjába épített lámpák pislákoló, gyenge fénye. Ugyanott jártunk, amerre Dr. Reed hozott le; elmentünk a hátborzongató ajtók előtt, az orromat megint megcsapta a halál szaga.

   Be-ki. Be-ki. Így próbáltam szabályozni a légzésem, de a szívverésemet sehogy sem tudtam volna lelassítani, ahogy a félelmem felszippantása is lehetetlen lett volna. A szemem megakadt az egyik békeőr feltartott fegyverén. Jókora lőfegyver, az én karom talán nem is bírná el a súlyát. Vajon mennyire fájhat, ha egy olyannal végez velem? Talán, ha megpróbálnék elfutni…

   Vékony bőrsarum talpa halkan csattogott a folyosó kőpadlóján. Kifejezetten fáztam a könnyű, fehér ruhában, aminek szoknyarésze a feszes felsőrészből hullott rá lazán a combjaimra. Noah oldalra fonta a hajam.

   A szabad kezem hol ökölbe szorult, hol a szoknyámat markolászta, de nem bírt egyhelyben maradni. Rettenetesen féltem, elképzelhetetlen rettegés lett úrrá rajtam. Snow, Snow, Snow. Magam elé bámultam, és próbáltam az egyik előttem lépdelő békeőr sisakjára koncentrálni. Aztán hirtelen megtorpantunk. Majdnem belesétáltam az egyik őr hátába, mire ijedten ugrottam hátra. A mellkasom fel-le ugrált, és ide-oda kapkodtam a tekintetem. Csak akkor eszméltem fel, amikor Noah átkarolta a derekam, hogy így vonjon közelebb magához.

-          Mi történik? – szólaltam meg hangosabban, mint szerettem volna.

-          Figyelj…

   Azonban mielőtt Noah végigmondhatta volna, magassarkú kopogása ütötte meg a fülem, a következő másodpercben pedig egy nő fordult rá dinamikusan arra a folyosóra, ahol álltunk. A haját újrafesttette, most élénkvörösen, és gondosan behullámosítva keretezte az arcát, de attól még felismertem.

   Prescott.

   Önkéntelenül is hátrálni kezdtem, a szívem majd kiütötte a mellkasom. Úgy ért a felismerés, mint egy hidegzuhany, a lélegzetem pedig elállt abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk találkozott. Görcsösen kapaszkodtam Noah-ba, amikor Prsecott közelebb lépett, alaposan szemügyre véve engem. A szeme megakadt egy kis időre a fonatomon, de aztán gonosz kis mosolyra húzta a száját.

-          Lám, lám – szólt halkan, és félrebillentette a fejét. – Majdnem méltó arra, ami most fog történni vele.

   Élesen szívtam be a levegőt, ahogy Prescott intett a fejével a békeőröknek, és befordultunk arra a folyosóra, ahonnan ő jött. Az még szűkebb, és sötétebb volt, mint az előzők, és szinte végtelennek tűnt. Ám mégsem volt az; több tíz méterrel messzebb egy keskeny, mégis magas ajtó állt. A falak visszaverték a lépteink zaját, de ezen kívül néma csend telepedett ránk. Noah ujjai gyengéden a derekam bőrébe mélyedtek. – Te remegsz – suttogta, és megnyugtatóan megsimogatta az arcom. – Ne félj. Nem fognak bántani.

   Több órának tűnt, míg az ajtóhoz értünk, de amikor ez bekövetkezett, azt kívántam, bár eltartana még egy ideig az út. A fogaim ütemesen, gyakran koccantak össze, a nyakamat belepte a libabőr. Ekkor Prescott felénk pördült, de egy pillanatra sem ingott meg egyenes tartása.

-          Rendben! Várjatok itt, amíg engedélyt kérek az érkezésre. Mr. Rider, igyekezzen elbúcsúzni a lánytól! – Azzal sebesen résnyire nyitotta az ajtót, és már el is tűnt a kis átjárón.

   A lábaim alól majdnem kicsúszott a talaj. Erősen kapaszkodtam meg Noah-ban, azt hittem, elterülök a földön. Elbúcsúzni? Noah, mintha kitalálta volna a gondolataimat, erősen magához szorított. A vállába fúrtam az arcom, erősen préselődtem neki.

-          Ne menj el – suttogtam rekedten, elszorult torokkal. – Nem hagyhatsz itt te is…

-          Ki hagyott még itt? – kérdezte remegő hangon, miközben a hajamat simogatta. Összeszorítottam a szemeimet, nem akartam elhinni, hogy be kell mennem. Mit értett Prescott a búcsú alatt?

-          Finnick… ő itt hagyott – feleltem elhaló hangon, de össze is rezzentem, amikor a nő újra kicsusszant a két keskeny ajtószárny között nyitott résen. Az arcán meglepetés tükröződött, amit nem tudtam hova tenni, de nem is igazán érdekelt. Csak nem akartam elengedni Noah-t.

   Prescott kiegyenesedett, vörös haja egy pillanatra az arcába hullott, de aztán ő gyorsan elsöpörte onnan. – Változott a terv. Mr. Rider is velünk tart.

   A szemeim elkerekedtek, ahogy két békeőr közrefogott minket, az egyikük kesztyűs keze a lapockámhoz ért. Noah döbbenten szorított magához, de mégis megindult.

   Követtem.

47. rész

   A matrac rugói a bőrömbe fúródtak, még a szöveten át is. Az ujjaim a lábszáramba mélyedtek, a légzésem inkább hasonlított hörgésre. Sötét volt és hideg, a fogaim ütemesen koccantak össze. Semmit sem láttam, csak elmosódott foltokat, a könnyek vastagon borították be a szemem.

   Wiress butácska dalát dúdolgattam remegő hangon. A vállaim meggörnyedtek, ahogy lassan hintáztam a fenekemen, a matrac panaszosan nyikorgott. Olyan picinek éreztem magam, mint egy porszem, a testem reszketve emlékezett vissza a fájdalomra.

-          Ecc pecc kimehetsz… - szűrtem a fogaim között alig hallhatóan, miközben nem hagytam abba a kis dallam dúdolását. – Holnapután be… bejöhetsz…

   Azóta kétszer vittek vissza. Ordítottam, rángatóztam, rúgtam és haraptam, de a békeőrök erősen tartottak, kesztyűs kezeik nem engedtek mozogni. A Prescott nevű nő ugyanúgy kérdezgetett, ahogy az első alkalommal, de én csak azt tudtam hajtogatni, hogy semmit sem tudok. Mert így is volt.

   Megkínoztak. Prescott arcán látszott a káröröm, miközben sikítoztam a testembe vezetett áramtól, és tudtam, hogy ő nem is igazán az információkért kötözött le az asztalra. Soha nem hittem volna, hogy léteznek ilyen beteg emberek, de amikor a második vallatásom után visszahurcoltak a szobámba, megfogadtam: ezentúl senkiben sem bízom. Mert kegyetlen emberek mindenhol vannak.

   A csuklóimat és bokáimat véresre dörzsölték a szövetszíjak, amik az asztalon tartottak, és most is fájdalmasan lüktettek.

-          Cérnára cine… gére… Ugorj cica az egérre…

   Fogalmam sem volt, mióta vagyok itt. A gyomrom hangosan korogott, a torkom kiszáradt, és ha valaha is képes voltam elaludni, az sem tartott sokáig. Szinte mindig percekkel később felriadtam, Finnick nevét ordítozva.

-          Fuss… - Az arcomat könnyek csíkozták, forró, vékony kis vonalakat hagyva maguk után a bőrömön. Minden egyes pillanattal jobban féltem, hogy visszavisznek. Megölöm magam, gondoltam. Megölöm magam, ha még egyszer hozzám akarnak nyúlni.

   Már többször körbejárkáltam a szobát, olyan dolgokat keresve, amivel eltehetem magam láb alól, ha szükség lenne rá. Nem, nem akartam meghalni, de a tudat, hogy bármikor bejöhetnek ide, hogy aztán elvigyenek megkínozni, még ilyen gondolatokra is rávitt. Ha felidéztem az érzést, ami az árammal együtt csapott belém, önkéntelenül is bőgni kezdtem. Ilyen szörnyű kínt ugyanis azelőtt még talán soha nem éltem át.

   A szoba egy ablaktalan, dohos helyiség volt, a belsejébe egyetlen tárgy sem volt felállítva, amit használhattam volna. Csak a matrac, meg a nyikorgó rugók. Talán, ha azokat valahogy ki tudnám szedni a szövet alól…

-          Ecc pecc kimehetsz, holnapután… - kezdtem újra a mondókát, az arcomat felhúzott térdeim közé bújtattam. Olyan hidegnek éreztem az orcáimat, mint két jégkocka, a könnyeim ráfolytak fedetlen lábaimra.

   Nem tudom mennyi ideje, de talán már órák óta megállíthatatlanul sírtam. Miért nem tudják elhinni nekem, hogy semmi közöm nem volt az egészhez? Mi a céljuk ezzel az egésszel? Halálra akarnak kínozni? A tagjaim remegtek a reménytelenségtől, a gerincem már sajgott a sok görnyedés miatt. De ez volt most a legkisebb bajom… A számhoz emeltem erősen reszkető kezem, és ráharaptam a műkörömre, hogy aztán feszegetni kezdjem a fogaimmal. Közben sem hagytam abba a dalocska dudorászását, de az már olyan erőtlenül hagyta el az ajkaim, mint egy sóhaj.

   A torkom egészen apróra szorult össze, a szemhéjaim erősen préselődtek egymásnak, amikor felpattantam a matracról. Akkor tört rám a zokogás. Düh öntött el, kétségbeesés, reménytelenség, ahogy egyre gyorsabban járkáltam körbe és körbe. A talpam csattogott a kemény betonpadlón, a falak szinte forogtak velem. Fájt minden mozdulat, úgy remegtem, mint a kocsonya, a szemem előtt pontok táncoltak. Az öklömet erővel gyömöszöltem a számba, hogy ne ordítsak fel, és ráharaptam.

   A fejemben lepergett a felvétel, amit már háromszor levetítettek nekem; Katniss a felhúzott íjjal, aztán a robbanó aréna. A fogaim még erősebben fúródtak a bőrömbe, a homlokomat az erőfeszítés ráncai barázdálták. Aztán a hang mégis kitört a torkomból

   Olyan hangosan sikítottam, hogy belefájdultak a hangszálaim, miközben a falnak támaszkodtam. A homlokomat erősen préseltem neki, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után, aztán újra rákezdtem. Állatias hangok törtek elő a számból, olyan ordítás, amilyet eddig még nem hallattam. 

-          Engedjetek ki! – A hangom eltorzult a dühtől, a szürke falak mintha egyenesen rajtam röhögtek volna. – Engedjetek el! Nem tudok semmit!!! Semmit…

   A térdeim felmondták a szolgálatot, mire a fal tövébe roskadtam. Hangosan, ordítva zokogtam, az arcomat a tenyereimbe rejtettem. Csonka körmeim a homlokomba vájtak, az egyik vállam a masszív, hűvös betonfalnál keresett támasztékot. Aztán leeresztettem a pillantásom, és tágra nyílt szemekkel bámultam a padlót, miközben a torkomat fájdalmas kiáltások hagyták el, és megállíthatatlanul áradtak a könnyeim. – Finnick – préseltem ki az ajkaim közül, miközben olyan apróra húztam össze magam, amennyire csak bírtam. Mindenem hevesen reszketett, a zokogásom visszaverődött a falakról.

-          Finni… Finnick… - A tenyereim a füleimre szorultak. Ki akartam zárni minden hangot, ingert, de minden hasztalannak bizonyult. – Ne hagyj itt… Kérlek – nyöszörögtem, a testem pedig végül egy kicsi, remegő gombóccá alakult.

-          Annie! Jaj, te jó ég, mit tettek veled?

   Egy kis ideig fel sem fogtam, hogy valaki hozzám beszél. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy magamnál vagyok-e, vagy esetleg újra egy hülye álmot élek meg. Ólomsúlyú szemhéjaim felemelkedtek, de abban a pillanatban olyan rettegés árasztotta el a testem, hogy sikítva, gyors, ügyetlen mozdulatokkal ugrottam négykézlábra, hogy a betonpadlón másszak el a szoba másik végébe. Újra eljöttek. Vissza akarnak vinni, itt az ideje felvágni az ereim a rugóval.

-          Annie! Jaj, istenem! Ne, ne jöjjön be, csak megijeszti! Elintézem!

   Riadtan fordítottam el a fejem, és olyan erővel préseltem magam a falnak, hogy belesajdult a hátam. – Ne! Nem megyek vissza! – sikoltottam, a szívem olyan ütemben dörömbölt, mintha át akarta volna szakítani a mellkasom.

   Egy magas, vékony alak közelített felém lassan, kinyújtott kezekkel. Csak homályosan láttam, minden sötétségbe borult… Aztán leguggolt elém. A testem még mindig a falnak nyomódva pihegett, egyszerűen nem mertem kinyitni a szemeim.

-          Annie… Kérlek, ne félj tőlem! Én vagyok az, Noah!

   A szemeim felpattantak a név hallatára. Noah, Noah, Noah. Noah! Tényleg ő volt az, teljes életnagyságban, habár a haja megnőtt egy kicsit, és igencsak lesoványodott. Beesett arca arról árulkodott, hogy nem igen aludt az utóbbi napokban.

   A torkomból hisztérikus bőgés szabadult fel, mire gyorsan a szám elé kaptam a kezem. A könnyeim patakként kezdtek lecsorogni az arcomon, az arcom rángatózott… Noah letérdelt elém, és felém nyúlt, de gyorsan elhúzódtam. Ő sóhajtva ejtette a kezeit az ölébe, és gyengéden elmosolyodott. Sápadt bőre ráfeszült az arccsontjára, csontos ujjai a térdén nyugodtak.

-          Nem kell félned – suttogta megnyugtatóan, és nyomatékosításképpen megrázta a fejét. Az ajtóm résnyire volt nyitva, a kívülről halványan beszűrődő szürke fény furcsa derengésben fogta körül az alakját.

   A feszítés nem bírt eltűnni a mellkasomból, a szívem heves dübörgése nem szűnt meg. De Noah úgy nézett rám, mint aki tud valamit. Biztos voltam benne, hogy így is van, ezért – még mindig a falhoz lapulva -, megszólaltam.

-          Miért vagy itt? – A hangom fátyolosan csengett, alig bírtam kinyitni a szám. – Kiviszel innen?

-          Nem – hajtotta le a fejét Noah. – Nem azért jöttem.

   A következő másodpercben a karom kilendült felé, és erősen markolta meg a felsőjét. A szemeim tányérnagyságúra nyíltak, az ajkaim remegtek. Noah majdnem hátrahőkölt, éreztem, hogy megfeszül a teste, de aztán mégsem mozdult. Nagyot nyelt, és újra elmosolyodott.

-          Mi történt?! – ziháltam az arcába, aztán gyorsan elfordítottam a fejem, és az egyik kezemet a homlokomra tapasztottam. – Hol van Finnick…?

   Noah körbenézett, a tekintetét jó pár másodpercig az ajtón tartotta. Aztán olyan kifejezéssel az arcán fordult vissza hozzám, mint akinek nincs vesztenivalója, ezért elhatározta magát valamire. – Katniss Everdeen felrobbantotta az arénát. Ő megmenekült, ahogy vele együtt…

-          Mi történt Finnel? – ráztam meg az ökleimet, amik még mindig a felsőjét szorították. – Beszélj már!

   Magam is meglepődtem a hangom erőszakosságán, de mindennél jobban tudni akartam. Nem volt időm arra, hogy Noah itt dadogjon össze-vissza.

-          A Tizenharmadik Körzetben van. Beetee-vel és Katnisszel együtt.

   A végtagjaim elernyedtek, a fenekem visszapuffant a kőpadlóra. Nem erre a válaszra számítottam. Az ajkaim elnyíltak, a látásom elhomályosult. A fejemben visszhangoztak Noah szavai, és egyszerűen nem tudtam elhinni.

   Az iskolákban azt tanították, hogy a Tizenharmadik Körzetet egyszerűen egyenlővé tették a földdel. Tisztán emlékeztem a történelemkönyvembe – amit még Roddtól örököltem – nyomtatott szürke képre a kopár felszínről, rajta a néhány árva rommal. Hogy lehetne ott Finnick?

-          Az hogy lehet? – nyögtem ki már könnyezve. – Lehetetlen!

-          Annie, ne sírj, kérlek. Ő most biztonságban van.

-          Akkor miért vagy itt? – kérdeztem újra, reszkető hangon.

   Noah nagy levegőt vett, aztán nyílt tekintettel nézett fel rám.

-          Fel kell készítenem téged. Snow elnök látni akar.