2014. április 30., szerda

88. rész

Sziasztok!
Nem tudom, hol kezdjem. Ez annyira furcsa, annyira különös. De igaz, és alig hiszem el: ez a történetem utolsó fejezete. Igazából, nem szeretnék most olyan sokat írni előtte, mert az epilógus után úgyis megteszem, de... hú, nem tudom, ki mit gondol majd a befejezés után, de ne tartsátok magatokban, bármi is az! Nem tudok összefüggően írni, mert olyan boldog és elkeseredett is vagyok egyben. Akkor hát... jó olvasást! 
Hatalmas öleléssel: Flo



   Esett az eső. Az ablak előtt álltam, és elmélázva figyeltem, ahogy a kövér, áttetsző cseppek egymásba olvadva gördülnek le a sima üvegen, hogy aztán eltűnjenek az ablakpárkányban. Az ég szürke volt, és mindent elszíntelenített: a hegyeket, az erdőket, a talajt. Kinyújtottam a kezem, és a mutatóujjammal követtem az egyik leguruló esőcseppet, végigsimítva az ablakon.
   Kimerültnek éreztem magam, fásultnak. Évekkel öregebbnek.
   Egyedül ünnepeltem a huszonharmadik születésnapom. Vagyis, nem teljesen, de az ő hiánya valahogy azt az érzést keltette bennem, hogy nincs mellettem senki, és a kutya sem törődik velem. Mély levegőt véve töltöttem meg a tüdőm, és lassan behúztam a függönyt. Olyan lehangoló látvány volt ez a csendes vihar, főleg a szürke falak között. Legalább ablakom már volt.
   Én kérelmeztem, hogy hadd költözzek át, mert már megfulladtam odalent. És persze nem tudtam végigmenni úgy azon a szobán, hogy ne jusson az eszembe Finnick. Ha fogat mostam, és belenéztem a piszkos kis falitükörbe, az ő vigyorgó arcát is felfedeztem a sajátom felett. Az ágyba bújva mintha rögtön átölelt volna, és mintha a nyakamon éreztem volna az ajkát.
   Hetekig nem is mozdultam ki, és fogalmam sincs, hogy vészeltem át azt az időszakot. Nem nyugtatóztam magam a baba miatt, de hatalmas kísértést éreztem rá, és ha ő nem lett volna, talán meg is teszem. Alig ettem, azt is csak akkor, mikor Johanna felcsempészett nekem valamit.
   Majdnem belebetegedtem. Be akartak utalni a kórházba, de tudtam, hogy ott még kevésbé bírnám tartani magam, és tisztában volt ezzel Edie is, aki magára vállalta az ápolásom. Nem mintha erre lett volna szükségem; egyedül az okozhatott volna megnyugvást, ha egyszer csak közlik velem, hogy tévedés történt. Hogy összetévesztették valakivel a maradványok DNS-ét, hogy csak egy Finnick szöveteihez nagyon hasonló embert találtak meg odalent, egy Kapitólium alatti csatornában. És nem őt.
   Két és fél hónap telt el a szörnyű éjjel óta. Tíz hét. Rengeteg óra. Temérdek perc. Tengernyi szomorúság. Megszámlálhatatlan magányos pillanat, és annyi könny, ami kitöltene egy folyamot.
   Fájt minden; volt, hogy túl nagynak éreztem a csendet magam körül, de sokszor az volt elviselhetetlen, ha beszéltek hozzám. A hajamat téptem, dülöngéltem a sarokban, és sokszor elvesztettem a kontrollt magam felett.
   Egyik reggel – még a régi lakófülkében -, a kezembe vettem a leveleim. A szemeim könnyel teltek meg, ahogy elolvastam a csapongó soraimat, amiket mindig erős érzelmek hatása alatt firkantottam, és mind Finnicknek szólt. Ezek voltak azok a levelek. Csak néhány darab, semmi értelmük nem volt, és mégis annyi dolgot kifejeztek… Aztán az arcom eltorzult, és egy másodperc alatt zokogásban törtem ki. Rettenetes düh öntött el, mindent fel akartam égetni, még saját magamat is, nem akartam ezen a világon maradni. Mikor újból felnéztem, a levelekből semmi sem maradt. Csak meredtem a tenyereimre, és a fecnikre, amikre saját magam téptem őket. Vége, semmi értelme ennek az egésznek.
-          Azt ígérted, visszajössz! – kiabáltam, nem törődve a hangom erejével. – Megígérted!
   Senki sem jött. Összetörtem. Ott maradtam, apró, szakadt kis darabokban, mint a levelek. Soha nem mutathatom már meg őket neki. Soha többé nem nézhetek a szemébe, nem hallhatom a hangját. Itt hagyott.
   Ahogy itt hagyott mindenki más is. Ahogy ment az idő, úgy szivárogtak el az emberek a Tizenharmadik Körzetből. Az egész Bertine-nel kezdődött, aki még azon a napon elment, mikor bejelentették az új kormányt, Coin vezetésével. Nem bírt itt maradni, és nem is hibáztattam; alig jött vissza valaki a Sztár Osztagból, ahogy Finnickék egységét nevezték. Még Marcus sem.
   A családom is szenvedett a bezártságtól, a szabályoktól, és az otthonunk hiányától. Bűntudatot éreztem, mert csakis miattam maradtak. Aztán egyik este összeszedtem magam, és szó szerint elküldtem őket. Leültem eléjük, és folyamatosan elcsukló hangon megmondtam nekik, hogy menjenek el. Rajtam úgysem segíthetnek, ők pedig csak szenvednek, de hajthatatlanok voltak. Rodd tört meg először, és utána szép lassan mindegyik testvérem, emiatt a szüleim belátták, hogy menniük kell. Emlékszem, azon az éjjelen még keservesebben zokogtam magamat álomba, mikor felszálltak a légpárnásra, de tudta
m, így lesz a legjobb. Mégis, máig képtelen voltam kitörölni a fejemből Anyát, amint bűntudatosan és szipogva átölel, és megígérteti velem, hogy utánuk megyek.
   Akkor elgyengülve, könnyes tekintettel bólogattam, ám eszemben sem volt visszatérni a Negyedik Körzetbe. Amilyen erősen vágyakoztam utána hónapokkal ezelőtt, most olyan határozottan taszított a gondolat. Tudtam, hogy minden Finnt juttatná eszembe: a tenger, a kikötő, a homok, a sós víz illata, a naplemente. A Győztesek Falujába sem akartam többször betenni a lábam. Túl sok emlék rohanna meg, és mind-mind róla szólna. Nem bírtam volna ki, egyszerűen nem. Így hát maradtam, és figyeltem, hogy szivárognak innen ki az emberek.
   Szép lassan továbbléptek. Az elején még sajnáltak a lakosok, az orvosok, de egy hónap után már próbálták visszahelyezni az életüket a normális kerékvágásba. Igen, megnyertük a háborút, de ez csak nekik jelentett megnyugvást, amit az elején őszintén szólva sajnáltam tőlük. Igazságtalannak éreztem, hogy képesek nevetni, az élet szép oldalát nézni, miközben nekem csak a magány maradt. Vagy, mondjuk ki tisztán és egyenesen: a szerelmem nélküli élet, akinek a gyerekét most is a szívem alatt hordtam. Nem akartam, és nem is voltam képes elképzelni, hogy milyen lenne, ha elhagynám ezt a helyet.
   A behúzott függönyt bámultam, mikor az ajtó zárja halkan kattant. Nem pördültem meg, mint ahogy régen tettem volna, mert tudtam, ki az. – Szia – mondta Johanna rekedten, és behúzta maga mögött az ajtót.
   Nem néztem hátra, csak suttogva visszaköszöntem. A tenyeremet a pocakomra helyeztem. Olyan furcsa érzés volt, mikor először vettem észre a változást. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el gömbölyödni, de Dr. Maul biztosított, hogy ez még nagyon kezdetleges állapot. Már nem csak az vette észre, aki közelről ismert, és tudta, mi a helyzet, hanem egy véletlenül rám pillantó idegen is. Én pedig kezdtem büszke lenni rá, és azt is beláttam, hogy a kisbaba az egyetlen, aki teljes egészében velem maradt.
   Johanna megváltozott a háború befejezése után. Sokkal csendesebb lett, és már nem szólt vissza senkinek, amin néha őszintén meglepődtem. Hasonlóan szellem vált belőle, mint belőlem, de egy sokkal erősebb fajta kísértet, olyan, aki nem mutatja ki a bánatát. Nem kérdeztem, miért nem ment még vissza a Hetedik Körzetbe, ő meg nem mesélte el. Csak állt mellettem, néha átölelt, hogy aztán visszaölelhessem, és hallgassuk egymás lélegzetvételeit. Szerettem őt, ez vitathatatlan, és nagyon jó érzés volt, főleg, hogy éreztem, kölcsönös.
   Mellém állt, hegyes vállcsontja hozzáért a karomhoz.
-          Annie. Hívatnak minket.
   Most pillantottam rá először, a szemöldököm ráncba szaladt. – Mégis minek? Nem akarok kimenni innen.
-          Coin – sóhajtotta, mire tudomásul vettem, hogy itt bizony nincs apelláta. De el nem tudtam képzelni, mit akarhat még mindig tőlem az a nő. Egy kis részben úgy éreztem, ő is hibás Finnick haláláért, hiszen ha nem megy bele ebbe az egész háborúsdiba, talán ki sem robban, talán…
   Sokszor végigfuttattam már ezeket a dolgokat az agyamban, de végül mindig rájöttem, hogy fölöslegesen idegesítem magam. Halványan bólintottam. – Akkor menjünk.


   A hideg futkosott a hátamon ettől a folyosótól. Johanna mellett lépkedtem, tisztes távolságot tartva minden mellettem elhaladótól. A tárgyalótermek szörnyű emlékeket ébresztettek bennem, és nem akartam őket újraélni. Ám nem volt választásom: ha Coin hívat, neki bizony engedelmeskedni kell. Eddig csak Johannának mertem elmondani, hogy nem igazán kedvelem az elnök asszonyt; a zsarnokot láttam benne, egy hideg, közömbös embert, aki nem alkalmas arra, hogy egy szétesett országot visszakormányozzon a helyes útra. Johanna meredt tekintettel hallgatott, és mikor befejeztem, csak halkan rávágta: kibaszottul egyetértek. De persze nem akartam lázadozni, sőt. Eléggé hidegen hagytak Coin ügyei, egyszerűen csak nem akartam találkozni vele, és belenézni azokba a szürke, ijesztően metsző tekintetű szemekbe.
   Az Ötödik Tárgyalóba léptünk be, és meglepetten vettük észre, hogy nem egyedül vagyunk. A terem közepére felállított kerek asztal körül ott ült Beetee és Peeta, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Megdermedtem. Mégis mi ez?
   Peeta felemelte világoskék pillantását, és lassan biccentett, Beetee pedig szokás szerint letolta a szemüvegét, hogy afölött nézzen meg minket. Milyen rég láttam már őket! Egyikük sem nézett ki túl jól, meglátszott rajtuk a háború. A gyomrom megremegett, ahogy belegondoltam, hogy Peeta is a Sztár Osztag tagja volt. Látta, ahogy… Elhessegettem a gondolatot, és gyorsan leültem Beetee mellé, aki szerencsére eltakarta előlem a fiút. Rögtön utánunk Katniss és Haymitch léptek be, mire komolyan úgy éreztem, hogy sírva fakadok.
   Volt bennem valami megmagyarázhatatlan harag Katniss iránt is. Talán, mert ő dobta le a bombát Finnre, talán, mert az egész lázadás belőle indult ki, nem is tudom. De sehogy sem volt merszem ránézni, és ezt nem is igazán lepleztem. Ezért is rémültem meg, mikor mellém ült le, és figyelte, ahogy Coin szinte belebeg a terembe, megfagyasztva a levegőt.
    Lopva elkaptam Johanna pillantását, hogy megnyugvást merítsek belőle. Coin végigfuttatta rajtunk szürke tekintetét, csontos ujjait az asztalra támasztotta. Furcsa volt így látni, a szokásos kísérete nélkül. A másik furcsa dolgot a nézésében vettem észre; fáradtnak tűnt, szinte kimerültnek, mint akinek minden erejét kiszívta a háború.
   A kezemet a hasamon tartva vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Nem sejtettem semmi jót, amit nem is rejtettem el. Bizalmatlanul pislogtam, és senkivel sem néztem teljesen szembe, ám ha ez véletlenül mégis megtörtént, rögtön elkaptam a pillantásom.
-          Azért hívtalak ide titeket – kezdte Coin. – Mert van egy apró problémám. Nyertünk, mindent elértünk, amit akartunk, de a körzetek lakói még egyáltalán nem elégedettek. – Makacsul bámultam az ölembe, a szám kiszáradt. – Hetek kérdése, és sor kerül Snow kivégzésére. Az emberek viszont nem fognak ezzel megelégedni, ők bosszúra szomjaznak, amit valahol meg is értek. Tudtok a mozgalomról, amely a kapitóliumi állampolgársággal rendelkezők teljes kiirtását követeli, igaz?
   Mély levegőt vettem. Igen, hallottam erről a szerveződésről, és ha megkérdezték volna az őszinte véleményem, azt mondtam volna: megvetés. Annak ellenére, hogy ugyanazon az oldalon álltam velük, a mozgalom tagjai mind-mind olyan dolgot akartak, ami teljességgel igazságtalan, és még rágondolni sem bírtam.
-          Viszont ez a követelés nem valósítható meg, mert akkor Panem populációja összeomlana. Ezért hát a kollégáimmal kidolgoztunk egy alternatív megoldást, de nem tudtunk dűlőre jutni vele kapcsolatban. A következő lenne: rendeznénk egy utolsó Viadalt, amelyen a fontos kapitóliumi vezetők gyerekei, kiskorú rokonai vennének részt. Ezért hívattalak ide titeket, mert úgy gondoltam, ha mi nem tudunk, hát rátok bízom.
   Az egész testem beleremegett Coin szavaiba, az ereimben megfagyott a vér. Hogy mernek egyáltalán kigondolni ilyet? Legszívesebben üvöltve zokogtam volna. Nem a Viadal ellen harcoltunk eredetileg is? Vagy az csak egy ürügy volt a kormányváltásra? Tudtam, hogy Finnick is nagy részben ezért csatlakozott a lázadókhoz – mert nem bírta elviselni annak a sok ártatlan gyereknek a lemészárlását. Ráadásul azok a gyerekek nem tehetnek róla, hogy hova születtek, hogy kik a szüleik, a nagyszüleik…
   A teremben mindenki arcán döbbenetet fedeztem fel, de nem ugyanolyan értelemben. Míg Peeta látványosan megrökönyödött, addig Johanna szeme vészjóslóan csillogott. Coin kiegyenesedett, és a lányra emelte a tekintetét. – Johanna?
-          Igen! – vágta rá kipirult arccal, a hangja élesen csengett. Valahogy sejtettem, hogy mellette lesz, de abban a pillanatban felfortyant bennem iránta a halvány harag. – Ők is megtették velünk, mi miért ne csinálnánk?
   Coin lassan bólintott, és Peetához fordult. – Nem! – vágta rá. – Ezért kezdtük meg ezt a háborút is. Én nem akarok részt venni benne. – Meglepve vettem észre, hogy mindenki rám néz. Felkaptam a fejem, és Peetát hallottam, ahogy a nevemen szólít.
-          Nemmel szavazok – mondtam. -, ahogy Finnick is tenne, ha itt lenne.
-          De nincs itt – szólt bosszankodva Johanna. – Emlékszel? – Dühös pillantást vetettem rá. Hát persze, amint életeket vehet el, máris elemében van. Aztán a tekintete gyorsan meglágyult, és bocsánatkérően nézett rám, bűntudatosan sóhajtva.
-          Én is nemet mondok – vette át a szót Beetee. – Nem ezért küzdöttünk.
   Katnissre került a sor. Óvatosan pillantottam rá, a szívem hevesen dübörgött. A lány bőrén égésnyomok látszottak, szemöldöke is csak sarjadzott. Tudtam, mi történt a Kapitólium utcáin, és egy kicsit ismertem is a lány természetét. Rossz sejtésem támadt.
-          Igen – mondta halkan. – Prim miatt.
   Elszédültem. Nem értettem a lányt, nem értettem, hogy miért mondhatott pont ő igent. Hát nem emlékszik arra, hogy milyen szörnyű is kiválasztottnak lenni? Nem emlékszik a rettegésre és a vérre? Igen, a bosszú fűti, de ennyi erővel én is ugyanígy szavazhattam volna, hogy megtorolhassam Finnt. Mégsem tettem meg, és a mellkasomban perzselni kezdett a kétségbeesett harag.
   Haymitch elgondolkodott. Az ő szavazata volt most a döntő: vagy véglegesen eltörlik a Viadalt, vagy döntetlen lesz, és el sem tudtam képzelni, hogy melyik lehetőséget választja majd. – A fecsegőposzátával tartok – jelentette ki hirtelen.
   Nem fogtam fel azonnal. A teremre kísérteties csönd telepedett, a tekintetem az asztal lapjára ragadt, az ujjaim megmarkolták kopott, szürke ingemet a hasamon. Legszívesebben felordítottam volna: hogy tehettétek ezt? Coin bosszúsan kifújta a levegőt.
-          Várjunk – szólalt meg Peeta. – Bertine nincs itt! Neki is joga van szavazni! – Mintha a fiú sejtette volna, hogy Bertine nemmel szavaz, és személy szerint én is így gondoltam. Talán még van egy kis remény, talán…
-          Bertine eltávozott a körzetből, és világosan a tudtomra adta, hogy többet nem akar idejönni, vagy részt venni bármiben, aminek köze van a politikához. Így hát a szavazati jogáról is lemondott. Viszont az eredmény döntetlen lett, és nem hazudnék, ha azt állítanám, hogy számítottam erre. Így viszont, mégiscsak nekem kell döntenem. – A lélegzetem a torkomra forrt, ahogy a folytatást vártam, mint az elítélt a hóhér bárdját a nyakára. – Úgy határozok, hogy megtartjuk a Viadalt. És többet nem kívánok veletek beszélni erről. Távozhattok!
   Én pattantam fel legelőször. Éreztem, hogy vér tolul a fejembe, és könnyek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg. Kikerültem az asztalt, és dühösen kiviharzottam a tárgyalóteremből, mielőtt bárki szólhatott volna egy szót is.
   Mikor kiértem a folyosóra, a zokogás kegyetlenül rám tört. A számra szorítottam a kezem, és éreztem, hogy a könnyek végigszántják az arcomat. Mit mondana most Finnick? Őrjöngene, ez biztos. Talán most is épp engem figyel, és dühös, amiért Katniss meg Haymitch igennel szavaztak… De meg akarna vigasztalni. Mély levegőt vettem, ahogy eltakart arccal végigtalpaltam a folyosón, és elképzeltem, hogy belépek a lakófülkébe, ő pedig ott vár. Ott vár, én pedig érezni fogom a karját, a hangja a fülembe suttog, nyugtat… Ez nem segített, csak még inkább felzaklatott.
   Ha még egyszer megrendezik az Éhezők Viadalát, Finnick a semmiért adta az életét.


   Snow elnök kivégzését két héttel a szavazás után tartották meg.
   Én pedig átaludtam. Egyébként sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek; nem akartam még több halál szemtanúja, érintettje lenni. Elegem volt, enyhe szóval az egész világból. Így hát azon a délutánon hálóingre váltottam az egyenruhát, elhúztam a függönyöket, és bekucorodtam a takaró alá, hogy pihenjek egy kicsit. Szörnyen nehéznek éreztem a testem, és fáradtnak a lelkem.
   Úgy éreztem, soha többé nem fogok megnyugvást találni. A rémálmok mindig kísérteni fognak, az emlékek nem fognak megszűnni az elmémben. És attól féltem, már nem lehet rendes életem, mert a Viadal, a vér és Finnick örökre velem maradnak, ezt nem lehet belőlem kitörölni.
   Egyetlen vigaszom a bennem növekvő kis élet volt, aki a némaságával és mozdulatlanságával mégis bearanyozott egy kis időt a napjaimból, főleg, mikor beszéltem hozzá. Gyakran azon kaptam magam, hogy énekelgetek is neki, és ha feleszméltem, mindig könnyek gyűltek a szemembe, mert eszembe jutottak az esték, mikor az apukájának énekeltem ugyanígy.
   Féltem, hogy soha nem fogom kiheverni az elvesztését, és attól még inkább, hogy mostantól már szeretni sem fogok tudni. Csak őt akartam. Egyedül Finnick Odairt. Ahogy felsejlett a fejemben jókedvű kacagása, összeszorítottam a szemeim, és felzokogtam. A takaró alá húzódtam, mint egy csiga a házába, és reszketve sírtam álomba magam.
   Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam egy rémálomból, meglepve vettem észre, hogy nem magamban vagyok. Johanna ült az ágyon, feszes háttal és zaklatott arckifejezéssel. A haja ziláltan állt összevissza, az ajkai remegtek, és úgy bámult maga elé, hogy észre sem vette az ébredésem.
-          Johanna – szólítottam meg halkan, a hangom szinte elveszett a szoba levegőjében. A szívem összeszorult; vajon túl vannak már a kivégzésen?
   A lány nem fordult felém, csak nyelt egyet, fehér torka észrevehetően megmozdult. – Annie, ezt nem fogod elhinni – motyogta. Esetlenül ülőhelyzetbe tornáztam magam, és megköszörültem a torkom, miközben a szívem egyre hevesebben vert. A lány végre felém fordult, barna szemei megdöbbenést tükröztek.
-          Mi történt? Kivégezték már Snow-t?
-          Épp ez az. Meghalt, de nem Katniss végezte ki.
-          Miért, történt valami Katnisszel?
-          Katniss lelőtte Coint! – tört ki belőle végre.
   Megdermedtem. Meg sem bírtam mukkanni, csak tátogtam, mint egy hal. – Te meg miről beszélsz?
-          Arról, hogy fogta az íját, becélozta Snow-t, de végül Coint lőtte hátba! Esküszöm, élő adásban adták le, a saját szememmel láttam!
-          Megbolondult? – kérdeztem halkan, átérezve Katniss helyzetét.
-          Vagy csak meg akarta bosszulni a húgát – felelte Johanna szárazon. Értetlen pillantásomat látva ingerülten felsóhajtott. – Amikor a kislány meghalt, nos… Nem minden úgy történt a Kapitóliumban, ahogy nekünk mondták, legalábbis így sejtem. Beszéltem Haymitch-csel, és…
   Johanna csak magyarázott és magyarázott, de én semmit sem értettem. Az agyam valahogy képtelen volt befogadni egyszerre ezt a sok mindent, és leragadt annál, hogy Katniss hátba lőtte az elnököt. Ami azt jelenti, hogy újat kell választani, aki esetleg visszavonhatja annak az őrült nőnek az ötletét egy utolsó Viadalról. Nem szép, de elfeledkeztem Katniss problémáiról, a kivégzés félresikerüléséről. Nem lesz több Viadal. Biztos voltam benne, hogy nem lesz.
-          Figyelj – bökött meg Johanna. -, nem akarok itt maradni többet. Megfulladok. Főleg, hogy fogalmunk sincs, mi lesz most az országgal.
-          Akkor menj – mondtam meglepetten, fojtott hangon.
-          Nem, nem értesz – rázta meg a fejét. – Nem hagylak itt. Azt akarom, hogy együtt menjünk.
   Lesütöttem a szemem. A szívem szilajon dübörgött, a gondolataim ide-oda cikáztak. – Én még maradok.
-          De miért? Már semmi nincs, ami itt tartson!
-          De van, és az Dr. Maul. Nem bízom másban, csak nála akarok szülni, érted? És Edie-t sem akarom egy szó nélkül itt hagyni…
   Johanna rájött, hogy nem győzhet meg. Megrázta a fejét, és ölébe ejtett kezeit bámulta. – Mi lesz most velünk, hallod?
-          Kivárjuk még azt a négy hónapot, megszülöm a babát, és elmegyünk – válaszoltam, de a hangom egyáltalán nem csengett magabiztosan. – Hova akarsz menni?
-          Szeretnél visszamenni a Negyedikbe? A családodhoz.
   Reszketegen szívtam be a levegőt. – Nem bírnék ott élni. Más helyet kell találni. – A tekintetéből látszott, hogy érti, miért nem akarok visszamenni a szülőhelyemre, és mintha meg is értette volna.
-          Akkor – szólt határozottan. -, gyere velem a Hetedikbe.
   Ijesztőnek tűnt a gondolat egy teljesen ismeretlen helyre költözni, teljesen ismeretlen emberek közé, de döntöttem. El akartam felejteni minden szörnyűséget, ami velem történt, és mindent, amit elvesztettem. Elhatároztam, hogy csak a kicsire koncentrálok, és azt egyedül új környezetben fogom tudni megtenni.
-          Rendben – mondtam. A szívemet nyomó súly azonban még így sem tűnt el. – De előtte meg kell tennem valamit. 

2014. április 27., vasárnap

87. rész

   A szívem hevesen dübörgött, ahogy követtem Bertine-t a hűvös folyosón. Nem tudtam tartani az iramot hosszú, ruganyos lépteivel, így tőle másfél méterre lemaradva lépdeltem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy mit élhetett át itt Bertine, vagy hogy mit érezhet ezzel az egész háborúval kapcsolatban. Alig ismertem, pedig évekig majdnem a szomszédom volt, és most sem éreztem úgy, hogy mindent tudnék róla, ami a bizalomhoz kell. Hol lehet a családja? Egyedül élt a Negyedikben?
   Annyi volt bizonyos, hogy külsőre megváltozott. Sokkal szikárabbnak látszott, mióta a Tizenharmadikban éltünk, nőies formái eltűntek – hasonlóképp, mint nekem. Eddigi telt arca beesett, és sokkal sápadtabb lett, mint korábban.
   Gondolatmenetemből egy hideg fuvallat zökkentett ki. A felsőtestem köré fontam a karjaim, és meggyorsítottam a lépteim a csapat egyenruhás férfi mellett, akik olyan sebesen hagytak el minket, hogy hűvösséget korbácsoltak. Félénken pillantottam vissza rájuk a vállam fölött, de vissza is néztem, mert Bertine rám szólt. – Ne bámészkodj, légyszi! Minél előbb oda akarok érni. – Összekaptam magam, és meggyorsítottam a lépteimet.
   Vajon ők is a Kapitóliumba tartanak? Eléggé katonásnak tűnt az egyenruhájuk, és úgy is vonultak, mint a seregben. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság tört rám, főleg azzal együtt, hogy fogalmam sem volt, mit akar Bertine.
   Végül mégsem lepett meg igazán az úti célunk, hamar felismertem a tárgyalótermekhez vezető folyosókat. Csak azt nem tudtam, hogy mi történt már megint. Igazság szerint rettenetesen féltem, hogy valami történt Finnel, és ezt a testem minden porcikájában éreztem: a gyomrom kavicsméretűre húzódott össze, a tenyereim megizzadtak.
   Bertine a folyosó legvégén álló ajtót lökte be, és beviharzott a terembe. Zavartan követtem, odabentről heves vita hangjai szűrődtek ki. Abban a pillanatban legszívesebben sarkon fordultam volna; úgy éreztem, egyáltalán nem illek ide, egy véletlen, hogy Bertine idehozott. Ám már késő volt, én pedig menthetetlenül beléptem a szobába, ahol rögtön Coint pillantottam meg.
   A nő látványa megdermesztett, főleg, hogy úgy tűnt, összeveszett a teremben állókkal. Fagyos, szürke szemei most úgy tűnt, bárkit át tudnának döfni akár egy pillantással is. Megtorpantam az ajtóban, Bertine viszont előrenyomakodott, a kerek asztalra támaszkodott, és úgy helyezkedett, hogy az elnöknek muszáj legyen ránéznie. – Elnök asszony! – szólalt meg határozottan. – Most már igazán szeretnénk tudni, hogy mi folyik itt!
   Coin ridegen fordította felé a tekintetét, ami egy másodperccel később átugrott rám. Lélegzetvisszafojtva húztam ki magam, és zavartan néztem körül. Az elnöknő egyenruhás férfiakkal tárgyalt, az asztalon pedig egy hologram-kivetítő állt, a plafon felé ágaskodva, de kikapcsolva. Coin vékony vonallá préselte az ajkait, és nyugodt mozdulatokkal indult el az asztal ajtófelőli oldalára, ahol mi álltunk.
-          Tárgyalásra tilos így berontani – közölte, végig rajtam tartva a szemét. Bertine megpördült, és úgy nézett szembe Coinnal, a szemei szikrát szórtak.
-          Nem jogos, ami itt történik! Annie-nek joga van tudni ezekről a dolgokról, ahogy nekem is.
   Nagy levegőt vettem, és úgy szólaltam meg, hogy bele sem akartam folyni a vitájukba. – Miről van jogom tudni? Történt valami? – A hangom akaratlanul is megemelkedett, mire Coin ingerülten kifújta a levegőt, és intett az egyik alkalmazottjának, aki felemelte a hologram-kivetítő távirányítóját, mire a szerkezet felvillant, furcsa fénybe vonva a közelben állók arcát.
   Óvatosan közelebb léptem, és először ki sem tudtam venni, mit ábrázol a hologramkép. Meghökkenve mustráltam, hogy egy utcát, utat… és megroncsolódott épületeket. A szám elé kaptam a kezem, a lélegzetem a torkomra forrt. – Mi ez? – suttogtam.
   A házakat és az utat valamiféle fekete áradat maradványai borították, amiket kapitóliumi munkások és gépek takarítottak el éppen. Ötletem sem volt, mi lehet az, de abban biztos voltam, hogy halálos. A középpontban egy romos épület állt, melynek maradványait emberek és keresőkutyák fésülték át éppen. Egy megtermett németjuhászt engedtek be a szürke kövek közé, és ez a jelenet térített észhez. Ez az a hely, ahol Finnicket meghalni vélték. Kerek szemekkel dőltem előre, a kezeim ökölbe szorultak, a szívemet jeges rettegés fogta el.
-          Ez a felvétel tegnapi – mondta Coin, a hangja már egyáltalán nem volt fagyos – inkább olyan, mint mikor valaki győzedelmeskedik egy verekedésben. – Még javában folyt a helyszínelés. Ma viszont már… Messzebb kutatnak, és kiadtak egy közleményt is, amit a Kapitóliumban sugároznak. Nem gondoltam volna, hogy a nagy Coriolanus Snow bevallja a tévedését, de úgy látszik, elég kétségbeesett hozzá.
-          Milyen közlemény? – A hangom szinte követelőzőbe fordult.
-          Csak két katona nem élte túl a kis incidenst a külvárosban – válaszolt Coin, mire az agyam lázasan pörögni kezdett.
   Ez azt jelenti, hogy… - Él? – kérdeztem elhaló hangon. – Finnick életben van?
-          Igen.


   Tele voltam reményekkel és álmokkal. Magam előtt láttam, hogy hazamegyünk a Negyedikbe, Finn kibékül a családommal, mi pedig elköltözünk egy új házba, ami nem emlékeztet a múlt fájdalmaira, ahol új életet kezdhetünk. Aztán a baba megszületik, mi pedig boldogan élünk az idők végezetéig.
   Már az sem zavart, hogy miután Coin megerősítette a dolgot, majdnem a padlóra rókáztam az izgalomtól – és volt egy olyan érzésem, hogy a kicsi is haragszik rám a sok idegeskedés, és az egynapi koplalás miatt. Többet nem teszek ilyet – ígértem neki, és felcaflattam a lakófülkébe, ahol persze megejtettem azt az elmaradt hányást.
   Johanna ujjongott, Edie ugrálni kezdett örömében, de a legboldogabb vitathatatlanul én voltam. Egy napra a bensőm megtelt napsugarakkal és szikrákkal, mert annyira bíztam abban, hogy Finn visszajön, és már elképzeltem, milyen lesz majd újra megsimogatni az arcát, beletúrni a hajába.
   Összeszedtem magam, és délután nekiláttam az újabb levélnek.

Nem tudok megszólítást, mert annyira hihetetlenül boldog vagyok,
Finnick, eddig azt hittük, halott vagy. Én nem hittem el teljesen, és nem is fogtam fel, de így is rettenetes volt, ma viszont Coin elmondta, hogy élsz, és te jó ég, nem bírok magammal! Elmondjam, mit érzek? ELMONDHATATLAN nagy örömet, és tudom, hogy ez nem valami jó megfogalmazás egy levélben, ahol igazából csak el akarom mondani, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd még mindig, és hogy annyi mindent el kell mesélnem, ha hazajössz, komolyan, összevissza írogatok, ugye? Gyere haza minél előbb, érted? Tényleg nagyon jó hírem van, vagyis azt hiszem, jó. Én már kezdek örülni neki. Egészen. Na jó, nagyon. Nem érdemes ezt erőltetnem, meg Johanna amúgy is mindjárt jön, és meglátja, hogy mit írok, és akkor tuti, hogy meg akarja majd nézni, amit nem akarok. Szóval… várlak. Szeretlek.

   Johanna pucéran lejtett ki a fürdőszobából, amin már nem is igazán lepődtem meg, csak a szemeimet forgatva csóváltam meg a fejem. A haja már az álla alá ért valamivel, és eddig pálcika vékonyra éhezett teste már inkább szálkásan izmosnak volt nevezhető. Hiába, a hetekig tartó tréning mindig megteszi a hatását.
-          Nincs kedved felöltözni? – motyogtam, miközben az ágyon elnyúlva firkálgattam az egyik papírra, amit Finnick füzetének a hátuljából szabtam ki. Nem volt szívem belenézni, főleg, hogy alkut kötöttünk, de azt a részt még úgysem használta fel semmire, bánni sem fogja.
-          Miért, nem láttál még ilyet? – vágott vissza Johanna, miközben a fogkefével a szájában imbolygott a lakófülke közepén, mint aki részeg.
   Megcsóváltam a fejem, és magamban nyugtáztam, hogy ideje csökkentenem a morflingadagját. Ami azt illeti, a készlet rohamosan fogyott, és fogalmam sem volt, honnan szerzek még többet. Talán úgy ahogy van, el kéne vágni ezt az egészet, hogy minden halogatás nélkül szokjon le. De ezt már nem tehettem meg, belekezdtem valamibe, amit meg kellett oldanom.
   Johanna végre magára kapta a hálóingjét, aztán mellém huppant, és a tenyerére támasztott arccal figyelte a művem. A vállának döntöttem a fejem, miközben sok-sok kis térbeli négyzet került ki a ceruzám hegye alól, kicsit amatőr módon kivitelezve. – Ha Finnick visszajön, nem tudom, hova megyek – szólt hirtelen Johanna. Az írószer megállt a papíron, én pedig sóhajtva pillantottam oldalra, hogy a tekintetünk találkozzon. – És a háború után sem. Baszki, jól megterveztem az életem…
-          Gyere a Negyedikbe! – vetettem fel lelkesen. – Ott nem lennél egyedül.
   Johanna halkan felnevetett. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Aztán elnémult, és semmi magyarázatot nem fűzött hozzá.
-          Én meg azt nem tudom, hogy mit fogok csinálni nélkületek. Te meg Edie… hiányozni fogtok.
-          Mondjuk, úgy beszélünk erről az egészről, mintha már nyertünk volna.
   Kifújtam a levegőt. – Megnyerjük, Johanna. Én bízom ebben.


   Felüvöltött. Éreztem a testébe nyilalló fájdalmat, a rémületét, és én is sikítottam. A szívemet jeges pánik szorongatta, a torkom összeszorult, öklendezésre készen. Megmarkoltam a takarót, és úgy téptem le magamról, mintha égetne az anyaga. Levegő után kaptam, a kezeim a hajamba túrtak, hogy aztán belékapaszkodjanak, fájdalmat okozva ezzel nekem.
   Lassan kitisztult, hogy hol vagyok, ki vagyok. Zihálva kapkodtam körbe a tekintetem, de nem láttam mást, csak az emésztő sötétséget, mire azonnal zokogni kezdtem. A szívem összeszorult, a testembe páni félelem költözött. Olyan rettegés fogott el, amit nem bírtam megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben.
   Felpattantam, és a fürdőszobába rohantam. A felsőtestem a vécécsésze fölé hajolt, a karjaim remegve tartottak meg, én pedig szenvedve kipakoltam a vacsorámat. Alig tudtam magamról, a könnyeim folytak, és egyszerűen nem értettem, mi ez az egész. Zihálva próbáltam magamhoz térni, miközben a csapnál kimostam a szám, és felpillantottam a piszkos tükörbe. Az arcomról pánik és elgyötörtség volt leolvasható, a szemeim kipirosodva úsztak a könnyekben.
   Ekkor jöttem rá, hogy Johanna nincs a lakófülkében. Az összetolt ágyakhoz léptem, és fel-le ugráló mellkassal nyugtáztam, hogy tényleg egyedül vagyok. A bensőmből nem akart eltűnni a félelem, csak az járt a fejemben, hogy valami történt. Finnről álmodtam, őt hallottam üvölteni, és minden olyan…
   Felkaptam egy inget, magamra rángattam egy nadrágot és a bakancsokat, majd úgy viharzottam ki a szobából, mint egy tornádó. Rettegtem, szörnyen és leírhatatlanul, csak arra bírtam gondolni, hogy meg kell találnom Johannát. Nem szabadott volna kint mászkálnom ilyenkor, még meglát valamelyik éjjeli őr, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. Sokkal, de sokkal erősebb volt a félelmem, amit meg sem tudtam magyarázni, egyszerűen tudtam, hogy ott volt, és éreztem, hogy nagyon fáj.
   Lecsattogtam a lépcsőkön – nem lettem volna képes a liftben álldogálni – és azt sem tudtam, merre tartok. Vagy, hogy merre tartsak. Végigrohantam a halványan megvilágított folyosókon, miközben sípolva vettem a levegőt, a homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Aztán megtorpantam.
   A tárgyalótermek folyosójára értem, és az egyik ajtó nyitva állt. Jeges félelem fojtogatott, ahogy lassan a torkomban dobogó szívvel közeledetem hozzá. Valaki jajgatott belülről, ezt már messziről kivettem, de több kétségbeesett hang is megütötte a fülem.
   Lélegzetvisszafojtva hajoltam be az ajtón, a fény először elvakított. Coin, Bertine, Johanna és még néhányan a kerek asztal ajtó felőli oldalán álltak, és a hologram-kivetítőt bámulták. Vagyis nem mindannyian, Johanna Bertine mellkasára borulva zokogott. Még sosem láttam így sírni, ennyire kétségbeesettnek, és ennyire szomorúnak. Ez nem rá vallott…
   Mikor észrevettek, tudtam, hogy nem szabadna itt lennem. Hátráltam egy lépést, de Bertine gyászos, könnyes pillantásából rosszat sejtettem, az érzésbe beleremegett a gyomrom. Nem bírtam megszólalni, pedig a fejem tele volt kérdésekkel, de amikor a tekintetem találkozott Johannáéval, elakadt a lélegzetem.
   Tudtam, mi történt. Nem mondta ki senki, de szép lassan felfogtam, és pánikba estem. Az összes álom, amit kigondoltam, mint egy földhöz vágott váza, úgy törött ripityára. Nem tudtam, hol vagyok, csak lebegtem a tudatlanságban, miközben éreztem, hogy valaki magához szorít. Az idegenek azt ismételgették, sajnálom, részvétem. Úgy tűnt, nem bírják abbahagyni, nem bírják megmagyarázni, csak ezt mondogatták, mint a robotok.
   Gyűlöltem őket. Rühelltem mindenkit, az egész világot, és azt, hogy minden eltűnt a semmiben. Ez nem lehet, ismételgettem magamban, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy rossz álom. De minden nagyon is igazi volt, megkérdőjelezhetetlenül. A hologramon az ő arcképe lebegett, az én Finnemé, akiről azt hittem, legyőzhetetlen. És most mégis halott.

   A világom egy csapásra összeomlott. 

2014. április 24., csütörtök

86. rész

Hahó!
Emberek, ne haragudjatok, de komolyan elszámoltam magam, nem tudom, lehet, hogy örültök. A már csak két fejezet plusz epilógus van hátra kijelentésem most érvényes, és tényleg bocsánat a múltkori elszólásért! Most viszont itt vagyok újra :))


Kicsi Finn!
Rettegek. Ennyire még sohasem féltem, még az Arénában sem. Coin szerint nem igaz, Coin és a csapata azt mondta, egy szakértő elemezte Snow beszédét és szerintük nem mondott igazat, és szerintük néhány besúgójuk azt állítja, még nem találták meg a holttesteket, de én úgy félek, annyira, hogy nem bírok mást érezni, végem van, Finnick, egyszerűen nem bírom ki. Ne hagyj itt, könyörgöm neked, bármit megteszek, csak gyere vissza………  Ennek nincs értelme, egyáltalán. Nem te döntesz és nem is én, de… Szeretlek, de most még annál is jobban rettegek. Nem bírom már.


   Hallgattam a csendet. Az idő lefagyott körülöttem, a sötétség rám borult, mintha meg akarna óvni a külső ingerektől, a fájdalomtól. A hátam a falnak nyomódott, a gyomrom kétségbeesetten korgott – talán velem együtt már a baba is éhes volt odabent -, de nem bírtam lábra állni, azt meg még jobban nem, hogy kimenjek az emberek elé, és a szemükbe nézzek, tudva, hogy Finnick nagy eséllyel meghalt.
   Néha zihálva felzokogtam, és olyankor nem érdekelt az sem, ha áthallatszik az egész a szomszéd lakófülkébe. Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig direkt a zárban hagytam, hogy senki se tudjon bejönni utánam, és a tenyerembe temetett arccal kapkodtam levegőért.
   Szinte fizikai fájdalmat okozott a lét, az, hogy egyáltalán lélegezzek. Néha hangok kísértettek, de már nem féltem tőlük, csak dacosan bámulva a falat hallgattam, ahogy fekete denevérek szárnyai suhannak el a fülem mellett, vagy ahogy Kole hozzám ér száraz hullakezével. Tűrtem, és belekapaszkodtam a saját pulóverembe a hasamon; tudtam, hogy a baba az egyetlen, aki itt van velem, és habár egyedül akartam lenni, az ő társaságát sehogy sem tudtam elkerülni. És, ha jobban belegondoltam, kicsit lecsillapított az, hogy éreztem őt magamban – mégis milyen anyának hinne, ha ezekre emlékezne a későbbiekben? Persze tisztában voltam vele, hogy nem fog, de azért visszafogtam magam.
   Ha ő nem lett volna, talán betöröm a tükröt a saját öklömmel, ha egyáltalán fel tudtam volna kelni a sarokból. De nem voltam rá képes, és még elképzelni sem akartam, milyen szánalmasan festhetek, és viselkedhetek most.
   Meghalt, meghalt, meghalt.
   A besúgók szerint nem találják a holttesteket, csak egyet-kettőt, tehát nem halt meg.
   Összezavarodtam. Nem akartam itt lenni, most mindennél jobban vágytam arra, hogy úszással vezessem le a végtelen bánatom. De nem csak amolyan vízen lebegéssel, hanem olyanfajtával, amitől aztán pokolian fáj az összes végtagom, a bőröm pedig csupa piros folt, ahol megcsapták a hullámok. A víztől nem látszanának a könnyeim sem, a só úgyis kicsípné a szemem, és senki nem hinné azt, hogy végigsírtam a napot. De itt nincs az az átkozott tenger, és nincs egy rohadt lehetőségem sem arra, hogy kitomboljam magam.
   Dühöt generáltam magamban: Snow iránt, a körzet iránt, ami nem hagyott élni, és elordítani magamat a szabadban, Johanna iránt, aki negyedóránként az ajtót döngette, hogy nyissam már ki, de legfőképpen Finnick Odair iránt.
-          Mondtam, hogy baj lesz – suttogtam magam elé remegő hangon, és a falat bámulva, könnybe lábadt szemekkel. Az ajkaim, a végtagjaim, de még a gyomrom is remegett. – Megígérted, hogy visszajössz – szipogtam bele a magamhoz szorított párnába, a hangom rettentően távolinak és fátyolosnak tűnt.
   Anya is keresett, próbált beszélni a fejemmel az ajtón keresztül, de nem engedtem be. Egyrészt, mert egyedüllétre volt szükségem, másrészt meg nem akartam rájuk zúdítani a bánatom. Így is volt elég bajuk, persze anyám elég kétségbeesettnek tűnt, én mégis hajthatatlan maradtam.
   Hinni akartam a lázadóknak, akik a fővárosban maradtak. Elképzeltem, hogy pár nap múlva egy légpárnás váratlanul leszáll a hangárba, én pedig odarohanok, remélve, hogy Finn visszajött. És ő ki is támolyog onnan, megtépázva, koszosan és lefogyva, de a fogai világítanak, ahogy felém nevet, én pedig rohanni kezdek, és nekiütközöm a testének, mielőtt a karjaimmal olyan erősen ölelném, hogy ne is kapjon levegőt. És azután sosem engedném el.
   Elmosolyodtam egy másodpercre, mielőtt még a sírás eltorzította volna az arcom. Nem szabadna ilyenekről ábrándoznom, még a végén beleélem magam, és…
   Felkaptam a fejem, mikor valaki erősen ütni kezdte az ajtót. – Annie, a rohadt életbe is, mi vagyunk azok! – Edie hangját hallottam, de olyan határozottan, ahogy még soha. Újra rácsaptak az ajtóra, és érzékeltem, hogy fojtott hangon beszél valakivel.
-          Menjetek innen! – üvöltöttem ki, hogy biztosan meghallják. A hangom megbicsaklott, mire a rövid mondat végére értem. – Kérlek!
-          Akkor betöröm – vetette fel Johanna az ajtó másik oldaláról. – Vigyázz onnan, Edie!
-          Szerintem ez… - Hallottam, hogy Edie nem igazán ért egyet Johanna ötletével, de a következő másodpercben hangos puffanás hallatszott, mire megugrottam ültömben.
-          Hagyd abba! – zokogtam fel, a hangomba egy kis düh is keveredett. Milyen jó lett volna most levezetni valakin… - Könyörgöm!
-          Picsába – mordult fel Johanna, valószínűleg, mert nem sikerült a terve.
   Sóhajtottam, és még kisebbre húztam magam össze, mire a gyomrom felmordult. Bűntudat lappangott a belsőmben, de nem magam, hanem a kisbaba miatt. Nem tehettem meg vele, hogy nem eszem, amikor ő is éhes, és ő sokkal gyengébb még, mint én. Nem engedhettem, hogy ne életerősen szülessen meg, főleg, ha egyedül kell majd felnevelnem… Megrázkódtam a gondolatra.


   Nem lepődtem meg, amikor szó szerint zabálni kezdtem az egyik szabad vizsgálóban, hiszen régóta nem ettem semmit. Edie és Johanna mellettem ültek, és aggódva tartották rajtam a szemüket, engem pedig ez eléggé zavart – néha megálltam a rizs evésében, és vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.
   Elszégyelltem magam. Hogy eltereljem a figyelmemet, tovább kanalaztam az ételt, nem is figyelve semmi másra. Persze éltem át már éhezést, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha ennél éhesebb még életemben nem lettem volna. Talán a terhesség miatt.
   Amikor végeztem, csalódottan bámultam az üres tányért, amit Edie észre is vett. – Már azzal is szabályt szegtünk meg, hogy itt eszel, Annie. Kibírod már a következőig, nem?
   A vállam fölött a furcsán csendes Johannára pillantottam, a tekintetünk találkozott. Ó, ha Edie tudná… Egyszerűen bólintottam. Morcos csend telepedett mindhármunkra, senki sem tudott mit mondani. Nem hiszem, hogy tudtak bármit is kezdeni velem – a terhes bolond csajjal, egy férjjel, akinek már bejelentették a halálhírét a Kapitóliumban. Egyedül az tartotta bennem a lelket, és az adta meg a képességet, hogy lejöjjek ide, hogy a besúgók szerint a hír kamu, vagy elhamarkodott volt. És a szakértő véleménye? Bertine azzal nyugtatott, hogy a doki szerint Snow nem volt biztos abban, amit mondott; csak remélte, hogy igaz.
-          Mi van… – törtem meg a csendet halkan. – Mi van, ha tényleg halott? – A hangom nem eviláginak tűnt, túlságosan fátyolosnak. Belebolondultam ebbe az egészbe, és még jobban bele fogok.
-          Nem halott – vágta rá ingerülten Johanna, Edie csak pislogott. – Annyira halott, mint ahogy te, vagy én, értve vagyok?
   Megrezzentem, és dermedten bámultam a lányt, aki most levegő után kapkodva meredt hol rám, hol Edie-re. Megmarkoltam a kanalat, a tenyerem belefehéredett a mozdulatba. Elfordítottam a fejem, és némán bámultam a makulátlan falat. Olyan csend ereszkedett ránk, hogy minden apró lélegzetet, rebbenést is hallani lehetett, a szívem a torkomban dobogott.
   Lassan emelkedtem fel a székből, mire mindketten felkapták a fejüket, de ülve maradtak. Mély lélegzetet véve indultam meg, és szó nélkül hagytam őket ott, kikerülve a kórházi szárny zajos, forgalmas főfolyosójára. Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy nem követtek. Nem is baj. 
   Futólag végigsimítottam a hasamon, az ajkamon szomorú mosoly jelent meg, ahogy kikerültem egy csapat lassú, mély hangon diskuráló öreg beteget. A fejemben még azután is visszhangzott monoton mormogásuk, mikor már régen kiértem a sokkal csendesebb folyosókra, és magam maradtam.


   Durván túrtam bele a fiókba, a kezeim reszkettek. Az ujjaim az egyik legalsó pólót markolták meg, amit nem túl finoman rántottam ki a helyéről, szürke színe szinte egybeolvadt a többivel. Felkaptam, a mellemre szorítottam, mint egy csecsemőt, és lehunytam a szemeimet. Mélyet szippantottam a ruhadarab illatából, és még percekig gázmaszkként tartottam a szám előtt – mintha kiragadhatott volna a külvilágból, megvédhetett volna az itteni idegen levegőtől.
   Finnick pólója volt, amit csak akkor hordhatott, ha aludt, vagy ha csak át akarta egy kicsit cserélni itthonra a kötelező inget. A fiókos szekrénynek támasztottam a csípőm, és átöleltem a ruhát, erősen, ragaszkodva. Kicsit több, mint egy hete mentek el, és az életem ezalatt fenekestől felfordult. A baba, a családom, most meg a csapat halálhíre… Nem halhattak meg.
   Tudtam volna sírni, de nem akartam. Ugyan mi értelme lenne megint? Úgysem tehetek semmit, viszont elkezdhetem edzeni a lelkemet. Erősnek kell maradnom, főleg, hogy nem lehetek depressziós, miközben gyereket várok. A kicsinek egy erős és boldog anyatigrisre van szüksége, aki védelmezheti őt, ha kell. És tudtam, hogy bennem ott van az az ösztön, és az erő is, ahogy Finnick és Marcus is hangoztatta mindig.
   Reszketegen szívtam be a levegőt, mint egy kifulladt kismadár. Gyengéden a szekrény tetejére fektettem a pólót, a vállam egyik oldalára húztam a súlyos hajkötegem, és szórakozottan fésülgetni kezdtem az ujjaimmal. Mennyire megnőtt már… A kezem mindenfelé beleakadt a gubancokba, olyannak hatott, mint egy áthatolhatatlan esőerdő. Kifürkészhetetlen, sűrű, és nem utolsósorban koromsötét.
   A kisbaba vajon melyikünk hajszínét fogja örökölni? Lehet, hogy ugyanolyan átható, mélyzöld szemei lesznek, mint az apjának? Vagy az ő orra is szeplős lesz, mint az enyém? Egyáltalán kisfiú lesz, vagy kislány? Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy megtudhassam a nemét. Olyan jó lett volna beszélni hozzá, elpanaszolni neki mindent, mintha hallana is… Úgy tartják, a kicsik megismerik az anyukájuk hangját, ha az előzőleg beszélt hozzájuk, mielőtt még megszülettek volna. Elgondolkodtam a dolgon, és a tenyeremet arra a helyre fektettem, ahol őt lakni véltem. El sem tudtam képzelni, mekkora lehet most, és magamban elhatároztam, hogy meg fogom erről kérdezni Dr. Mault.
   Bánatosan felhúztam a szemöldököm, kifújtam a levegőt, és már meg is szólaltam. – Szia. – Persze nem vártam választ, mégis hatalmas ürességet éreztem, amikor a köszönésem után csak a végtelennek tűnő csend maradt. Szánalmas vagyok – gondoltam, és finoman megköszörültem a torkom. Felemeltem a kezem, felhúztam az ingem, és óvatosan megkocogtattam fehér, feszülő bőröm. – Kopp-kopp! – Éreztem, hogy a mellkasomban melegség árad szét, az arcom halványan felderült.
   Elhátráltam a fiókos szekrénytől, és lehuppantam az ágyra. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Hátravetettem a kezeimet, hogy így támasszam meg a testem, és figyeltem, hátha megérzem a baba szívdobbanásait, hátha érzem egyetlen rezdülését is. Persze tisztában voltam vele, hogy kicsi még a mocorgáshoz, de úgy örültem volna, ha most rúg egyet!
   Teljesen magamba feledkeztem, és riadtan ugrottam fel, mikor megéreztem, hogy a matrac lesüpped mellettem. A levegő a torkomra forrt, ahogy megláttam a húgomat, aki lesütött szemmel, törökülésben gubbasztott az ágyon, mintha valami rosszat követett volna el. – Aida! – kiáltottam fel, és gyorsan visszaültem mellé, élénken keresve a tekintetét. – Megijesztettél!
-          Bocs – mormogta, és felnézett. Sápadt arca sokkal vékonyabbnak tűnt, mint eddig, sötét haja hullámosan és kócosan keretezte. Kerek barnás zöld szemei félénken pillantottak rám, az ujjai a kezét tördelték.
   Csak árnyéka volt önmagának mostanában, amiért igazából nem is tudtam hibáztatni. Otthon mindig is életvidám volt, és szívesen szemtelenkedett bárkivel, de ez mind elpárolgott. Tudtam, mit éltek át a Negyedikben, és azt is tudtam, hogy ez megviselte őt. Riadtan kaptam észbe, hogy az ittléte óta még nem is beszéltünk négyszemközt, és valószínűleg ezért viselkedett velem olyan vonakodóan. Neheztel rám – jöttem rá, és szomorkásan megcsóváltam a fejem.
-          Anya elmondta – szólalt meg halkan, de a hangja tisztán csengett. Hirtelen nem tudtam állni a tekintetét, mintha valami szégyenletes dolgot tettem volna, és fogalmam sem volt, miért érzem így.
-          És? Mit… mit szólsz? – kérdeztem kissé félve.
  
Aida finoman megrántotta a vállát. – Ott akartam volna lenni, amikor összeházasodtok. – Beharaptam az alsó ajkam, és hirtelen a bűntudat súlya nehezedett a mellkasomra. – Tudtam, hogy egyszer úgy is megtörténik, de látni akartam volna. Mindegy.
-          Tudta… - sóhajtottam. – Szerintem tudta, hogy hamarosan itt kell majd hagynia. Ezért sietett, és az az igazság, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy várjunk, miután eljegyzett, érted? Hozzá akartam menni.
-          Én sem azért mondtam – nézett fel. – Örülök, hogy Apáék végre nem szólhatnak bele. Tényleg terhes vagy?
   Némán bólintottam. Aida elmélázott egy pillanatra, majd lassan elmosolyodott, és megfogta a kezem. – Én ennek is örülök. Te hogy vagy vele?
-          Tele vagyok kételyekkel – mondtam ki végre, és mélán megsimogattam a hasam. A szavak pedig csak úgy ömlöttek belőlem: mindent elmondtam a húgomnak, amit Johannának, de egy könnycseppet sem ejtettem. A szemeim szárazok maradtak, a hangom tompán, lassan mesélte el a bennem kavargó érzéseket. Aida visszatartott lélegzettel figyelt, és mire a mondanivalóm végére értem, az ujjai nagy erővel fogták körbe a kezem, mintha kapaszkodnának.
-          Megértem – szólt pár perc szünet után, és a füle mögé igazította a haját. Felpillantottam az arcára, és büszkén elmosolyodtam. Aida gyönyörű fiatal lány volt, és el sem tudtam képzelni, mennyit érhetett belül ezalatt a pár hét, hónap alatt. – De mi itt leszünk neked, és Finnick is, ha visszajön. Szerintem nagyon fog örülni.
   Szomorkásan mosolyodtam el, a takarót markolva. Nem feleltem, mert féltem, hogy még a végén elcsuklik a hangom, és újra sírni kezdek. Igen, nagyon örülni fog, ha egyáltalán visszajön. Aida észrevette ezt, és hangosan kifújta a levegőt. – Hova is ment pontosan?
-          A Kapitóliumba – válaszoltam robotosan. – Egy bevetésre. Először azt mondta, hogy csak propagandafilmeket forgatnak, de biztos vagyok benne, hogy nem csak erről van szó. Főleg azután, amit Snow bejelentett…
   Aida kinyújtotta a karjait, én pedig laza ölelésébe bújtam. A keze a hátamat simogatta, miközben erőszakkal próbáltam visszatartani a sírást. – Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Főleg, hogy… A baba. Nem, ez…
-          Szerintem él – mondta a húgom határozottan, és eltávolodott tőlem, hogy a tekintetünk találkozni tudjon. – Emlékszel, mit leművelt, amikor két éve visszajött a Kapitóliumból? Tuti, hogy emlékszel!
   Elmosolyodtam az emlékre, és hálát adtam magamban Aidáért, amiért ennyire könnyen felvidít. A Hetvenharmadik Viadal évében a vonatállomáson ott volt velem a húgom is, már nem is emlékszem, hogy miért. A lényeg az, hogy Finnick még azelőtt leugrott a vonatról, hogy az teljesen megállt volna, felém rohant, és a karjába kapott, majd megforgatott a levegőben, mint valami könnyű rongybabát. Mikor leereszkedtem a földre, csókolózni kezdtünk, és percekig nem hagytuk abba. Tudtuk, hogy ezt már úgysem látja senki, akinek nem szabadna – mint például egy kapitóliumi.
-          Na – szólalt meg a kis szünet után. – Képzeld el ugyanazt a reakciót. Úgy fog visszajönni hozzád.


2014. április 21., hétfő

85. rész

Sziasztok!
Furcsa ezt most leírni, de hamarosan vége a történetnek. Annyira hamarosan, hogy ezen kívül már csak két fejezet van, plusz az epilógus. Nem igazán tudok mást mondani, nem akarok most nagy szájtépésekbe belekezdeni, de igen, ez a helyzet. Durva.


   A fejét az ölembe hajtva figyelte a tajtékzó hátú hullámokat. Hűvös szél emelgette a tincseim, a lábam a hideg, sötét vízbe lógatva kalimpált. Finnick tenyere a combomon pihent, az ujjai észrevétlenül cirógatták a bőröm, én pedig néha megcsókoltam a feje búbját, a fülét, az arcát. Belebizsergett minden tagom, hogy ilyen helyzetben voltunk, és azt k
ívántam, hogy soha ne érjen véget.
   Az utóbbi hetekben kezdett el leginkább frusztrálni a gondolat, hogy még mindig nem tettük meg a következő lépést, pedig már több, mint fél éve nála laktam. Nem voltam benne biztos, hogy Finn miért nem erőlteti – talán nem akar engem? Vagy tényleg kivár, amíg én ajánlom fel, ahogy a legelején mondta?
   Felsóhajtott, a lélegzete a bőrömet csiklandozta. A szoknyám alól fedetlenül maradt lábaim fáztak kicsit, mert közeledett az ősz vége, amire az idő mindig valamivel rosszabbra fordult. A holdat sejtelmesen áttetsző, szürke felhők vették körbe, az égen most nem látszottak csillagok, csak elvétve néhány.
   Finnick elfordította az arcát, az ajka a bőrömhöz nyomódott. – Annie – szólalt meg halkan, kissé rekedten.
-          Igen?
-          Nem akarsz csobbanni egyet? – Gyors mozdulattal ült fel, zöld szemei csillogtak a sötétben, a szája elnyílt, miközben a válaszomra várt.
-          Nincs ahhoz kicsit hideg? – kérdeztem inkább érte aggódva, mint magamért.
   Finn megvonta a vállát, és halkan elnevette magát. – Imádom ezeket a csendes kis összebújásainkat, tudod? De olyan hívogató az a víz, ha nem jössz, akkor megyek egyedül.
   Megforgattam a szemeim, a megadás jeleként. Nem volt kedvem agyonfagyni, vagy akár csak megfázni, de az éjszakai fürdőzés gondolata izgalmasnak tűnt. Nem mintha nem csináltam volna már máskor, de ez a mai éjjel olyan más volt. És fogalmam sem volt, hogy miért.
   Finn nyögve tápászkodott fel, a holdfény ezüstösre festette a testét, de legfőképpen a haját. Tincseinek rendetlen kuszasága különös árnyékba borult, de a végeinél csillogott; nappal, mint a bronz, éjjel, mint az ezüst.
   A pólója lehullott a móló faanyagára, aztán nekikezdett kikecmeregni a nadrágjából is, és erre már észbe kaptam. Kigomboltam az ingem, és letoltam a szoknyám, amitől már cseppet sem éreztem kényelmetlenül magam. Régebben még igen, de mára megszoktam, hogy Finnick így lát. A nagy hőségben úgysem tudtunk máshogy aludni, csak fehérneműben, máskülönben egy szaunában érezhettük magunkat.
   Finnick a víz felé fordult, a sötétség és világosság kontrasztja kiemelte az izmok vonalát a testén. Mellé léptem, és lopva megszemléltem az erősen kidolgozott deltaizmot a vállában, a bicepsz látható domborulatát a karjában. Nem tagadhattam, hogy hihetetlenül vonzó látvány volt, de a bámulása helyett inkább mély levegőt vettem, megfeszítettem a testem, és nagy lendületet véve egy kissé lapos vonalban fejest ugrottam a vízbe.
   Ha a fejem a szárazföldön lett volna, minden bizonnyal a sikításomtól lett volna hangos a part, annyira váratlanul volt jeges a tenger. Tompa csobbanást hallottam néhány méterre tőlem, mire a végtagjaim életre keltek, és a lábaim tapostak, hogy feljussak egy kis levegőért. Az arcom kibukott a felszínre, én pedig sípolva kaptam levegőért, miközben halkan szitkozódtam, a tagjaim reszkettek a hideg, hömpölygő vízben.
   A hátam mögött Finn is felbukkant a tenger alól, és hangosan elkiáltotta magát. Dideregve fordultam felé, mikor épp a fejét rázta meg, így én is kaptam egy kicsit az arcomba. – Fú! – fújtatta. – Ez ku… Ez kurva hideg!
   Összekoccanó fogakkal eveztem felé, és amikor elértem, megérintettem jéghideg karját.
-          Te akartad! – kiáltottam, de reszketegen elnevettem magam.
   Finn felkacagott, a fejét hátravetette. A fényben virítottak az arcán a szabályos alakú cseppek, amik még a szempilláira is ráültek. – Tudom, Anns! Basszus! – Azzal vett egy mély levegőt, és hátravetette magát a vízbe, a teste halkan csobbant, ahogy hátra bukfencezve eltűnt a habok alatt.
   Követtem a példáját, én is lebuktam a felszín alá, és nem nézve, hogy merre úszom, könnyedén siklottam előre a hullámok fergetege alatt.
   Megedzett tüdőm percekig bírta levegő nélkül, és nem aggódtam Finnick miatt sem, aki még nálam is profibban úszott. Szinte ugyanabban a pillanatban, egymástól két méterre bukkantunk a felszínre, és fogvacogva összevigyorogtunk. Finom kézmozdulatokkal közeledtem felé, nem törődve azzal a néhány tinccsel, amik az arcomra tapadtak. A melltartóm vékony szivacsai kényelmetlenül szívták meg magukat vízzel, és cuppogva ragadtak a bőrömhöz.
-          Szóval, kicsi szirén – mondta halkan, de egy hatalmas, zárt ajkú mosollyal az arcán. –Most énekelni fogsz?
-          Nem! – vihogtam el magam, és mielőtt bármit is szólhatott volna belécsimpaszkodtam, hogy az ajkára tapasszam a szám.
   Finnick egy pillanatra sem vesztette el a taposás ütemét, és a kezei nélkül is biztosan a víz felett maradt, amelyek most a lapockámra nyomódtak. A lábaim a testére fonódtak, de ő még így is képes volt megtartani mindkettőnket, az izmai megfeszültek.
   Aztán eltávolodtam, és egy torpedószerű mozdulattal lőttem ki magam hátra, fehér tajtékot kavarva a vízfelszínen. – Fogózunk? – kiáltottam, és lebegni kezdtem a hátamon. Finnick úgy látszott elgondolkodik az ötleten, de egy váratlan pillanatban kilőtt felém, hogy elkapjon, ám én is sebesen mozogtam, és kisiklottam a kezei közül.
   Egy másodpercre álltam meg, hogy levegőért kapjak, de már löktem is magam tovább a vízben. Kapkodva pillantottam hátra a vállam fölött; Finn kitartóan, gyorsúszásban közeledett felém, a kezei csak úgy szelték a hullámokat. Tudtam, hogy bele kell húznom, ha nem akarok veszíteni, így hát eltűntem a sötét mélységben, mielőtt még utolért volna. A karjaim egyre lejjebb vittek, én pedig egyre kevésbé hallottam a fenti zajokat. Minden eltompult körülöttem, minden feketébb lett. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy amikor újra felbukkanok, ne jusson előnyhöz, és figyeltem, hol pillantom meg a testét.
   Mikor nem láttam semmit, gyanakodva úsztam fel, és óvatosan kidugtam a fejem, de fel kellett sikoltanom, mert valaki alulról kapta el a lábam. Finnick alulról csimpaszkodott belém, és a kezét nem véve le a testemről emelkedett egyre feljebb. – Nyertem! – zihálta, a szemeiben lelkesedés csillant.
-          Nyertél – forgattam meg a szemeim levegőért kapkodva, ő pedig közelebb siklott hozzám, a karjai átfogtak. Lassan csókoltam szájon, majd az orrán, végül a homlokán. – De legközelebb megleckéztetlek.
-          Ahhoz korábban kéne felkelned – felelt, és magához húzott. A lábaim kezdtek kicsit sajogni, ezért átkaroltam Finnick vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam fent. – Te remegsz… gyere, menjünk.
   Lassan úsztunk ki, a testem súlytalanul lebegett a vízen, a kezem nem engedte el Finnick ujjait. Ő is hagyta, hogy az áramlat sodorja kifelé, aztán amikor már csak méterekre voltunk a mólótól, felemelte a fejét, és a karomat a válla köré kanyarította. Nem voltam ennyire kimerülve, de szívesen elfogadtam a segítséget, és a hátára hajtottam az arcom, miközben ő erős mozdulatokkal evezett a fatákolmányhoz. Felnyúltam és megkapaszkodtam benne, Finnick pedig fogta a csípőm, és alulról tolt. A térdem koppant a deszkákon, és mire észbe kaphattam volna, Finn már fel is húzta magát, és még csak nem is erőlködött.
   Zihálva bámultam a vizet, mikor észrevettem, hogy ő meg rólam nem bírja levenni a szemét. Felé fordultam, mire ő kicsit közelebb csúszott, és lassan hajolt az arcomhoz. Ártatlan, rövid csóknak indult, de egyenesen csata lett belőle; lassan kezdtem azon izgulni, hogy valaki meghall minket.  
-          Ez… Ó, Annie. – Lehajolt, és megcsókolta a csupasz vállam, én pedig lehunytam a szemem. A tenyere a lapockámra simult, a másik pedig a térdhajlatomhoz, és olyan váratlanul kapott fel, hogy halkan felsikítottam.
   Lábra emelkedett, és lassan kocogva indult meg velem a ház felé.


   Furcsa volt végigfuttatni a tekintetemet az óvodásokon, akik kettes sorban, a párjuk kezébe csimpaszkodva követtek Teát és engem. Elviekben az éjjel újra leesett a hó, de ez nem olyan volt, mint az ősz középi kis szállingózás. Tea szerint az egész tájat vastag takaróként borítja a be a fehérség, amit az ovisaink biztos, hogy élvezni fognak, ezért döntöttünk úgy, hogy engedélyt kérünk egy fél órás kis kiruccanásra.
   Sokat beszélgettem Anyával a bennem kavargó érzésekről, amiknek rossz oldala mostanra már kezdett kicsit csillapodni. Belenyugodtam, hogy hét hónap múlva gyökeresen meg fog változni az életem, és megfogadtam, hogy nem engedem a betegségnek a félelmeim beigazolását.
   Napok óta nem kaptunk hírt a kapitóliumi csapatról, amitől persze akaratlanul is rettegni kezdtem. Bertine szerint csak a heves havazások gátolják a kommunikációt, de engem ez nem tudott megnyugtatni, és még így is minden éjjel sikítva, csapkodva riadtam fel, felverve ezzel a mellettem aludni próbáló Johannát.
   Tegnapelőtt költözött hozzám, amikor szöget ütött a fejében, hogy egyedül laknék, ha ő nem jönne. Bármennyire is szerettem volna a családommal maradni, nem fértem már be abba a szobába, pedig Anyáék nagyon igyekeztek helyet csinálni nekem, de mindenhogy nyomorgás lett volna a vége. Így is szinte minden időmet velük töltöttem, kivéve amikor a munkámat végeztem – és közben elgondolkodva figyeltem a kicsiket; te jó ég, nemsokára én is életet adok majd egy ilyennek! -, de jártam még Dr. Penn-hez, és lógtam Johannával meg Edie-vel.
   Edie hihetetlenül belelkesült, amikor megtudta a hírt, és már most összeszedett nekem egy csomó kiadványt babákról, meg minden hozzájuk kapcsolódó dologról. Örültem, hogy valakivel ezt is meg lehet dumálni, mert Johanna annyira már nem volt vevő erre a témára. Mindig lehangolt és frusztrált lett, ha túl sokáig beszéltünk róla, de egyébként megpróbált ő is lelkesedést színlelni, talán azért, nehogy megbántson.
   A felszínre vezető lift édes emlékeket juttatott az eszembe, és ahogy betereltük a kicsiket, ösztönösen is visszapörgettem a jelenetet, amikor először jártam itt. Aztán Finn megkérte a kezem, és a többi, amikre egyszerre volt felemelő és nyomorúságos is gondolni.
   Tea aggodalmasan méregetett. Fekete haját a fejére tekert sála alá rejtette, csak egy kósza hullámos tincs szabadult ki sápadt arca mellett. A kicsik folyamatosan fecsegtek és kacagtak, miközben a szerkezet megindult felfelé, és ugyanolyan hirtelen meg is torpant, hogy aztán az automataajtó halk surrogással kísérve kinyíljon.
   A szemem elé kaptam az egyik kesztyűs kezem, mikor a liftfülkét betöltötte a fehér fény. Akkor jártam legutoljára a szabad levegőn, amikor Finnicket jöttem meglepni, ami aztán nem úgy sült el, ahogy akartam. Előreléptem, mikor az ovisok is megindultak, és a csizmám szinte rögtön ropogós havat ért.
   Elámultam. Ahogy körbepillantottam, szinte semmi más színt nem lehetett kivenni a távolban, csak fehéret, ami már szinte vibrálónak hatott az égen halványan fénylő, felhőktől félig eltakart naptól. A csípős hideget csak percekkel később éreztem meg, amikor már előrekaptattunk a körülbelül tizenöt centis hóban, Tea pedig szólt a gyerekeknek a szabályokról, és hogy meddig mehetnek el. A legkisebbek inkább a közelünkben maradtak, és itt álltak neki hóembert építeni tejfogas mosolyukkal, én pedig a mellkasomon fontam össze a kezeimet, és kifújtam a levegőt. A lélegzetem szabálytalan, légies kis felhő alakjában jelent meg előttem.
-          Annie? – Tea vékony hangját hallottam magam mellől, és gyorsan felé fordultam.
-          Hm?
   Lesütötte a szemét, és a hó eddig szűz felületét kezdte piszkálgatni a csizmája orrával. – Jól vagy?
-          Persze – feleltem halkan, a pillantásom a völgyön túl az ég felé nyújtózkodó hegyekre siklott. – Csak próbálok túlélni, ugyanúgy, mint mindenki más.
   Tea közelebb lépett hozzám, a vállaink összeértek egy pillanatra, ahogy ő is a hegységet kezdte bámulni. Sziklás tetejüket most vakító fehérség borította, és a rajtuk húzódó erdőségek is alig mutattak valami zöldet. Megcsóváltam a fejemet, és elgondolkodva néztem, ahogy egy középsős kis csapat a hóban trappol, egyre nagyobb hógolyót gurítva maguk előtt.
-          Nekem nem úgy néz ki – szólt Tea bizonytalanul. – Gyengének tűnsz, mintha beteg lennél, és…
-          Jó – hallgattattam el a kellőnél talán kissé élesebben. – Jó. Nem kell ez, oké? Nem kell sajnálni.
   Tea összeszorította a száját, és egy másodperc erejéig sértetten bámult rám, de végül inkább elnézett. Sóhajtottam. Talán elnézést kellett volna kérnem, de annyira nem volt kedvem jópofizni, hogy legszívesebben egyszerűen itt hagytam volna. Nem volt kedvem ahhoz, hogy bárki is szánjon, és tudtam, hogy Tea jót akart, mégsem esett jól.
   Miért nincs már vége?


   A sálamba töröltem kissé nedves hajamat, és elköszöntem Teától. Magamban rettenetesen frusztrált, hogy most mit gondolhat rólam, és az is, hogy mit fog mondani Clarának. Még mindig féltettem egy kicsit az állásomat, nem akartam megint a tétlenek életét élni.
   Lefelé vettem az irányt, arra a helyre, ahol Coin elnököt, vagy valamelyik emberét sejtettem. Úgy éreztem, biztos tudnak valamit Finnékről, csak talán én nem vagyok érdemes arra, hogy megkeressenek az információval. lépcsőkön robogtam le, és embereket kerülgettem, akik közül néha rám köszönt valaki. Nem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, kik azok, csak szórakozottan visszaköszöntem – valószínűleg az esküvőn voltak ott.
   A tárgyalótermek folyosóján ugyanúgy kevesen jártak, mint eddig is, ezért biztos voltam benne, hogy az egyik szobában épp megbeszélés zajlik. A hasamra tettem a tenyerem, és felkészítettem magam, hogy úgyis le fogják ordítani a fejemet, majd kiválasztottam azt a szárnyas ajtót, amelyik nem volt bezárva. A használaton kívüliek előtt mindig pirosan villog a kódot kérő kis szerkezet, itt viszont zölden, ami azt jelentette, hogy gond nélkül bejuthattam a tárgyalásra.
   Visszafojtott lélegzettel dugtam be a fejemet a két ajtószárny között, a fülemet egy hang sem ütötte meg. Vagyis de igen, de azt nem egy ember adta ki. A tárgyalóterem ovális alakú asztalán egy hologram villogott, rajta Panem vörös címere, alatta az ország himnusza szólt. Összeráncoltam a homlokom, amikor észrevettem Coint, Bertine-t, és még néhány ismeretlen fickót, akik épp a kép előtt álltak.
   Ahogy beléptem, az egyik ajtószárny megnyikordult, és egy másodperc törtrészéig mindenki hátrakapta a tekintetét, de ennyinél többre csak Bertine méltatott. Közéjük léptem, és a hologramba bámultam, amely most Snow elnököt mutatta, ahogy egy asztal mellett, az ujjait összetámasztva, önmagát kihúzva ül. A gyomrom összeugrott a férfi látványára, Bertine pedig észrevétlenül megfogta a kezem. Egy bejelentés, egyenesen a Kapitóliumból.
-          Panem népe! – zengte Snow hangja. – A mai napon azt hiszem, elmondhatom, hogy egy hatalmas lépést tettünk az országunkat megmérgező, terjedő vírus ellen. A Kapitólium külvárosába benyomulni megpróbáló, lázadók küldte csapat tagjai egy bombarobbanás áldozatai lettek, közöttük volt Katniss Everdeen, a fecsegőposzáta.
   Snow még beszélt, de én semmit sem hallottam. Bertine a szája elé kapta a kezét, Coin megtántorodott, az én szívem pedig mintha megállt volna. Álljon meg a menet. Tudtam, hogy Finnick Katnisszel egy csapatba került, tudtam, hogy…
   A képernyőn képek villantak fel vörös alapon, felül az Elesett központi lázadók felirat rajzolódott ki. A lélegzetem a torkomra forrt, de a következő pillanatban a tárgyalóterem csendjét a saját sikolyom vágta el.
   Elesett központi lázadók: Boggs Wyatt, Cressida Prett, Pollux és Castor Miles, Gale Hawthorne, Finnick Odair.
   Több nevet és képet is mutattak, de semmit sem láttam, mert az ereimben szétáradt a pánik, ami mindent elfedett.
   Elesett központi lázadó: Finnick Odair.