Akkor vágjunk bele!

HÍV A MÉLYSÉG 

Nyitás: 2015. 10. 15.

Helyzetjelentés #2

Hahó mindenkinek, aki még fel van iratkozva, ezért talán látja ezt!

Igen, élek, gyerekek, csupa félkövér betűvel. Úgy terveztem, a blog indulásának két éves évfordulóján posztolok majd, de aztán nem bírtam ki. Hogy miért nem? Azért, mert mesélni akartam nektek, bár fogalmam sincs, vagytok-e itt még páran. Persze úgy értem, nézitek-e még néhányan a Blogger-profilotokat, aztán hátha felhozza nektek az új bejegyzést. 

   Kezdeném azzal, hogy alaposan átfésültem a blogot, gyakorlatilag újra felfedeztem. Igen ám, mert amikor a sorok (főleg a díjaim meg a kommentjeim tájékán) között olvasgattam, alig ismertem magamra. Úgy értem, hogy rettenetesen megváltoztam.  Eltelt pár nap híján két év azóta, hogy kitettem az első fejezetet (most káromkodtam magamban egy szépet, két év?!), hogy elkezdődött valami, ami máig fontos nekem és amit valahogy máig sem vagyok képes teljesen elengedni. És meg kell hagyni, két év az nem kevés idő. Sokat komolyodtam, formálódtam, tapasztaltam, de legfőképpen változtam ez alatt a huszonnégy hónap alatt. Talán mondhatom azt, hogy újra meg kellett ismernem az akkori önmagamat, el kellett fogadnom, hogy bizony, ilyen címet adtam a fanfictionömnek (te jó ég, ma már mennyivel jobbat is ki tudnék találni!:D), és így keltettem életre Suzanne Collins karaktereit. Vegyes érzéseim voltak. Egyrészt kicsit húztam a szám néhol, láttam az akkori - olykor elég nagy - hibáimat, a logikátlan döntéseimet a történetszálat illetően, na meg azokat a vonásokat, amit mind Annie, mind Finn esetében ma már máshogy mutatnék meg nektek. DE. Az a furcsa dolog történt, hogy a másik felem meg iszonyúan büszke volt. Először is, nem lehetett kis munka mindezt egyáltalán begépelni, nem hogy kitartani mellette és befejezni és tudjátok. Na meg szó szerint éreztem a soraimban a szeretetet, az alázatot a könyvsorozat iránt, amiért nem is olyan régen még megvesztem. Aztán megláttam a hozzászólásokat, és komolyan, elvesztem. Valakinek tetszett a munkám, hú! És én tényleg remélem is, hogy sokatoknak örömet szereztem vele. Mert emlékszem, magamnak igen. Összességében tehát igen, így állok most a What If-fel; egy csodálatos emlék és tapasztalat. 

   Viszont, hogy más dolgokkal hogy állok? Tudnotok kell, hogy ebben az évben annyi, de annyi dolog ért (pozitív és negatív értelemben is), hogy az hihetetlen. Próbálgatom a szárnyaimat még mindig, bár már nagyjából tudom, mit akarok magamtól és az életemtől, csak úgy érzem, nehéz lesz ezt elérni. Belefogtam néhány új dologba, megismerkedtem újfajta zenékkel (de még milyen jó fajtákkal!), olyan társaságokban mozogtam, amilyenekben ezelőtt még nem, és hűbb lettem önmagamhoz, végre.

Bizony, ez egy utalás

   Ezeknek az impulzusoknak köszönhetően hemzseg az agyam az olyan kis palántáktól, amikből történet, blog, magyarul a visszatérésem fejlődhet ki. Vissza akarok térni, ezt szögezzük le. Az utóbbi hónapokban is voltak próbálkozásaim, de mindegyik kudarcba fulladt, bár utólag úgy érzem, erőltettem és elsiettem. Most viszont végre van valamim, ami felcsillantotta a reményt. Mégpedig egy ÖTLET, ami tetszik, amiben érzem a potenciált, ami közel áll hozzám. Régóta fogalmazódik már bennem, régóta dédelgetem már, csak egy kis idő kellett neki. Bár mondhatnám, hogy kész vagyok, holnap nyílik a blog, de sajnos nagyon nem. Ennek bizony még kell egy kis idő, de csak annyi, hogy részletesen megtervezhessem, aztán leírhassam úgy, hogy elégedett legyek. Nem akarom megjósolni, ez mikor lesz, mert egyszerűen lehetetlen, de igyekszem, miattatok, akik talán kíváncsiak vagytok rám, és magam miatt, aki meg rettenetesen szeret történeteket mesélni.
   Addig is, megpróbálok még több tapasztalatot gyűjteni, még többet látni és megtudni, hogy minél hitelesebb lehessek. Itt a nyár, ami elég mozgalmasan fog telni, talán könnyebb is lesz így megfelelni magamnak. Igen, ti pedig legyetek olyanok, amilyenek vagytok! Járjátok az országot (aztán egyszer majd a világot), alkossatok, legyetek nyitottak, és meglátjátok, izgalmas két hónap lesz ez!

   Hatalmas, de olyan hatalmas öleléssel, hogy el sem tudjátok képzelni,
Flo Romeijn

u.i.: nem fogom visszaolvasni kusza kis helyzetjelentésem, ne haragudjatok, ha valamit nagy hévvel értelmetlenül írtam le. Ölelés!

1 év + helyzetjelentés

Sziasztok!

Hú, nem tudom, hányan jártok még fel ide. Remélem azért valaki látja ezt, és megbizonyosodik róla, hogy élek és virulok, és Titeket sem felejtettelek ám el!!:) 

Szóval, ami a lényeg. Július harmadika van, ami egyet jelent azzal, hogy pontosan egy éve posztoltam ki Annie és Finn történetének első fejezetét. Azóta annyi, de annyi minden történt, amit nem sorolok fel újra, hisz úgyis tudjátok. Annyira ünneplős hangulatom van, legszívesebben befalnék egy szép kis (amúgy nagy) tortát, konfettiket szórnék, miközben az emberek furcsán bámulnának rám. 

Köszönöm még egyszer mindenkinek, mert nélkületek nem valósulhatott volna meg ez az egész! 

De nem fogytam ám ki a mesélni valóból! Nem volt titok, hogy új történeten dolgozom, ami teljesen saját ötlet, és májusban már nagyjából a fejemben volt. Közben ezt az ötletet mégis elvetettem, de helyette lett egy új, amit már körülbelül egy hónapja gyúrogatok, és most néz ki úgy, hogy elérkeztem a végleges verzióhoz. Sajnos az írásban még nem tartok valami előre, mert mindig újabb változatokat készítettem, ami lassította a munkám, de most, hogy előttem van normálisan, végre neki tudtam állni. 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik piszkosul a blogolás, a vélemények olvasása, kapcsolatban állni az olvasóimmal, és így tovább... de sajnos nem ígérhetem, hogy a nyáron még megnyitom a blogot. Persze azért igyekszem felhozni magam augusztusig, hogy sulikezdésre már újra "találkozhassunk", és minden úgy menjen, mint régen. Természetesen ide is fogom majd hozni az új blog linkjét, szóval mindenki, aki még felnéz ide pár hetente, értesülni fog az új dolgokról. 

Addig is hatalmas öleléssel: Flo   

Végszó és köszönetnyilvánítás

Kedves Olvasóim!

Nem is tudom, hogy kezdjem ezt az egészet. Őszintén, annyi érzés kavarog most bennem, hogy meg sem tudom fogalmazni, és ne haragudjatok, ha ez az egész olyan lesz, mint egy nagy-nagy értelmetlen katyvasz. Nem ígérem, hogy egységesen fogom írni, és azt sem, hogy nem lesz csapongó, rajongó, túl lelkes, vagy túl szomorú. Hát, essünk neki. 

Egy korszak itt véget ért. Talán, sőt biztosan leginkább az én életemben, hiszen tíz hónapon keresztül dolgoztam valamin folyamatosan, ami a gondolataim jó nagy részét kitöltötte, amivel sokszor elaludtam, vagy keltem. Volt, hogy hajnali kettőig írtam, annyira elkapott az ihlet, de estem is már kétségbe, hogy úristen, nem tudom, hogyan tovább. Előfordult, hogy egy-két héten át hozzá sem nyúltam a történethez, ami hatalmas bűntudatot eredményezett, és aminek köszönhetően utána még elszántabban vágtam neki újra. Szóval, nagy mértékben megváltoztatta ez az életemet, de azt elmondhatom, hogy túlságosan rengeteget adott nekem ez az időszak, mint hogy részletesen megemlítsem azt, amit elvett. 

A szereplőim annyira a szívemhez nőttek, amennyire azt el sem tudtam képzelni korábban. Kezdjük rögtön Annie-vel. Szerintem nem is kell mondanom, hogy mennyire megszerettem őt, hiszem ő az első főszereplő, akivel dolgoztam! A hozzászólások alapján sikerült szimpatikussá tennem nektek is, de aztán ki tudja, mindenesetre így utólag én nem érzem annak a szereplőnek, akit legszívesebben az égig rúgnék külső olvasóként. Kifejezetten jó érzés volt azt leírni, hogy hogyan viszonyul a szeretteihez, hogy mennyire szereti Finnt és Ronant. Nála erősebbet pedig elképzelni sem tudnék. 

Ó, Finnick, találj már rám élőben! Akik kicsit közelebbről ismernek, azok tudhatják, hogy mennyire odavagyok érte, de persze, akkor miért is kezdtem volna fanfictiont az ő főszereplésével? Néhányan azt mondták, hogy neheztelnek, hogy nem akarták, hogy ez legyen a vége, de elhihetitek, hogy nem azért tettem, mert ez nekem örömet okozott. Hú, mennyire emésztett ez az egész... De gondoljatok csak bele, mégis mennyire lett volna életszerű, ha a végén minden rendbe jön? Persze, mondhatjátok, hogy volt rá esély, meg minden, de úgy hiszem, hogy ilyen egy háború. Veszteségek vannak, és ez egyszerűen túl rózsaszín lett volna, ha Finn visszamegy, és minden megoldódik. Sokan nem tudjátok, de az utolsó pillanatban majdnem meggondoltam magam, mert igen, fájt. A francba, rettenetesen. 

Már azért is megérte ez az egész, mert megismerhettem új embereket, akikért nagyon-nagyon hálás vagyok. Iszonyú jó ám úgy írni, hogy közben megvitatod a dolgot több íróval is, és szerintem az idő múlásával barátnők is lettünk. Biri, Bridget, Clove, nagyon köszönöm nektek a beszélgetéseket, hogy meghallgattátok a sírásaimat, a tömény fangirlinget, és mindent!! 

Lala, köszönöm, segítettél beindítani a blogot, nélküled nem tudtam volna elindulni. 

A kommentelőim közül nem azért nem szeretnék kiemelni senkit, mert nem voltak olyanok, akik aktívabbak voltak másoknál, vagy többet biztattak. Viszont attól félek, hogy kihagyok valakit, és azt nagyon-nagyon nem szeretném. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, aki valaha is intézett hozzám kedves, ösztönző szavakat, ezzel előre tologatva engem a történet megírásában. És persze azoknak is köszönöm, akik nem szóltak hozzá, de azért itt voltak, növelve a megtekintések számát, és ezzel együtt az önbizalmamat. 

És végül, de nem utolsósorban köszönöm azoknak, akik valaha is hatással voltak rám, mert nélkülük nem lennék képes nagyokat álmodni. 

És hogy mi lesz a jövőben? 

Nem fogom abbahagyni az írást, sem a blogolást. Ami azt illeti, már van is egy félkész cselekményvázlatom, egy nagy adag további ötletem, és jó sok lelkesedésem. Nem Éhezők Viadala vonatkozású történet lesz, hanem teljesen saját, és lassan már írni is elkezdem, amint teljesen kidolgoztam a történetet. Úgy tervezem, hogy augusztus környékén kezdeném publikálni, de ez attól függ, hogy mennyit tudok majd haladni. Ezért, kérlek ne felejtsétek el ezt az oldalt, mert valószínűleg itt osztom majd meg a híreket az új bloggal kapcsolatban, de ha van valami kérdésetek bármivel kapcsolatban, nyugodtan írhattok privátban is. (floromeijn@gmail.com) 

Azt hiszem, itt az ideiglenes búcsú ideje. Most furcsamód elszomorodtam, mintha örökre köszönnék el, de nem: mindenkire számítok majd a későbbiekben! <3 Ha rajtam múlik, találkozunk még! 

Köszönök mindent!  

Hatalmas szeretetbombát küldve, nagy öleléssel: Flo

Epilógus

Kedves Olvasóim!

Hát ide is elérkeztünk. Május harmadika van, pont tíz hónapja, hogy elkezdtem ezt az egészet. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ez az egész, ám mára már bebizonyosodott, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Milyen fura fintora a sorsnak, hogy pontosan egy harmadikai napon publikálom az epilógust!:)) Igazság szerint, most sem szeretnék még ömlengeni, és ilyesmik, vagy az érzéseimről beszélni. Lesz egy végszavam pár nap múlva, amiben majd mindent kifejtek, elmagyarázok, és megköszönök. 

De addig is: köszönöm mindenkinek ezt a tíz hónapot!! <3

Not About Angels

   Lehunyt szemmel hallgattam a vonat zúgását, a hangot, amellyel szinte lopakodik a síneken. Tompán, alig hallhatóan, és fájón ismerősen. Johanna velem szemben ült, fejét az ülés fejtámlájának döntve, fáradtan bámulva a körülöttünk elterülő tájat. A szívem minden megtett kilométerrel gyorsabban és izgatottabban vert. Hazafelé tartok – döbbentem rá, mire összeszorult a torkom. – Talán most látom utoljára.

   Feszengve dőltem hátra, és inkább a jobb oldalamra sandítottam. A kis babahordózóban egy világoskék csomag szundikált, felőle csendes szuszogás hallatszott. A mellkasomat rögtön melegség töltötte el, szeretetteljesen elmosolyodtam. Felemeltem a kezem, hogy gyengéden megsimogassam a pici fejecskét, két ujjam közé csippentsem az apró, puha öklöt. A kisfiam felnyöszörgött álmában, és élesebben fújta ki a levegőt, mire gyorsan abbahagytam a piszkálását, és inkább újra becsuktam a szemem.

   Az utóbbi négy hónap döcögősen, nehezen telt el. Johanna rosszul érezte magát, ráadásul rájöttek, hogy morflingfüggő, ezért nekiálltak a leszoktatásának is. Ezalatt az idő alatt sokkal ingerlékenyebb és dühösebb lett, de inkább hagytam tombolni; ennek meg is lett az eredménye, mert mostanra már szinte teljesen tisztának mondhatta magát.

   Ahogy teltek a hetek, úgy gömbölyödtem ki egyre inkább, de a külvilág is hatalmas változásokon esett át. Végül Paylor, egy exparancsnok a Nyolcadik Körzetből vette át az ország vezetését, és igen, ő nem akarta megtartani a Kapitólium Viadalát. Sokkal szimpatikusabbnak találtam, és emlékszem, amikor személyesen felkeresett Johannát és engem a Tizenharmadikban. Annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem voltam képes, de Paylor csak kifejezte a részvétét Finnick miatt, és megkérdezte, tud-e segíteni bármiben.

-          Igen – feleltem halkan, a könnyeimmel küszködve. – Ne vegye figyelembe, amit Coin kitalált. Ne álljon bosszút a Kapitóliumon.

   Nem tudom, hogy azért tette-e, mert én, a szánalmas özvegy ezt kérte tőle, vagy mert tényleg így akarta, de végül nem rendezték meg a Hetvenhatodik Éhezők Viadalát. Talán tényleg hatással voltam rá egy kicsit; mennyire meggyőző látványt nyújthat egy fiatal nő, aki mentális beteg, éppen sírni készül, ráadásul elvesztette a férjét, akinek a gyerekét várja? Azt hiszem, eléggé.

   Semmi sem mulaszthatta el a gyászomat, amitől hónapokon keresztül képtelen voltam aludni, és beárnyékolt minden, amúgy boldognak szánt pillanatot. Egy dolog volt, ami kicsit enyhítette a dolgot: a kisbaba.

   A nyolcadik hónap második hetében jártam, amikor egy délután egyedül gubbasztottam a lakófülkében, és az élénk, zöld természetet bámultam, a sárga napsugarakkal átszőtt tájat. Július elejét írtuk, de csak Dr. Maul unszolására mentem ki néha-néha a szabad levegőre, ám most valamiért mégis vonzott. Felálltam az ágyról, és az ablakhoz sétáltam, tenyeremet kerek pocakomon pihentetve, amikor összeráncoltam a homlokom.

   Furcsa melegséget éreztem a combjaim belső oldalán, és először az ugrott be, hogy talán bepisiltem. Ez azonban olyan abszurd volt - nem is értettem, hogy gondolhattam erre először -, a folyás pedig megerősödött, és nem sokkal később átáztatta a nadrágom, a felismerés pedig úgy vágott belém, mint egy villámcsapás. A lélegzetem a torkomra forrt, az adrenalin szétlövellt az ereimben, felbolygatva mindenemet. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak azt, hogy folyik a magzatvizem – vagy inkább ömlik.

   Legnagyobb meglepetésemre nem estem pánikba, hanem sietve nadrágot cseréltem, és mélyeket lélegezve elindultam a kórházi szárny felé. Néhányszor meg kellett állnom, hogy a falnak támaszkodva megpihenjek, és ellenőrizzem, nem jelentkeznek-e a fájások, de egészen addig nem éreztem semmit, amíg a recepciós pulthoz nem értem. Épp nyitottam a szám, amikor egy hatalmas görcs vágott belém, amit a recepciós kívülről is kiszúrt rajtam, és tudta, mit kell tennie.

   Az elkövetkező órák életem legfurcsábbjai voltak, és lesznek mindig is. Hamar éreztem, hogy fáj, sőt, szinte darabokra szakadtam, annyira, hogy a könnyeim is eleredtek. Őszintén megrémültem, és egész idő alatt alig tudtam magamról, ám amikor az órákig tartó küszködés után meghallottam az éles, másoknak talán fülsértő hangot, a látásom kitisztult. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, ahogy a baba hangja néha-néha elakad, hogy levegőhöz jusson, de aztán újra felsír. A másik hang a saját megkönnyebbült sóhajtásom volt, és a tér újra elhomályosult körülöttem, de már csak az örömkönnyeimtől.

   Hihetetlenül meleg volt, amikor először a mellkasomra helyezték, a bőre a legpuhább, amit valaha érintettem. A feje búbjára nedves, sötétbarna kis pihék tapadtak, a kezecskéi ökölbe szorultak, a mellkasa ugyanúgy ugrált fel-le, mint az enyém.

   Éreztem őt, éreztem, ahogy lélegzik, ahogy verdes a kis szíve, és hogy össze van zavarodva. Ki voltam merülve, mégis fáradhatatlanul próbáltam megnyugtatni a hangommal, és figyeltem, mígnem összeszorított szemhéjai alól felsejlett az íriszéből egy kis sáv. Könnyek csorogtak le az arcomon. Csak egy villanásnyi idő volt, de így is észrevettem, hogy milyen csodaszép smaragdzöld szemeket örökölt Finnicktől. Egyszerre mosolyogtam és sírtam, gyászoltam és örültem, és csak egyet sajnáltam: hogy Finnick sosem fogja megismerni a fiát, és fordítva sem. Az idő megállt, és onnantól számomra csak a kisfiam létezett, csakis rá akartam figyelni és koncentrálni. Anya lettem, és tudtam, hogy az életem fenekestül felfordult.

   Egy hétig nem kapott nevet. Sok mindenen gondolkoztam, amíg mindketten kórházban voltunk, és szinte mindig a karjaimban tartottam. Ha tehettem volna, vele is alszom, ám éjszakára mindig a többi picivel együtt kellett maradnia, a kiságyában. Ilyenkor hihetetlen hiányt éreztem, mintha a szívem egyik darabját tépték volna ki, és megmagyarázhatatlanul boldog lettem, mikor végre magamhoz vehettem, hogy megszoptassam. Beszélgettem vele, figyeltem a kis mozdulatait, és megbabonázva néztem a szemeit, amiket egyre többször meresztgetett a világra, leginkább az emberekre.

   Johanna első alkalommal félve vette a karjaiba, mert aggódott, hogy esetleg kárt tehet benne, ám semmi ilyesmi nem történt. A fiam elégedetten szundított el a lánynál, amit én szélesen mosolyogva figyeltem, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Jól meglesznek majd, gondoltam megkönnyebbülten.

   Egyre jobban kezdett zavarni, hogy nem tudom a nevén szólítani. Ezer becenevet kitaláltam neki, és ezerféleképpen szóltam hozzá, amikor épp szeretgettem, de hiányzott egy név, amit mindenki tudhat, ami nem olyan személyes, mint az én idétlen kis becézgetéseim. Edie sokat segített gondolkodni, de valahogy nem bírtam megtalálni a megfelelőt. Felsejlett bennem, hogy talán az apja után kéne elneveznem, de nagyon hamar le is tettem erről. Finnick és a kisfiunk teljesen más ember, nem viselhetik ugyanazt a nevet, főleg, ha az ilyen híres országszerte.

   Sok-sok gondolkodás után azonban végre megtaláltam az igazit. Emlékeztem, hogy még a Negyedikben lakott tőlünk pár házra egy család, ahol nyolc gyerek volt, és a szülők. Amikor a nyolcadik baba megszületett, sokat lófráltam arrafelé – a kisgyerekekhez való ösztönös kötődésem miatt -, és amikor megkérdeztem, milyen nevet adtak a kicsinek, az anyuka csak kedvesen mosolygott. – Kis Fóka. – Értetlenül néztem; hogy dönthettek így? A nő észrevette a zavarom, és óvatosan a karjaim közé csúsztatta a csecsemőt. – A neve Ronan lett, ami azt jelenti, Kis Fóka. Tetszik?

   Igen, tetszett.

   Felemeltem a bepólyált kisbabám, gyengéden magamhoz szorítottam, és puhán megcsókoltam a feje búbját. – Ronan – szólítottam meg csendesen. – Kicsi Ronan. Pici Ronn.

   Amikor lassan kinyitotta azokat a mélyzöld szemeit, tudtam, hogy jól döntöttem.

   Elképzeltem őt felnőttként, és azt, hogy vajon hány lány fog beleesni az évek folyamán. Finn szemeit örökölte, ez nem vitás, és, ha nem világosodik ki később, akkor az én hajszínemet. Mosoly bujkált az ajkamon, és már előre éreztem a büszkeséget az én nagyfiam iránt.

   Ronn és én kicsit több, mint egy hetet töltöttünk a kórházi szárnyon. Ugyanabba a lakófülkébe tértünk vissza, ahol Johannával laktunk, csak ez most kibővült egy kisággyal is. Éjjelente nehéz szívvel helyeztem a puha takaró alá Ronant, és korán reggel mindig az volt az első dolgom, hogy ránézzek, és megnyugtassam, ha az ébresztőóra felzavarta. Néha közöttünk aludt, olyankor voltam a legnyugodtabb, és mellette még a rémálmok sem támadtak meg olyan szívesen.

   Hónapokkal ezelőtt még olyan borúsan láttam a jövőnket, mostanra viszont hálásabb nem is lehettem volna ezért a kis csodáért.

   Nem tudtam, helyes-e, amit most akarok tenni. Mindenképp meg kellett látogatnom a családomat a Negyedik Körzetben – nem bírtam volna úgy elmenni, hogy ne lássák Ronnt -, de volt itt még egy dolog, amit elhatároztam. Ám ahogy közeledtünk a szülőföldemhez, ahogy a táj lassan megváltozott, és ismerőssé vált az ablak üvegén keresztül, egyre kevésbé voltam biztos ebben az egészben. Bele fogsz roppanni, Annie, gondoltam. Nem fogod tudni elviselni ezt. Dacosan válaszoltam magamnak: Nem, menni fog. Meg kell tennem. A bőröndömben ott lapult az a bizonyos tárgy, és nem akartam, hogy nálam maradjon. Már nem kerülhettem ki az elhatározásomat.

   Órákat utaztunk még csendben, mielőtt megérkeztünk volna.

   A vonat alig észrevehetően kezdett lassítani, én azonban már tudtam, hogy megérkeztünk, és szedelőzködni kezdtem. Ismertem ezt a helyet, és úgy számítottam, hogy öt percen belül elérjük a vonatállomást. Johanna semmit sem szólt, csak mocorogni kezdett, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, és kíváncsian bámult ki az ablakon. Beesett arcán kimerültség tükröződött, a tekintete kissé kótyagosan járt körbe a fülkénkben, de ahogy összetalálkozott az enyémmel, elmosolyodtam.

   Feltápászkodtam. Napok óta vonatoztunk, és ezt éreztem a tagjaimon, az egész testemben. Egyszerre vártam és féltem a pillanatot, amikor végre leszállunk. Ronan is megérezte, hogy lassít a vonat; értetlenül pislogott rám, mint aki nincs tisztában azzal, ami körülötte történik. Lehajoltam, hogy megsimítsam a buksiját, majd nekiláttam összeszedni a csomagjainkat. Pár percbe sem tellett, és a vonat már csak totyogott. Nehéz érzés telepedett a szívemre, de erőt vettem magamon, és kiléptem a fülkénkből a folyosóra.

   A vonat egyik dolgozója hozta utánam a bőröndömet, én pedig a babahordozót tartottam, előttünk Johanna haladt. Remegett a gyomrom az izgalomtól. Vajon mi változhatott? Milyen lehet a táj úgy, hogy a közepében állok? Hány ismerősöm halhatott meg a bombázások alatt, hány épület lett a földdel egyenlővé? Igyekeztem a dolognak erre az oldalára nem túl sokat gondolni, inkább lepillantottam Ronanre, aki épp az egyik öklét rágcsálta, miközben kerek, sötétzöld szemeivel a plafont kémlelte.

   Szeretlek, sóhajtottam fel magamban. Mindennél jobban szeretlek.

   A vonat ajtaja automatikusan kinyílott előttünk, a folyosóra éles fény áradt be. A tenyeremmel leárnyékoltam a homlokom, hogy lássak, és követtem Johannát, aki a bőröndjét maga után vonva mászott le a lépcsőn.

   Legelőször a meleg szellőt éreztem meg, csak aztán a só jellegzetes illatát. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, a szám elnyílt, és egyszerűen nem mertem lehunyni a szemem, egy másodpercre sem. A peronon ismerős alakok álltak, mire melegség töltötte el a mellkasom.

   Hónapok óta nem láttam a családom, a szüleim nem láthatták az unokájukat, a testvéreim az unokaöccsüket. És most itt voltam, az otthonomban, és csak most vettem észre, hogy milyen rettenetes honvágy bujkált bennem még Finnick elvesztése után is. Mosolyogni próbáltam, de ahogy megmozdult az ajkam, a szememből könnyek törtek fel, az arcom pedig zokogó grimaszba torzult, rögtön miután leléptem a peronra. Aida felém futott, és átölelte a derekam, amire a karjaim akaratlanul is öleléssel válaszoltak. Nyöszörögve engedtem, hogy a könnyek felforrósítsák az arcom, és hagytam, hogy mindenki egyenként magához szorítson. Egyikük sem vádolt, amiért nem jöttem előbb haza, csak azt hallottam, hogy szeretnek. Mert szeretnek.

   Még akkor sem bírtam abbahagyni a sírást, mikor beszálltunk Apa autójába. Johanna átölelte a vállamat, de nem próbált meg csitítani. Ismert már annyira, hogy tudja, azzal nem segít. Felemeltem könnyes tekintetem, és visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan haladunk át a Győztesek Falujának kapuján. Ismerős házak mellett hajtottunk el, amiket már szinte senki sem lakott. Alig pár győztes élte túl a háborút; ha belegondoltam, az utolsó gyűlésen megjelenteken kívül egyedül Bertine.

   A legnagyobb fájdalom akkor nyilallt a szívembe, amikor elhajtottunk az előtt a bizonyos épület előtt. A testem megrándult, és a számra kellett szorítanom a kezem, nehogy felkiáltsak. Senki nem ijedt, vagy lepődött meg. Láttam Anya gyászos tekinteté a visszapillantó tükörben, és Aidát, ahogy arra kényszeríti magát, hogy kibámuljon az ablakon, de tudtam, hogy erre számítottak. A következő pillanatban Ronn is felsírt az ölembe fektetett babahordozóban, és attól féltem, már sosem hagyjuk el Finnick néhai házát, ám amikor újra magam mellé pillantottam, már a lakóépületek mögött csillogó tengert vettem észre.

   Az asztal körül ültünk, mint régen. Egy pohár vizet szürcsölgettem, a légzésem lelassult, és Johannával együtt figyeltük, hogy Anyáék körberajongják a kisfiam. Mosolyognom kellett volna, nevetnem, de ehelyett borús gondolatok kísértettek. Tudtam, hogy ez lesz, ha visszatérek, de nem mehettem el csak úgy szó nélkül. A családom nem azt érdemelte volna.

   Legszívesebben rögtön indultam volna megvalósítani az utolsó tervem, de akartam hagyni nekik egy kis időt, hogy mindannyian lehessenek ma egy kicsit Ronannel. Csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek, azon kívül inkább Johanna tartotta a frontot. Anya mindent tudni akart a terhességem utolsó hónapjairól és a szülésről, de próbáltam mindent nagyon tömören megfogalmazni. Nem volt kedvem a beszélgetéshez. Őszintén akartam velük lenni, de inkább csendben, a válluknak dőlve és némán sírdogálva. – Szeretlek titeket – szólaltam meg hirtelen, mikor épp mindenki a mosolygó Ronanre figyelt, de a családom tagjai megdermedtek, mintha erre nem igazán számítottak volna, mire újra zokogásban törtem ki, és inkább kibotorkáltam a teraszra.

   Innen épp a hullámzó tengerre lehetett rálátni. Előreléptem, és a korlátnak támaszkodva szívtam be az ismer

ős levegőt, amelyet huszonkét évig szinte megszakítás nélkül szívtam a tüdőmbe. A könnyeim forrón peregtek le az arcomon, és bűntudatom támadt, amiért csak így otthagytam mindenkit. De nem bírtam visszamenni, és a szemükbe nézni. Túlságosan fájt, főleg, hogy napokon belül újra elhagy
om őket. Inkább a tájra koncentráltam. A lemenő napra, melynek tűzvörös sugarai megfestették a hullámokat is, és a távolban látszó hajókat, amik ilyenkor indultak vissza a kikötőbe.

   Nem reagáltam, mikor valaki hátulról átölelte a derekam. Tudtam, hogy Aida az. Makacsul nem néztem rá, ő viszont nem tágított; nem lepődtem meg, mindig is ilyen volt. – Elmész, igaz? – kérdezte halkan. – Kérdeztem Anyáéktól, de nem akartak válaszolni. Ezért gondolom.

-          Nem kérem tőled, hogy megértsd. Csak annyit, hogy ne haragudj – mondtam elcsukló hangon.

-          Sosem haragudnék rád. – Azzal elengedett, és eltűnt a házban. A fejemben visszhangzott az utolsó mondata, és a zokogás új, sokkal erősebb hulláma rázta meg a testem. Tehát sosem haragudna rám. Te jó ég, Aida úgy felnőtt, én pedig nem voltam közben mellette! A tenyerembe temettem az arcom, és elgyötörtem sírdogáltam magamban, amikor az ajtó újra kinyílott.

   Most már odafordultam. Anya volt az, a karján Ronannel, aki halkan nyöszörgött. Az arcocskája eltorzult a feltörő sírástól, aminek rögtön utat is engedett: vékony, magas hangon tört ki belőle, öklöcskéit a magasba emelte. Megtöröltem a szemem, és gyorsan, de gyengéden átvettem Anyától.

-          Azt hiszem, megéhezett – mondta egy szeretetteljes mosollyal az arcán. – Elmenjek addig? – kérdezte, de a hangjából kivehettem, hogy még mondana valamit, így megráztam a fejem.

-          Dehogy. – Leültem a terasz egyik székére, hogy ott lássak neki megetetni a kicsit.

-          Gyönyörű – Anya is leereszkedett mellém, és elgondolkodva figyelte a hirtelen elhallgató kisbabát, aki most mohón lakmározni kezdett.

-          Igen. – Bánatosan, de büszkén mosolyogtam le Ronanre.

   És Anya csak figyelt. Nem szólt semmit, csak aggódva fürkészett, mígnem felállt, és átölelte a vállam. A mellkasához bújtam, és abban a pillanatban már nem éreztem magam annyira nyomorultul. – Én is szeretlek, Annie – mondta a hajamat simogatva. – És a többiek is. Akárhogy döntesz.

-          Már döntöttem – szipogtam, és gyengéden magamhoz szorítottam a kisfiam. – Finn olyan boldog lenne… Nekem már… nem lesz… - Nem bírtam folytatni, inkább elnémultam, hogy Anya és Ronan légzését hallgassam, a fejünk fölött szabad sirályok rikoltoztak. Jó lett volna abban a pillanatban madárnak lenni… Kibontani a szárnyaim, az égbe szállni, és nem a múlt miatt bánkódni. Ragaszkodni, de mégsem úgy, ahogy én ragaszkodtam Finnhez. Mert most, hogy örökre elvesztettem őt, már soha nem lehetek ugyanaz; magával vitte a szívemet is.

   A kikötő már kevésbé forgalmas, mint másfél éve volt. A bombák nem tettek benne túl nagy kárt, de tüzek így is keletkeztek, aminek köszönhetően pár hajó és épület is odaveszett. Ahogy lassan, visszafojtott lélegzettel, a babakocsit magam előtt tolva végigsétáltam a hajóbeállók között, az emlékek még erősebben törtek rám. Sokszor mentem itt el Finn kezét fogva, még mielőtt a nap lustán a horizontra kúszott volna. A tengerészek szemében szinte mindig látszott az álom maradványa, mert gyakran idejük sem volt feleszmélni abból, hogy fél órája még az ágyukban feküdtek.

   Dolgoztak még itt páran. Ismerős hajókat és arcokat szúrtam ki, akik egytől-egyig megbámultak: nem gondolták volna, hogy visszatérek, főleg nem egy kisbabával. Mély levegőt vettem, és a könnyeimmel küszködve, fejemet erőszakkal felszegve toltam magam előtt Ronant, aki most édesdeden szundított a babakocsiban, tudomást sem véve a környezetéről.

   A szívem megremegett, mikor megpillantottam a magasban az ismerős árbocot. Ezzel együtt azonban a megkönnyebbülés is eltöltött – tehát a Királynőnek semmi baja. A szél hirtelen támadt fel, szinte varázsütésre. A hajók vitorlái hirtelen surrogással kísérve imbolyogtak a levegőben, az árbocokhoz kötözve, néhányan a kalapjukhoz kaptak, nehogy elrepüljön.

   Egy magas alak rohant felém a távolból, de hamar közelebb ért. Hosszú, fekete haja lobogott utána, és egyre gyorsabban futott, mígnem végre ki tudtam venni az arcát, és rajta a döbbenetet. – Annie! – kiáltott fel kerek szemekkel.

-          Jamett! – A szemembe könnyek gyűltek, de mégis mosolyogtam. A fiatal férfi Finnick legénységének a tagja volt már a megismerkedésünk előtt is, ők ketten mindig jó barátok maradtak. Jamett a rohanástól zihálva bámulta a babakocsit, és benne az alvó kisbabát – úgy tűnt, még mindig nem hiszi el, hogy lát. – A Királynő… jól látom, hogy teljesen megmaradt? – zökkentettem ki halkan a döbbenetéből.

-          Igen! – válaszolt. Az egyik tenyerével eltakarta a száját, mintha erősen gondolkodna valamin, aztán hirtelen elém lépett, és átölelt. Meglepett hangot hallattam, de azért átkaroltam őt, és a vállának nyomtam az arcom. – Többször is majdnem kigyulladt, de vigyáztunk rá, arra az esetre, ha… ha a kapitány visszajön. – A hangja enyhén megbicsaklott, amit egyszerűen nem bírtam elviselni; nem azért jöttem, hogy újra és újra meg kelljen hallgatnom, ahogy Finn miatt sajnálkoznak. És ahogy engem sajnálnak.

   Jamett elindult A Királynő Mosolya felé, amelynek a fedélzetén annyi órát eltöltöttem már, hogy meg sem tudnám számolni. Meg akartam kérdezni, él-e még Robar, vagy, hogy teljes-e a legénység, de inkább magamban könyörögtem, hogy legyen így. Nem bírtam volna, ha még több halott kötődik ehhez a hajóhoz, ami olyan kedves volt Finnicknek.

   Elengedtem a babakocsit, és a finoman imbolygó hajótesthez léptem. Reszketegen szívtam be a levegőt, ahogy a tenyeremet a durva fához érintettem, a lábfejem félig lelógott a betonról, a víz fölé. Tudtam, hogy a nehéz szerkezet megtart; az egyik kezemmel rátámaszkodtam, és óvatosan a hajó oldalához simultam, beszívva az illatát, érezve minden egyes repedést és nyikorgást.

   Először úgy tűnt, senki sincs itt, mikor Jamett segítségével feltoltam Ronnt a fedélzetre. Bátortalanul pillantottam körbe, és meglepődtem, hogy mennyire üres az egész. A korlátnál nem álltak elhasznált hálókkal teli hordók, és senki sem súrolta a padlót, ami most koszosabbnak tűnt, mint azt Finnick bármikor is eltűrte volna.

-          Annie! – Megpördültem, a karomban a még mindig szunyókáló babával. A lélegzetem a torkomra forrt, mikor megláttam Robart, a hajó másik tulajdonosát.

   Ő volt az, aki annak idején mindenre megtanította Finnicket, aki nélkül nem tudott volna elindulni. Finn egész fiatal kora óta ismerték egymást, és ő mindig olyan hálával és szeretettel gondolt az öregre, hogy amikor első alkalommal mutatott be neki, már akkor rögtön megkedveltem. Lesújtott, mennyire megviselték az elmúlt hónapok, és habár eddig sem volt fiatal, most mintha tíz évet öregedett volna. Szakállát és haját sűrűn mintázták ősz szálak, halványkék szemei fáradtan, de hitetlenkedve fürkésztek. Talán ő volt az az ember, akit közel ugyanúgy megsebesített Finnick halála, mint engem. Sugárzott felőle a kimerültség, és szinte vele együtt éreztem a meglepettséget. Senki sem számított rám, Robar sem. -  Te jó ég! – hebegte, ahogy meglátta Ronant. – Mikor? Miért nem…?

   Nem volt kedvem a magyarázkodáshoz, egyszerűen csak megkeményítettem a vonásaim. – Robar, ki tudunk hajózni most? Meg kell tennem valamit!

   A szél belekapott a hajamba, és meglengette a szoknyám. Lehunytam a szemem, a karjaimat libabőr lepte el, ahogy A Királynő Mosolya hangtalanul szelte a fehér habokat. El is felejtettem, milyen felemelő is a hajó orrában állni, és fentről figyelni a tengert! A kezeimet a korlátnak támasztottam, az arcom megfeszült, a szemeim szúrtak.

   Reszketve kezdtem turkálni a táskámban, és amikor az ujjaim a kemény füzetborítót érték, lehunyt szemhéjakkal húztam ki onnan. Megérintettem a füzetet, és szinte rögtön átjárt az elektromosság, az a különös érzés, hogy Finnick nem is olyan régen még ugyanígy köré kulcsolta a kezét, ráfektette a tenyerét, és a tollát a papírjainak nyomta. Lassan nyitottam fel a közepénél, hogy biztos ne pillantsak meg egy betűt sem, amit ő vetett. Az egyik fotó az esküvőnkről még mindig ugyanúgy megszorongatta a szívem, mint amikor még fel sem fogva a halálát a mellemre szorítottam, és úgy zokogtam. Olyan pillanat volt megörökítve rajta, amin teljesen látszott az összhang közöttünk: kézen fogva állunk Dalton és a rögtönzött oltár előtt, miközben felpillantunk egymás arcára. Bánatosan mosolyodtam most el, az arcomon legördült az első maró könnycsepp. Finnick vonásai fájdalmasan élesen éltek bennem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha elfelejtsem, milyen is volt pontosan, főleg ezt a fényképet nézve. Zöld szemei csillogtak a boldogságtól, én pedig rajongással néztem beléjük, falva a pillantását, a jelenlétét. Boldogok voltunk.

   Felemeltem a tekintetem, és némán, a fényképet szorongatva bámultam a vizet. Gyönyörű, gondoltam. Megérdemelte volna, hogy lássa legalább még egyszer. Reszketegen fújtam ki a levegőt, és visszacsúsztattam a fotót az üres oldalak közé. A kezeim remegtek, a könnycseppjeim potyogni kezdtek a fehér lapokra.

   Soha nem tudtuk betartani az alkunkat: én nem adtam oda neki a leveleket, ő pedig nem mutatta meg a verseit. És nem jött vissza hozzám. Ezért soha nem néztem meg az írásait, mert nem hatalmazott fel rá. Ha belegondoltam, hogy elolvassam azokat a dolgokat, amik akkor jártak a fejében, mikor még lélegzett, még dobogott az a vad szíve… Nem bírtam megtenni.

-          Szeretlek – suttogtam magam elé elhaló hangon. –, és ez mindig is így lesz.

   Azzal mélyet lélegeztem, és nagy lendületet véve előrehajítottam a füzetet. A könnyeimtől vakon néztem, ahogy az megpördül a levegőben, közepén a fényképpel, aztán zuhanni kezd, hogy tompa csobbanással a vízbe zuhanjon. Fuldokolva, de csendesen kezdtem zokogni, és kétségbeesetten próbáltam elkapni még a tekintetemmel, mielőtt a keményborítás miatt elsüllyed. Előrehajolva markoltam meg a korlátot, sós könnyeim már a vízbe hullottak. Szinte veszélyes volt, ahogy kidőltem a tenger fölé, de Jamették tudták, hogy most nem zavarhatnak meg.

   Ronan szinte varázsütésre sírt fel a fedélzethez rögzített babakocsiban. Határozott léptekkel odaléptem, és gyengéden kiemeltem az eltorzult arccal bömbölő kisbabát. Úgy simítottam a mellkasomra, mint egy törékeny tollpihét, és ringatni kezdtem. – Itt nyugszik az apukád, kicsikém – suttogtam a sírástól elfúló hangon. – Itt majd mindig megtalálod.

 

   Igen, mert igazából itt nyugszik, nem a Kapitólium alatti csatornában, bomba által szétszaggatva, ahogy a társai hagyták. A lelke szabadon szárnyalt, míg ideért, és itt van most is a tenger mélyén, a verseivel, gondolataival, és az esküvői fotónkkal együtt. A hullámokkal alszik és kel, ahogy szerette volna, és minden nap látja a vörös naplementét, a fekete éjszakát, hallgatja a víz moraját. És talán gondol is ránk. Nem, nem talán. Biztos vagyok benne, hogy vigyáz ránk, és nem megy el. Még mindig itt él, ahol megszületett, ahova tartozik. És mindig itt lesz. 

Here I Am

88. rész

Sziasztok!

Nem tudom, hol kezdjem. Ez annyira furcsa, annyira különös. De igaz, és alig hiszem el: ez a történetem utolsó fejezete. Igazából, nem szeretnék most olyan sokat írni előtte, mert az epilógus után úgyis megteszem, de... hú, nem tudom, ki mit gondol majd a befejezés után, de ne tartsátok magatokban, bármi is az! Nem tudok összefüggően írni, mert olyan boldog és elkeseredett is vagyok egyben. Akkor hát... jó olvasást! 

Hatalmas öleléssel: Flo

 Shelter 

   Esett az eső. Az ablak előtt álltam, és elmélázva figyeltem, ahogy a kövér, áttetsző cseppek egymásba olvadva gördülnek le a sima üvegen, hogy aztán eltűnjenek az ablakpárkányban. Az ég szürke volt, és mindent elszíntelenített: a hegyeket, az erdőket, a talajt. Kinyújtottam a kezem, és a mutatóujjammal követtem az egyik leguruló esőcseppet, végigsimítva az ablakon.

   Kimerültnek éreztem magam, fásultnak. Évekkel öregebbnek.

   Egyedül ünnepeltem a huszonharmadik születésnapom. Vagyis, nem teljesen, de az ő hiánya valahogy azt az érzést keltette bennem, hogy nincs mellettem senki, és a kutya sem törődik velem. Mély levegőt véve töltöttem meg a tüdőm, és lassan behúztam a függönyt. Olyan lehangoló látvány volt ez a csendes vihar, főleg a szürke falak között. Legalább ablakom már volt.

   Én kérelmeztem, hogy hadd költözzek át, mert már megfulladtam odalent. És persze nem tudtam végigmenni úgy azon a szobán, hogy ne jusson az eszembe Finnick. Ha fogat mostam, és belenéztem a piszkos kis falitükörbe, az ő vigyorgó arcát is felfedeztem a sajátom felett. Az ágyba bújva mintha rögtön átölelt volna, és mintha a nyakamon éreztem volna az ajkát.

   Hetekig nem is mozdultam ki, és fogalmam sincs, hogy vészeltem át azt az időszakot. Nem nyugtatóztam magam a baba miatt, de hatalmas kísértést éreztem rá, és ha ő nem lett volna, talán meg is teszem. Alig ettem, azt is csak akkor, mikor Johanna felcsempészett nekem valamit.

   Majdnem belebetegedtem. Be akartak utalni a kórházba, de tudtam, hogy ott még kevésbé bírnám tartani magam, és tisztában volt ezzel Edie is, aki magára vállalta az ápolásom. Nem mintha erre lett volna szükségem; egyedül az okozhatott volna megnyugvást, ha egyszer csak közlik velem, hogy tévedés történt. Hogy összetévesztették valakivel a maradványok DNS-ét, hogy csak egy Finnick szöveteihez nagyon hasonló embert találtak meg odalent, egy Kapitólium alatti csatornában. És nem őt.

   Két és fél hónap telt el a szörnyű éjjel óta. Tíz hét. Rengeteg óra. Temérdek perc. Tengernyi szomorúság. Megszámlálhatatlan magányos pillanat, és annyi könny, ami kitöltene egy folyamot.

   Fájt minden; volt, hogy túl nagynak éreztem a csendet magam körül, de sokszor az volt elviselhetetlen, ha beszéltek hozzám. A hajamat téptem, dülöngéltem a sarokban, és sokszor elvesztettem a kontrollt magam felett.

   Egyik reggel – még a régi lakófülkében -, a kezembe vettem a leveleim. A szemeim könnyel teltek meg, ahogy elolvastam a csapongó soraimat, amiket mindig erős érzelmek hatása alatt firkantottam, és mind Finnicknek szólt. Ezek voltak azok a levelek. Csak néhány darab, semmi értelmük nem volt, és mégis annyi dolgot kifejeztek… Aztán az arcom eltorzult, és egy másodperc alatt zokogásban törtem ki. Rettenetes düh öntött el, mindent fel akartam égetni, még saját magamat is, nem akartam ezen a világon maradni. Mikor újból felnéztem, a levelekből semmi sem maradt. Csak meredtem a tenyereimre, és a fecnikre, amikre saját magam téptem őket. Vége, semmi értelme ennek az egésznek.

-          Azt ígérted, visszajössz! – kiabáltam, nem törődve a hangom erejével. – Megígérted!

   Senki sem jött. Összetörtem. Ott maradtam, apró, szakadt kis darabokban, mint a levelek. Soha nem mutathatom már meg őket neki. Soha többé nem nézhetek a szemébe, nem hallhatom a hangját. Itt hagyott.

   Ahogy itt hagyott mindenki más is. Ahogy ment az idő, úgy szivárogtak el az emberek a Tizenharmadik Körzetből. Az egész Bertine-nel kezdődött, aki még azon a napon elment, mikor bejelentették az új kormányt, Coin vezetésével. Nem bírt itt maradni, és nem is hibáztattam; alig jött vissza valaki a Sztár Osztagból, ahogy Finnickék egységét nevezték. Még Marcus sem.

   A családom is szenvedett a bezártságtól, a szabályoktól, és az otthonunk hiányától. Bűntudatot éreztem, mert csakis miattam maradtak. Aztán egyik este összeszedtem magam, és szó szerint elküldtem őket. Leültem eléjük, és folyamatosan elcsukló hangon megmondtam nekik, hogy menjenek el. Rajtam úgysem segíthetnek, ők pedig csak szenvednek, de hajthatatlanok voltak. Rodd tört meg először, és utána szép lassan mindegyik testvérem, emiatt a szüleim belátták, hogy menniük kell. Emlékszem, azon az éjjelen még keservesebben zokogtam magamat álomba, mikor felszálltak a légpárnásra, de tudta

m, így lesz a legjobb. Mégis, máig képtelen voltam kitörölni a fejemből Anyát, amint bűntudatosan és szipogva átölel, és megígérteti velem, hogy utánuk megyek.

   Akkor elgyengülve, könnyes tekintettel bólogattam, ám eszemben sem volt visszatérni a Negyedik Körzetbe. Amilyen erősen vágyakoztam utána hónapokkal ezelőtt, most olyan határozottan taszított a gondolat. Tudtam, hogy minden Finnt juttatná eszembe: a tenger, a kikötő, a homok, a sós víz illata, a naplemente. A Győztesek Falujába sem akartam többször betenni a lábam. Túl sok emlék rohanna meg, és mind-mind róla szólna. Nem bírtam volna ki, egyszerűen nem. Így hát maradtam, és figyeltem, hogy szivárognak innen ki az emberek.

   Szép lassan továbbléptek. Az elején még sajnáltak a lakosok, az orvosok, de egy hónap után már próbálták visszahelyezni az életüket a normális kerékvágásba. Igen, megnyertük a háborút, de ez csak nekik jelentett megnyugvást, amit az elején őszintén szólva sajnáltam tőlük. Igazságtalannak éreztem, hogy képesek nevetni, az élet szép oldalát nézni, miközben nekem csak a magány maradt. Vagy, mondjuk ki tisztán és egyenesen: a szerelmem nélküli élet, akinek a gyerekét most is a szívem alatt hordtam. Nem akartam, és nem is voltam képes elképzelni, hogy milyen lenne, ha elhagynám ezt a helyet.

   A behúzott függönyt bámultam, mikor az ajtó zárja halkan kattant. Nem pördültem meg, mint ahogy régen tettem volna, mert tudtam, ki az. – Szia – mondta Johanna rekedten, és behúzta maga mögött az ajtót.

   Nem néztem hátra, csak suttogva visszaköszöntem. A tenyeremet a pocakomra helyeztem. Olyan furcsa érzés volt, mikor először vettem észre a változást. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el gömbölyödni, de Dr. Maul biztosított, hogy ez még nagyon kezdetleges állapot. Már nem csak az vette észre, aki közelről ismert, és tudta, mi a helyzet, hanem egy véletlenül rám pillantó idegen is. Én pedig kezdtem büszke lenni rá, és azt is beláttam, hogy a kisbaba az egyetlen, aki teljes egészében velem maradt.

   Johanna megváltozott a háború befejezése után. Sokkal csendesebb lett, és már nem szólt vissza senkinek, amin néha őszintén meglepődtem. Hasonlóan szellem vált belőle, mint belőlem, de egy sokkal erősebb fajta kísértet, olyan, aki nem mutatja ki a bánatát. Nem kérdeztem, miért nem ment még vissza a Hetedik Körzetbe, ő meg nem mesélte el. Csak állt mellettem, néha átölelt, hogy aztán visszaölelhessem, és hallgassuk egymás lélegzetvételeit. Szerettem őt, ez vitathatatlan, és nagyon jó érzés volt, főleg, hogy éreztem, kölcsönös.

   Mellém állt, hegyes vállcsontja hozzáért a karomhoz.

-          Annie. Hívatnak minket.

   Most pillantottam rá először, a szemöldököm ráncba szaladt. – Mégis minek? Nem akarok kimenni innen.

-          Coin – sóhajtotta, mire tudomásul vettem, hogy itt bizony nincs apelláta. De el nem tudtam képzelni, mit akarhat még mindig tőlem az a nő. Egy kis részben úgy éreztem, ő is hibás Finnick haláláért, hiszen ha nem megy bele ebbe az egész háborúsdiba, talán ki sem robban, talán…

   Sokszor végigfuttattam már ezeket a dolgokat az agyamban, de végül mindig rájöttem, hogy fölöslegesen idegesítem magam. Halványan bólintottam. – Akkor menjünk.

   A hideg futkosott a hátamon ettől a folyosótól. Johanna mellett lépkedtem, tisztes távolságot tartva minden mellettem elhaladótól. A tárgyalótermek szörnyű emlékeket ébresztettek bennem, és nem akartam őket újraélni. Ám nem volt választásom: ha Coin hívat, neki bizony engedelmeskedni kell. Eddig csak Johannának mertem elmondani, hogy nem igazán kedvelem az elnök asszonyt; a zsarnokot láttam benne, egy hideg, közömbös embert, aki nem alkalmas arra, hogy egy szétesett országot visszakormányozzon a helyes útra. Johanna meredt tekintettel hallgatott, és mikor befejeztem, csak halkan rávágta: kibaszottul egyetértek. De persze nem akartam lázadozni, sőt. Eléggé hidegen hagytak Coin ügyei, egyszerűen csak nem akartam találkozni vele, és belenézni azokba a szürke, ijesztően metsző tekintetű szemekbe.

   Az Ötödik Tárgyalóba léptünk be, és meglepetten vettük észre, hogy nem egyedül vagyunk. A terem közepére felállított kerek asztal körül ott ült Beetee és Peeta, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Megdermedtem. Mégis mi ez?

   Peeta felemelte világoskék pillantását, és lassan biccentett, Beetee pedig szokás szerint letolta a szemüvegét, hogy afölött nézzen meg minket. Milyen rég láttam már őket! Egyikük sem nézett ki túl jól, meglátszott rajtuk a háború. A gyomrom megremegett, ahogy belegondoltam, hogy Peeta is a Sztár Osztag tagja volt. Látta, ahogy… Elhessegettem a gondolatot, és gyorsan leültem Beetee mellé, aki szerencsére eltakarta előlem a fiút. Rögtön utánunk Katniss és Haymitch léptek be, mire komolyan úgy éreztem, hogy sírva fakadok.

   Volt bennem valami megmagyarázhatatlan harag Katniss iránt is. Talán, mert ő dobta le a bombát Finnre, talán, mert az egész lázadás belőle indult ki, nem is tudom. De sehogy sem volt merszem ránézni, és ezt nem is igazán lepleztem. Ezért is rémültem meg, mikor mellém ült le, és figyelte, ahogy Coin szinte belebeg a terembe, megfagyasztva a levegőt.

    Lopva elkaptam Johanna pillantását, hogy megnyugvást merítsek belőle. Coin végigfuttatta rajtunk szürke tekintetét, csontos ujjait az asztalra támasztotta. Furcsa volt így látni, a szokásos kísérete nélkül. A másik furcsa dolgot a nézésében vettem észre; fáradtnak tűnt, szinte kimerültnek, mint akinek minden erejét kiszívta a háború.

   A kezemet a hasamon tartva vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Nem sejtettem semmi jót, amit nem is rejtettem el. Bizalmatlanul pislogtam, és senkivel sem néztem teljesen szembe, ám ha ez véletlenül mégis megtörtént, rögtön elkaptam a pillantásom.

-          Azért hívtalak ide titeket – kezdte Coin. – Mert van egy apró problémám. Nyertünk, mindent elértünk, amit akartunk, de a körzetek lakói még egyáltalán nem elégedettek. – Makacsul bámultam az ölembe, a szám kiszáradt. – Hetek kérdése, és sor kerül Snow kivégzésére. Az emberek viszont nem fognak ezzel megelégedni, ők bosszúra szomjaznak, amit valahol meg is értek. Tudtok a mozgalomról, amely a kapitóliumi állampolgársággal rendelkezők teljes kiirtását követeli, igaz?

   Mély levegőt vettem. Igen, hallottam erről a szerveződésről, és ha megkérdezték volna az őszinte véleményem, azt mondtam volna: megvetés. Annak ellenére, hogy ugyanazon az oldalon álltam velük, a mozgalom tagjai mind-mind olyan dolgot akartak, ami teljességgel igazságtalan, és még rágondolni sem bírtam.

-          Viszont ez a követelés nem valósítható meg, mert akkor Panem populációja összeomlana. Ezért hát a kollégáimmal kidolgoztunk egy alternatív megoldást, de nem tudtunk dűlőre jutni vele kapcsolatban. A következő lenne: rendeznénk egy utolsó Viadalt, amelyen a fontos kapitóliumi vezetők gyerekei, kiskorú rokonai vennének részt. Ezért hívattalak ide titeket, mert úgy gondoltam, ha mi nem tudunk, hát rátok bízom.

   Az egész testem beleremegett Coin szavaiba, az ereimben megfagyott a vér. Hogy mernek egyáltalán kigondolni ilyet? Legszívesebben üvöltve zokogtam volna. Nem a Viadal ellen harcoltunk eredetileg is? Vagy az csak egy ürügy volt a kormányváltásra? Tudtam, hogy Finnick is nagy részben ezért csatlakozott a lázadókhoz – mert nem bírta elviselni annak a sok ártatlan gyereknek a lemészárlását. Ráadásul azok a gyerekek nem tehetnek róla, hogy hova születtek, hogy kik a szüleik, a nagyszüleik…

   A teremben mindenki arcán döbbenetet fedeztem fel, de nem ugyanolyan értelemben. Míg Peeta látványosan megrökönyödött, addig Johanna szeme vészjóslóan csillogott. Coin kiegyenesedett, és a lányra emelte a tekintetét. – Johanna?

-          Igen! – vágta rá kipirult arccal, a hangja élesen csengett. Valahogy sejtettem, hogy mellette lesz, de abban a pillanatban felfortyant bennem iránta a halvány harag. – Ők is megtették velünk, mi miért ne csinálnánk?

   Coin lassan bólintott, és Peetához fordult. – Nem! – vágta rá. – Ezért kezdtük meg ezt a háborút is. Én nem akarok részt venni benne. – Meglepve vettem észre, hogy mindenki rám néz. Felkaptam a fejem, és Peetát hallottam, ahogy a nevemen szólít.

-          Nemmel szavazok – mondtam. -, ahogy Finnick is tenne, ha itt lenne.

-          De nincs itt – szólt bosszankodva Johanna. – Emlékszel? – Dühös pillantást vetettem rá. Hát persze, amint életeket vehet el, máris elemében van. Aztán a tekintete gyorsan meglágyult, és bocsánatkérően nézett rám, bűntudatosan sóhajtva.

-          Én is nemet mondok – vette át a szót Beetee. – Nem ezért küzdöttünk.

   Katnissre került a sor. Óvatosan pillantottam rá, a szívem hevesen dübörgött. A lány bőrén égésnyomok látszottak, szemöldöke is csak sarjadzott. Tudtam, mi történt a Kapitólium utcáin, és egy kicsit ismertem is a lány természetét. Rossz sejtésem támadt.

-          Igen – mondta halkan. – Prim miatt.

   Elszédültem. Nem értettem a lányt, nem értettem, hogy miért mondhatott pont ő igent. Hát nem emlékszik arra, hogy milyen szörnyű is kiválasztottnak lenni? Nem emlékszik a rettegésre és a vérre? Igen, a bosszú fűti, de ennyi erővel én is ugyanígy szavazhattam volna, hogy megtorolhassam Finnt. Mégsem tettem meg, és a mellkasomban perzselni kezdett a kétségbeesett harag.

   Haymitch elgondolkodott. Az ő szavazata volt most a döntő: vagy véglegesen eltörlik a Viadalt, vagy döntetlen lesz, és el sem tudtam képzelni, hogy melyik lehetőséget választja majd. – A fecsegőposzátával tartok – jelentette ki hirtelen.

   Nem fogtam fel azonnal. A teremre kísérteties csönd telepedett, a tekintetem az asztal lapjára ragadt, az ujjaim megmarkolták kopott, szürke ingemet a hasamon. Legszívesebben felordítottam volna: hogy tehettétek ezt? Coin bosszúsan kifújta a levegőt.

-          Várjunk – szólalt meg Peeta. – Bertine nincs itt! Neki is joga van szavazni! – Mintha a fiú sejtette volna, hogy Bertine nemmel szavaz, és személy szerint én is így gondoltam. Talán még van egy kis remény, talán…

-          Bertine eltávozott a körzetből, és világosan a tudtomra adta, hogy többet nem akar idejönni, vagy részt venni bármiben, aminek köze van a politikához. Így hát a szavazati jogáról is lemondott. Viszont az eredmény döntetlen lett, és nem hazudnék, ha azt állítanám, hogy számítottam erre. Így viszont, mégiscsak nekem kell döntenem. – A lélegzetem a torkomra forrt, ahogy a folytatást vártam, mint az elítélt a hóhér bárdját a nyakára. – Úgy határozok, hogy megtartjuk a Viadalt. És többet nem kívánok veletek beszélni erről. Távozhattok!

   Én pattantam fel legelőször. Éreztem, hogy vér tolul a fejembe, és könnyek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg. Kikerültem az asztalt, és dühösen kiviharzottam a tárgyalóteremből, mielőtt bárki szólhatott volna egy szót is.

   Mikor kiértem a folyosóra, a zokogás kegyetlenül rám tört. A számra szorítottam a kezem, és éreztem, hogy a könnyek végigszántják az arcomat. Mit mondana most Finnick? Őrjöngene, ez biztos. Talán most is épp engem figyel, és dühös, amiért Katniss meg Haymitch igennel szavaztak… De meg akarna vigasztalni. Mély levegőt vettem, ahogy eltakart arccal végigtalpaltam a folyosón, és elképzeltem, hogy belépek a lakófülkébe, ő pedig ott vár. Ott vár, én pedig érezni fogom a karját, a hangja a fülembe suttog, nyugtat… Ez nem segített, csak még inkább felzaklatott.

   Ha még egyszer megrendezik az Éhezők Viadalát, Finnick a semmiért adta az életét.

   Snow elnök kivégzését két héttel a szavazás után tartották meg.

   Én pedig átaludtam. Egyébként sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek; nem akartam még több halál szemtanúja, érintettje lenni. Elegem volt, enyhe szóval az egész világból. Így hát azon a délutánon hálóingre váltottam az egyenruhát, elhúztam a függönyöket, és bekucorodtam a takaró alá, hogy pihenjek egy kicsit. Szörnyen nehéznek éreztem a testem, és fáradtnak a lelkem.

   Úgy éreztem, soha többé nem fogok megnyugvást találni. A rémálmok mindig kísérteni fognak, az emlékek nem fognak megszűnni az elmémben. És attól féltem, már nem lehet rendes életem, mert a Viadal, a vér és Finnick örökre velem maradnak, ezt nem lehet belőlem kitörölni.

   Egyetlen vigaszom a bennem növekvő kis élet volt, aki a némaságával és mozdulatlanságával mégis bearanyozott egy kis időt a napjaimból, főleg, mikor beszéltem hozzá. Gyakran azon kaptam magam, hogy énekelgetek is neki, és ha feleszméltem, mindig könnyek gyűltek a szemembe, mert eszembe jutottak az esték, mikor az apukájának énekeltem ugyanígy.

   Féltem, hogy soha nem fogom kiheverni az elvesztését, és attól még inkább, hogy mostantól már szeretni sem fogok tudni. Csak őt akartam. Egyedül Finnick Odairt. Ahogy felsejlett a fejemben jókedvű kacagása, összeszorítottam a szemeim, és felzokogtam. A takaró alá húzódtam, mint egy csiga a házába, és reszketve sírtam álomba magam.

   Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam egy rémálomból, meglepve vettem észre, hogy nem magamban vagyok. Johanna ült az ágyon, feszes háttal és zaklatott arckifejezéssel. A haja ziláltan állt összevissza, az ajkai remegtek, és úgy bámult maga elé, hogy észre sem vette az ébredésem.

-          Johanna – szólítottam meg halkan, a hangom szinte elveszett a szoba levegőjében. A szívem összeszorult; vajon túl vannak már a kivégzésen?

   A lány nem fordult felém, csak nyelt egyet, fehér torka észrevehetően megmozdult. – Annie, ezt nem fogod elhinni – motyogta. Esetlenül ülőhelyzetbe tornáztam magam, és megköszörültem a torkom, miközben a szívem egyre hevesebben vert. A lány végre felém fordult, barna szemei megdöbbenést tükröztek.

-          Mi történt? Kivégezték már Snow-t?

-          Épp ez az. Meghalt, de nem Katniss végezte ki.

-          Miért, történt valami Katnisszel?

-          Katniss lelőtte Coint! – tört ki belőle végre.

   Megdermedtem. Meg sem bírtam mukkanni, csak tátogtam, mint egy hal. – Te meg miről beszélsz?

-          Arról, hogy fogta az íját, becélozta Snow-t, de végül Coint lőtte hátba! Esküszöm, élő adásban adták le, a saját szememmel láttam!

-          Megbolondult? – kérdeztem halkan, átérezve Katniss helyzetét.

-          Vagy csak meg akarta bosszulni a húgát – felelte Johanna szárazon. Értetlen pillantásomat látva ingerülten felsóhajtott. – Amikor a kislány meghalt, nos… Nem minden úgy történt a Kapitóliumban, ahogy nekünk mondták, legalábbis így sejtem. Beszéltem Haymitch-csel, és…

   Johanna csak magyarázott és magyarázott, de én semmit sem értettem. Az agyam valahogy képtelen volt befogadni egyszerre ezt a sok mindent, és leragadt annál, hogy Katniss hátba lőtte az elnököt. Ami azt jelenti, hogy újat kell választani, aki esetleg visszavonhatja annak az őrült nőnek az ötletét egy utolsó Viadalról. Nem szép, de elfeledkeztem Katniss problémáiról, a kivégzés félresikerüléséről. Nem lesz több Viadal. Biztos voltam benne, hogy nem lesz.

-          Figyelj – bökött meg Johanna. -, nem akarok itt maradni többet. Megfulladok. Főleg, hogy fogalmunk sincs, mi lesz most az országgal.

-          Akkor menj – mondtam meglepetten, fojtott hangon.

-          Nem, nem értesz – rázta meg a fejét. – Nem hagylak itt. Azt akarom, hogy együtt menjünk.

   Lesütöttem a szemem. A szívem szilajon dübörgött, a gondolataim ide-oda cikáztak. – Én még maradok.

-          De miért? Már semmi nincs, ami itt tartson!

-          De van, és az Dr. Maul. Nem bízom másban, csak nála akarok szülni, érted? És Edie-t sem akarom egy szó nélkül itt hagyni…

   Johanna rájött, hogy nem győzhet meg. Megrázta a fejét, és ölébe ejtett kezeit bámulta. – Mi lesz most velünk, hallod?

-          Kivárjuk még azt a négy hónapot, megszülöm a babát, és elmegyünk – válaszoltam, de a hangom egyáltalán nem csengett magabiztosan. – Hova akarsz menni?

-          Szeretnél visszamenni a Negyedikbe? A családodhoz.

   Reszketegen szívtam be a levegőt. – Nem bírnék ott élni. Más helyet kell találni. – A tekintetéből látszott, hogy érti, miért nem akarok visszamenni a szülőhelyemre, és mintha meg is értette volna.

-          Akkor – szólt határozottan. -, gyere velem a Hetedikbe.

   Ijesztőnek tűnt a gondolat egy teljesen ismeretlen helyre költözni, teljesen ismeretlen emberek közé, de döntöttem. El akartam felejteni minden szörnyűséget, ami velem történt, és mindent, amit elvesztettem. Elhatároztam, hogy csak a kicsire koncentrálok, és azt egyedül új környezetben fogom tudni megtenni.

-          Rendben – mondtam. A szívemet nyomó súly azonban még így sem tűnt el. – De előtte meg kell tennem valamit. 

87. rész

   A szívem hevesen dübörgött, ahogy követtem Bertine-t a hűvös folyosón. Nem tudtam tartani az iramot hosszú, ruganyos lépteivel, így tőle másfél méterre lemaradva lépdeltem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy mit élhetett át itt Bertine, vagy hogy mit érezhet ezzel az egész háborúval kapcsolatban. Alig ismertem, pedig évekig majdnem a szomszédom volt, és most sem éreztem úgy, hogy mindent tudnék róla, ami a bizalomhoz kell. Hol lehet a családja? Egyedül élt a Negyedikben?

   Annyi volt bizonyos, hogy külsőre megváltozott. Sokkal szikárabbnak látszott, mióta a Tizenharmadikban éltünk, nőies formái eltűntek – hasonlóképp, mint nekem. Eddigi telt arca beesett, és sokkal sápadtabb lett, mint korábban.

   Gondolatmenetemből egy hideg fuvallat zökkentett ki. A felsőtestem köré fontam a karjaim, és meggyorsítottam a lépteim a csapat egyenruhás férfi mellett, akik olyan sebesen hagytak el minket, hogy hűvösséget korbácsoltak. Félénken pillantottam vissza rájuk a vállam fölött, de vissza is néztem, mert Bertine rám szólt. – Ne bámészkodj, légyszi! Minél előbb oda akarok érni. – Összekaptam magam, és meggyorsítottam a lépteimet.

   Vajon ők is a Kapitóliumba tartanak? Eléggé katonásnak tűnt az egyenruhájuk, és úgy is vonultak, mint a seregben. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság tört rám, főleg azzal együtt, hogy fogalmam sem volt, mit akar Bertine.

   Végül mégsem lepett meg igazán az úti célunk, hamar felismertem a tárgyalótermekhez vezető folyosókat. Csak azt nem tudtam, hogy mi történt már megint. Igazság szerint rettenetesen féltem, hogy valami történt Finnel, és ezt a testem minden porcikájában éreztem: a gyomrom kavicsméretűre húzódott össze, a tenyereim megizzadtak.

   Bertine a folyosó legvégén álló ajtót lökte be, és beviharzott a terembe. Zavartan követtem, odabentről heves vita hangjai szűrődtek ki. Abban a pillanatban legszívesebben sarkon fordultam volna; úgy éreztem, egyáltalán nem illek ide, egy véletlen, hogy Bertine idehozott. Ám már késő volt, én pedig menthetetlenül beléptem a szobába, ahol rögtön Coint pillantottam meg.

   A nő látványa megdermesztett, főleg, hogy úgy tűnt, összeveszett a teremben állókkal. Fagyos, szürke szemei most úgy tűnt, bárkit át tudnának döfni akár egy pillantással is. Megtorpantam az ajtóban, Bertine viszont előrenyomakodott, a kerek asztalra támaszkodott, és úgy helyezkedett, hogy az elnöknek muszáj legyen ránéznie. – Elnök asszony! – szólalt meg határozottan. – Most már igazán szeretnénk tudni, hogy mi folyik itt!

   Coin ridegen fordította felé a tekintetét, ami egy másodperccel később átugrott rám. Lélegzetvisszafojtva húztam ki magam, és zavartan néztem körül. Az elnöknő egyenruhás férfiakkal tárgyalt, az asztalon pedig egy hologram-kivetítő állt, a plafon felé ágaskodva, de kikapcsolva. Coin vékony vonallá préselte az ajkait, és nyugodt mozdulatokkal indult el az asztal ajtófelőli oldalára, ahol mi álltunk.

-          Tárgyalásra tilos így berontani – közölte, végig rajtam tartva a szemét. Bertine megpördült, és úgy nézett szembe Coinnal, a szemei szikrát szórtak.

-          Nem jogos, ami itt történik! Annie-nek joga van tudni ezekről a dolgokról, ahogy nekem is.

   Nagy levegőt vettem, és úgy szólaltam meg, hogy bele sem akartam folyni a vitájukba. – Miről van jogom tudni? Történt valami? – A hangom akaratlanul is megemelkedett, mire Coin ingerülten kifújta a levegőt, és intett az egyik alkalmazottjának, aki felemelte a hologram-kivetítő távirányítóját, mire a szerkezet felvillant, furcsa fénybe vonva a közelben állók arcát.

   Óvatosan közelebb léptem, és először ki sem tudtam venni, mit ábrázol a hologramkép. Meghökkenve mustráltam, hogy egy utcát, utat… és megroncsolódott épületeket. A szám elé kaptam a kezem, a lélegzetem a torkomra forrt. – Mi ez? – suttogtam.

   A házakat és az utat valamiféle fekete áradat maradványai borították, amiket kapitóliumi munkások és gépek takarítottak el éppen. Ötletem sem volt, mi lehet az, de abban biztos voltam, hogy halálos. A középpontban egy romos épület állt, melynek maradványait emberek és keresőkutyák fésülték át éppen. Egy megtermett németjuhászt engedtek be a szürke kövek közé, és ez a jelenet térített észhez. Ez az a hely, ahol Finnicket meghalni vélték. Kerek szemekkel dőltem előre, a kezeim ökölbe szorultak, a szívemet jeges rettegés fogta el.

-          Ez a felvétel tegnapi – mondta Coin, a hangja már egyáltalán nem volt fagyos – inkább olyan, mint mikor valaki győzedelmeskedik egy verekedésben. – Még javában folyt a helyszínelés. Ma viszont már… Messzebb kutatnak, és kiadtak egy közleményt is, amit a Kapitóliumban sugároznak. Nem gondoltam volna, hogy a nagy Coriolanus Snow bevallja a tévedését, de úgy látszik, elég kétségbeesett hozzá.

-          Milyen közlemény? – A hangom szinte követelőzőbe fordult.

-          Csak két katona nem élte túl a kis incidenst a külvárosban – válaszolt Coin, mire az agyam lázasan pörögni kezdett.

   Ez azt jelenti, hogy… - Él? – kérdeztem elhaló hangon. – Finnick életben van?

-          Igen.

   Tele voltam reményekkel és álmokkal. Magam előtt láttam, hogy hazamegyünk a Negyedikbe, Finn kibékül a családommal, mi pedig elköltözünk egy új házba, ami nem emlékeztet a múlt fájdalmaira, ahol új életet kezdhetünk. Aztán a baba megszületik, mi pedig boldogan élünk az idők végezetéig.

   Már az sem zavart, hogy miután Coin megerősítette a dolgot, majdnem a padlóra rókáztam az izgalomtól – és volt egy olyan érzésem, hogy a kicsi is haragszik rám a sok idegeskedés, és az egynapi koplalás miatt. Többet nem teszek ilyet – ígértem neki, és felcaflattam a lakófülkébe, ahol persze megejtettem azt az elmaradt hányást.

   Johanna ujjongott, Edie ugrálni kezdett örömében, de a legboldogabb vitathatatlanul én voltam. Egy napra a bensőm megtelt napsugarakkal és szikrákkal, mert annyira bíztam abban, hogy Finn visszajön, és már elképzeltem, milyen lesz majd újra megsimogatni az arcát, beletúrni a hajába.

   Összeszedtem magam, és délután nekiláttam az újabb levélnek.

Nem tudok megszólítást, mert annyira hihetetlenül boldog vagyok,

Finnick, eddig azt hittük, halott vagy. Én nem hittem el teljesen, és nem is fogtam fel, de így is rettenetes volt, ma viszont Coin elmondta, hogy élsz, és te jó ég, nem bírok magammal! Elmondjam, mit érzek? ELMONDHATATLAN nagy örömet, és tudom, hogy ez nem valami jó megfogalmazás egy levélben, ahol igazából csak el akarom mondani, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd még mindig, és hogy annyi mindent el kell mesélnem, ha hazajössz, komolyan, összevissza írogatok, ugye? Gyere haza minél előbb, érted? Tényleg nagyon jó hírem van, vagyis azt hiszem, jó. Én már kezdek örülni neki. Egészen. Na jó, nagyon. Nem érdemes ezt erőltetnem, meg Johanna amúgy is mindjárt jön, és meglátja, hogy mit írok, és akkor tuti, hogy meg akarja majd nézni, amit nem akarok. Szóval… várlak. Szeretlek.

   Johanna pucéran lejtett ki a fürdőszobából, amin már nem is igazán lepődtem meg, csak a szemeimet forgatva csóváltam meg a fejem. A haja már az álla alá ért valamivel, és eddig pálcika vékonyra éhezett teste már inkább szálkásan izmosnak volt nevezhető. Hiába, a hetekig tartó tréning mindig megteszi a hatását.

-          Nincs kedved felöltözni? – motyogtam, miközben az ágyon elnyúlva firkálgattam az egyik papírra, amit Finnick füzetének a hátuljából szabtam ki. Nem volt szívem belenézni, főleg, hogy alkut kötöttünk, de azt a részt még úgysem használta fel semmire, bánni sem fogja.

-          Miért, nem láttál még ilyet? – vágott vissza Johanna, miközben a fogkefével a szájában imbolygott a lakófülke közepén, mint aki részeg.

   Megcsóváltam a fejem, és magamban nyugtáztam, hogy ideje csökkentenem a morflingadagját. Ami azt illeti, a készlet rohamosan fogyott, és fogalmam sem volt, honnan szerzek még többet. Talán úgy ahogy van, el kéne vágni ezt az egészet, hogy minden halogatás nélkül szokjon le. De ezt már nem tehettem meg, belekezdtem valamibe, amit meg kellett oldanom.

   Johanna végre magára kapta a hálóingjét, aztán mellém huppant, és a tenyerére támasztott arccal figyelte a művem. A vállának döntöttem a fejem, miközben sok-sok kis térbeli négyzet került ki a ceruzám hegye alól, kicsit amatőr módon kivitelezve. – Ha Finnick visszajön, nem tudom, hova megyek – szólt hirtelen Johanna. Az írószer megállt a papíron, én pedig sóhajtva pillantottam oldalra, hogy a tekintetünk találkozzon. – És a háború után sem. Baszki, jól megterveztem az életem…

-          Gyere a Negyedikbe! – vetettem fel lelkesen. – Ott nem lennél egyedül.

   Johanna halkan felnevetett. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Aztán elnémult, és semmi magyarázatot nem fűzött hozzá.

-          Én meg azt nem tudom, hogy mit fogok csinálni nélkületek. Te meg Edie… hiányozni fogtok.

-          Mondjuk, úgy beszélünk erről az egészről, mintha már nyertünk volna.

   Kifújtam a levegőt. – Megnyerjük, Johanna. Én bízom ebben.

   Felüvöltött. Éreztem a testébe nyilalló fájdalmat, a rémületét, és én is sikítottam. A szívemet jeges pánik szorongatta, a torkom összeszorult, öklendezésre készen. Megmarkoltam a takarót, és úgy téptem le magamról, mintha égetne az anyaga. Levegő után kaptam, a kezeim a hajamba túrtak, hogy aztán belékapaszkodjanak, fájdalmat okozva ezzel nekem.

   Lassan kitisztult, hogy hol vagyok, ki vagyok. Zihálva kapkodtam körbe a tekintetem, de nem láttam mást, csak az emésztő sötétséget, mire azonnal zokogni kezdtem. A szívem összeszorult, a testembe páni félelem költözött. Olyan rettegés fogott el, amit nem bírtam megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben.

   Felpattantam, és a fürdőszobába rohantam. A felsőtestem a vécécsésze fölé hajolt, a karjaim remegve tartottak meg, én pedig szenvedve kipakoltam a vacsorámat. Alig tudtam magamról, a könnyeim folytak, és egyszerűen nem értettem, mi ez az egész. Zihálva próbáltam magamhoz térni, miközben a csapnál kimostam a szám, és felpillantottam a piszkos tükörbe. Az arcomról pánik és elgyötörtség volt leolvasható, a szemeim kipirosodva úsztak a könnyekben.

   Ekkor jöttem rá, hogy Johanna nincs a lakófülkében. Az összetolt ágyakhoz léptem, és fel-le ugráló mellkassal nyugtáztam, hogy tényleg egyedül vagyok. A bensőmből nem akart eltűnni a félelem, csak az járt a fejemben, hogy valami történt. Finnről álmodtam, őt hallottam üvölteni, és minden olyan…

   Felkaptam egy inget, magamra rángattam egy nadrágot és a bakancsokat, majd úgy viharzottam ki a szobából, mint egy tornádó. Rettegtem, szörnyen és leírhatatlanul, csak arra bírtam gondolni, hogy meg kell találnom Johannát. Nem szabadott volna kint mászkálnom ilyenkor, még meglát valamelyik éjjeli őr, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. Sokkal, de sokkal erősebb volt a félelmem, amit meg sem tudtam magyarázni, egyszerűen tudtam, hogy ott volt, és éreztem, hogy nagyon fáj.

   Lecsattogtam a lépcsőkön – nem lettem volna képes a liftben álldogálni – és azt sem tudtam, merre tartok. Vagy, hogy merre tartsak. Végigrohantam a halványan megvilágított folyosókon, miközben sípolva vettem a levegőt, a homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Aztán megtorpantam.

   A tárgyalótermek folyosójára értem, és az egyik ajtó nyitva állt. Jeges félelem fojtogatott, ahogy lassan a torkomban dobogó szívvel közeledetem hozzá. Valaki jajgatott belülről, ezt már messziről kivettem, de több kétségbeesett hang is megütötte a fülem.

   Lélegzetvisszafojtva hajoltam be az ajtón, a fény először elvakított. Coin, Bertine, Johanna és még néhányan a kerek asztal ajtó felőli oldalán álltak, és a hologram-kivetítőt bámulták. Vagyis nem mindannyian, Johanna Bertine mellkasára borulva zokogott. Még sosem láttam így sírni, ennyire kétségbeesettnek, és ennyire szomorúnak. Ez nem rá vallott…

   Mikor észrevettek, tudtam, hogy nem szabadna itt lennem. Hátráltam egy lépést, de Bertine gyászos, könnyes pillantásából rosszat sejtettem, az érzésbe beleremegett a gyomrom. Nem bírtam megszólalni, pedig a fejem tele volt kérdésekkel, de amikor a tekintetem találkozott Johannáéval, elakadt a lélegzetem.

   Tudtam, mi történt. Nem mondta ki senki, de szép lassan felfogtam, és pánikba estem. Az összes álom, amit kigondoltam, mint egy földhöz vágott váza, úgy törött ripityára. Nem tudtam, hol vagyok, csak lebegtem a tudatlanságban, miközben éreztem, hogy valaki magához szorít. Az idegenek azt ismételgették, sajnálom, részvétem. Úgy tűnt, nem bírják abbahagyni, nem bírják megmagyarázni, csak ezt mondogatták, mint a robotok.

   Gyűlöltem őket. Rühelltem mindenkit, az egész világot, és azt, hogy minden eltűnt a semmiben. Ez nem lehet, ismételgettem magamban, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy rossz álom. De minden nagyon is igazi volt, megkérdőjelezhetetlenül. A hologramon az ő arcképe lebegett, az én Finnemé, akiről azt hittem, legyőzhetetlen. És most mégis halott.

   A világom egy csapásra összeomlott.