Epilógus

Kedves Olvasóim!

Hát ide is elérkeztünk. Május harmadika van, pont tíz hónapja, hogy elkezdtem ezt az egészet. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ez az egész, ám mára már bebizonyosodott, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Milyen fura fintora a sorsnak, hogy pontosan egy harmadikai napon publikálom az epilógust!:)) Igazság szerint, most sem szeretnék még ömlengeni, és ilyesmik, vagy az érzéseimről beszélni. Lesz egy végszavam pár nap múlva, amiben majd mindent kifejtek, elmagyarázok, és megköszönök. 

De addig is: köszönöm mindenkinek ezt a tíz hónapot!! <3

Not About Angels

   Lehunyt szemmel hallgattam a vonat zúgását, a hangot, amellyel szinte lopakodik a síneken. Tompán, alig hallhatóan, és fájón ismerősen. Johanna velem szemben ült, fejét az ülés fejtámlájának döntve, fáradtan bámulva a körülöttünk elterülő tájat. A szívem minden megtett kilométerrel gyorsabban és izgatottabban vert. Hazafelé tartok – döbbentem rá, mire összeszorult a torkom. – Talán most látom utoljára.

   Feszengve dőltem hátra, és inkább a jobb oldalamra sandítottam. A kis babahordózóban egy világoskék csomag szundikált, felőle csendes szuszogás hallatszott. A mellkasomat rögtön melegség töltötte el, szeretetteljesen elmosolyodtam. Felemeltem a kezem, hogy gyengéden megsimogassam a pici fejecskét, két ujjam közé csippentsem az apró, puha öklöt. A kisfiam felnyöszörgött álmában, és élesebben fújta ki a levegőt, mire gyorsan abbahagytam a piszkálását, és inkább újra becsuktam a szemem.

   Az utóbbi négy hónap döcögősen, nehezen telt el. Johanna rosszul érezte magát, ráadásul rájöttek, hogy morflingfüggő, ezért nekiálltak a leszoktatásának is. Ezalatt az idő alatt sokkal ingerlékenyebb és dühösebb lett, de inkább hagytam tombolni; ennek meg is lett az eredménye, mert mostanra már szinte teljesen tisztának mondhatta magát.

   Ahogy teltek a hetek, úgy gömbölyödtem ki egyre inkább, de a külvilág is hatalmas változásokon esett át. Végül Paylor, egy exparancsnok a Nyolcadik Körzetből vette át az ország vezetését, és igen, ő nem akarta megtartani a Kapitólium Viadalát. Sokkal szimpatikusabbnak találtam, és emlékszem, amikor személyesen felkeresett Johannát és engem a Tizenharmadikban. Annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem voltam képes, de Paylor csak kifejezte a részvétét Finnick miatt, és megkérdezte, tud-e segíteni bármiben.

-          Igen – feleltem halkan, a könnyeimmel küszködve. – Ne vegye figyelembe, amit Coin kitalált. Ne álljon bosszút a Kapitóliumon.

   Nem tudom, hogy azért tette-e, mert én, a szánalmas özvegy ezt kérte tőle, vagy mert tényleg így akarta, de végül nem rendezték meg a Hetvenhatodik Éhezők Viadalát. Talán tényleg hatással voltam rá egy kicsit; mennyire meggyőző látványt nyújthat egy fiatal nő, aki mentális beteg, éppen sírni készül, ráadásul elvesztette a férjét, akinek a gyerekét várja? Azt hiszem, eléggé.

   Semmi sem mulaszthatta el a gyászomat, amitől hónapokon keresztül képtelen voltam aludni, és beárnyékolt minden, amúgy boldognak szánt pillanatot. Egy dolog volt, ami kicsit enyhítette a dolgot: a kisbaba.

   A nyolcadik hónap második hetében jártam, amikor egy délután egyedül gubbasztottam a lakófülkében, és az élénk, zöld természetet bámultam, a sárga napsugarakkal átszőtt tájat. Július elejét írtuk, de csak Dr. Maul unszolására mentem ki néha-néha a szabad levegőre, ám most valamiért mégis vonzott. Felálltam az ágyról, és az ablakhoz sétáltam, tenyeremet kerek pocakomon pihentetve, amikor összeráncoltam a homlokom.

   Furcsa melegséget éreztem a combjaim belső oldalán, és először az ugrott be, hogy talán bepisiltem. Ez azonban olyan abszurd volt - nem is értettem, hogy gondolhattam erre először -, a folyás pedig megerősödött, és nem sokkal később átáztatta a nadrágom, a felismerés pedig úgy vágott belém, mint egy villámcsapás. A lélegzetem a torkomra forrt, az adrenalin szétlövellt az ereimben, felbolygatva mindenemet. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak azt, hogy folyik a magzatvizem – vagy inkább ömlik.

   Legnagyobb meglepetésemre nem estem pánikba, hanem sietve nadrágot cseréltem, és mélyeket lélegezve elindultam a kórházi szárny felé. Néhányszor meg kellett állnom, hogy a falnak támaszkodva megpihenjek, és ellenőrizzem, nem jelentkeznek-e a fájások, de egészen addig nem éreztem semmit, amíg a recepciós pulthoz nem értem. Épp nyitottam a szám, amikor egy hatalmas görcs vágott belém, amit a recepciós kívülről is kiszúrt rajtam, és tudta, mit kell tennie.

   Az elkövetkező órák életem legfurcsábbjai voltak, és lesznek mindig is. Hamar éreztem, hogy fáj, sőt, szinte darabokra szakadtam, annyira, hogy a könnyeim is eleredtek. Őszintén megrémültem, és egész idő alatt alig tudtam magamról, ám amikor az órákig tartó küszködés után meghallottam az éles, másoknak talán fülsértő hangot, a látásom kitisztult. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, ahogy a baba hangja néha-néha elakad, hogy levegőhöz jusson, de aztán újra felsír. A másik hang a saját megkönnyebbült sóhajtásom volt, és a tér újra elhomályosult körülöttem, de már csak az örömkönnyeimtől.

   Hihetetlenül meleg volt, amikor először a mellkasomra helyezték, a bőre a legpuhább, amit valaha érintettem. A feje búbjára nedves, sötétbarna kis pihék tapadtak, a kezecskéi ökölbe szorultak, a mellkasa ugyanúgy ugrált fel-le, mint az enyém.

   Éreztem őt, éreztem, ahogy lélegzik, ahogy verdes a kis szíve, és hogy össze van zavarodva. Ki voltam merülve, mégis fáradhatatlanul próbáltam megnyugtatni a hangommal, és figyeltem, mígnem összeszorított szemhéjai alól felsejlett az íriszéből egy kis sáv. Könnyek csorogtak le az arcomon. Csak egy villanásnyi idő volt, de így is észrevettem, hogy milyen csodaszép smaragdzöld szemeket örökölt Finnicktől. Egyszerre mosolyogtam és sírtam, gyászoltam és örültem, és csak egyet sajnáltam: hogy Finnick sosem fogja megismerni a fiát, és fordítva sem. Az idő megállt, és onnantól számomra csak a kisfiam létezett, csakis rá akartam figyelni és koncentrálni. Anya lettem, és tudtam, hogy az életem fenekestül felfordult.

   Egy hétig nem kapott nevet. Sok mindenen gondolkoztam, amíg mindketten kórházban voltunk, és szinte mindig a karjaimban tartottam. Ha tehettem volna, vele is alszom, ám éjszakára mindig a többi picivel együtt kellett maradnia, a kiságyában. Ilyenkor hihetetlen hiányt éreztem, mintha a szívem egyik darabját tépték volna ki, és megmagyarázhatatlanul boldog lettem, mikor végre magamhoz vehettem, hogy megszoptassam. Beszélgettem vele, figyeltem a kis mozdulatait, és megbabonázva néztem a szemeit, amiket egyre többször meresztgetett a világra, leginkább az emberekre.

   Johanna első alkalommal félve vette a karjaiba, mert aggódott, hogy esetleg kárt tehet benne, ám semmi ilyesmi nem történt. A fiam elégedetten szundított el a lánynál, amit én szélesen mosolyogva figyeltem, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Jól meglesznek majd, gondoltam megkönnyebbülten.

   Egyre jobban kezdett zavarni, hogy nem tudom a nevén szólítani. Ezer becenevet kitaláltam neki, és ezerféleképpen szóltam hozzá, amikor épp szeretgettem, de hiányzott egy név, amit mindenki tudhat, ami nem olyan személyes, mint az én idétlen kis becézgetéseim. Edie sokat segített gondolkodni, de valahogy nem bírtam megtalálni a megfelelőt. Felsejlett bennem, hogy talán az apja után kéne elneveznem, de nagyon hamar le is tettem erről. Finnick és a kisfiunk teljesen más ember, nem viselhetik ugyanazt a nevet, főleg, ha az ilyen híres országszerte.

   Sok-sok gondolkodás után azonban végre megtaláltam az igazit. Emlékeztem, hogy még a Negyedikben lakott tőlünk pár házra egy család, ahol nyolc gyerek volt, és a szülők. Amikor a nyolcadik baba megszületett, sokat lófráltam arrafelé – a kisgyerekekhez való ösztönös kötődésem miatt -, és amikor megkérdeztem, milyen nevet adtak a kicsinek, az anyuka csak kedvesen mosolygott. – Kis Fóka. – Értetlenül néztem; hogy dönthettek így? A nő észrevette a zavarom, és óvatosan a karjaim közé csúsztatta a csecsemőt. – A neve Ronan lett, ami azt jelenti, Kis Fóka. Tetszik?

   Igen, tetszett.

   Felemeltem a bepólyált kisbabám, gyengéden magamhoz szorítottam, és puhán megcsókoltam a feje búbját. – Ronan – szólítottam meg csendesen. – Kicsi Ronan. Pici Ronn.

   Amikor lassan kinyitotta azokat a mélyzöld szemeit, tudtam, hogy jól döntöttem.

   Elképzeltem őt felnőttként, és azt, hogy vajon hány lány fog beleesni az évek folyamán. Finn szemeit örökölte, ez nem vitás, és, ha nem világosodik ki később, akkor az én hajszínemet. Mosoly bujkált az ajkamon, és már előre éreztem a büszkeséget az én nagyfiam iránt.

   Ronn és én kicsit több, mint egy hetet töltöttünk a kórházi szárnyon. Ugyanabba a lakófülkébe tértünk vissza, ahol Johannával laktunk, csak ez most kibővült egy kisággyal is. Éjjelente nehéz szívvel helyeztem a puha takaró alá Ronant, és korán reggel mindig az volt az első dolgom, hogy ránézzek, és megnyugtassam, ha az ébresztőóra felzavarta. Néha közöttünk aludt, olyankor voltam a legnyugodtabb, és mellette még a rémálmok sem támadtak meg olyan szívesen.

   Hónapokkal ezelőtt még olyan borúsan láttam a jövőnket, mostanra viszont hálásabb nem is lehettem volna ezért a kis csodáért.

   Nem tudtam, helyes-e, amit most akarok tenni. Mindenképp meg kellett látogatnom a családomat a Negyedik Körzetben – nem bírtam volna úgy elmenni, hogy ne lássák Ronnt -, de volt itt még egy dolog, amit elhatároztam. Ám ahogy közeledtünk a szülőföldemhez, ahogy a táj lassan megváltozott, és ismerőssé vált az ablak üvegén keresztül, egyre kevésbé voltam biztos ebben az egészben. Bele fogsz roppanni, Annie, gondoltam. Nem fogod tudni elviselni ezt. Dacosan válaszoltam magamnak: Nem, menni fog. Meg kell tennem. A bőröndömben ott lapult az a bizonyos tárgy, és nem akartam, hogy nálam maradjon. Már nem kerülhettem ki az elhatározásomat.

   Órákat utaztunk még csendben, mielőtt megérkeztünk volna.

   A vonat alig észrevehetően kezdett lassítani, én azonban már tudtam, hogy megérkeztünk, és szedelőzködni kezdtem. Ismertem ezt a helyet, és úgy számítottam, hogy öt percen belül elérjük a vonatállomást. Johanna semmit sem szólt, csak mocorogni kezdett, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, és kíváncsian bámult ki az ablakon. Beesett arcán kimerültség tükröződött, a tekintete kissé kótyagosan járt körbe a fülkénkben, de ahogy összetalálkozott az enyémmel, elmosolyodtam.

   Feltápászkodtam. Napok óta vonatoztunk, és ezt éreztem a tagjaimon, az egész testemben. Egyszerre vártam és féltem a pillanatot, amikor végre leszállunk. Ronan is megérezte, hogy lassít a vonat; értetlenül pislogott rám, mint aki nincs tisztában azzal, ami körülötte történik. Lehajoltam, hogy megsimítsam a buksiját, majd nekiláttam összeszedni a csomagjainkat. Pár percbe sem tellett, és a vonat már csak totyogott. Nehéz érzés telepedett a szívemre, de erőt vettem magamon, és kiléptem a fülkénkből a folyosóra.

   A vonat egyik dolgozója hozta utánam a bőröndömet, én pedig a babahordozót tartottam, előttünk Johanna haladt. Remegett a gyomrom az izgalomtól. Vajon mi változhatott? Milyen lehet a táj úgy, hogy a közepében állok? Hány ismerősöm halhatott meg a bombázások alatt, hány épület lett a földdel egyenlővé? Igyekeztem a dolognak erre az oldalára nem túl sokat gondolni, inkább lepillantottam Ronanre, aki épp az egyik öklét rágcsálta, miközben kerek, sötétzöld szemeivel a plafont kémlelte.

   Szeretlek, sóhajtottam fel magamban. Mindennél jobban szeretlek.

   A vonat ajtaja automatikusan kinyílott előttünk, a folyosóra éles fény áradt be. A tenyeremmel leárnyékoltam a homlokom, hogy lássak, és követtem Johannát, aki a bőröndjét maga után vonva mászott le a lépcsőn.

   Legelőször a meleg szellőt éreztem meg, csak aztán a só jellegzetes illatát. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, a szám elnyílt, és egyszerűen nem mertem lehunyni a szemem, egy másodpercre sem. A peronon ismerős alakok álltak, mire melegség töltötte el a mellkasom.

   Hónapok óta nem láttam a családom, a szüleim nem láthatták az unokájukat, a testvéreim az unokaöccsüket. És most itt voltam, az otthonomban, és csak most vettem észre, hogy milyen rettenetes honvágy bujkált bennem még Finnick elvesztése után is. Mosolyogni próbáltam, de ahogy megmozdult az ajkam, a szememből könnyek törtek fel, az arcom pedig zokogó grimaszba torzult, rögtön miután leléptem a peronra. Aida felém futott, és átölelte a derekam, amire a karjaim akaratlanul is öleléssel válaszoltak. Nyöszörögve engedtem, hogy a könnyek felforrósítsák az arcom, és hagytam, hogy mindenki egyenként magához szorítson. Egyikük sem vádolt, amiért nem jöttem előbb haza, csak azt hallottam, hogy szeretnek. Mert szeretnek.

   Még akkor sem bírtam abbahagyni a sírást, mikor beszálltunk Apa autójába. Johanna átölelte a vállamat, de nem próbált meg csitítani. Ismert már annyira, hogy tudja, azzal nem segít. Felemeltem könnyes tekintetem, és visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan haladunk át a Győztesek Falujának kapuján. Ismerős házak mellett hajtottunk el, amiket már szinte senki sem lakott. Alig pár győztes élte túl a háborút; ha belegondoltam, az utolsó gyűlésen megjelenteken kívül egyedül Bertine.

   A legnagyobb fájdalom akkor nyilallt a szívembe, amikor elhajtottunk az előtt a bizonyos épület előtt. A testem megrándult, és a számra kellett szorítanom a kezem, nehogy felkiáltsak. Senki nem ijedt, vagy lepődött meg. Láttam Anya gyászos tekinteté a visszapillantó tükörben, és Aidát, ahogy arra kényszeríti magát, hogy kibámuljon az ablakon, de tudtam, hogy erre számítottak. A következő pillanatban Ronn is felsírt az ölembe fektetett babahordozóban, és attól féltem, már sosem hagyjuk el Finnick néhai házát, ám amikor újra magam mellé pillantottam, már a lakóépületek mögött csillogó tengert vettem észre.

   Az asztal körül ültünk, mint régen. Egy pohár vizet szürcsölgettem, a légzésem lelassult, és Johannával együtt figyeltük, hogy Anyáék körberajongják a kisfiam. Mosolyognom kellett volna, nevetnem, de ehelyett borús gondolatok kísértettek. Tudtam, hogy ez lesz, ha visszatérek, de nem mehettem el csak úgy szó nélkül. A családom nem azt érdemelte volna.

   Legszívesebben rögtön indultam volna megvalósítani az utolsó tervem, de akartam hagyni nekik egy kis időt, hogy mindannyian lehessenek ma egy kicsit Ronannel. Csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek, azon kívül inkább Johanna tartotta a frontot. Anya mindent tudni akart a terhességem utolsó hónapjairól és a szülésről, de próbáltam mindent nagyon tömören megfogalmazni. Nem volt kedvem a beszélgetéshez. Őszintén akartam velük lenni, de inkább csendben, a válluknak dőlve és némán sírdogálva. – Szeretlek titeket – szólaltam meg hirtelen, mikor épp mindenki a mosolygó Ronanre figyelt, de a családom tagjai megdermedtek, mintha erre nem igazán számítottak volna, mire újra zokogásban törtem ki, és inkább kibotorkáltam a teraszra.

   Innen épp a hullámzó tengerre lehetett rálátni. Előreléptem, és a korlátnak támaszkodva szívtam be az ismer

ős levegőt, amelyet huszonkét évig szinte megszakítás nélkül szívtam a tüdőmbe. A könnyeim forrón peregtek le az arcomon, és bűntudatom támadt, amiért csak így otthagytam mindenkit. De nem bírtam visszamenni, és a szemükbe nézni. Túlságosan fájt, főleg, hogy napokon belül újra elhagy
om őket. Inkább a tájra koncentráltam. A lemenő napra, melynek tűzvörös sugarai megfestették a hullámokat is, és a távolban látszó hajókat, amik ilyenkor indultak vissza a kikötőbe.

   Nem reagáltam, mikor valaki hátulról átölelte a derekam. Tudtam, hogy Aida az. Makacsul nem néztem rá, ő viszont nem tágított; nem lepődtem meg, mindig is ilyen volt. – Elmész, igaz? – kérdezte halkan. – Kérdeztem Anyáéktól, de nem akartak válaszolni. Ezért gondolom.

-          Nem kérem tőled, hogy megértsd. Csak annyit, hogy ne haragudj – mondtam elcsukló hangon.

-          Sosem haragudnék rád. – Azzal elengedett, és eltűnt a házban. A fejemben visszhangzott az utolsó mondata, és a zokogás új, sokkal erősebb hulláma rázta meg a testem. Tehát sosem haragudna rám. Te jó ég, Aida úgy felnőtt, én pedig nem voltam közben mellette! A tenyerembe temettem az arcom, és elgyötörtem sírdogáltam magamban, amikor az ajtó újra kinyílott.

   Most már odafordultam. Anya volt az, a karján Ronannel, aki halkan nyöszörgött. Az arcocskája eltorzult a feltörő sírástól, aminek rögtön utat is engedett: vékony, magas hangon tört ki belőle, öklöcskéit a magasba emelte. Megtöröltem a szemem, és gyorsan, de gyengéden átvettem Anyától.

-          Azt hiszem, megéhezett – mondta egy szeretetteljes mosollyal az arcán. – Elmenjek addig? – kérdezte, de a hangjából kivehettem, hogy még mondana valamit, így megráztam a fejem.

-          Dehogy. – Leültem a terasz egyik székére, hogy ott lássak neki megetetni a kicsit.

-          Gyönyörű – Anya is leereszkedett mellém, és elgondolkodva figyelte a hirtelen elhallgató kisbabát, aki most mohón lakmározni kezdett.

-          Igen. – Bánatosan, de büszkén mosolyogtam le Ronanre.

   És Anya csak figyelt. Nem szólt semmit, csak aggódva fürkészett, mígnem felállt, és átölelte a vállam. A mellkasához bújtam, és abban a pillanatban már nem éreztem magam annyira nyomorultul. – Én is szeretlek, Annie – mondta a hajamat simogatva. – És a többiek is. Akárhogy döntesz.

-          Már döntöttem – szipogtam, és gyengéden magamhoz szorítottam a kisfiam. – Finn olyan boldog lenne… Nekem már… nem lesz… - Nem bírtam folytatni, inkább elnémultam, hogy Anya és Ronan légzését hallgassam, a fejünk fölött szabad sirályok rikoltoztak. Jó lett volna abban a pillanatban madárnak lenni… Kibontani a szárnyaim, az égbe szállni, és nem a múlt miatt bánkódni. Ragaszkodni, de mégsem úgy, ahogy én ragaszkodtam Finnhez. Mert most, hogy örökre elvesztettem őt, már soha nem lehetek ugyanaz; magával vitte a szívemet is.

   A kikötő már kevésbé forgalmas, mint másfél éve volt. A bombák nem tettek benne túl nagy kárt, de tüzek így is keletkeztek, aminek köszönhetően pár hajó és épület is odaveszett. Ahogy lassan, visszafojtott lélegzettel, a babakocsit magam előtt tolva végigsétáltam a hajóbeállók között, az emlékek még erősebben törtek rám. Sokszor mentem itt el Finn kezét fogva, még mielőtt a nap lustán a horizontra kúszott volna. A tengerészek szemében szinte mindig látszott az álom maradványa, mert gyakran idejük sem volt feleszmélni abból, hogy fél órája még az ágyukban feküdtek.

   Dolgoztak még itt páran. Ismerős hajókat és arcokat szúrtam ki, akik egytől-egyig megbámultak: nem gondolták volna, hogy visszatérek, főleg nem egy kisbabával. Mély levegőt vettem, és a könnyeimmel küszködve, fejemet erőszakkal felszegve toltam magam előtt Ronant, aki most édesdeden szundított a babakocsiban, tudomást sem véve a környezetéről.

   A szívem megremegett, mikor megpillantottam a magasban az ismerős árbocot. Ezzel együtt azonban a megkönnyebbülés is eltöltött – tehát a Királynőnek semmi baja. A szél hirtelen támadt fel, szinte varázsütésre. A hajók vitorlái hirtelen surrogással kísérve imbolyogtak a levegőben, az árbocokhoz kötözve, néhányan a kalapjukhoz kaptak, nehogy elrepüljön.

   Egy magas alak rohant felém a távolból, de hamar közelebb ért. Hosszú, fekete haja lobogott utána, és egyre gyorsabban futott, mígnem végre ki tudtam venni az arcát, és rajta a döbbenetet. – Annie! – kiáltott fel kerek szemekkel.

-          Jamett! – A szemembe könnyek gyűltek, de mégis mosolyogtam. A fiatal férfi Finnick legénységének a tagja volt már a megismerkedésünk előtt is, ők ketten mindig jó barátok maradtak. Jamett a rohanástól zihálva bámulta a babakocsit, és benne az alvó kisbabát – úgy tűnt, még mindig nem hiszi el, hogy lát. – A Királynő… jól látom, hogy teljesen megmaradt? – zökkentettem ki halkan a döbbenetéből.

-          Igen! – válaszolt. Az egyik tenyerével eltakarta a száját, mintha erősen gondolkodna valamin, aztán hirtelen elém lépett, és átölelt. Meglepett hangot hallattam, de azért átkaroltam őt, és a vállának nyomtam az arcom. – Többször is majdnem kigyulladt, de vigyáztunk rá, arra az esetre, ha… ha a kapitány visszajön. – A hangja enyhén megbicsaklott, amit egyszerűen nem bírtam elviselni; nem azért jöttem, hogy újra és újra meg kelljen hallgatnom, ahogy Finn miatt sajnálkoznak. És ahogy engem sajnálnak.

   Jamett elindult A Királynő Mosolya felé, amelynek a fedélzetén annyi órát eltöltöttem már, hogy meg sem tudnám számolni. Meg akartam kérdezni, él-e még Robar, vagy, hogy teljes-e a legénység, de inkább magamban könyörögtem, hogy legyen így. Nem bírtam volna, ha még több halott kötődik ehhez a hajóhoz, ami olyan kedves volt Finnicknek.

   Elengedtem a babakocsit, és a finoman imbolygó hajótesthez léptem. Reszketegen szívtam be a levegőt, ahogy a tenyeremet a durva fához érintettem, a lábfejem félig lelógott a betonról, a víz fölé. Tudtam, hogy a nehéz szerkezet megtart; az egyik kezemmel rátámaszkodtam, és óvatosan a hajó oldalához simultam, beszívva az illatát, érezve minden egyes repedést és nyikorgást.

   Először úgy tűnt, senki sincs itt, mikor Jamett segítségével feltoltam Ronnt a fedélzetre. Bátortalanul pillantottam körbe, és meglepődtem, hogy mennyire üres az egész. A korlátnál nem álltak elhasznált hálókkal teli hordók, és senki sem súrolta a padlót, ami most koszosabbnak tűnt, mint azt Finnick bármikor is eltűrte volna.

-          Annie! – Megpördültem, a karomban a még mindig szunyókáló babával. A lélegzetem a torkomra forrt, mikor megláttam Robart, a hajó másik tulajdonosát.

   Ő volt az, aki annak idején mindenre megtanította Finnicket, aki nélkül nem tudott volna elindulni. Finn egész fiatal kora óta ismerték egymást, és ő mindig olyan hálával és szeretettel gondolt az öregre, hogy amikor első alkalommal mutatott be neki, már akkor rögtön megkedveltem. Lesújtott, mennyire megviselték az elmúlt hónapok, és habár eddig sem volt fiatal, most mintha tíz évet öregedett volna. Szakállát és haját sűrűn mintázták ősz szálak, halványkék szemei fáradtan, de hitetlenkedve fürkésztek. Talán ő volt az az ember, akit közel ugyanúgy megsebesített Finnick halála, mint engem. Sugárzott felőle a kimerültség, és szinte vele együtt éreztem a meglepettséget. Senki sem számított rám, Robar sem. -  Te jó ég! – hebegte, ahogy meglátta Ronant. – Mikor? Miért nem…?

   Nem volt kedvem a magyarázkodáshoz, egyszerűen csak megkeményítettem a vonásaim. – Robar, ki tudunk hajózni most? Meg kell tennem valamit!

   A szél belekapott a hajamba, és meglengette a szoknyám. Lehunytam a szemem, a karjaimat libabőr lepte el, ahogy A Királynő Mosolya hangtalanul szelte a fehér habokat. El is felejtettem, milyen felemelő is a hajó orrában állni, és fentről figyelni a tengert! A kezeimet a korlátnak támasztottam, az arcom megfeszült, a szemeim szúrtak.

   Reszketve kezdtem turkálni a táskámban, és amikor az ujjaim a kemény füzetborítót érték, lehunyt szemhéjakkal húztam ki onnan. Megérintettem a füzetet, és szinte rögtön átjárt az elektromosság, az a különös érzés, hogy Finnick nem is olyan régen még ugyanígy köré kulcsolta a kezét, ráfektette a tenyerét, és a tollát a papírjainak nyomta. Lassan nyitottam fel a közepénél, hogy biztos ne pillantsak meg egy betűt sem, amit ő vetett. Az egyik fotó az esküvőnkről még mindig ugyanúgy megszorongatta a szívem, mint amikor még fel sem fogva a halálát a mellemre szorítottam, és úgy zokogtam. Olyan pillanat volt megörökítve rajta, amin teljesen látszott az összhang közöttünk: kézen fogva állunk Dalton és a rögtönzött oltár előtt, miközben felpillantunk egymás arcára. Bánatosan mosolyodtam most el, az arcomon legördült az első maró könnycsepp. Finnick vonásai fájdalmasan élesen éltek bennem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha elfelejtsem, milyen is volt pontosan, főleg ezt a fényképet nézve. Zöld szemei csillogtak a boldogságtól, én pedig rajongással néztem beléjük, falva a pillantását, a jelenlétét. Boldogok voltunk.

   Felemeltem a tekintetem, és némán, a fényképet szorongatva bámultam a vizet. Gyönyörű, gondoltam. Megérdemelte volna, hogy lássa legalább még egyszer. Reszketegen fújtam ki a levegőt, és visszacsúsztattam a fotót az üres oldalak közé. A kezeim remegtek, a könnycseppjeim potyogni kezdtek a fehér lapokra.

   Soha nem tudtuk betartani az alkunkat: én nem adtam oda neki a leveleket, ő pedig nem mutatta meg a verseit. És nem jött vissza hozzám. Ezért soha nem néztem meg az írásait, mert nem hatalmazott fel rá. Ha belegondoltam, hogy elolvassam azokat a dolgokat, amik akkor jártak a fejében, mikor még lélegzett, még dobogott az a vad szíve… Nem bírtam megtenni.

-          Szeretlek – suttogtam magam elé elhaló hangon. –, és ez mindig is így lesz.

   Azzal mélyet lélegeztem, és nagy lendületet véve előrehajítottam a füzetet. A könnyeimtől vakon néztem, ahogy az megpördül a levegőben, közepén a fényképpel, aztán zuhanni kezd, hogy tompa csobbanással a vízbe zuhanjon. Fuldokolva, de csendesen kezdtem zokogni, és kétségbeesetten próbáltam elkapni még a tekintetemmel, mielőtt a keményborítás miatt elsüllyed. Előrehajolva markoltam meg a korlátot, sós könnyeim már a vízbe hullottak. Szinte veszélyes volt, ahogy kidőltem a tenger fölé, de Jamették tudták, hogy most nem zavarhatnak meg.

   Ronan szinte varázsütésre sírt fel a fedélzethez rögzített babakocsiban. Határozott léptekkel odaléptem, és gyengéden kiemeltem az eltorzult arccal bömbölő kisbabát. Úgy simítottam a mellkasomra, mint egy törékeny tollpihét, és ringatni kezdtem. – Itt nyugszik az apukád, kicsikém – suttogtam a sírástól elfúló hangon. – Itt majd mindig megtalálod.

 

   Igen, mert igazából itt nyugszik, nem a Kapitólium alatti csatornában, bomba által szétszaggatva, ahogy a társai hagyták. A lelke szabadon szárnyalt, míg ideért, és itt van most is a tenger mélyén, a verseivel, gondolataival, és az esküvői fotónkkal együtt. A hullámokkal alszik és kel, ahogy szerette volna, és minden nap látja a vörös naplementét, a fekete éjszakát, hallgatja a víz moraját. És talán gondol is ránk. Nem, nem talán. Biztos vagyok benne, hogy vigyáz ránk, és nem megy el. Még mindig itt él, ahol megszületett, ahova tartozik. És mindig itt lesz. 

Here I Am