2013. július 27., szombat

10. rész

Sziasztok!
Úgy néz ki, most elég sokáig nem leszek itt. Holnap elutazom, pénteken tudom hozni az új részt, de vasárnap megint elmegyek egy hétre. Tehát előre szólok, nem fog meghalni a blog, csak nem leszek gépközelben... De addig is, itt a 10. fejezet, remélem tetszeni fog!;)

   Egyre közelebbről hallottam a csobogást. A nagy víz! Elértem.
   Óvatosan másztam elő a bozótból, és felemeltem a tekintetem. A szívem kihagyott egy pillanatra a látványtól. Nem messze tőlem, egy gyors sodrású folyó hömpölygött, amit a harminc méter magasból alázubogó vízesés táplált. Összeszűkítettem a szemem, hogy a nap ne vakítson el, és végre tisztán láttam. A vízesés nem természetes eredetű volt: egy gigantikus betongát mesterséges résein keresztül tört ki. El sem tudtam képzelni, mi lehet a magas, tömör fal mögött.
   Nem maradtam sokáig. Tudtam, hogy mások is kószálhatnak erre, sőt szinte biztos, hogy sokan itt szereznek vizet. Letérdeltem a cserjék közé, hogy azért kilássak, de mégse kelljen állnom. Kole-t akartam megkeresni. Az utóbbi napokban ugyanis nem hallottam felőle, és segítséget vártam tőle. Vagy csak társaságot.
   Csendesen letelepedtem, és jól összehúztam magam. Vártam valamire.

   Amikor leértünk az indítóterembe, szinte már mindenki ott volt. A hangos beszélgetés, és nevetés, ami kihallatszott a magas ajtón, megrémített. Az ujjaimat Noah karjába mélyesztettem, aki csendben tűrt.
   Bátorítóan nézett rám, amikor befordultunk a hatalmas belmagasságú terembe. Mély levegőt vettem. A kocsik – és eléjük fogva a lovak -, már készen álltak, körülbelül tíz perc volt hátra kezdésig. Noah direkt a fal mellett vezetett, de nagy megkönnyebbülésemre a többiek tudomást sem vettek rólunk. Néhányszor lopva oldalra pillantottam.
   Katniss Everdeen és Peeta Mellark például már a kocsijukban álltak. Szinte fenyegetőnek tűntek vibráló, parazsat imitáló fekete ruhájukban. A tekintetem aztán tovább vándorolt, a Hetedik kiválasztottjaira. Johanna és Blight a stylistjaikkal és a mentoraikkal beszéltek éppen, mindketten fának öltözve. Nem viccelek, szó szerint úgy néztek ki, mint két érdekes törzsű fa.
   Amikor a mi kocsinkhoz értünk, úgy éreztem, felrobban a fejem zavaromban. A lovak mellett Marcus, Bertine, Zooey és Finnick álldogáltak, utóbbi még nálam is hiányosabban volt öltözve.
-          Erről beszéltem – súgta Noah, és elengedett, majd üdvözölte a csapattársainkat.
   Ösztönösen meggörnyedtem, hogy minél kevesebb látsszon belőlem, de egyszerűen nem voltam képes levenni a szemem Finnről. Amikor meglátott, szélesen elvigyorodott.

-          Halihó! Azta, oltári jól nézel ki.
   Csípőre tett kézzel mértem végig. Finnick szinte teljesen pucér volt, a testét csak egy ugyanolyan arany háló fedte, mint az enyémet. A bökkenő az volt, hogy az ő szereléséhez nem volt alsó; így a villantástól csak a sűrűbbre szőtt szálak védték meg. Elhúztam a szám.
-          Finn, ez aztán jó sokat takar – jegyeztem meg, és halványan elmosolyodtam.
-          Ugye? Bár, belőled is alig látni valamit, Anns. Nem hiszem el, hogy így elrejtetted a melleid.
   Nem bírtam tovább, át kellett ölelnem. A karjai puhán fogták át a lapockám, én pedig szinte fedetlen testének simultam.
-          Hé, várjatok! Így lejön a kagyló – aggodalmaskodott Noah, mire Finn elengedett, és vetett a srácra egy kissé ellenséges pillantást.
   Ekkor a mentoraink, és Zooey is odaléptek. Marcus karba tett kézzel mért végig, és felhúzta a szemöldökét.
-          Noah, ez nem semmi.
-          Ráérsz megcsodálni a ruháját, Marcus. Most más dolgunk van – szólt közbe Bertine, és az órájára pillantott. – Hét percünk van egészen pontosan.
-          Rendben! – Zooey megállt előttünk, és alaposan megvizsgálta a közös összhatást. Elégedetten bólogatott. – Szerintem egyértelmű, hogy milyen vonalat válasszunk. A Negyedik Körzet dögös kiválasztottjai, akik körül csak úgy forr a levegő. Szuper!
-          Állj! – szóltam közbe, meglepődve a saját hangom erején. – Ezzel csak egy probléma van. Én nem vagyok dögös, és nem is tudok úgy viselkedni.
-          De igen – vágta rá határozottan Finnick, és bosszúsan nézett le rám.
-          Azt hiszem az elsőt mindkettejüknél szépen megoldottátok. Finnick, nálad nem lesz gond a másodikkal sem. Annie… - Bertine elgondolkodott egy pillanatra. – Mindegy. Elég lesz, ha integetsz, és mosolyogsz. Az menni fog?
   Bólintottam, és megérintettem Finn ujjait. Összekulcsolt kezekkel másztunk fel a kocsinkra.
-          Finnick, legyél olyan, mint általában, és nem lesz gond! – kiáltotta Zooey, és kicsit hátrébb húzódott.
   A lovak mintha megérezték volna, hogy hamarosan indulhatnak, hangosan felhorkantak, hallottam, ahogy a patájuk tompán puffan a homokkal felszórt talajon. Finnick rám sandított.
-          Nem fázol? Én eléggé.
-          Erre el is felejtettem gondolni – sóhajtottam, és éreztem, ahogy a gyomrom bukfencet vet.
-          Ne félj, Annie. Elképesztően nézel ki, imádni fognak.
   Felnéztem rá. A szemeiben őszinte aggódást véltem felfedezni, a keze a nyakamhoz nyúlt, és gyengéden végigsimított rajta. Az ajkaim automatikusan szétnyíltak, a szívverésem kihagyott.
-          Még én sem tudom pontosan, hogy mitől félek – mondtam csendesen, mire Finn puhán megcsókolt.
-          Nyugodj meg. Itt vagyok. – Azzal előrefordult. – Csak csináld, amit Bertine mondott. Ha nem tudsz dögösen viselkedni, akkor viselkedj cukin.
   Épp tiltakozni akartam, hogy a mellmutogatás nem éppen cuki, amikor felharsant a zene. Minden idegszálam megfeszült, az érzékeim a lehető legélesebben kémleltek. Annyi levegőt szívtam a tüdőmbe, amennyit csak tudtam, miközben a súlyos, hatalmas kétszárnyú ajtó lassan kinyílt.
   Kerek szemekkel néztem Finnre, aki a hüvelykjével bátorítóan cirógatta a kézfejem. Megrémültem. Nem akartam újra átélni, nem, csak el akartam tűnni! Legszívesebben leugrottam volna a kocsiról, és már azt tervezgettem, hogy milyen útvonalon szökhetnék meg, amikor az izmos, széles hátú lovak hirtelen megindultak.
   Szokatlan fényesség áradt az arcomba, és fülsüketítő ováció töltötte be a kis indítótermet. Levegő után kaptam, amint egyre közelebb értünk a kijárathoz. Cashmere és Gloss integető alakjait láttam, és hallottam, ahogy a tömeg felordít. Imádják őket. Nem, minket imádnak. Mindannyiunkat.
   Beetee és Wiress is kigurultak, és a mi lovaink is egyre gyorsabb ügetésre váltottak. Először a patásaink almásderes szőrét, és végül minket is beborított a fény.
   A tömeg egy emberként sikított fel, az első sorokból hallottam, ahogy Finnick nevét ordítozzák. Ő azonnal belekezdett; egyik kezével belém kapaszkodott, a másikkal integetett, az arcán büszke, fogas mosoly ült. Lefagytam.
   Felnézve megláttam a saját arcomat a kivetítőkön, a reflektorokat, amik még természetfelettibbé tették az amúgy is világos bőrömet. Rémülten mustráltam, hogy ugyanúgy nézek ki a képernyőn is, mint ahogy érzem magam. Muszáj megtennem. Muszáj.
   Kihúztam magam, és mély levegőt vettem. A tömeg most már szinte megőrült, rózsákat, és virágszirmokat szórtak ránk. A hangos ováció a fülemben lüktetett, ahogy a zene ritmusa is, amire kivonultunk. Gyerünk, Annie. Muszáj.
   Felszegtem a fejem, és megtettem. Kitoltam a mellem, és a csípőm is oldalra, az arcom felderült, vonzó mosoly villant fel rajta. Láttam, hogy vonzó, a kivetítőkön. Magasba emeltem a kezem, és integetni kezdtem. Finnick nevetve pillantott rám, amit viszonoztam. Büszkeséget láttam a szemében.
-          Tedd csípőre! – Finn megpróbálta túlkiabálni a hatalmas hangorkánt. – A kezed!
   Engedelmeskedtem, és elengedtem az övét. Az emberek megrészegültek. Rózsák landoltak még a lovak hátán is, az első sorokból hallottam, ahogy epekedve kiáltanak értünk. A nevetésem végre őszinte volt; nem gondoltam volna, hogy élvezni fogom ezt a fajta rajongást. Együtt vigyorogtunk Finnel, amikor a kocsi ráfordult a Köröndre, Snow elnök palotája előtt.
   Finnick újra megfogta a kezem, a hangorkán pedig még mindig nem csillapodott.
-          Büszke vagyok rád – formálta némán az ajkaival, én pedig valami idétlen, kuncogásszerű hangot hallattam válaszképp.
   A lovak a helyükre húzták a kocsikat, egy nagy félkört alkotva belőlük. Vajon hogy tudták így betanítani őket? El kellett ismernem, hogy a lovak okosabb állatok, mint egynéhány ember.
   Snow sétált ki az erkélyére, és széttárta a karjait. A nyakamat nyújtogatva próbáltam jobban kivenni méltóságteljes alakját, amikor felcsendült a himnusz. Finnick átkarolta a derekam, és én is az övét. Az sem zavart, hogy nyilvánosan érintem meg úgy, hogy gyakorlatilag teljesen meztelen.


   A kocsik egymás után gurultak vissza, Finn pedig szorosan tartott maga mellett, az arcom a karjának nyomtam. Amint bezárultak mögöttünk a kapuk, a csapatunk már meg is érkezett. Zooey elragadtatva tapsikolt, Bertine elismerően bólogatott, Noah a feltartott hüvelykjével jelezte a tetszését, Marcus arcáról viszont semmit sem tudtam leolvasni. Lassan Thelda is odatipegett, és agyondicsért minket.
-          Bámulatosak voltatok! Szerintem mindenkit lenyűgöztetek!
   Zavart vihogás hagyta el a szám, de közben megfogadtam magamban, hogy az ilyen helyzetekre tartok majd magamnál ragasztószalagot a számra.
-          Odair, nem is köszöntél!
   Finnick megfordult, és én is hátrapillantottam.
-          Johanna! – kiáltotta Finnick, és a Hetedik Körzet kiválasztottjával megölelték egymást. – Bocs, sok elintéznivalóm volt.
   Johanna ezt egy megértő bólintással viszonozta, amit tőle szokatlannak találtam. Nem ő az, aki a lobbanékony természetéről híres?
   Nem akartam, de a féltékenység olyan hirtelen lángolt fel bennem, hogy inkább elfordultam, és éreztem, hogy elvörösödöm. Inkább Noah-hoz oldalaztam, de még így is hallottam Johanna kérdését:
-          Mi van, a csajod is képtelen a köszönésre?
   A választ már nem hallottam, mert lángoló arccal – és amúgy vérig sértetten – siettem Noah mellé, aki kicsit messzebb állt, és Marcussal beszélt.
-          Hát te? – húzta fel a szemöldökét a mentorom. – Odair hol van?
-          Johanna Masonnel. – Karba tettem a kezem, és kifújtam a levegőt. – Maga még nem mondott semmit. Hogy tetszett a műsor?
   Magam is meglepődtem a flegma hangnemen, amivel hozzá szóltam. Noah aggódva nézett rám, de én alig észrevehetően megráztam a fejem.
-          Ami azt illeti, többet nyújtottál, mint amit vártam. Ebből akár jó is kisülhet.
-          Köszönöm – válaszoltam nyersen, és úgy döntöttem, inkább olyan társaságra van szükségem, ami nem szól hozzám.
   Így kötöttem ki a lovainknál. Az egyik patásunk szürke, izmos nyakát simogattam, amikor valaki megérintette a vállam. Megpördültem, és elakadt a lélegzetem. Gloss állt előttem, igazi luxust idéző páncélingjében.
-          Hé, Annie. – Egy ragyogóan fehér fogas mosolyt villantott rám.
-          Hello, Gloss. Te, hogyhogy itt?
-          Gondoltam köszönök. Nagyon jól nézel ki – billentette oldalra a fejét.

   Közelebb húzódtam a lóhoz. Nem akartam, hogy Gloss itt legyen.  

2013. július 25., csütörtök

9. rész

  Az Első körzet kiválasztottjaival való találkozás után nem igazán mozdultunk ki a lakosztályból. Igazából egyikünknek sem volt életfeltétel; az éjszaka szinte semmit sem aludtunk, egymást keltegettük a rémálmokból, amik olyan sűrűn és hevesen érkeztek, hogy nem láttuk értelmét tovább próbálkozni. Épp csendesen feküdtem Finn karjaiban, amikor megszólalt a csengő.
   Ijedten pillantottam fel, de Finnick leintett, és szólt, hogy várjak itt. Egy perc múlva ért vissza, de csak azért, hogy megmondja, el kell mennie, de hamarosan jön. Semmit sem értettem, de inkább nem kérdezősködtem. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy a hamarosan alatt négy órát ért. Amikor visszafeküdt mellém, inkább tettettem, hogy alszom, nem akartam vele szóba állni.
   A következő nap végén végre befutottak a Tizenkettesek is, ami azt jelentette, hogy holnap van a nyitóünnepség. És ez a nap olyan hamar eljött, hogy nem is tudtam Finnick tegnap esti kis kiruccanására koncentrálni.
-          Noah és Zooey hamarosan hozzák majd a ruháitokat! Olyan izgatott vagyok!
-          Nagyon izgalmas… - forgatta a szemeit Marcus, és hátradőlt a székében.
  
  
Noah baráti ölelése meglepett, de a szívem mélyén jól esett. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy ez a srác csak jót akar nekem, én meg nem vagyok képes megbízni benne. 
-          A sminkesek is hamarosan itt vannak, addig szeretném, ha megnéznéd a ruhát – mondta, és vett egy nagy levegőt. – Nem éppen az eddigi arculatodat követi, de igazodnunk kellett Finnickhez.
   Elkerekedett a szemem. Az biztos, hogy Finnből a lehető legtöbbet akarják majd mutatni. Ez azt jelenti, hogy…?
   Nem kellett tovább várnom. Noah lezipzárazta a vállfára terített védőszövetet, és büszkén feltartotta a művét, miközben szélesen vigyorgott. Csípőre tettem a kezem.
-          Ez takar egyáltalán valamit? – kérdeztem, nem kis éllel a hangomban. Noah jókedve azonban nem hanyatlott. Azt hiszem, tudta, hogy ez lesz a reakcióm.
   Első ránézésre olyan volt, mintha csak egy arany háló lógna a fogason. Aztán észrevettem, hogy a hálóhoz két kagyló is tartozik, és egy szűk alsórész, ami leginkább egy magasított derekú, az átlagnál rövidebb sorthoz hasonlított. Természetesen testszínű, és leheletvékony anyagból készült.
-          Tudom, hogy nem így ismertek eddig az emberek… De ha látod majd Finnick ruháját, megérted. Muszáj volt hozzá igazodni, és sajnálom, de…
   Leintettem, és inkább a ruháért nyúltam. A kezembe fogtam a finom, arany hálót, és a kagylókat, végül pedig az alsót. Szóval ebben kell ma este parádéznom. Csodálatos, mindig is arra vágytam, hogy egész Panem előtt villogjak szinte pucéran. Ráadásul biztos, hogy a mi kocsinkat nagy figyelem fogja övezni, Finn miatt.
-          Ez a két kagyló… A mellemre való? – kérdeztem félénken, mire Noah bólogatni kezdett.
-          Jól takar, ne aggódj. Nem fog elcsúszni sem, találtam egy biztos megoldást a rögzítésre.
-          Oké – sóhajtottam. Noah meglepettnek tűnt.
-          Semmi további aggály? Beleegyezel?
-          Van más választásom?
   Noah nem szólt semmit, de ekkor megérkezett a felkészítő csapatom. A három nő – akiknek még mindig nem tudtam a nevét – rengeteg cuccot hozott magával. Alig bírták el a hatalmas táskákat, dobozokat, amik tele voltak mindenféle sminkcuccal. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a sok holmit, és magamban kicsit szégyelltem is magam. Huszonkét éves felnőtt nő létemre sosem használtam ilyeneket, annak ellenére, hogy megtehettem volna. A győztesek sokszor átveszik a kapitóliumi szokásokat.
   Noah vezetésével elindult az átalakítás. A sminkesek pletykálva, vihogva láttak neki az arcomnak, amíg Noah a hajamat vizsgálgatta. Egy kis ideig mögöttem állt – valószínűleg azon agyalt, mit kezdjen vele -, aztán a kezeibe fogta, és az egyik méretes táskához sietett.
-          Leia, meggondoltam magam. Sokkal jobb ötletem van, hol a hajvasaló?
   A tekintetemmel követtem a Leia nevű nőt, aki eddig az arcomat alapozta nagy gonddal. Legalább az ő nevét megtudtam.
   Noah nekiállt a hajamat vasalni, a többiek pedig az arcommal foglalkoztak. Nem próbáltak beszélgetni velem, nem akartak beszéltetni. Végre volt időm nyugodtan összeszedni a gondolataimat, de ez nehezebbnek bizonyult, mint vártam.
   A sírás a torkomat szorongatta, ahogy rágondoltam, mi fog következni. Rettegtem a megnyitótól, a kiképzéstől, az interjútól. És arról sem volt fogalmam, hogy mit fogok bemutatni a Játékmestereknek. Azonban tartottam magam, minden idegszálamat megfeszítve küzdöttem a könnyek ellen. Átkoztam magam, meg a gyengeségem. Szerencsére abban a pillanatban Noah lelkes hangja csendült fel:
-          Leia… Úgy gondoltam, hogy… - És Noah csak beszélt meg beszélt, én pedig elcsodálkoztam magamban, hogy mi ez a derűs alaphangulat a kapitóliumi embereknél.
-          Hm, igen… - válaszolta Leia. – Jó ötlet, a haja is elég hosszú hozzá. Bőven.
   Azzal nekiláttak. A készülődés kezdett egyre unalmasabbá válni, nem bírtam ki fészkelődés nélkül. Noah épp a hajamat lakkozta, amikor kedvesen hozzám szólt.
-          Bocsáss meg, hogy megkérdezem… - kezdte. – De mindenki annyira kíváncsi.
-          Mire? – sóhajtottam, bár sejtettem, mit fog majd felhozni.
-          Ti hivatalosan együtt vagytok? Finnickkel. Vagy csak kerülgetitek egymást?
   Nem válaszoltam azonnal. Furcsának találtam, hogy egy férfit ez miért érdekel annyira, de nem tudom, valahogy úgy éreztem, megbízhatok benne, meg a sminkesekben.    
-          Hát… - Oldalra sandítottam, az épp a szememet kontúrozó nő kezében megállt a szemhéjtus. – Nem akartuk nagydobra verni. De úgysem fogjuk tudni tovább titkolni.
   Leia összecsapta a kezét – automatikusan Theldára asszociáltam -, és izgatottan felsikkantott. Noah vigyorogva csóválta meg a fejét.
-          Tudtam, azonnal tudtam! Amikor méretet vettem rólad, akkor is mennyire tiltakozott! És ami az aratáson történt… Tudtam.
-          Jobb, ha megszokod, ahogy ismerem, sokat fog még emiatt morogni. – Úgy kuncogtam fel, mint egy szeleburdi tini, és úgy éreztem magam, mintha a barátnőimmel vihorásznék.
-          Nincs oka rá. – Noah zavartan kezdte piszkálgatni a zakója szélét. – Én… Nem a lányokat szeretem.
   A torkomból egy meglepett kiáltás tört fel, és Noah-ra bámultam.
-          Jaj, izé… Bocsánat, én…
-          Semmi baj! – nevetett fel őszintén a stylist. – Ha mondhatok neked ilyet, jól jártál vele.
   Zavartan nevettem fel, de megtisztelve éreztem magam, hogy ezt elmondta, annak ellenére, hogy valószínűleg ez egy nyílt titok volt, hiszen a sminkesek sem lepődtek meg.
   Ezután egész jó hangulatban folyt a kicsinosításom, néha még én is hozzászóltam a beszélgetéshez. Néha. Magamban elmosolyodtam azon, hogy Noah-nak Finnick jobban tetszik, mint én. Nem mintha akkora szépségnek gondoltam volna magam, de mégiscsak férfi…
-          Noah, nézd meg, szerintem kész.
   A stylist szembe állt velem, és tüzetesen végigmért. A pillantása olyan volt, mintha nagyon koncentrálna, ahogy az arcomat fürkészte.
-          Hölgyeim… Azt hiszem a tengeri hercegnőnk lassan készen áll!
   Hálásan mosolyodtam el, és hirtelen jött melegség öntött el.
-          Fájnak a hajhagymáim – nyúltam a fejemhez. – Mit műveltetek?
   Noah vidám mosolyt villantott rám.
-          Még pár óráig bírd ki, Annie. Vagyis ami azt illeti, pontosan háromnegyed óra múlva kezdődik a móka.

   Szinte meztelennek éreztem magam. A hatalmas tükör előtt álltam, Noah pedig mögöttem, karba tett kézzel. Büszke volt a művére. A magam részéről egy teljesen idegen nő állt előttem, aki ha élne, talán Anne lenne a neve, és nem Annie.
   A melleimet takaró két kagyló hűvösen tapadt a bőrömhöz, az alsót pedig szinte alig éreztem magamon. Az egyik vállamról aranyszínű háló hullott sejtelmesen a testemre, a másik csupaszon maradt. Az arcom – ahhoz képest, hogy mennyit dolgozgattak rajta -, visszafogottan volt sminkelve; a felső szemhéjamon vastag, fekete tuscsík, az ajkaim gyöngyházfényűen ragyogtak. Sokkal feltűnőbbre számítottam. A hajam szoros, magas copfba fogva, a lófarok tövénél megtekerve, így olyan, mintha a saját hajammal gumizták volna fel. Egyszerű, de mégis izgalmas, futurisztikus hatást keltett.
-          Hű – tátogtam. – Nagyon… Más.
-          Igen… De mesés lettél. Nem mintha…
-          Noah! – tettem csípőre a kezem mosolyogva. – Ne erőltesd!
   Noah megadóan emelte fel a kezeit.
-          Lassan indulnunk kéne lefelé. Fél óra, és kezdünk, és még meg kell beszélnünk egy csomó mindent.

   Bólintottam, bár fogalmam sem volt, mit kéne megbeszélnünk. Az arcom kétségbeesettebb kifejezést öltött, mire Noah kérdőn nézett rám. A gyomrom olyan kicsire húzódott hirtelen össze, mintha ott sem lett volna. Úgy éreztem, mindjárt kipakolom az ebédem a padlóra. Segélykérően pillantottam Noah-ra, aki belém karolt, és vezetni kezdett, egyenesen a félelmeim első állomására. 

2013. július 23., kedd

8. rész

Hahó!
Mint látjátok, új design került fel az oldalra, ami Lala munkája. Nagyon köszönöm neki mégegyszer, nélküle sehol sem lenne ez a blog!   

   Amikor reggel felébredtem, már egészen közel jártunk a Kapitóliumhoz. Finnick szokatlanul derűsen viselkedett a reggelinél, ami a többiekre is átragadt, így egy nevetős beszélgetést ülhettem most végig, természetesen síri csendben. Nem voltam képes vidámságot tettetni, ezért mogorván majszoltam a reggelim.
   Nem sokkal később az egyik kísérőnk szólt, hogy negyed óra, és befutunk. Thelda riadtan eszmélt rá, hogy nem vagyunk felkészülve; Finnick megint nem borotválkozott, én pedig nem voltam kifestve. Bertine leintette az izgatott nőt, és közölte vele, hogy negyed óra már nem sok mindenre elég, hiába siránkozik. Magamban elmosolyodtam ezen. Finn mentora kezdett egyre szimpatikusabb lenni a szememben.
   Miután Thelda bekísért a szobámba, hogy gyorsan átbeszélje velem az enapi teendőimet, és felvetesse velem a ruhám, Finnick lépett be.
-          Finnick! – rikácsolta Thelda. – Nem hiszem el, hogy nem voltál képes megborotválkozni!
   Ő csak fáradtan elmosolyodott, a tekintete rám siklott.  
-          Hű – mondta, a kezét zsebre dugva. – Gyönyörű vagy, Annie.
   Végignéztem magamon, mialatt Thelda füstölögve karba tette a kezét, és villámló szemekkel bámult Finnickre. Egy különösen rövid, korallszínű miniszoknya, és egy hófehér, letisztult szabású felső volt rajtam.
-          Jaj, még a hajadat is meg kéne csinálnom! – siránkozott a körzeti megbízott, és kezébe fogta az egyik enyhén hullámos tincsem.
-          Nyugodj már meg, Thelda, ezzel csak magadnak ártasz – mondta Finnick, már-már szelíden. – Tökéletesen néz ki mindenféle fodrászati csodák nélkül is.
   A vonat alig érezhetően lassítani kezdett, én pedig felpattantam az ágy széléről, és az ablakhoz sétáltam – vagyis inkább imbolyogtam, a hét centis magassarkúban -, és kikémleltem.
   Elkerekedett a szemem. A Kapitólium ugyanolyan furcsa, és csillogó látványt nyújtott, mint amilyenre emlékeztem. Az épületek fényes, különböző színű márványokból, és mindenféle értékes anyagokból készültek. Irodaházak, hivatalos létesítmények voltak főleg ebben a városrészben, az állomáséban. Ez a város leírhatatlanul más volt, mint a Negyedik Körzet. Luxus, ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. Finnickre sandítottam, aki eközben mellém jött, de ő egyáltalán nem volt elragadtatva. Persze, hiszen az elmúlt években sokszor járt itt.
-          Üdvözöllek a csodák városában, Annie Cresta – mondta alig hallhatóan, úgy, hogy még mindig az ablakra nézett.

   Amikor nagy nehezen lekászálódtam a vonatról, azonnal vakuk ezrei villantak az arcomba. Theldát követtem, aki előttem libbent végig a kordonok között. Magamban szinte csodáltam érte, hogy abban a hatalmas sarkú cipőben hogy képes ilyen finoman közlekedni.
   Az emberek szinte megbolondultak a látványunktól. Kiáltozták Finnick nevét, próbáltak átnyúlni a kordonon, megérinteni őt. Akik mellett elmentem, azok is hevesen integettek, és kiabáltak. Éreztem, hogy elvörösödöm, és inkább Thelda hátát figyeltem.
   A fotósok olyan erőszakosan próbáltak lekapni minket, hogy szinte egymást taposták, nem törődve semmivel. A helyzet annyira fájdalmasan ismerős és kellemetlen volt, hogy kezdtem komolyan megijedni. Hátrapillantottam Finnick felé, aki viszont vigyorogva integetett a tömeg felé, és véletlenszerűen rákacsintott pár szerencsés nőre, akik hangosan sóhajtozták a nevét. Megfeszítettem az állkapcsom, és felszegtem az állam. Nem, ez az egész nem befolyásolhatott, most jó benyomást kellett tennem. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, bár integetni képtelen voltam.
  

  A lakosztályunk hatalmas volt. Két gigantikus szoba, a kiválasztottaknak, és egy nagy tér középen, ami az étkezőt, konyhát és nappalit foglalta magába. Jó érzéssel töltött el, hogy legalább az utolsó napokat háborítatlanul, kettesben tölthetjük Finnickkel.
   Hamarosan megérkeztek a stylistjaink és a felkészítő csapataink. Az én öltöztetőm egy nyurga, szőke hajú fiatal férfi, akinek a hangja furcsán magas. Narancssárga öltönyt viselt, és szűk, fehér csőnadrágot.
-          Noah Rider – nyújtotta felém a kezét, és rám mosolygott. – Neked nem kell bemutatkozni – tette hozzá.
   Engedelmesen bólogattam, aztán sorban bemutatkoztak a sminkeseim. Nem vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem a neveiket, és reméltem, hogy nem lesz szükségem később rájuk.
   Thelda érkezett meg, Finnick-kel, a mentorainkkal, és a többi sminkessel az oldalán.
-          Holnapután jön is a megnyitó! – csapta össze a kezeit, aztán szigorúan Finn borostás arcára pillantott. – Azt tüntesd el – mondta neki hűvösen, és kitipegett a lakosztályból.
-          Mi lesz a dolgunk addig? – fordult Finnick Bertine felé. A nő megvonta a vállát.
-          Azt hiszem semmi. Sok idő, amíg a Tizenkettesek is befutnak, addig majdnem azt csináltok, amihez kedvetek van.
-          Értem – sóhajtotta, és várakozva nézett rám. Talán azért, hogy mondjak valamit. Én azonban továbbra is csendben maradtam.
-          Rendben – mondta Marcus, és intett a többieknek. – Hagyjuk őket magukra, úgy is sok elintéznivalónk van.
-          Ami azt illeti, szeretném levenni a méreteket Annie-ről. Hogy nekikezdhessek a ruhájának.
   Finnick felvonta a szemöldökét, én pedig megköszörültem a torkom.  – Persze, nyugodtan.
-          Miért van erre szükség? – szólalt meg hirtelen Finn. – Rólam se vettek…
-          Te most viccelsz? – mordult fel bosszúsan Marcus, és megfordult, jelezve indulási szándékát. – A te ruhaméreteidet még az újszülöttek is ismerik a Kapitóliumban.
   A két férfi dühösen bámult egymásra. Az egésznek a sminkesek kínos csendben végrehajtott távozása vetett véget, akikkel együtt a mentoraink is elhagyták a lakosztályt. Finnick alig hallhatóan egy szót mormolt, ami rímelt arra, hogy lakhely. Bosszúsan forgattam meg a szemem, és Noah felé fordultam.
-          Rendben. – Szegény stylist meglehetősen zavarba jött, talán Finnick gyanakvó pillantásai miatt.
-          Kérlek, menj ki – fordultam hozzá, és szelíden megérintettem a karját. Ő szinte vádlón meredt rám, de elindult. Láttam rajta, hogy újra megsértődött.
-          Ha megkérhetlek… - Noah felemelte a mérőszalagját. – És amúgy is meg kell néznem a tested, tudod, a ruha miatt.
   Bólintottam, és lassan vetkőzni kezdtem. Kicsit elbizonytalanodtam, amikor már csak fehérneműben álltam előtte, de azért folytattam. A testem kifejezetten fázott, mikor minden lekerült, de megpróbáltam nem kimutatni, amit érzek.
  

   Miután a stylist elment, végre kicsit egyedül maradhattam. Lusta voltam visszaöltözni, és tudtam, hogy senki sem fog visszajönni, így csak fehérneműben ültem le a kanapéra, hogy bekapcsoljam a tévét. Miután megszoktam a hirtelen jött hűvös érzést, már nem is fáztam, sőt, kellemes volt. És végre meg tudtam nézni az aratások ismétléseit, amire tegnap este nem volt lehetőségem.
   Nem kötött le annyira a dolog, mint vártam. Folyamatosan belepörgettem, és kifejezéstelen arccal bámultam az ellenfeleimet, akikkel holnapután már találkozom is. A felhozatalt elnézve újra megjegyeztem magamban, hogy meg fogok halni. Kifejezetten hozzászoktam már a gondolathoz.
   Motoszkálás hangjára fordítottam a fejem a konyha felé. Finnick volt az, épp a hűtőbe hajolva. Felsóhajtottam, és eltökéltem magamban, hogy minél előbb elásom a csatabárdot.
-          Ne duzzogj, kérlek – szólaltam meg úgy, hogy épp hogy csak meghallja. Persze nem válaszolt, csak becsapta a hűtőajtót, de legnagyobb meglepetésemre leült a kanapéra, kezében valami élénk színű gyümölccsel.
-          Bármikor benyithat valaki – mondta kissé hűvösen. – Nem kell több embernek is sztriptízt adnod.
-          Neki ez a munkája, ezt neked jobban kéne tudnod, mint nekem. – Kinyújtottam felé a kezem, de ő még mindig makacsul ellenállt. – Miért viselkedsz így? Vagy mire gondolsz egyáltalán? Hogy Noah valami perverz mocsok, aki stylist-nak adja ki magát, hogy direkt engem megnézhessen ruha nélkül?
-          Egyszerűen nem tetszik, hogy valaki így lát. – A hangjából már hiányzott az él. – Szerintem ez tök jogos.
-          Nem, nem az. Ennyi erővel én is lehettem volna veled bunkó, mert megfektetted a fél Kapitóliumot. De mégsem tettem, mert nem volt más választásod.
   Ez betalált. Látszott, hogy elgondolkodik rajta, hogy rájön, igazam van. Természetesen azonnal bűntudatom lett. Abbahagyta az evést, és végre rám nézett.
-          Igazad van – mondta végül szárazon, és fáradtan hátradőlt. - De attól még nem tetszik.
-          Jaj, ne haragudj már!
-          Vegyél fel valamit, nem tudok így komoly lenni – mondta, az arcán pimasz vigyor jelent meg.

   Később Thelda jött át, leginkább hozzám. Négy pár ormótlan sarkú cipőt hozott magával, ráadásul az egyik telitalpú volt. Iszonyattal teli tekintettel bámultam rájuk, Finn pedig a hátam mögött kuncogott.
-          Finnick, most már hagynál minket gyakorolni? Nagy hiányosságokat kell kipótolnom!
-          Mostanában mindenki meg akar szabadulni tőlem – tárta szét a karjait, és már indult kifelé, amikor még megtorpant, és rám kacsintott. Úgy kuncogtam fel, mint egy idétlen tini. 

   Thelda a szemeit forgatva nyomta a kezembe az első pár cipőt, amelyiknek a sarka „csak” hét centis volt. A számat húzva gyömöszöltem beléjük a lábam, és kérdőn pillantottam fel.
-          Fel tudsz állni benne anélkül, hogy megkapaszkodnál valamiben? – kérdezte, a hangjában türelmetlenség csengett.
-          Nem – vágtam rá, mire türelmetlenül felém nyújtotta a karját.
   Körülbelül másfél órát szenvedtünk, mire az összes cipőt végigpróbáltam, és végre elfogadhatóan néztem ki járás közben. Thelda már eléggé felpaprikázta magát a szerencsétlenségemen, engem viszont nem érdekelt. Inkább nevettem, ezzel próbáltam oldani a feszültséget, na meg a lábamba nyilalló fájdalmat.
   Később Finnick körbevezetett az épületben. Nem mintha annyira lett volna hozzá kedvem, de jobb volt, mint a lakosztályunkban rohadni. Leültünk a közös étkezőben, és azonnal megrohamoztak minket az avoxok. Itallapokat hoztak, de nekem az teljesen kínai volt, szóval Finn választott helyettem is. Pár perc múlva ki is hoztak valami hatalmas, színes löttyöt, a tetején gyümölcsökkel.
-          Ez mi? – kérdeztem gyanakvóan, bár hihetetlenül jól nézett ki.
-          Koktél – mondta Finn, és szürcsölni kezdte a sajátját.
-          Ugye nincs benne alkohol? – Magam is meglepődtem, mennyire nem bízom ezekben a kapitóliumi cuccokban.
-          Tudom, hogy nem bírod, szóval ebben nincs.
   Nos igen, ez a lötty valami elképesztően finom volt. Nem tejes volt, mint a turmix, emiatt sokkal frissítőbb is. Melegség töltött el, hogy Finnick ilyen jól ismeri az ízlésem. Felnéztem rá, de az arca hirtelen egész más színt öltött. A szája résnyire kinyílott, a szemöldökeit pedig összevonta. Óvatosan pillantottam hátra a vállam fölött, de gyorsan el is kaptam a tekintetem.
   A terembe a testvérpár, Cashmere és Gloss lépett be, feltűnően jókedvűen. Finnick állkapcsa megfeszült, és higgadtan rám nézett.
-          Szerintem ide fognak jönni, ne ijedj meg tőlük. Kicsit hangosak, de ennyi.
   Bólintottam, de igenis megijedtem. Finn gyanúja pedig beigazolódott.
-          Odair! – kiáltott fel Gloss, és Finnickhez lépett, mire ő felállt, és egy férfias kézfogással kísérve örömöt színlelt. – Zavarunk? – kérdezte, és rám sandított. A szemei azonban egy kicsit mintha túl sokáig időztek volna rajtam.
-          Attól függ – mondta Finnick, és visszaült. Cashmere kihúzta a mellettem levő széket, és kezet nyújtott.
-          Cashmere. – A hangja udvarias, és visszafogott volt.
-          Annie. – Próbáltam a lehető leghiggadtabb hangon válaszolni, ami nem volt túl könnyű.
-          Szóval a kis Annie Cresta – dőlt hátra Gloss, és intett az avoxoknak, hogy inna valamit. – Rég láttunk. És már nem is vagy olyan kicsi.
   Lesütöttem a szemem, mert a férfi szemei olyan szorgalmasan fürkésztek, hogy szinte meztelennek éreztem magam. Finnick is észrevette, mert a keze ökölbe szorult, és kissé ellenségesen méregette Glosst.  
-          Milyen volt az út? – próbálta oldani a helyzetet Cashmere, aki a kérdést inkább nekem címezte.
-          Kényelmes – mondtam félénken, és arra gondoltam, hogy lehet ilyen hülye kérdést egyáltalán kigondolni, nem hogy feltenni.
-          Az, viszont nekünk most mennünk kell. – Finnick felállt, kezében a koktéljával, és sürgetően pillantott le rám. – Azt hozd nyugodtan!
   Azzal én is felkaptam a magam italát, és Finn után eredtem.
-          Majd találkozunk! – intett a testvéreknek úgy, hogy hátra sem nézett. Én viszont igen, az arcuk nem kis meglepődést tükrözött.
   Miután kellően távol értünk, megtorpant, és jelentőségteljes tekintettel rám meredt.
-          Ez a segg már szinte rángatta le a ruhát rólad a szemeivel! Nem hiszem el…
-          Észrevettem – mondtam kissé szárazon.  
-          Ne bízz benne, rendben?

   Bólogattam, de közben hitetlenkedve néztem rá. Nem hogy Glossban, de még a kiképzőkben sem fogok megbízni.

2013. július 20., szombat

7. rész

   Egy madár szállt fel hirtelen a sűrűből. Ijedten torpantam meg, a szemem és az orrlyukaim kitágultak. Nehéz volt lenyugodni, az Első és Második Körzet kiválasztottjai bárhol lehettek.
   Az éjszaka sötétje fekete kupolaként borult az aréna fölé, és váratlanul megszólalt a himnusz. Hiába voltam biztonságtalan helyen – pont egy tisztás szélén -, újra megálltam. Látni akartam az arcát, ahogy ünnepélyesen kivetítik. Először a Harmadikból jött lányt mutatták, aztán rögtön jött ő. De a látványtól felsikkantottam. A haja tiszta vér volt, ahogy az egész arca is, szemei üvegesen bámultak.
   A hajamba mélyesztettem az ujjaim, és szinte téptem. Össze kellett szorítanom a fogaim, hogy ne zokogjak fel hangosan. De miért láttam őt így? Miért?
   Le kellett kuporodnom, nem bírtam tovább állva. Az ujjaimra meredtem, de azonnal hátra is estem: a két kézfejemről csöpögött a vér, olyan volt, mintha egy piros festékkel teli vödörbe mártottam volna. Rémülten, halkan nyöszörögve kezdtem őket rázni, de hasztalan volt. Kétségbeesett mozdulatokkal törölgettem a fűbe, a ruhámba, de semmi sem történt.
   Már nem tudtam visszatartani a zokogást. Az ujjaim a számra szorultak, és remegve próbálták bennem tartani a kitörni készülő könnyeket.
   A hirtelen jött ágyúdörrenéstől talpra ugrottam, és kilőttem. Esetlenül rohantam a fák közé, miközben a torkomból állatszerű hangok törtek elő. A jobb vállamat ekkor valami hátrarántotta. Hangosan sikítottam fel, és hanyatt estem, egyenesen a földre. Felnéztem, de csak egy fenyő törzsének rohantam neki. A földhöz lapultam, de az egész testemet zokogás rázta. Keresnem kellett egy helyet, ahol lenyugodhatok. Azonnal.
   Feltápászkodtam, és akkor hirtelen megpillantottam. Egy faágról lógott egy vékony kötélen, és lassan forgott, mintha frissen akasztották volna fel. Kole feje volt. Hátratántorodtam, nekiesve egy újabb fának. Megőrültem, éreztem, az egész testemben. Nem igaziak, csak képzeled, nyugodj le, Annie – szűrtem a fogaim között, miközben leroskadtam a földre, és összegömbölyödtem. Újra megszólalt az ágyú.

   Zihálva, verejtékben úszva ébredtem. Arról az éjjelről álmodtam, amikor az egész kezdődött. Amikor először kezdtem el furcsaságokat látni, olyan dolgokat, amik aztán utána majdnem egy évig kísértettek.
   Szörnyen önzőnek éreztem magam, amikor óvatosan megráztam Finnick vállát, annak ellenére, hogy látszott rajta, őt is rémálom gyötri.
   A szemei riadtan pattantak fel, de hirtelen megnyugodott, amikor látta, hogy csak én vagyok az. Közelebb csusszant hozzám, és hangosan felsóhajtott.
-          Nem tudsz aludni?
   Megráztam a fejem, mire még közelebb csúszott, és a kezét a hajamra téve megcsókolta a homlokom. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a lábaink összegabalyodjanak.
-          Te is rosszat álmodtál – mondtam halkan.
-          Nagyon rosszat. Nem tudom, vissza tudok-e aludni…
   Egy pillanat múlva jöttem rá, hogy ha nem ébresztem fel, akkor talán – ha nyugtalanul is -, de végig tudta volna aludni az éjszakát. Újra elfogott a bűntudat.
-          Kole-t láttam – böktem ki hirtelen. Finnick feltornászta magát, és az ágytámlának dőlt.
-          Anns, az autóban befogtad a füled. Megint…?
   Az ajkaim megremegtek. Valóban hallottam valamit, ami majd megőrjített, ami majdnem szétrepesztette a fejem.
-          Azt hiszem… - válaszoltam halványan.
   Finn kinyúlt, és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Láttam a szemében a csalódottságot, de megértettem. Évekig tartott, amíg sikerült szinte teljesen meggyógyulnom, és tudom, hogy Finnick sokat szenvedett az elején. És azt is megértettem, hogy félt. Félt, hogy az utolsó héten, amikor együtt lehetünk, már nem leszek egészen önmagam. Magamban megfogadtam, hogy küzdeni fogok ellene.
-          Aggódom érted. Amiatt, hogy hogy fogod bírni ezt az egészet.
-          Egyértelmű, hogy sehogy. Nem tervem megnyerni ezt a Viadalt, Finnick.
   Finnick szinte ingerülten nézett le rám. Aztán hirtelen újra meglágyult az arca, de a hangja szigorú volt.
-          Ne menjünk bele ebbe, semmi értelme. Lehet egy nem ide illő kérdésem? – Felemeltem a fejem, és bizonytalanul bólintottam. – Mondd, Annie… Szerelmes voltál a társadba?
   Leesett az állam. A témaváltás túl váratlan volt. Vajon mennyi ideje járhatott ez a kérdés a fejében? Lehet, hogy már évek óta? Egy kis ideig csak elkerekedett szemekkel bámultam Finnicket, mint akit rajtakaptak valamin. Ezen még sosem gondolkodtam el, de hirtelen nem is értettem, hogy miért érdekli ez őt. Kole-ra gondoltam, akit már a Viadal előtt ismertem, és aki olyan kedves volt velem mikor kiválasztottak minket. Aki legalább arra meg tudott tanítani abban a pár napban, hogy hogy emeljek föl egy baltát, és aki a szövetségesem lett az arénában. És akire annyira fáj visszagondolni a mai napig. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
-          Ez miért fontos? – Éreztem, hogy elpirulok, hogy zavarba jövök. Finnick nem válaszolt, a szemében gyanakvást véltem felfedezni. – Úgy beszélsz, mintha még élne… Egyébként, nem! Legalábbis, azt hiszem. Csak felnéztem rá! – A válaszom kicsit ingerültebbre sikerült, mint akartam.
-          Nem értem, miért vetted támadásnak a dolgot.
-          Mert úgy kérdezted! – csattantam fel. Az idegességtől zihálva kezdtem venni a levegőt, Finnick pedig meglepetten bámult rám.
   Nem fogtam fel azonnal, hogy milyen stílusban válaszoltam. De amikor megtörtént, a számra szorítottam a kezem, talán azt remélve, hogy a tenyerem visszaszívhatja az egészet. Éreztem, hogy megbántódott, láttam rajta.
-          Nem így szántam, bocsánat, én… Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem bírom.
   Azzal felpattantam, és kiviharzottam a fülkéből, még mielőtt Finnick bármit is szólhatott volna. Reménykedtem, hogy utánam jön, de nem tette.
   Egy ablak után kutattam, amit ki lehet nyitni, amin ki lehet hajolni. Azonban hiába rángattam bármelyiket is, azok zárva voltak. Végül abban a kocsiban kötöttem ki, ahol a falon egy hatalmas plazmatévé volt fellógatva, középen pedig egy igen kényelmesnek tűnő, lila kanapé terpeszkedett. Valószínűleg itt nézték meg az aratások ismétléseit.
   Felkapcsoltam a villanyt, és már majdnem lehuppantam a kanapéra, amikor valami felmordult. Ijedten ugrottam félre, majdnem lerántva egy vázát a dohányzóasztalról.
   A kanapéról Marcus ült fel, még mindig morogva, összeszűkített, álmos szemekkel. Ásított egy hatalmasat, majd lassan észrevett. A meglepett pislogásra nem sok mindent tudtam mondani, csak bámultam rá.
-          Hát te? – szólalt meg panaszos hangon, és lerúgta magáról a takaróját. – Majdnem rám ültél!
-          Fogalmam sem volt, hogy maga hobbiból kanapékon alszik… - tettem karba a kezeim.
   Marcus a szemeit dörzsölgette, és bosszúsan nézett rám.
-          Szóval? Adjam át a kanapét, ezt akarod?
-          Legalább menjen arrébb, hogy bekapcsolhassam a tévét!
-          Miért, Odair nem sorolta fel a kiválasztottakat?
-          A saját szememmel akarom őket látni. – A hangomból sütött az ingerültség, pedig nagyon próbáltam rejtegetni. Marcus kelletlenül csúszott arrébb.
   A kezembe vettem a távirányítót, és már nyomtam volna le a visszajátszás gombot, amikor hirtelen zokogás kezdte el rázni a vállam.

   Marcus felém tartotta a pohár vizet, én pedig szipogva elfogadtam. Nagyon szégyelltem magam. Tudtam, hogy most szánalmasnak tűnök, gyengének, habár ezt már az aratáson is bemutattam… A mentorom szemei fáradtan, és egy kicsit kíváncsian fürkésztek. Nem mertem ránézni, csak a hideg vizet szürcsölgettem.
-          Szóval? – kérdezte aztán. – Tudok valamit segíteni?
-          Dehogy tud. – A hangom megremegett, szóval inkább csendben maradtam.
-          Hát – kezdte, és az egyik lábát szórakozottan a kanapéra emelte. – Azért vagyok mentor, hogy ha kell, akkor mentoráljalak. Vagy nem ilyen jellegű a probléma?
   Erre nem tudtam mit mondani, mert magam sem tudtam, mi a probléma. Nem azért, mert nem volt ott, hanem mert egy időben annyi minden összejött, hogy már számon tartani sem tudtam. Nagy levegőt vettem.
-          Meg fogok halni – mondtam fojtott hangon, szinte beletörődően. – Félek az arénától, félek a többiektől, és féltem Finnicket. Talán ő is meghal… Sőt…
   Marcus egy kis ideig emésztette a szavaim, és csak azután válaszolt:
-          Miért vetted a fejedbe, hogy meg fogsz halni?
   Ködös tekintettel meredtem rá. A szemeimet újra elhomályosították a könnyek, de összeszorítottam a fogam, és most nem fakadtam sírva.
-          A bolond lány, aki egy tőrt sem tud rendesen használni, ráadásul most a Kapitólium nőit is magára haragítja azzal, hogy együtt van Finnick Odairrel. Ez tényleg biztató! Ráadásul teljesen függ tőle, és ha nélküle kéne tovább élnie, az még a halálnál is rosszabb lenne. Igen, azt hiszem nincs okom az aggodalomra.
-          Tudod mit látok?
   Sötéten néztem rá, az ujjaim a poharat szorították. Legszívesebben elroppantottam volna.
-          Egy fiatal nőt, akinek komoly problémái vannak önmagával, meg úgy mindenkivel. Próbálja ellökni magától a segítséget, de anélkül teljesen elveszik, nem tud boldogulni. Baja van az egész világgal, és legszívesebben most is a fejemhez vágná azt a poharat, mert azt hiszi, direkt gúnyolódom rajta. Régen más voltál.
-          Maga nem ismer engem – mondtam sötéten.
   Megvonta a vállát, azzal felnyalábolta a takaróját, és elindult a fülkéje felé.
-          A helyedben elgondolkodnék ezen, mielőtt túl késő lenne.
   A tévé fekete képernyőjét bámultam, és hallottam, ahogy egy ajtó csapódik. A düh egyre erősebben lángolt fel bennem, és olyan erősen rámarkoltam a pohárra, hogy az ujjaim belefájdultak.
   Marcus szavai visszhangoztak a fejemben, és halk nevetéstől rázkódtam meg. Milyen furcsa! Itt vagyok én, akinek sosem jó semmi, és még a hangulata is félpercenként változik. Zseniális.
   Úgy döntöttem, visszaindulok, habár féltem a Finnel való találkozástól. Mindenesetre előre kitaláltam, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni, és egy hosszú monológot előadni a bennem kavargó ezernyi érzésről.
   Halkan nyitottam ki az ajtót, abban reménykedve, hogy Finnick már alszik, azonban nem így volt. Az ágyon ült, törökülésben, arcát a kezébe temetve. Felemelte a fejét, és intett, hogy menjek oda mellé. Merev léptekkel indultam meg, és örömmel nyugtáztam, hogy Finn mosolyog. Még ha csak halványan is.
-          Tudod, hogy mennyire tudlak hiányolni negyed óra alatt? – kérdezte, és magához húzott. Örömmel bújtam hozzá.
-          A hirtelen hangulatváltozásaimat is? – dünnyögtem a vállába.
-          Aha, elvégre hozzád tartoznak. Figyelj, átgondoltam, és tudom, hogy most nehéz neked. Néha nagyon máshogy viselkedsz, de ígérem, hogy segíteni fogok.
-          Én pedi… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Finnick hirtelen a tenyerébe fogta az arcom, és gyengéden megcsókolt.
   Felemeltem a kezem, hogy eltaszítsam magamtól, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Talán ez volt az, amivel megpecsételte az előbbi kijelentését, nem tudom.

-          Soha ne tegyél nekem olyan ígéretet, amit nem tudsz majd betartani – mormolta, és újra megcsókolt.