78. rész

Sziasztok!

Nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani, és igazából kezdeném is a magyarázkodással. Amikor nyáron elkezdtem a történet írását, annyira megtetszett az egész, hogy hamarosan meg is nyitottam a blogot, rakosgattam ki a részeket... és akkor még semmi probléma nem volt. Tengernyi idő, ötletek tucatjai, és a többi. Ám jött a suli, és a dolgok megnehezedtek, egyre kevesebb időm lett, fáradt voltam, mikor hazaértem, de azért elírogattam a részeket, kitartottam, de kezdtem rohamosan beérni magam. Tudjátok, nem vagyok a híve annak a módszernek, hogy azelőtt írom a meg a fejezetet, mielőtt kiraknám. Már hónapok óta ezt a játékot űzöm: rohanok, mert szorít a határidő, és mindig csak egy-két résszel járok a blog előtt. Ezt nem akarom, főleg, hogy lassan itt a befejezés, és azokat a fejezeteket tényleg úgy akarom megírni, ahogy azt kell, és ahogy az nekem tetszik, nem akarom összecsapni. Mert igen, ezt látom a mostanában feltett fejezeteimen, és nem vagyok elégedett. Szóval, elhatározásra jutottam. Szeretnék kérni tőletek 2 hét türelmet, addig ugyanis szeretném végleg befejezni a történetet, de úgy, hogy az igényes legyen, és ne kelljen rohannom. Tényleg, szinte fizikai fájdalmat okoz, mert rohadt nagy bűntudatom van, és kérlek titeket, hogy ne haragudjatok, de azt hiszem ez a helyes döntés. Szóval, hogy összefoglaljam, a következő részt előreláthatólag két hét múlva fogom feltölteni, talán kicsit kevesebb. Rajtam múlik, és mindent meg is fogok tenni, mert méltó befejezést szeretnék, és szerintem ti is. Tényleg sajnálom. 

Ölel titeket: Flo

   A korlátnak támaszkodtam, és összehúztam magamon a kabátomat. Kócos tincseim az arcomba csaptak, de egy idő után már nem foglalkoztam velük, és az előttem elnyúló betonpályára irányítottam a figyelmemet. Páran már melegítettek, az arcuk kipirult, és nem is akartam elképzelni, mennyire fázhatnak abban a sima pulóverben, de a kedvük mégis jónak tűnt. A vidám beszélgetések között meghallottam Finnick nevét is, és láttam, ahogy a válluk fölött rám pislognak néhányan.

   A pálya mellett egy kis épület állt, gondolom a felszereléseknek. Omladozó vakolata, és a falát szegélyező kőtörmelékek nem tették valami szép látvánnyá, de ahogy megpillantottam a négy embert kilépni belőle, akaratlanul is elmosolyodtam.

   Finnick egy középkorú, magas férfival beszélgetett éppen, ahogy a pálya közepe felé sétáltak, és úgy tűnt, nem is vett észre. Nem igazán akartam csak úgy odafutni, így hát inkább a helyemen maradtam. Az egyik fiatal férfi futott eléjük, majd még néhány másik, és valamit Finn felé kiáltott, mire mindenki idétlen nevetésben tört ki, ő viszont csak rám emelte a tekintetét. Ilyen messziről nehéz volt kivenni az arckifejezését, de azt reméltem, hogy azért valamennyire örül nekem.

   A többiek felé kiáltott valamit, és futni kezdett a korlát felé, az irányomba. Felegyenesedtem, és körbefontam a felsőtestem a karjaimmal, úgy figyeltem, ahogy közeledik. Fokozatosan lassított, és az utolsó két métert már sétálva tette meg. A haját szürke kötött sapka takarta el, de ő is ugyanúgy kabát nélkül flangált, mint a többiek, lábai erős alakjára ráfeszült a nadrágja.

-          Annie – szólt, és mindkét kezével rámarkolt a korlátra. – Hát te?  

   Elmosolyodtam, és legszívesebben áthajoltam volna a korlát fölött, hogy megcsókoljam, de inkább csak a gondolattal játszottam el. Zsebre dugtam a kezeim, és felpislogtam kissé nyúzottnak tűnő arcára.

-          Gondoltam megleplek – feleltem halkabban, mint szerettem volna. A háttérben újabb röhögés hangzott fel, és kezdtem rájönni, hogy rajtam, vagy rajtunk nevetnek. Legalábbis a ránk vetülő pillantásokból ezt szűrtem le. A középkorú férfi rápirított a fiatalokra, akik abban a pillanatban elhallgattak, Finnick pedig eközben gondterhelten vakarta a fejét a sapkáján keresztül.

-          Ne foglalkozz velük- vonta meg a vállát. – A legidősebb tizennyolc éves, semmi komolyság nincs bennük. 

   Hangosan sóhajtottam fel, és lesütöttem a szemem. Úgy tűnt, nem igazán örül annak, hogy itt vagyok, és ez elég rosszul esett, amit nem is akartam előtte leplezni. – Nem foglalkozom. Zavarok? – A hangomból akarva-akaratlanul is áradt a csalódottság, mire Finn arca a következő pillanatban meglágyult.

-          Hogy zavarnál? De nem kéne itt kint álldogálnod, nagyon beteg leszel. Nem vigyáznod kéne inkább magadra? – Lazán a mellkasa elé fonta a karjait, és figyelmesen fürkészte az arcom, mintha keresne ott valamit. - Megígérted, hogy…

-          Tudom, Finnick, tudom – vágtam a szavába. – Akkor… megyek is. – Kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek szúrós, alattomos könnyekkel. A francba is! Fogalmam sem volt, miért vagyok ilyen érzékeny, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt, csak sietve megfordultam, és lépdelni kezdtem a lefelé vezető lift felé.  

   Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábaimat, az remegtek, ahogy próbáltam magamban tartani a bőgést. Erőszakosan töröltem meg a szemem, és halkan szipogtam egyet. A csalódottság mellett méreg izzott fel a mellkasomban, és olyan kedvem lett volna hirtelen megütni valakit, jó erősen… A szívem mélyén azt vártam, hogy Finnick majd utánam fut, de nem tette. Óvatosan pillantottam hátra a vállam fölött, és amikor kiszúrtam a könnyeimen keresztül légiesnek látszó köröző futókat a pályán, már végképp elkeseredtem. De Finnick nem azért küldött el, mert nem akart látni. Azért, mert aggódott értem, a szívem mélyén pedig tudta ezt, ám a hiszti valamiért már régen érett bennem.

   A lábaim nem a lift felé vittek. Megtorpantam, és a másik irányba fordultam, és határozott léptekkel a romok felé indultam. Felszegtem a fejem, és habár az arcomon folytak a könnyeim, mégis dacosan meneteltem az úti célom felé. Nem értettem, miért fájt ennyire, és igazából arra sem tudtam rájönni, hogy mégis mit vártam.

   Átvágtam a csupasz fennsíkon, rajta a száraz, fagyott aljnövényzettel, és a kőkemény talajjal. Hamar megpillantottam az emberek néhai otthonainak maradványait. Meggyorsítottam a lépteim, a szél hátulról fújta az arcomba a hajamat. Legszívesebben az összeset kitéptem volna ebben a pillanatban, de úgy, hogy egy idegesítő szál se maradjon.

   Olyan sebezhetőnek, hisztérikusnak és szánalmasnak éreztem magam, hogy szinte fájt. Mikor elértem az első omladozó, szürke házfalat, már hangosan sírtam a süvítő szélben, és még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi az oka. A számra szorított kézzel, félig vakon botladoztam a szétszóródott kőtörmelékek között, néha majdnem nekiütközve egy kóbor romhalmaznak. Egy kis idő után, mikor már végképp a világ legszerencsétlenebb teremtményének éreztem magam, nekitámasztottam a hátam egy magas falnak, melyen szinte nagyobb helyet foglaltak el a hézagok, mint a téglák, és elkiáltottam magam.

   Levegő után kapkodva figyeltem, hogy hogyan verődik vissza a hangom mindenfelől, de még a völgyből is. Megcsóváltam a fejem, és vacogó fogakkal guggoltam a fal tövébe, az arcomat a kezembe temetve. A testem rázkódott, a fejemben mindenféle gondolat cikázott, kiütve a másikat, vagy éppen egymásba olvadva.

   Valami nincs rendben velem, gondoltam, és éreztem, ahogy a gerincoszlopomon felkúszik a hideg. Nagyon nincs.

-          Add ide a karod – szóltam halkan, és a kezembe fogtam Johanna csuklóját.

   Szörnyen nehéz volt lenyugodni, de amikor megtörtént, már úgy sem éreztem jónak ezt az egészet. Sajgott a fülem a metsző széltől, és persze tudtam, hogy mindent magamnak köszönhetek, mégis minden egyes apró rezdülés idegesített. Johannához sem szívesen jöttem most, de az ígéretemet be kellett tartanom, a kúrát nem lehetett abbahagyni csak úgy.

   Felemeltem a lefertőtlenített tűt, és nemes egyszerűséggel a lány karjába nyomtam a morflingot. Fogalmam sem volt, milyen érzés lehet drogként használni, de akkor és ott nagyon szívesen kipróbáltam volna.  Johanna halkan felszisszent, majd felsóhajtott, és puhán, elégedetten lehunyta a szemeit. Az ölembe ejtettem a kezeimet, együtt az üres ampullával, és beharaptam az alsó ajkam. Ma Johanna valahogy nem volt képes nyugton maradni, kifejezetten izgatottnak nézett ki. Óvatosan tanulmányoztam beesett arcát, és azon gondolkodtam, vajon mi történhetett, ami ennyire felpörgette. Tudtam, hogy nem a morfling az oka; máskor is kapott már tőlem, mégsem viselkedett így, ráadásul most egy kisebb adagot adtam be neki.

-          Fura vagy – állapította meg még csukott szemmel, tekintetét a plafonnak emelve.

-          Kösz – vontam fel a szemöldököm, és a hátamra vetettem magam Johanna ágyán. Alaposan kinyújtóztam, hogy aztán méltatlankodva pillantsak az elégedett lányra. – Erre van szüksége a dílerednek, pontosan.

   Johanna elnevette magát, és ledobta magát mellém, szórakozottan ropogtatva az ujjait. Az elmúlt napok alatt kezdtünk egyre jobban kijönni egymással, és eddig elég jól tűrte azt, hogy folyamatosan csökkentem a drogadagját.

-          Úgy értem, zsenikém – magyarázta rekedten. – hogy totál letört vagy, meg ilyen… hullaszerű. Nem tudom. Nem tudom kifejezni magam, bocs, de olyan…

-          Ne beszélj hozzám, mikor be vagy lőve. – A mutató,- és középső ujjaimat a homlokomra nyomva, összeszorított szemmel válaszoltam. A hasamra gördültem, és a párnába fúrtam az arcom, olyan erővel, hogy szinte belefájdult.

   Johanna méltatlankodva mordult fel, és egyszerűen a hátamra simította a tenyerét. A testem megfeszült, de egy kis idő múlva hálásan ernyedt el. Nem volt kedvem beszélni erről az egészről, és úgy tűnt, Johanna sem igazán kíváncsi rá. Beszívtam a párnája illatát, és hagytam, hogy a felsőm hátát birizgálja, csipegesse, miközben halkan motyogott magában, néha pedig felkuncogott, mint aki becsípett egy nehéz nap után. Elmosolyodtam a gondolatra, és azt kívántam, bárcsak előttem lenne most egy feles, amitől egyébként valószínűleg elhánytam volna magam. Nem igazán bírtam az alkoholt, és már egész kis mennyiségtől is képes volt elködösülni a fejem, vagy rosszabb esetben rosszul is lettem. Elég sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor ez kicsit kínos volt, tekintve, hogy a Királynő legénységében nem igazán vetették meg a férfiak az alkoholt. Ebből rögtön Finn jutott eszembe – a szigorú kapitány, aki senkit sem engedett inni munka közben, nem úgy, mint a legtöbb másik hajón, és aki igazából csak akkor emelte fel a hangját, ha valaki megszegte a szabályait. Hosszú volt nála a póráz, de ha vége volt, akkor bizony vége volt. Egyszer rettenetesen kikelt magából, amikor az egyik új halász a hajón jól betintázott az egyik mellékkabinban, utána meg levizelte a korlátot, az ő szeme láttára.

   Arrébb gurultam az ágyon, és kinyújtottam a karom, az ujjaim a padlószőnyeget súrolták. – Szóval – kuncogott fel Johanna. – Milyen a házasélet?

   Nem feleltem, a szemeim dacosan koncentráltak a szemközti falra. Nem mondhatom, hogy nem vagyok boldog, de a dolgok közel sem alakultak olyan rózsaszínűn, ahogy elképzeltem. Ahogy visszagondoltam arra, amit ma délelőtt éreztem, nem is értettem magamat, és azt sem, hogy min húztam fel magam ennyire. Hiszen Finnicknek valahol igaza volt, egy influenza nem segített volna abban, hogy kilókat szedjek magamra, hogy egészségesebb legyek. – Összevesztetek? – kérdezte kótyagosan, szinte kiolvasva a gondolataimat.

-          Nem – feleltem halkan, visszagördülve a hátamra. – Nem, csak nem töltünk együtt annyi időt, amennyit szeretnék. Nem akarok ráakaszkodni, vagy ilyesmi, de komolyan kezdek féltékeny lenni azokra a rohadt edzésekre, meg a megbeszélésekre… Mi a szarnak kell edzenie?

   A homlokomra tapasztott tenyérrel, összeszűkült szemekkel méregettem a plafont, miközben Johanna válaszára vártam. – Hát, ez egy szabály itt – vonta meg a vállát. – Tizennyolc év alatt mindenkinek kötelező…

-          Finnick ezer éve nem tizennyolc éves már – vágtam a szavába sötéten, de aztán felsóhajtottam. – Jó, ez most tök önző tőlem. Szeret mozogni, tudom, értem, de nem akarom, hogy csak reggel meg este lássuk egymást.

   Johanna felvonta a szemöldökét, és flegmán megrántotta a vállát, mintha nem igazán hatotta volna meg a magyarázatom. – Ő, aha. De ezt nem róhatod fel neki, mert nem azért van ennyi munkája, hogy téged elkerüljön. Nem olyannak ismerem, mint aki félrecseszi a sarokba a függetlenségét olyasvalaki miatt, akit nem szeret, érted.

-          És… azt hiszem, titkol valamit. Láttam rajta, úgy ismerem már, mint a tenyerem, és…

-          Te is titkolózol – kotyogott közbe a lány, miközben rövid, növésben lévő haját birizgálta, ami rendetlenül összekócolódva állt szerteszét. – Nem mondtad el neki a kis rosszullétedet, meg hogy konkrétan visszaestél abba a kis világodba. Oké, hogy azért, hogy ne aggódjon érted, de abba nem gondolsz bele, hogy ő is ezért nem mond el dolgokat?

   Annyira igaza volt, hogy szinte fájt. Elhúztam a szám, és ügyetlenül felkönyököltem, folyamatosan rágva a szavait. – Johanna, van itt még valami. – Feltornázta magát az utolsó mondatomra, és érdeklődve várta, hogy magyarázatot is fűzzek hozzá. – Nem akarok belemenni a részletekbe, mert… egyszerűen nem. De… Finnicknek van egy lánya. Két éves, és a szeme teljesen ugyanolyan, de…

-          Ez nem lep meg – mondta egyszerűen Johanna. – Szerinted mit csinált azokkal a kapitóliumi libákkal, hm? Hát nem kártyáztak, az tuti…

-          Én ezt a dolgot nem tudom ennyire félvállról venni – vágtam rá. – Ha Finn tudna róla, biztos, hogy meg akarná ismerni. De nem akarom csak így az arcába vágni, legalábbis amíg tart a háború.

-          Annie. – Johanna olyan komolyan szólt hozzám ahhoz képest, hogy az ereiben épp most is dolgozott a morfling, hogy megdermedtem. – Ne legyél hülye. Biztos, hogy nem csak egy gyerek maradt utána a Kapitóliumban, főleg, hogy hány éve is űzte ott az ipart?

-          Nyolc, majdnem kilenc – sóhajtottam keserűen. – De Leezáról tudunk, és ez a lényeg.

-          Oké, oké – hagyta rám a dolgot, és a szemét lehunyva dőlt hátra, mintha nem valami eget rengetően komoly témáról beszéltünk volna az imént.

   Nagyot sóhajtottam, és a hátára hajtottam a fejem. Szórakozottan kezdtem játszani néhány rakoncátlan barna tincsével, aztán unottan összefonogattam őket, kicsi, csacska fonatokat kapva. Ő pedig egy szót sem szólt, csak lehajtotta a fejét a párnára, és hagyta, hogy szabadon birizgáljam.

   Letérdeltem a kulcsra zárható szekrény elé, és az ingjeim alá gyömöszöltem az ampullákat. Sóhajtottam, és olyan alaposan takartam őket be, ahogy csak tudtam, majd becsuktam az ajtót, és kétszer is elfordítottam a kulcsot a zárban, majd a bútor alá csúsztattam a kis tárgyat.

   Hátrapillantottam a vállam felett, amikor valaki motoszkálni kezdett az ajtó mellett, majd kattanást hallottam, a következő pillanatban pedig Finnick lépett be. Hideg fuvallatot és zord erdőszagot hozott magával, és úgy tűnt, először észre sem vesz. Csak akkor szúrt ki, mikor már lehuppant az ágy szélére, a szemeiben az a fajta kimerültség tükröződött, ami jólesik az embernek. – Szia, cuki – köszönt halkan, mire a szám akaratlanul is mosolyra húzódott.

-          Szia.

-          Beszélnünk kell, igaz? – Aggódva vonta össze a szemöldökeit, én pedig halványan, az alsó ajkamat beharapva bólintottam.

   Feltápászkodtam, és egy határozott mozdulattal ültem az ölébe, felé fordulva. Kesztyűs kezei a derekamra simultak, zöld szemei csillogva fürkészték az arcom. Szóra nyitottam a szám, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, a gondolatok abban a másodpercben szívesebben maradtak volna inkább gondolatok. Ezért inkább gyengéden lehúztam a fejéről a sapkát, és elkezdtem letekerni a nyakából a sálat. Finn eközben megszólalt:

-          Tudom, hogy elhanyagoltnak érzed magad. Igazából mindent le tudok olvasni a viselkedésedből. És én… még nem tudok ezek változtatni. Mármint a kiképzések időpontján, azon, hogy mennyit tárgyalok… Bárcsak többet tehetnék, de én itt nem vagyok nagy hal, csak egy kicsi, aki teljesíti a nagy parancsait. – A hangja ugyanúgy fáradtan, és halványan csengett, mint amilyen álmosnak nézett ki az arca.

   Nem is gondolkodtam mit teszek, csak közelebb hajoltam hozzá, úgy, hogy az orrunk finoman összeérjen, végül ő csókolt meg először. Halkan felsóhajtottam, és még közelebb húzódtam hozzá, miközben az ujjaim a tarkójára simultak. – Mikor leszünk már túl ezen? – kérdeztem csendesen, és éreztem, hogy enyhén elszorul a torkom. – Haza akarok menni. Azt akarom, hogy ne kis halak legyünk, hogy ugyanolyan legyen az élet, mint amikor…

-          Sosem lesz már olyan, Annie – rázta meg a fejét. – Te is tudod.

   Értetlenül bámultam rá. Miért ne lehetne olyan? Nem mehetünk vissza a tengerhez, hogy mezítláb közlekedjünk mindenhova, hogy éjszaka ficánkolhassunk a vízben, miközben az egész part a nevetésünktől harsog? Tudtam, hogy a háború megváltoztat dolgokat, nagyon sok dolgot. De mindig úgy képzeltem el az egészet, hogy egy szép nap vége lesz a harcoknak, mi pedig felszállunk a vonatra, hogy aztán kiszálljunk a Negyedik Körzetnél, és mindent hasonlóképp folytassunk, mint eddig.

-          Na jó. Figyelj, mondanom kell valamit. – Finnick aggodalmasan fürkészett, a szemöldökei ráncba szaladtak. Várakozva néztem a szemébe, de rosszat sejtettem. A szívem a torkomban dobogott, és egyszerűen nem mertem levegőt venni. – Lehet, hogy nem jó ötlet elmondani, de a feleségem vagy, és nem helyes, hogy nem tudsz róla.

-          Mi az? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

-          Ann, ezek az edzések nem arra valók, hogy fenntartsák a kondimat. Vagyis igen, pont hogy arra, de nem olyan okból, amit te gondolnál. – Szünetet tartott, mintha meg akarta volna gondolni magát, de végül folytatta. – Feladatot kaptam, pontosabban önként jelentkeztem.

   Hihetetlenül rosszat sejtve távolodtam el tőle, a kezeim elengedték őt. – Milyen feladat?

-          Kicsikém… - Finn közel hajolt, és a két tenyerébe fogta az arcom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Már csak egy vizsga van hátra, ami eldönti, hogy mehetünk-e, vagy nem. De úgy érzem, hogy át fogok menni, és azt szeretném, ha elfogadnád. Nem kell egyetértened, de… Figyelj…

-          Bökd már ki! – szóltam élesen, mire Finnick hadarva felelt.

-          Ha minden a terv szerint megy, pár nap múlva a Kapitóliumba utazunk.

77. rész

Hahó!
Oké, oké, lehet, hogy gáz, de reklámoznám itt a másik helyet, ahol elérhettek. Tumblr Na, ez nem annyira ide tartozott, viszont a másik, amit el szeretnék mondani... Hogy a történet pár hét múlva (ha jól számolok) bizony véget ér. Hú, de erről még ráérek beszélni, csak olyan furcsa belegondolni... Mindenesetre jöttem a következő résszel, köszönöm az eddigi kommenteket :)
 

 Délben indultam, ebéd helyett. Tudtam, hogy nem túl jó ötlet kihagyni egy teljes étkezést, főleg, hogy Finnick tuti megtudja valakitől, aminek általában a féltéséből adódó szentbeszéd a vége. De nem tehettem mást; ilyenkor volt a legnagyobb pangás a kórházi szárnyon, és a legkisebb esély arra, hogy bárki olyannal összefussak, akivel nem kéne.

   Mikor tegnap közöltem a tervem Johannával, először ledermedt, és csendesen megjegyezte, hogy még a fejét is leordítottam, annyira nem akartam morflingot hozni neki Edie-n keresztül. Aztán felfogta, hogy komolyan gondolom, és örömében megint megölelt. Valahogy tudtam, hogy ennek az időszaknak előbb-utóbb vége lesz, mert ő nem az a szeretetteljes fajta, és abban sem lehettem biztos, hogy nem használ ki. A lelkiismeretem azonban nem hagyott volna nyugodni, ha nem segítek neki azok után, amiket értem tett az Arénában és itt, a Tizenhármasban.

   Megpróbáltam örömöt színlelni, amikor összefutottam Edie-vel a folyosón. Hangosan fújtam ki a levegőt, és boldog mosolyt erőltettem magamra, ami elég műre sikeredhetett, már a szám merevségéből ítélve. Szerencsére úgy tűnt, eléggé siet; a kezében csiptetős mappát szorongatott, laza kontyba fogott hajából néhány zilált tincs lógott az arcába. Máskor biztos örültem volna, hogy szakít rám egy kis időt, most viszont legszívesebben leráztam volna, ahogy egy széles mosollyal az ajkán közeledett felém.

-          Szia! – csicseregte, és gyors lépteit olyan hirtelen állította meg, hogy a helyében én már orra buktam volna. – Mit csinálsz te itt? Ebéd van, kislány!

   Kényelmetlenkedve fontam a mellemre a karjaim, és megvontam a vállam. – Majd később megyek, most nincs étvágyam. Még van egy órám odaérni. Mi újság?

   Edie hadarva magyarázni kezdett a sok munkájáról, amit máskor igazán szívesen hallgattam volna, most viszont inkább tervezgetésre használtam fel azt a kis időt, amíg nem kellett válaszolnom. Ahogy elnéztem a válla fölött, széles folyosót láttam fehér csempével és falakkal, és néhány lézengő, köntösös beteggel, de a szokásos tömeg felszívódott. Tökéletes.

   Hevesen bólogattam, mikor Edie végre befejezte a mondanivalóját, és mélységesen megkönnyebbültem, amikor a fejéhez kapott, hogy rohannia kell. – Hova mész? – érdeklődtem ártatlanul, mire Edie megforgatta szemeit.

-          Már azt sem tudom, hogy hol a fejem, tök nehéz mindent észben tartani… Valamelyik vizsgálóba. Tizenhetes, talán. – Azzal felcsapta az egyik lapot a mappájában, és miután meggyőződött róla, hogy jól emlékezett, hangosan felsóhajtott.

-          Figyelj… nincs erre valahol egy öltöző? Úgy értem a tiétek. Szükségem lenne egy… - Élesen szívtam be a levegőt, mikor rájöttem, hogy a tervnek ezt a részét elfelejtettem kidolgozni. Az alsó ajkamba harapva pörgettem az agyam, miközben Edie egyik szemöldökét felvonva figyelt. – Egy hajgumira! – fejeztem be végül, de magamban elátkoztam magam, amiért ilyen hülye dologgal álltam elő. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, ahogy vártam a barátnőm reakcióját, de legnagyobb meglepetésemre ő csak megrántotta a vállát.

-          Bocsáss meg, de nincs időm kísérgetni, már így is…

-          Nem is kell! Csak mondd meg, melyik a szekrényed, én meg szerzek onnan egy hajgumit, mert már rohadtul irritál ez a haj. Szerintem valamikor fogok egy ollót, és lekaszabolom… - Tudtam, hogy gyanúsan viselkedem, és abból, ahogy Edie akkor rám nézett, nem voltam benne biztos, hogy odaadja majd a kulcsait.

   A csendet a kommunikarkötőjének éles csipogása törte meg, ami valószínűleg az egyik főnökének türelmetlen üzenetét juttatta el éppen hozzá. – Oké, oké – adta meg magát, és beletúrt a köpenye zsebébe, aztán szinte a hozzám vágta a kulcscsomót. – Hozd utánam a tizenhetes vizsgálóba, légyszi. Nem kéne csak úgy odaadnom, ha valaki megtudja… Csak akkor menj be, ha nincs ott senki, jó?

   Bólogattam, és figyeltem, ahogy egy éles mozdulattal sarkon fordul, és rohan a helyére. A mellkasom egy hangos kifújással emelkedett meg, az ujjaim rögtön körbefogták a csilingelő csomót. Ártatlanul pislogtam a mellettem elhaladókra, és igyekeztem a lehető legkisebb, legszürkébb maradni. Bekanyarodtam a női mosdóba, magamra zártam az egyik ajtót, majd leültem az ülőkére, és kiterítettem a kulcsokat az ölembe. Mindegyikhez egy kis bilétát csatoltak, amikre Edie gyöngybetűkkel kis számokat firkantott, vagy szavakat. Türelmetlenül fújtam ki a levegőt, de nem csaptam zajt; bárki bejöhetett, akár egy ápolónő is.

   Hátradőltem. Felidéztem, hogy Edie egyszer elmondta, a kórtermek ajtaját ugyanaz a kulcs nyitja, mint amelyik a kis éjjeliszekrényeket az ágyak mellett. Így hát kiválogattam pár kórterem kulcsát, és reménykedtem, hogy éppen üresek.

  Amikor kiléptem a mosdóból, a tekintetem idegesen ugrált mindenfelé, szinte már paranoiásan. Lopva pillantottam be a kórtermekbe, de mindenhol feküdt valaki, ezért befordultam az egyik mellékfolyosóra. Összehúztam magamon a pulóverem, és közben magamban szidtam a gyomromat, amiért így korog. Megmarkoltam a felsőmet a hasamon, mintha így elcsillapíthatnám az éhségem, és bekukucskáltam az első kórterem ablakán. Üresnek tűnt, és nem csak olyan „épp elhagyta a beteg” módon, hanem tényleg úgy látszott, senki sem használja. Viszont túl közel volt a főfolyosóhoz, így négy ajtóval arrébb léptem, az utolsó előttihez. Idegesen vigyorodtam el, ahogy ugyanazt az állapotot pillantottam meg, mint az első kórteremnél.

   Rögtön levert a víz. Nem időzhettem a folyosón sokáig, de benyitni ide egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint előre elhatározni a dolgot. Idegesen kapkodtam jobbra a fejem, a főfolyosó irányába, és amikor egy csoport bágyadt beteg csoszogott el előttem rajta keresztül, akaratlanul is belöktem, és besurrantam. Pár másodpercig az ajtóhoz lapulva ácsorogtam, a fülemben olyan hangosan dobogott a vér, hogy minden mást elnyomott. Lehunytam a szemem, hogy lenyugodjak, és gyorsan leküzdjem a váratlanul rám törő émelygést.

   Szerencsére olyan hamar elmúlt, mint ahogy jött, így végre körülnézhettem a kórteremben. Itt is ugyanúgy vegyszer erős szaga terjengett, ezzel együtt minden vakítóan fehérnek és tisztának látszott. A redőny nem volt lehúzva a folyosóra néző ablakon, és mikor ezt észrevettem, olyan rémülten és kapkodva oldottam azt ki, hogy majdnem leszabtam. A takaró olyan szabályosan volt az ágyra fektetve, mintha valaki vonalzóval mérte volna ki a helyét. Kinyújtottam a kezem, hogy végigsimítsak rajta, aztán gyorsan megráztam a fejem, és emlékeztettem magam, hogy miért is vagyok itt.

   Egyszerűen képtelen voltam normálisan gondolkodni, annyira túltengett bennem az adrenalin. A homlokomra szorított mutatóujjal pillantottam körbe a kórteremben, ami furcsán csendes volt a zümmögő gépek zaja nélkül. Megkerültem az ágyat, és leguggoltam az éjjeliszekrény elé, melynek alsó, nagyobb ajtaja persze zárva volt. Reszkető kézzel emeltem fel a 107-es kulcsot, a csomó eközben a levegőben himbálózott, és folyamatosan a térdemnek ütközött. Halkan szitkozódva tártam ki a kis ajtót, miután a zár kattant, de nem hagytam abba a folyamatos hátrakémlelést.

   Úgy bújtam bele az apró szekrénybe, mint egy mókus az odújába. A kőre támaszkodva igencsak sajgott már a térdem, de inkább kitartottam, és kapkodó mozdulatokkal kezdtem kibontogatni a szekrényben tárolt dobozokat. Emlékeztem, hogy Edie mindig innen szedte elő a nekem előírt nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat – így minden beteg mellett ott lehettek a szükséges készítmények, anélkül, hogy az ápolónak futkosnia kellett volna. Ez sokkal egyszerűbb megoldás volt egy olyan kórházban, ami ilyen sok embert látott el.

   Szinte azonnal megtaláltam a dobozt, amit Morfling felirattal címkéztek fel. Feltéptem a tetejét, majd óvatosan a járólapra öntöttem a tartalmát, ami kis, kemény anyagú tasakokból, bennük műanyag ampullákkal állt. Élesen szívtam be a levegőt, miközben felmarkoltam néhányat, és a pulóverem méretes belső zsebébe tuszkoltam őket, és így tettem a maradékkal is. Összesen nyolcat sikerült elraknom, de nem voltam benne biztos, hogy elég lesz ennyi, ám úgy sejtettem, ha túl sokat nyúlok le, talán észrevehetik. Sóhajtva gyűrtem össze az üres dobozt, és már épp zártam volna be a kis ajtót, mikor léptek hangzottak fel az eddig kihalt mellékfolyosón.

   A szívem abban a pillanatban úgy kezdett dübörögni, mintha ő is el akarna rohanni, mint én. Az ajkaim szétnyíltak, ahogy ijedten felugrottam, és az összetrancsírozott dobozt a mellemre szorítva járkálni kezdtem a kórteremben. Nem volt más választásom; térdre vetettem magam, és bekúsztam az ágy alá. Tányérnagyságúra nyílott szemeim nem mertek lecsukódni, és olyan picire húztam magam össze, hogy porszemnek éreztem magam. Hallottam a vér eszeveszett dobolását a fejemben, a fülemben, és egyszerűen nem mertem levegőt venni. Le kellett hajtanom a fejem, hogy elférjek, de a tarkóm még így is a matracnak nyomódott, a tagjaim fél perc után zsibbadni kezdtek.

   A zajok hamar elhalkultak, a mellkasom végre megemelkedhetett a megkönnyebbüléstől. Reszkető végtagokkal másztam ki az ágy alól, és kapkodva bezártam a kis szekrényt, ami szerencsére nem tűnt sokkal üresebbnek, mint amikor még semmit sem emeltem el. Talán nem fogják kiszúrni, gondoltam, és az ablakhoz oldalaztam.

   Rohantam, mikor végre kijutottam a kórházi szárnyról. A bakancsaim kopogásának éles visszhangját elnyelte a mellettem elsétáló emberek között áramló levegő. A lakófülkébe hevesen kalapáló szívvel, még mindig kissé adrenalintól túlfűtötten robbantam be, és szinte öntudatlanul, egy liszteszsák kecsességével zuhantam rá az ágyra. Halkan nyüszítettem fel, és a necces szituáció pörgött le a fejemben, amikor piros arccal és összevissza zagyválva adtam vissza Edie-nek a kulcsot, hogy aztán gyorsan felszívódjam a szeme elől.

   Megpróbáltam a lehető leghamarabb összeszedni magam. Meleg izzadság csorgott a halántékomról, a mellkasom fel és le ugrált, kényelmetlenül nekinyomódva a matracnak. Éreztem, hogy a pulóver nedvesen tapad a hátamra, és legszívesebben mindent lefejtettem volna magamról, hogy utána a zuhany alá álljak. Az egyik kezem a lepedőt markolta, míg a másik a felsőm belső zsebében turkált, és esetlenül szórta ki mellém annak tartalmát. A kis ampullák szétszóródva elernyedt testem mellett, bennük az átlátszó folyadék olyan nyugtalanul remegett, mint a kocsonya.

   Erőtlenül emeltem fel az egyiküket, hogy jobban megszemléljem. Lassan forgattam az ujjaim között a kis ampullát, és összeráncoltam a szemöldököm. Bele sem tudtam gondolni, hogy mi ad ebben örömet Johannának, hogy miért érzi jobban magát, ha a karjába lő egy adagot. Személy szerint sosem bíztam ezekben a szerekben, és inkább olyan dolgokkal kompenzáltam a félelmeimet, mint a körömrágás, vagy a magamban motyogás.

   Feltérdeltem, és az ágytámlának dőlve pörgettem végig magamban a továbbiakat. Ki kellett találnom, milyen adagokban adjam be Johannának a szert, és milyen gyorsasággal csökkentsem. Bele kellett számolnom azt is, hogy véges a tartalék, tehát nem húzhatom a dolgot az idők végezetéig. És ha ez még nem lett volna elég, Finnick elől is el kellett dugnom az ampullákat. Nem szívesen vettem magamra még egy titkot, ám volt egy olyan megérzésem, hogy nem lenne jó ötlet beavatni ebbe.

   Lehunytam a szemem, és halkan dudorászni kezdtem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Valamiért a Negyedik Körzet nászdala jutott eszembe elsőként, de ezzel együtt a keserű szájíz is megjelent. Meg sem tudtam számolni az apró dolgokat, amit rejtegettem Finn elől, és hiába tette ő ugyanezt velem, mégis bűntudat nehezedett a mellkasomra. Hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy ne a párnákon, hanem az ő testéhez préselődve feküdjek, és beszívjam azt a meleg, megnyugtató illatot, amit a bőrén éreztem. Rettenetesen viselkedem vele, gondoltam, és felsóhajtottam. Legszívesebben most azonnal megkerestem volna, hogy elmondjam neki, van egy lánya a Kapitóliumban, de tudtam, hogy haragudna rám, amiért eddig titkoltam. A szívem mélyén tisztában voltam vele, hogy nem rejthetem el előle örökké az igazságot, mert az Leeza felé sem lenne igazságos.

-          Ha ennek vége lesz – suttogtam magamnak. – Meg fogod tudni, Finn. Tudom, hogy talán örökre megharagszol rám, de tudnod kell. 

76. rész

   Mintha szerződést kötöttem volna Johanna Masonnel. Szinte éreztem, ahogy kimondtuk, hogy olyan köteléket fontam magunk közé, amit nem akarok és nem is fogok elszabni. Nem éreztem magam haragosnak azért, amiket mondott, sőt. Az elmémben megjelent a kép, ahogy befészkelem magam Finn meleg karjai közé, és valahogy képes voltam megérteni, mi hiányzik az életéből.

   Megértettem az érzéseit is, és habár az elején kissé önzőnek találtam az okait – mert a szavaiból azt vettem ki, hogy úgy gondolja, ő jobban megérdemelné ezt a fajta boldogságot -, ahogy jobban belegondoltam, inkább pont, hogy eljutott a tudatomig a lényeg. Talán én is ugyanezt éreztem volna, csak nem vagyok olyan, mint Johanna; én nem mondtam volna a szemébe.

   Miután Johanna megnyugodott, elengedtem őt, és elgondolkodva figyeltem, ahogy összegömbölyödik, és bebújik a takaró alá. – Johanna – szólítottam meg halkan. – Le kell szoknod. A morflingról, mielőtt tönkrevág. Nem teheted ezt magaddal, hallod?

-          De igen is tehetem – szipogta. – Bár már egy ideje nem jutottam hozzá, mert úgy őrzik a kórházban, mintha… szóval érted…

   Felemeltem a kezem, és határozottan megsimogattam a lapockáját, mire ő újra felszipogott. A plafonnak emeltem a tekintetem, és elgondolkodtam. Ha valaki jobban megfigyelte, komolyan látszott rajta, hogy valami nincs vele rendben. Az egész teste csont és bőr, a vállai szinte hegyesen meredeztek. Az arca jóval sápadtabban világított, mint általában, és olyan beesett volt, mint egy koponyáé. – Te… - nyöszörögte. – Te jóban vagy azzal a csajjal a kórházból… Annie, ha…

-          Nem! – vágtam rá, a hangom megemelkedett. – Baszki, nem! Nem foglak még jobban rászoktatni, inkább pont, hogy segítek lejönni róla!

-          Mégis hogy? – Nem nézett a szemembe. Szégyelli magát – jöttem rá, és megkocogtattam a feje búbját, hogy rám nézzen. Amikor ezt megtette, egyenesen a szemébe néztem, és nem engedtem el a pillantását.

-          Johanna, segítek, jó? Segítek.

   Úgy ült fel, mintha hatalmas fájdalmak kínoznák, majd elveszetten pislogott felém. A kezét a szájára szorítva próbálta magában tartani a sírást, mire kinyújtottam felé a karjaim, és újra megöleltem. Megint erősen kapaszkodott belém, miközben a nyakamba szipogott, én pedig csak lapogattam a hátát, ahogy tőlem telt. – Micsoda elbaszott életünk van – suttogta, és erősebben fúrta az arcát a vállamba. – Bocsánat, hogy úgy viselkedtem veled. Klassz csaj vagy.

   Nem tudtam erre mit válaszolni. Nem mondhattam azt, hogy én is ezt gondolom róla, mert az nem lett volna teljesen igaz. Inkább csak halványan elmosolyodtam, és erősebben öleltem, míg bele nem fájdultak a karjaim.

   Nem tudtam, elmondjam-e Finnek, amit ma megtudtam. Ahogy vigyorogva közelített felém a folyosón, egyre csak az járt a fejemben, hogy már túl sok titok emészt belülről, túl sok mindent eltakarok Finnick elől, pedig úgy lenne fair, ha nem titkolóznék. Ám ahogy a látszólag felhőtlenül boldog arckifejezését figyeltem, akaratlanul is megjegyeztem magamban, hogy ő is ugyanúgy vetít. Hogy igazából nem így érzi magát; persze örül, hogy láthat, de legszívesebben nem nevetne, csak némán átölelne, és megnyugvást keresne nálam.

   Amikor egy laza ölelésben forrtunk össze a folyosón, alig bírtam magam visszatartani attól, hogy elbőgjem magam. Az ajkaim finoman reszkettek, mikor az arcom a mellkasának préselődött, mikor az illata eljutott hozzám. – Finnick – suttogtam. – Beszélnünk kell.

   Az ajtó becsukódott, Finn pedig ijedt tekintettel fürkészte az arcom, mintha sejtene valamit. Megérintettem a vállát, és annál fogva letoltam az ágyra, majd elé álltam úgy, hogy a térdeink érintették egymást és karba fontam a kezeim.

-          Finnick, tudok róla – jelentettem ki gyorsan, amire a válasz értelmetlen, majd rémült arckifejezés volt.

-          Mi… miről? – habogta, és attól a pillanattól kezdve kerülte a pillantásom.

-          A Johannás ügyről.

   És akkor valami olyan játszódott le az arcán, amitől a szívem majdnem megszűnt dobogni. Megkönnyebbülés. Ismertem már a mimikáját, ismertem a mozdulatait, és rögtön tudtam, hogy megnyugodott, mert van egy ennél nagyobb titka. A düh olyan hirtelen lángolt fel a mellkasomban, hogy majdnem kitört belőlem a mérges zokogás, hogy majdnem püfölni kezdtem őt, de inkább csak elfordultam, és járkálni kezdtem, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

-          Igen… elmondta? – kérdezte, de a hangjából érzékeltem, hogy észrevette, kiszúrtam rajta valamit.

   A falnak dőlve sóhajtottam fel, egyszerűen nem értettem ezt az egészet. Őt, magamat, a bennem kavargó milliónyi érzést. Sírni akartam, zokogni, verni a falat, de erőt vettem magamon, nem hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam a láthatatlan erő. – El – mondtam elfordított fejjel, a hajam az arcomba lógott. Talán jobb is volt így. – Miért nem mondtad el? Amikor láttad, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy nem jön az esküvőre, miért hagytad, hogy azt higgyem, engem utál?

   Finnick lassan feltápászkodott, és két lépést téve előttem termett. Nem néztem a szemébe, csak éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, ahogy a teste az enyémnek préselődik, a fal pedig a hátamnak. Az agyam hevesen tiltakozott a gesztus ellen, a testem viszont már nem; egyszerre reszkettem az idegességtől és a zaklatottságtól, a hideg futkosott a gerincemen. – Ölelj vissza – motyogta a nyakamba, de én dacosan megráztam a fejem, mire ő csalódottan felsóhajtott. – Anns, engedd meg, hogy megpróbáljam megmagyarázni.

-          Csak tessék, ki gátol meg? – kérdeztem fojtott hangon, még mindig lesütött szemmel. Egy kicsit eltávolodott tőlem, és az ujjaival óvatosan az arcom elé lógó tincsek alá nyúlt, hogy megemelje őket. Éreztem a homlokomon a lélegzetét, a bőrömön a közeli jelenlétét, de a dühöm még nem párolgott el, és habár tudtam, hogy szemét módon viselkedem, nem hagytam magam. – Amúgy nem is mondta el pontosan, hogy hogy vesztetek össze, csak annyit, hogy féltékeny rám. Semmi konkrétat.

   Finnick óvatosan a kezemre kulcsolta az ujjait, és az ajkához emelte. Lehunytam a szemem, mikor az puhán a bőrömnek nyomódott, a szívem rögtön hevesebben kezdett dübörögni. – Tudom – mondta csendesen, zöld szemei figyelmesen fürkésztek. – Mi csak… szerintem mind a kettőnknek kölcsönösen elege volt a másikból, és amikor ketten voltunk, egyszer csak kifakadt. Én meg tudod, hogy nem szoktam az ilyeneket annyiban hagyni, főleg, ha olyanokat is a szájukra vesznek, akiket szeretek… vagy történetesen anyámat.

   Nem feleltem. Tudtam, hogy az édesanyja szörnyen érzékeny pont Finnicknél, hiszen nagyon sokáig önmagát hibáztatta a haláláért. Emlékeztem az estére, amikor teljesen megnyílt nekem, és elmesélte, hogy az anyukáját szó szerint kivégezték, miután ő nem volt hajlandó prostituáltként élni a Kapitóliumban, és hogy a temetés után nem sokkal kapott egy telefonhívást az elnöktől. Részvétem, Mr. Odair, micsoda tragédia! De remélem közben volt ideje átgondolni az ajánlatom… Itt tudatosult benne igazán, hogy mi, - és miért történt, így hát beleegyezett, mert rájött; Snow hívása burkolt fenyegetés is egyben. Az apja nem sokkal később hagyta őt egyedül, miután egyszerűen nem bírt a fiára nézni, akit a felesége halála miatt okolt. És tudtam, hogy akkor engedte meg az érzelmeinek először, hogy elragadják a jelenlétemben, és igen, talán aznap ismételtem el neki a legtöbbször egymás után, hogy szeretem.

-          Haragszol rám? – kérdezte, miután látta, hogy nem fogok válaszolni.

-          Nem, Finnick, én csak… - Tudom, hogy titkolsz még valamit – akartam mondani, de inkább hagytam a francba. Felpillantottam az arcára, és tudtam, hogy jó döntést hoztam a megadással, mert Finnick reménykedve pislogott rám, várva, hogy folytassam a mondatom. – csak nem értem, miért nem mondtad el előbb. De mindegy. Még mérges vagy Johannára?

   Finnick hátravetette a fejét, és színpadiasan sóhajtott fel. Kinyújtottam a karjaim, és a dereka köré fontam őket, a következő pillanatban pedig már hozzá is bújtam. Haragudni akartam rá, és duzzogni, de rájöttem, hogy képtelen vagyok, főleg azután, hogy leesett, mivel is bántotta meg Johanna igazából.

-          Nem akartam, hogy ez legyen – súgta. – És nem, nem haragszom rá már úgy, de tök látványosan kerül, amit meg megértek, mert én sem voltam vele valami finom. Főleg azután, hogy konkrétan… hm, nem szerelmet, de valami ilyesmit vallott be. Mindegy. – Erősen, mégis ezzel együtt gyengéden szorított magához, mintha meg akarná akadályozni, hogy elmenjek. Az arcomat a vállába fúrva kezdtem halkan szipogni, mígnem egy könnycsepp kószán beleolvadt az ingjének anyagába.

    Finnick ujjai megmarkolták a felsőmet a hátamon, ő pedig ügyetlenül ringatni kezdett, ami nem volt egy könnyű feladat így állva, főleg hogy a testem sóbálványként dőlt a mellkasának. – Hé, ne sírj. Semmi baj, holnap kibékülök vele, ígérem.

-          Nem csak erről van szó – nyögtem a könnyeimtől fuldokolva.

-          Hát miről? Anns, azért vagyok, hogy megvigasztaljalak, ha elmondanád… - Én viszont nem voltam hajlandó többet hozzáfűzni a témához.  Csak megráztam a fejem, jelezve neki, hogy nem fogok beszélni, a mellkasomban pedig annyi érzés kavargott egyszerre, hogy majdnem elszédültem. Olyan ellentétes árnyalatok, amik összekeveredve mind-mind bennem voltak, amik most szét akartak feszíteni. – Hogy tudnálak felvidítani? Ne sírj, légy szíves…

   Miután úgy nézhetett ki kívülről, mintha meg sem hallottam volna, Finnick felsóhajtott, és az ágyhoz vezetett, még mindig a mellkasának döntve a homlokom. Óvatosan vont le maga mellé, aztán csak magához szorított, miközben én összegömbölyödtem mellette, az arcomat a karja és törzse közötti helyre fúrva. Végül inkább a hasamra fordultam, és tocsogó szemekkel pislogtam fel rá, mint egy könyörgő kiskutya, ő pedig feljebb húzott magán, és hosszan megcsókolta a homlokom.

-          Ne sírj, Anns – ismételte. Szipogtam párat, és erőt vettem magamon; megtöröltem a szemem a takaró szélében, és rövid, remegő nevetés hagyta el a szám.

   Bebújva mellé már jobban éreztem magam, a testem az övének préselődött, és tökéletesen melléillett. A bensőmben dúló vihar azonban még mindig korbácsolta az idegeim vizeit, hiszen nem ment ki a fejemből az, amit ezen a napon hallottam, láttam, átéltem. Fogalmam sem volt, hogyan tovább; mit kezdjek ezzel a sok teherrel? Mit kezdjek a titokkal, amit Finnick rejtegetni próbál előlem, és mégis hogy segítsek Johannának leszokni a morflingról? Legszívesebben visszapörgettem volna az idő kerekét, hogy ki ne mondjam az ígéretemet, ami miatt felelősnek éreztem magam.

   Eközben Finn az egyik hajtincsemmel játszott, és először észre sem vettem, hogy beszél hozzám. – Még meg sem mutattam neked a szigonyomat, amit Beetee készített. Pedig ha ezen túl leszünk, jön velünk haza!

-          Majd megnézem – mondtam halványan, és a mellkasának nyomtam az arcom.

-          Nagyon király – folytatta, a hátamat simogatva. – Először még csak elektromossággal működött, mert minden extra van rajta, és mindig rá kellett kapcsolnunk valami erőforrásra, de két hét alatt szépen elkezdett működni anélkül is, mert fokozatosan vettük le az áramról, pont úgy, ahogy Beetee megtervezte.

   A szívem kihagyott egy ütemet, és olyan váratlanul pattantam fel, hogy Finnick először fel sem fogta, hogy már nem a karjaiban fekszem. Eltátottam a szám, miközben az előző mondata visszhangozott a fejemben. A hajamba túrtam, és a falat bámulva kapkodtam levegő után.

-          Annie? – ült fel aggódva Finn, de leintettem.

-          Se… semmi baj – feleltem. – Jól vagyok. Nagyon is.

   Sietve bújtam vissza az ölelésébe, de a fejem máshol járt. A kórházi szárnyban levő folyosókat és szobákat vette sorra, és olyan megkönnyebbülés kerített hatalmába, hogy örömmel bújtam oda Finnhez, mint egy menedékhez. Nem tudtam, mi vár rám, de az igen, hogy meg kell próbálnom.

75. rész

   Az elmélkedés volt az az időszaka a napnak, amit a legkevésbé vártam. Ilyenkor mindenkinek kötelező volt a lakófülkéjébe vonulni, és parancsra pihenni, de én pont kifogtam azt a szerencsés helyzetet, hogy az ember, akivel egy szobában laktam, állandóan valami fontos dolgon ügyködött, így egyedül maradtam.

   Amióta az óvodában dolgoztam, ezt a kis időt sokszor a kicsikkel tölthettem, ami azért sokkal könnyebbé tette a dolgot. Négy napja dolgoztam Laura Craig-nek, aki végül elmondta, hogy Tea és Clara elismerően nyilatkoztak rólam, így maradhatok. Akkor csak szerényen mosolyogtam, és halkan megköszöntem a bizalmat, ám a belsőmben élő körülbelül tizenöt centi magas, és sokkal szókimondóbb, bátrabb Annie ugrándozni és sikítozni kezdett, miközben néha elejtett egy-két örömkáromkodást, mintha az olyan érett dolog lenne. 

   Szóval négy napja minden reggeli után rögtön az óvoda felé vettem az irányt, a gyerekek pedig mindig a tapsolós játékért könyörögtek, aminek a társaimmal együtt engedtünk is. Tetszett nekik a ritmus, és a dal azokról az állatokról, amiket még elképzelni is nehezen tudtak.

-          Annie néni, tudsz még tanítani vajamit? – kérdezte az egyik kisfiú pöszén, miközben elnevette magát.

   És tanítottam is. Dalocskákat, mondókákat, de persze nem vettem el a munkát a többiektől, csak kicsit hozzátettem. Amikor a délutáni alvásra került a sor, Clara elővett egy vastag mesekönyvet, én pedig Teával együtt betakargattam a piciket, és plüssállatokat bújtattam melléjük, ahogy kérték. Aztán mi is letelepedtünk, sőt, tudtunk keríteni magunknak plédet is, amivel aztán nyakig beterítettük magunkat, ahogy a falnak dőltünk. Csendesen hallgattunk, de néha összenéztünk, és ekkor elkuncogtuk magunkat. Ahogy teltek a napok, Teával úgy alakult a munkakapcsolat csendes és friss barátsággá, ami mindkettőnknek megfelelt.

   A következő napon megint Finnick nélkül vettem délben az irányt az étkező felé. Meglepett, hogy mennyire nem zavar a dolog, vagy hogy pontosabban fogalmazzak: nem vettem a szívemre.

   Minden ugyanúgy ment, ahogy eddig. Beálltam a sorba, elvettem a tál levest a konyhástól, amit most valamiért annyira nem kívántam, hogy az valami hihetetlen, de igyekeztem nem foglalkozni a dologgal. Amikor az asztalhoz értem, még nem volt ott mindenki, így hát kissé felengedettebben ereszkedtem le a helyemre. Nem sokkal később Johanna foglalt helyet velem szemben, még a szokásosnál is kedvetlenebbül.

   Véletlenül kaptam csak el a pillantását, de ahogy ez megtörtént, nem néztem el. Barna szemei elgondolkodva fürkészték az arcom, ő maga pedig szokatlanul csendesnek tűnt. Kérdőn vontam fel az egyik szemöldököm, mire Johanna észrevétlenül megvonta a vállát, és sóhajtott. Szinte hallottam a fejemben a néma beszélgetés jelentését:

-          Jól vagy?

-          Maximum annyira jól, mint egy darab szar, amin átment egy kicseszett nagy úthenger.

   Elképzeltem, ahogy Johanna ezt mondja, mire halványan elmosolyodtam. Ahogy rápillantottam, észrevettem, hogy próbálja leplezni, de az ő szája sarkai is felfelé görbülnek. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam inkább a levesre koncentrálni, amit most egy tál mosléknak láttam, annyira nem fűlött hozzá a fogam. Belemártottam a kanalam, és megkóstoltam, de úgy éreztem, hogy az arcom menten zöldbe vált, ha még egy falatot eszem, így inkább gyorsan lehúztam a vizemet.

   Unottan támasztottam az állam a tenyeremre, és hallgattam az asztalunknál megszokott monoton háttérzajt: Beetee és Gale diskurálását különböző technikai cuccokról, amiket még elképzelni sem tudtam. Megint csak teljesen véletlenül pillantottam Johannára, aki viszont úgy tűnt, elég régóta szuggerál, hogy ránézzek. Már eltűntette az ebédjét, most pedig kerek szemekkel biccentett az ajtó felé. Hátranéztem a vállam fölött, de senkit sem láttam ott, és semmi okot arra, hogy miért mutogat a lány arra felé.

   Akkor esett le, amikor ő türelmetlenül felállt, a széke majdnem felborult a hirtelen mozdulattól. Felkapta a tálcáját, és köszönés nélkül, dühös léptekkel távozott, mire én is felugrottam, és sebesen lépkedve követtem. Ahogy körbenéztem, sehol sem láttam, de azért leadtam a tálcámat, és épp elgondolkodva léptem ki az étkezőből, amikor valaki berántott az ajtó mellé.

   Megugrottam, és kiáltani akartam, de gyorsan visszatartottam, ahogy megpillantottam Johannát. – A francba! – sóhajtottam, mikor sikerült kikecmeregnem a kezei közül. – Muszáj így rám ijeszteni folyamatosan?

   Úgy tűnt, a lány jól szórakozik a reakciómon, mire legszívesebben újra taszítottam volna rajta egyet, mint már majdnem egy hónapja a Kiképzőtermeknél.

-          Bocs – vonta meg a vállát. – Az asztalnál azt próbáltam veled közölni, hogy gyere ki velem, de nem igazán esett le.

-          Rájöttem – forgattam meg a szemeim, és már lenyugodva fújtam ki a levegőt. – Egyébként beszélni akarok veled. Bár, ha jól gondolom, te sem csak azért hívtál, hogy megijessz.

-          Ja. Meghívsz a szerelemfészekbe, vagy jössz hozzám?

   Tíz perc múlva már Johanna lakófülkéjében üldögéltünk a földön, az egyik szőnyegen. Fáztam, ezért kerített nekem egy elég ronda, de azért jó puha polárpulcsit a szekrényéből, és érdeklődő tekintettel telepedett le velem szemben. Ahogy körbepillantottam, valahogy egyáltalán nem lepődtem meg; rendetlenség uralkodott a szobában, a levetett ruhái szétdobálva, és úgy látszott, őt ez egyáltalán nem zavarja. – Szóval – kezdte. – Itt voltál, még hetekkel ezelőtt.

-          Amikor bekopogtam, de belerúgtál az ajtóba, hogy takarodjak? Ja. – Zavartan a mutatóujjam köré csavartam az egyik hajtincsem, és közben éreztem, ahogy a gyomrom halkan morogni kezd. Talán mégsem volt a legjobb ötlet otthagyni az egész ebédet.

-          Akkor mit akartál? – Először azt sem tudtam, hogy reagáljak. Csak bámultam rá, mintha nőtt volna még egy feje, majd felvontam a szemöldököm, a karjaimat a mellkasom elé fontam.

-          Vajon mit akartam? Örültem volna, ha ott vagy az esküvőn. Azelőtt este pedig Finn mondta, hogy veszekedtetek, és ezért nem akarsz eljönni. – Kifújtam a levegőt, hogy érzékeltessem, csalódtam benne, de úgy tűnt, nem hatom meg különösebben. – És az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy ott leszel, és nem egyedül kuksolva töltöd az estét. De nem jöttél.

   Johanna az ölemben összekulcsolt kezeimre meredt, mintha a szavaimat rágná, értelmezné szép lassan. Végül megcsóválta a fejét, és halkan beszélni kezdett. – Elég genyó módon viselkedtem, tudom. Meg Finnick is jogosan haragudott… haragszik rám.

-          Nem haragszik – vágtam közbe meglepetten, de Johanna egy pillantásával belém fojtotta a szót.

-          De igen, haragszik. Maximum neked nem mondja. De én látom rajta, meg úgy néz rám, mint valami nyálkás féregre, mert oké, tényleg jogosan, meg minden, de…

-          Johanna – szakítottam újra félbe. – Megtudhatnám, miért vesztetek össze? És miért nézne rád úgy, mint egy féregre? Oké, haragtartó, sokszor durcás meg minden, de nem tudom elképzelni, hogy…

-          Pedig képzeld csak el – bólintott fáradtan. – És nem mondom, hogy nem szar érzés, de már el kell fogadnom. Pedig barátok voltunk, erre… figyelj, először rád voltam mérges.

   Értetlenül hőköltem hátra, annyira meglepett ez a kijelentése, ami valahogy sehogy sem illett az előző mondatai mellé. Miért lett volna épp rám mérges? Meg akartam tőle kérdezni, de egy szó sem jött ki a számon. Inkább azt mondtam ki, ami már olyan régóta nyomta szívemet. – Johanna, én a barátod akarok lenni, nem az ellenséged. Nem értem, hogy miért viselkedsz velem így, de nekem meg ez szar érzés! – Csendesen akartam ezeket közölni vele, de a mondanivalóm végére már hisztérikusba fordult át a hangom. Johanna úgy bámult rám, ahogy azelőtt még soha. A szemei tükröztek felém már dühöt, szánalmat, nevetést, de bűntudatot még nem. Őszintén megijedtem, a fejemben mindenféle rémkép pörgött le arról, hogy Johanna mit követhetett el, ami miatt talán rám haragudott…

-          Nyugodj már le… nem feküdtem le vele meg ilyenek, ha ilyen dolgok fordultak meg a fejedben! Oké, nem jogos, ahogy viselkedtem veled, de próbálj megérteni! – Reszketett a hangja, mintha sírni akarna, de láttam a szemében, hogy nem fog engedni a könnyeinek.

-          Próbállak – fújtam ki a levegőt, és a falnak dőltem. Hirtelen rettentően fáradtnak éreztem magam, mintha valaki egy köpenyt kanyarított volna a vállamra, ami olyan nehéz, hogy rögtön elálmosodom a súlyától. – De amíg nem árulod el nekem a részleteket, addig nem tudlak.

   Johanna ebben a pillanatban szánalmasan kicsinek tűnt. A fejemben újra átéltem a közös szenvedést azalatt a pár másodperc alatt, ami ahhoz kellett neki, hogy összeszedje magát. Igen, a barátja akartam lenni, egy ember, akivel kölcsönösen segíthetik egymást, és megértik a másik félelmeit. Mert bármennyire is szerettem Finnicket, ő nem volt ott a Kapitóliumban abban a hónapban, és habár megnyugtathat, vagy bólogathat, miközben kiöntöm neki a szívem, mégsem értheti teljesen. Igaz, ő is fogságban volt évekig, de egy teljesen más értelemben és viszonyok között. Éppen ezért igyekeztem figyelni a lányra úgy, hogy ne bizonytalanodjon el, hogy megbízzon bennem és végre a szövetségesének tekintsen, ahogy az Arénában.

-          Cresta, az egész azért volt, mert féltékeny voltam. És vagyok.

   Fogalmam sincs miért, de az első reakcióm egy rövid, éles nevetés volt. Aztán lassan felfogtam a szavait, a lényeg eljutott az agyamig, és a mosoly az arcomra fagyott. A vállaim beestek, ahogy elnyílt ajkakkal és lesújtott tekintettel a szemébe néztem, ami megtelt könnyekkel, és az egyik oldalon egy átlátszó, nedves kis csík csordogált le sápadt arcán.

-          Tessék? – böktem ki, egyik kezemmel a pulóverbe kapaszkodva a hasamon. – Féltékeny? – Hátrébb csúsztam. Johanna féltékeny rám? Ezért volt rám mérges? Tehát ezért nem jött el az esküvőnkre, és ezért hajtott el a múltkor olyan durván, amikor beszélni akartam vele. – Te szerelmes vagy Finnickbe? – bukott ki belőlem, miközben kerek szemekkel, a torkomban dobogó szívvel meredtem a lányra.

-          Nem! – csattant fel, és sietve megdörzsölte az arcát, hogy a könnyek gyorsabban száradjanak fel onnan. – Nem, nem mondanám… nem azért vagyok féltékeny, mert ő téged szeret és nem engem.

   Semmit sem mondtam, csak bámultam rá, miközben a szemeimet forró, szúrós könnyek árasztották el, az ajkaim pedig tehetetlenül reszketni kezdtek. Johanna lehajtotta a fejét, és a szájára szorította a tenyerét, miközben megpróbálta visszafojtani a sírást, és közben érthetően beszélni. – Persze ő nem csak egy barát nekem, de nem vagyok belé szerelmes, mert én olyan érzésekre már nem tartom magamat képesnek… Vagy tudja a halál! Én csak… néztem, hogy milyen boldog vagy, hogy mennyire egyenesbe jött az életed, hogy mennyit nevetsz meg, hogy milyen rózsaszín ködben élsz a háború alatt és dühös lettem, mert te indultál kevesebb eséllyel, mert te voltál az, akiről kevésbé gondoltam volna, hogy ilyenek megtörténhetnek vele… én meg itt maradtam egyedül a lakófülkémben meg a kórtermekben a kibaszott morflinggal, és…

-          Morflingot szedsz? – vágtam a szavába, erőszakosan próbálva visszanyelni a zokogást. Az agyam még mindig nem igazán fogta fel azt a nagy zűrzavart, ami az előbb kiáramlott Johannából, de ez a részlet azonnal feltűnt.

-          Ja – felelte erőtlenül. – Tolom, mint a talicskát… Bassza meg, most is jó lenne egy löket…

-          Johanna! – Ügyetlenül kecmeregtem a térdemre, hogy fölé magasodjak, és a vállába markoltam, még magamat is meglepve. – Mit gondoltál? Miért nem mondtad előbb?

   Ahogy az arcomba nézett, rögtön elbizonytalanodtam. A szemeiben düh lángolt szinte pirosan, de az ujjaim egyszerűen nem bírták elengedni a vállát, úgy markolták, mintha a létezésük múlt volna rajta. – Engedj el, te kurva, vagy kitépem azt a csodaszép hajad! – sziszegte gúnyosan, külön kiemelve a hajamról szóló részt.   - Akkora pofont akarok levágni neked, hogy lerepüljön a fejed. De nem teszem, szóval szállj már le rólam!

   Zavartan, tátott szájjal meredtem rá, a szemem előtt furcsa, rémisztő képek játszódtak le. Hát mit tett ez az egész Johannával? Sőt, mit tett velünk? Megérte?

   Az ujjaim szorítása reszketegen lazult meg, a lány pedig kitépte a vállát a tenyereim alól.

   Bénultam kuksoltam a hideg padlón, miközben a gyomrom folyamatosan panaszkodott, de nem törődtem vele. Johanna az ágyán feküdt, az arcát a párnájába temetve, rázkódó vállal. Zokog, állapítottam meg magamban, de közben milliónyi idegtépő dolog kavargott bennem. Vajon Johanna bevallotta az érzéseit Finnek? Még mindig nem igazán értettem, hogy milyen érzésekről lehet szó, ha nem szerelemről, de többről, mint barátság, és hogy milyen féltékenységről, ha nem rám irigy, azért mert Finnick engem választott.

   De aztán eszembe jutott a nap, amikor Marcus megmutatta azokat a fájlokat, amik annyira felkavartak, hogy az életemet is kihánytam utána. Ki segített rajtam akkor? Johanna. Ő rángatott vissza a tudatomhoz, és ő maradt ott velem, amíg megnyugodtam. Nagyot nyeltem, ahogy elhatározásra jutottam, és tudtam, hogy nem lesz könnyű, főleg azok után, amiket ma bevallott nekem. De nem bírtam otthagyni egyedül, zokogva, összetörve.

   Az ágyhoz botorkáltam, szinte rázuhantam, majd erőtlenül feltápászkodtam, és közelebb húztam magam hozzá. A hóna alá nyúltam – meglepődtem, mennyire kicsinek tűnt a súlya -, és megemeltem, hogy ügyetlenül magamhoz szorítsam. Azt hittem, ellök majd magától, vagy akár meg is üt, de nem ezt tette; a karjai olyan erősen fonódtak körém, hogy alig kaptam levegőt, az arca kétségbeesetten keresett menedéket a vállamban.

-          Figyelj ide – szóltam határozottan. – Abbahagyjuk az ellenségeskedést, érted? Barátok vagyunk, a Nagy Mészárlás óta, én tudom. Nem hagylak egyedül, jó?

-          Rendben – válaszolt szipogva, alig bírta kipréselni magából a szavakat. – Barátok.

74. rész

Halihó!

Elég jó kedvem van mostanában, már nem mintha nem lenne épp megint írói válságom. Azt vettem észre, hogy az elég sokszor itt van, de igyekszem átvészelni ezeket a hosszú időszakokat, és kitartani... Szerintem most is épp kilábalok belőle. Ti viszont élvezzétek a tavaszt, a meleget, mert az ugyanúgy jön, mint az írói válság.:3 

Ölel Titeket: Flo

   Hátradőltem a székben, ahogy mostanában megszoktam. A párnázott háttámla által keltett érzés eléggé tetszett, szóval igyekeztem így maradni a lehető legtöbb ideig, de persze figyelnem kellett. A Dr. Pennel folytatott terápiáim kezdtek átcsapni sima beszélgetésekbe, amik szinte mindenről szóltak, sokszor már nem is a belső gondjaimról.

-          Unatkozol itt, nem igaz? – kérdezte a doktor egy halvány mosollyal az arcán, miközben lépett a bábujával, én pedig finoman megrántottam a vállam.

-          Azt hiszem. – Ő rögtön felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan kijavítottam magam: - Igen. Rettenetesen. – Kötöttünk egy megállapodást: én őszinte leszek vele, és megpróbálok határozottabb lenni, ő pedig meghosszabbítja a kezeléseinket fél órával. Ezt én kértem, mert az, hogy a kezelőorvosommal társasozzak, meg a történeteit hallgassam a körzetről, sokkal csábítóbbnak hangzott, minthogy a lakófülkében kuksoljak egymagamban. – De maga is tudja; Finnick dolgozik, Edie dolgozik, és nincs senki más, akiben teljesen bíznék. Szóval… nem tudok mit kezdeni.

-          Ami azt illeti, tud. – Dr. Penn hátradőlt, ugyanolyan mozdulattal, ahogy én, és bajtársias pillantást váltott velem. – Gondoltál már arra, hogy munkába állj itt?

   Elgondolkodva meredtem az asztal lapjára. Nem mintha fájt volna a munka gondolata, sőt. De szinte semmihez sem értettem a főzésen, takarításon meg az úszáson kívül, és nem hittem, hogy egy mentálisan beteg lányt szívesen látnának-e mondjuk a konyhában. – Nem, de szívesen dolgoznék, ha lenne valami lehetőség. – A markomba fogtam a dobókockát, és az asztallapra hajítottam, majd diadalittasan elvigyorodtam, ahogy megláttam a plafon felé néző hat fekete pöttyöt. A bábumért nyúltam, és átléptem a célvonalat. Ez volt ma a harmadik játszmánk, és a sorozatos nyereségeimből kezdtem arra gyanakodni, hogy Dr. Penn hagy győzni.

-          Mit vállalnál el szívesen? – kérdezte, miközben elkezdte elrakni a táblát, meg a kellékeket. Lopva pillantottam az asztalon álló digitális órára, ami fél ötöt mutatott, a meghosszabbított „kezelés” végét.

-          Bármit – vágtam rá kissé csalódottan. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mit kezdjek majd magammal, ha egyszer elmentem innen.

   Felálltam a székből, és rövid léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, mikor a kezelőorvosom utánam kiáltott. – Tényleg bármit? Mindennek utánanézhetek?

-          Persze – bólintottam sietve. Nem tudtam, mi lehet olyan munka errefelé, ami olyan borzalmas lenne, hogy ne vállalnám el.

   A kórházi szárnyon már ismerősnek számítottam, így úgy sétáltam végig az emberektől zsúfolt folyosókon, mint a lakófülkénk emeletén. Ápolónőket kerülgettem, ismerősöknek biccentettem, és igyekeztem nem túl hamar kiérni a betegszobák közül. Míg addig, amíg itt kellett laknom feszélyezett ez a környezet, most már inkább otthonosnak éreztem, mert itt ismertem a legjobban a járást.    

   A hír, hogy Dr. Penn talált nekem munkát, két nap elteltével érkezett. Épp Finnt kísértem el az egyik megbeszélésére (hogy aztán a tárgyalóteremnél visszaforduljak, persze), amikor észrevettük, hogy egy idegen ember áll a szárnyas ajtó előtt.

   Csontos, magas nő volt, vékonyszálú gesztenyebarna hajjal, és keskeny szájjal. A pillantása kissé bizalmatlannak, meg valami fura módon hitetlenkedőnek tűnt, ahogy közelebb értünk, és akaratlanul is közelebb húzódtam Finnickhez. Köszöntünk az idegennek, Finn pedig még egyszer átölelt, és megígérte, hogy lassan ritkulni fognak a programjai, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár másodpercig még pislogtam utána, de végül megráztam a fejem, és elindultam visszafelé, amikor a nő utánam kiáltott. – Várjon!

   Lassan fordultam meg, és megpróbáltam felidézni a doki szavait azzal kapcsolatban, hogy itt nem kell félnem azoktól, akiket nem ismerek, nem fog bántani senki.

-          Ön Annie Odair, igaz? – Felvont szemöldökéből arra következtettem, hogy nem vagyok neki valami szimpatikus. Bólintásomra élesen szívta be a levegőt, és a kezeit maga előtt összefonva közelebb lépett. – Laura Craig vagyok, a pszichológusa, Dr. Penn szólt, hogy lenne egy lelkes jelentkező a be nem töltött posztunkra, bár…

   Meglepetten pislogtam rá, és úgy álltam ott, mint egy sóbálvány, de aztán felfogtam, amit mondott, és akaratlanul is kihúztam magam, majd a fejemhez kaptam. – Ó, persze! Én… tényleg lelkes vagyok. Bármit elvégzek.

-          Bár – folytatta az előbb be nem fejezett gondolatát, nem nehezen kiszúrható éllel a hangjában. – Vannak fenntartásaim, de a doktor nagyon elismerően beszélt magáról, és szerinte sokat javult az állapota. Így hát… inkább jöjjön, útközben elárulom a részleteket.

   Zavartan követtem a kimért hölgyet, akinek egyenes tartása és kissé fagyos pillantása nem sok jóra utalt a szememben, de inkább nem mutattam ki, mennyire kívánok egy másik főnököt. – Tudja, a Tizenharmadik Körzetben nincs sok gyermek, bár ezt gondolom észrevette – kezdte, és szünetet tartott, mintha a válaszomra várna. Megköszörültem a torkom, és bólintottam.

-          I-igen – feleltem kissé bizonytalanul; nem igazán értettem, hova akar kilyukadni.

-          De azért vannak kicsik. Óvónő viszont annál kevesebb. – Felcsillanó pillantásomra egy kissé lenézővel válaszolt, és leintett, még mielőtt örömömben válaszolhattam volna. – Nem fogjuk kinevezni óvónőnek, viszont… segíthetne nekünk a kicsikkel. Persze megnézem, hogy hogy teljesít ma, és az alapján döntöm el, hogy maradhat-e.

-          Köszönöm – habogtam. – Megpróbálok nem csalódást okozni, én…

   Ennél jobb lehetőséget nem is kaphattam volna. A gyerekek általában féltékenyek a kisebb testvéreikre, vagy idegesítőnek tartják őket és – bár bennem is megvoltak persze ezek a hajlamok -, én szerettem inkább tisztába tenni Aidát és Mac-ket, még ha az öcsém születésekor még csak három éves voltam is. Anyám sokszor elmesélte, hogy én is ott ágaskodtam a pelenkázó asztal mellett, és figyeltem, ahogy ő foglalkozik a dundi, pihe-puha bőrű testvérkémmel. Aidánál aztán már sokkal aktívabban besegítettem, és ha a szomszédságunkban baba született, velük is szívesen játszottam, vagy egyszerűen csak megérintettem őket, beszívtam a finom babaillatot, amit a kicsik anyukái általában egy kedves mosollyal tűrtek.

   Alig mertem levegőt venni, ahogy beléptünk a barátságos, rajzokkal kitapétázott ajtón. Elmosolyodtam, mert egy meleg kis folyosóra érkeztünk, melynek falai szintén a kicsik által alkotott festményekkel, firkákkal volt beborítva. Felpillantottam, és a plafonon is vidám mintákat vettem észre, bár látszott, hogy elég régen voltak újrafestve a figurák, akik között inkább kitalált lények voltak, mintsem kutyák, vagy macskák.

   Laura Craig megtorpant a mattüveggel fedett következő ajtó előtt, és szembefordult velem. Újra végigmért, mintha el is feledkezett volna róla, hogy nem most találkozunk először, majd bólintott, és benyitott. Már léptem volna utána, amikor egyszerűen csak becsukta az orrom előtt az ajtót, aminek én majdnem nekiütköztem. Kifújtam a levegőt, és várakozva támaszkodtam neki a rajzokkal kitapétázott falnak. Kicsit fáztam, ezért dörzsölgetni kezdtem libabőrös karjaim, és folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon miféle feladatot bízhatnak majd rám. Ez a nő nem igazán bízik bennem, vagy legalábbis abban nem, hogy nem vagyok bolond.

   Óráknak tűnt az a pár perc, amit az ajtó előtt ácsorogva töltöttem. Amikor végre kinyílt, két másodperc alatt húztam ki magam, és vettem fel valamiféle kedves arckifejezést – csak remélni tudtam, hogy nem vicsorgok a mosoly helyett.

   Laura Craig-re számítottam, de nem ő volt az, hanem egy középkorú, kerek arcú nő, akinek őszes haja szoros kontyba fogva ült a tarkóján. Fél pillanatig tartott neki, hogy tetőtől talpig végigmérjen, mielőtt halványan elmosolyodott volna.

-          Szia, Annie, már vártunk. Kerülj beljebb. – Azzal arrébb lépett, én pedig egy kissé zavartan becsusszantam mellette, azon gondolkodva, hogy mivel érdemeltem ki hirtelen ezt a kedves fogadtatást.

   A tágas szobában világosság uralkodott, és amit először megéreztem, a melegség volt, szó szerint és átvitt értelemben is. A középkorú, kedves arcú nő becsukta mögöttem az ajtót, én pedig kissé zavartan pislogtam a szőnyegpadlón elszórtan üldögélő, kerek szemekkel engem bámuló csemetékre, akik úgy fagytak le játék közben, mintha valaki megnyomta volna rajtuk a „Szünet” gombot. A szoba végében, alacsony széken még egy fiatal, és már girhesnek nevezhető lány ült egyenes háttal, nyílt tekintettel figyelve engem, ugyanúgy, mint a gyerekek.

   Ők is mind szürke egyenruhácskákat viseltek, bőrük sápadt volt, akárcsak az enyém. A szoba – habár az alapszíne ugyanúgy szürke volt, mint magának az egész körzetnek -, mégis melegnek hatott, mert ezt a szürkeséget igyekezték takarékos, kreatív módon eltakarni. Kezdve az amúgy füstszínű, vastag padlószőnyeggel, melyet semleges színű párnákkal pakoltak tele, de ezekre a párnákra piros, sárga és zöld huzatokat varrtak, vagy a plüssállatokkal, amelyeket úgy tűnt, hogy az óvónők készítettek a saját kezeikkel.

   Így kezdődött minden. Bizonytalanul, kissé zavartan, ám a két óvónő – akiknek a neve Clara és Tea volt -, megpróbáltak segíteni nekem, és úgy tűnt, nem lenne ellenükre, ha tovább maradnék. Az első egy-két órám itt nem a gyerekekről szólt, ők eljátszottak egymással, és nem sokkal később el is feledkeztek arról, hogy egy idegen is ül ott velük. Inkább a két nővel beszélgettem – vagyis pontosabban fogalmazva ők kérdezgettek.

-          Pontosan milyen betegséggel is küzdöttél? – kérdezte meg egy idő után a bátrabb, idősebb nő, Clara, miután az alap dolgokat megtudták rólam. Lepillantottam az ölemben összekulcsolt kezeimre, és igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nehéz beszélnem erről.

-          Küzdök – javítottam ki Clarát, miután felnéztem rá. – Egyáltalán nem gyógyultam még meg, de nagyon igyekszem, és javultam már, amióta itt vagyok. Ez… elég összetett dolog. Először poszttraumatikus stressz szindrómával diagnosztizáltak, de aztán kiderült, hogy annál bonyolultabb és súlyosabb a helyzet, és évek óta alvászavaraim vannak, és… - Megálltam egy pillanatra. Nem voltam benne biztos, hogy szerencsés-e teljesen elárulnom mindent, hogy nem vetne-e ez rám rossz fényt már így az elején. Végül azonban inkább nyeltem egyet, és úgy döntöttem, hogy ez a két nő eddig is elég elfogadó volt, akkor miért is hazudjak nekik. – néha átlépek a saját kis világomba, ha… ha olyan inger ér. Miután kijöttem az arénából… mármint öt éve. Akkor alig tudtam magamról, mert mindig lebegtem a két valóság között, és nem tudtam eldönteni, hogy melyik az igazi. A tizennyolcadik szülinapom előtt három hónappal engedtek haza a klinikáról, a Kapitólium mellől. Elég ijesztő hely volt…

-          Ó, szegény. – Clara megfogta a kezemet, az együttérzés jeleként, ami nem volt megszokott az itteniektől, ezért kicsit meg is lepődtem. – Ne aggódj, itt nem fogsz olyan ingereket kapni. Mostanában is gyakran előfordul veled?

-          Hát, nem gyakran – hajtottam le a fejem. – De igen, előfordul. Viszont csak úgy, indok nélkül nem jellemző. Szóval nem fogok…

   Tea nézett fel, fekete tincsei ide-oda röpködtek. Ahogy jobban megfigyeltem az arcát, meglepve állapítottam meg magamban, hogy egy kicsit hajazott rám; nagy szemek, halványan szeplős arc, és csendes természet. – Nem is gondoltuk, hogy kiakadsz itt – szólalt meg, és felém küldött egy bátorító mosolyt. – Mondd, mi az, ami normális esetben megnyugtat?

-          A férjem, Finnick – válaszoltam halkan, mire ők lelkendezni kezdtek, hogy ez milyen aranyos dolog, de közbeszóltam. – Nem, nem csak amiatt, ahogy érzek iránta. De ő tudja, hogy mi az, amitől megnyugszom, tudja, hogy kell velem bánni, és megérti a félelmeimet, mert mindent ugyanúgy átélt. Szóval… ez nyugtat meg.

   Mindketten csendesen bólogattak, én viszont halkan elnevettem magam. Meleg érzés töltött el, egyfajta megkönnyebbülés, hogy elmesélhettem valakinek, azt, ami velem történt, ami hozzám tartozott.

   A beszélgetés után megkérdezték, hogy tudok-e énekelni. Nem nagyon tudtam, hogy mit válaszoljak, ezért csak megvontam a vállam, és annyit feleltem, hogy fogjuk rá. De eközben egy emlék kúszott a tudatomba, valahonnan régebbről. Egy este emléke, amikor beálltam a zuhanyfülkébe, és megeresztettem a meleg vizet, amit rögtön hűvösebbre is állítottam, mert olyan hőség lett a szobában, hogy majd megfulladtam tőle. Nagy levegőket vettem, és magam sem tudom mi okból, de halkan dudorászni kezdtem, ami lassan, számomra akaratlanul átcsapott halk éneklésbe. Mikor Finnick benyitott a fürdőbe, majdnem elcsúsztam a fülkében, és rögtön elvörösödtem, ő azonban csak hitetlenül vigyorgott rám, és karba font kezekkel kérdezte, hogy eddig miért nem énekeltem neki, főleg, ha ilyen szép hangom van. Nos, azután párszor beadtam neki a derekam, és miközben a haját simogattam a sötét szobában, eldúdoltam pár dallamot. Azóta bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy tudok-e énekelni, vagy Finn csak egyszerűen elfogult volt velem szemben.

   Egy nagy körben ültünk le a padlószőnyegen, törökülésben. A térdeimre támasztottam a kezem, Tea pedig rákérdezett, hogy ismerek-e valami dalocskát, esetleg a körzetemből, amit megtaníthatnék nekik. Nem kellett sokat gondolkodnom, rögtön az eszembe jutott egy kis tapsolós játék, ami egy lassú teknősről, és a gyors delfinről szólt. Elosztottuk a kicsiket, az egyik felük lettek a teknősbékák, a többiek a palackorrúak, a lényeg pedig az volt, hogy ha a szövegben az egyik csapatot említettük, ők lassan tapsoltak a ritmusra, majd a delfinesek is, akik gyorsan, és így a dal is pörgősebbé vált.

   Lassan eltelt a délután, én pedig teljes szívemből azt kívántam, bár azt mondanák, hogy maradhatok. Miután kiléptem a folyosóra, még mosolyogtam ott pár pillanatig, majd elindultam, ám újra meg kellett állnom, mert enyhén émelyegni kezdtem. A falnak támaszkodva vettem nagy levegőket, és közben átkoztam, hogy ennyire fűtöttek az ovisok szobájában. Biztos, hogy az nem tett jót, gondoltam, és már sétáltam is tovább.