88. rész

Sziasztok!

Nem tudom, hol kezdjem. Ez annyira furcsa, annyira különös. De igaz, és alig hiszem el: ez a történetem utolsó fejezete. Igazából, nem szeretnék most olyan sokat írni előtte, mert az epilógus után úgyis megteszem, de... hú, nem tudom, ki mit gondol majd a befejezés után, de ne tartsátok magatokban, bármi is az! Nem tudok összefüggően írni, mert olyan boldog és elkeseredett is vagyok egyben. Akkor hát... jó olvasást! 

Hatalmas öleléssel: Flo

 Shelter 

   Esett az eső. Az ablak előtt álltam, és elmélázva figyeltem, ahogy a kövér, áttetsző cseppek egymásba olvadva gördülnek le a sima üvegen, hogy aztán eltűnjenek az ablakpárkányban. Az ég szürke volt, és mindent elszíntelenített: a hegyeket, az erdőket, a talajt. Kinyújtottam a kezem, és a mutatóujjammal követtem az egyik leguruló esőcseppet, végigsimítva az ablakon.

   Kimerültnek éreztem magam, fásultnak. Évekkel öregebbnek.

   Egyedül ünnepeltem a huszonharmadik születésnapom. Vagyis, nem teljesen, de az ő hiánya valahogy azt az érzést keltette bennem, hogy nincs mellettem senki, és a kutya sem törődik velem. Mély levegőt véve töltöttem meg a tüdőm, és lassan behúztam a függönyt. Olyan lehangoló látvány volt ez a csendes vihar, főleg a szürke falak között. Legalább ablakom már volt.

   Én kérelmeztem, hogy hadd költözzek át, mert már megfulladtam odalent. És persze nem tudtam végigmenni úgy azon a szobán, hogy ne jusson az eszembe Finnick. Ha fogat mostam, és belenéztem a piszkos kis falitükörbe, az ő vigyorgó arcát is felfedeztem a sajátom felett. Az ágyba bújva mintha rögtön átölelt volna, és mintha a nyakamon éreztem volna az ajkát.

   Hetekig nem is mozdultam ki, és fogalmam sincs, hogy vészeltem át azt az időszakot. Nem nyugtatóztam magam a baba miatt, de hatalmas kísértést éreztem rá, és ha ő nem lett volna, talán meg is teszem. Alig ettem, azt is csak akkor, mikor Johanna felcsempészett nekem valamit.

   Majdnem belebetegedtem. Be akartak utalni a kórházba, de tudtam, hogy ott még kevésbé bírnám tartani magam, és tisztában volt ezzel Edie is, aki magára vállalta az ápolásom. Nem mintha erre lett volna szükségem; egyedül az okozhatott volna megnyugvást, ha egyszer csak közlik velem, hogy tévedés történt. Hogy összetévesztették valakivel a maradványok DNS-ét, hogy csak egy Finnick szöveteihez nagyon hasonló embert találtak meg odalent, egy Kapitólium alatti csatornában. És nem őt.

   Két és fél hónap telt el a szörnyű éjjel óta. Tíz hét. Rengeteg óra. Temérdek perc. Tengernyi szomorúság. Megszámlálhatatlan magányos pillanat, és annyi könny, ami kitöltene egy folyamot.

   Fájt minden; volt, hogy túl nagynak éreztem a csendet magam körül, de sokszor az volt elviselhetetlen, ha beszéltek hozzám. A hajamat téptem, dülöngéltem a sarokban, és sokszor elvesztettem a kontrollt magam felett.

   Egyik reggel – még a régi lakófülkében -, a kezembe vettem a leveleim. A szemeim könnyel teltek meg, ahogy elolvastam a csapongó soraimat, amiket mindig erős érzelmek hatása alatt firkantottam, és mind Finnicknek szólt. Ezek voltak azok a levelek. Csak néhány darab, semmi értelmük nem volt, és mégis annyi dolgot kifejeztek… Aztán az arcom eltorzult, és egy másodperc alatt zokogásban törtem ki. Rettenetes düh öntött el, mindent fel akartam égetni, még saját magamat is, nem akartam ezen a világon maradni. Mikor újból felnéztem, a levelekből semmi sem maradt. Csak meredtem a tenyereimre, és a fecnikre, amikre saját magam téptem őket. Vége, semmi értelme ennek az egésznek.

-          Azt ígérted, visszajössz! – kiabáltam, nem törődve a hangom erejével. – Megígérted!

   Senki sem jött. Összetörtem. Ott maradtam, apró, szakadt kis darabokban, mint a levelek. Soha nem mutathatom már meg őket neki. Soha többé nem nézhetek a szemébe, nem hallhatom a hangját. Itt hagyott.

   Ahogy itt hagyott mindenki más is. Ahogy ment az idő, úgy szivárogtak el az emberek a Tizenharmadik Körzetből. Az egész Bertine-nel kezdődött, aki még azon a napon elment, mikor bejelentették az új kormányt, Coin vezetésével. Nem bírt itt maradni, és nem is hibáztattam; alig jött vissza valaki a Sztár Osztagból, ahogy Finnickék egységét nevezték. Még Marcus sem.

   A családom is szenvedett a bezártságtól, a szabályoktól, és az otthonunk hiányától. Bűntudatot éreztem, mert csakis miattam maradtak. Aztán egyik este összeszedtem magam, és szó szerint elküldtem őket. Leültem eléjük, és folyamatosan elcsukló hangon megmondtam nekik, hogy menjenek el. Rajtam úgysem segíthetnek, ők pedig csak szenvednek, de hajthatatlanok voltak. Rodd tört meg először, és utána szép lassan mindegyik testvérem, emiatt a szüleim belátták, hogy menniük kell. Emlékszem, azon az éjjelen még keservesebben zokogtam magamat álomba, mikor felszálltak a légpárnásra, de tudta

m, így lesz a legjobb. Mégis, máig képtelen voltam kitörölni a fejemből Anyát, amint bűntudatosan és szipogva átölel, és megígérteti velem, hogy utánuk megyek.

   Akkor elgyengülve, könnyes tekintettel bólogattam, ám eszemben sem volt visszatérni a Negyedik Körzetbe. Amilyen erősen vágyakoztam utána hónapokkal ezelőtt, most olyan határozottan taszított a gondolat. Tudtam, hogy minden Finnt juttatná eszembe: a tenger, a kikötő, a homok, a sós víz illata, a naplemente. A Győztesek Falujába sem akartam többször betenni a lábam. Túl sok emlék rohanna meg, és mind-mind róla szólna. Nem bírtam volna ki, egyszerűen nem. Így hát maradtam, és figyeltem, hogy szivárognak innen ki az emberek.

   Szép lassan továbbléptek. Az elején még sajnáltak a lakosok, az orvosok, de egy hónap után már próbálták visszahelyezni az életüket a normális kerékvágásba. Igen, megnyertük a háborút, de ez csak nekik jelentett megnyugvást, amit az elején őszintén szólva sajnáltam tőlük. Igazságtalannak éreztem, hogy képesek nevetni, az élet szép oldalát nézni, miközben nekem csak a magány maradt. Vagy, mondjuk ki tisztán és egyenesen: a szerelmem nélküli élet, akinek a gyerekét most is a szívem alatt hordtam. Nem akartam, és nem is voltam képes elképzelni, hogy milyen lenne, ha elhagynám ezt a helyet.

   A behúzott függönyt bámultam, mikor az ajtó zárja halkan kattant. Nem pördültem meg, mint ahogy régen tettem volna, mert tudtam, ki az. – Szia – mondta Johanna rekedten, és behúzta maga mögött az ajtót.

   Nem néztem hátra, csak suttogva visszaköszöntem. A tenyeremet a pocakomra helyeztem. Olyan furcsa érzés volt, mikor először vettem észre a változást. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el gömbölyödni, de Dr. Maul biztosított, hogy ez még nagyon kezdetleges állapot. Már nem csak az vette észre, aki közelről ismert, és tudta, mi a helyzet, hanem egy véletlenül rám pillantó idegen is. Én pedig kezdtem büszke lenni rá, és azt is beláttam, hogy a kisbaba az egyetlen, aki teljes egészében velem maradt.

   Johanna megváltozott a háború befejezése után. Sokkal csendesebb lett, és már nem szólt vissza senkinek, amin néha őszintén meglepődtem. Hasonlóan szellem vált belőle, mint belőlem, de egy sokkal erősebb fajta kísértet, olyan, aki nem mutatja ki a bánatát. Nem kérdeztem, miért nem ment még vissza a Hetedik Körzetbe, ő meg nem mesélte el. Csak állt mellettem, néha átölelt, hogy aztán visszaölelhessem, és hallgassuk egymás lélegzetvételeit. Szerettem őt, ez vitathatatlan, és nagyon jó érzés volt, főleg, hogy éreztem, kölcsönös.

   Mellém állt, hegyes vállcsontja hozzáért a karomhoz.

-          Annie. Hívatnak minket.

   Most pillantottam rá először, a szemöldököm ráncba szaladt. – Mégis minek? Nem akarok kimenni innen.

-          Coin – sóhajtotta, mire tudomásul vettem, hogy itt bizony nincs apelláta. De el nem tudtam képzelni, mit akarhat még mindig tőlem az a nő. Egy kis részben úgy éreztem, ő is hibás Finnick haláláért, hiszen ha nem megy bele ebbe az egész háborúsdiba, talán ki sem robban, talán…

   Sokszor végigfuttattam már ezeket a dolgokat az agyamban, de végül mindig rájöttem, hogy fölöslegesen idegesítem magam. Halványan bólintottam. – Akkor menjünk.

   A hideg futkosott a hátamon ettől a folyosótól. Johanna mellett lépkedtem, tisztes távolságot tartva minden mellettem elhaladótól. A tárgyalótermek szörnyű emlékeket ébresztettek bennem, és nem akartam őket újraélni. Ám nem volt választásom: ha Coin hívat, neki bizony engedelmeskedni kell. Eddig csak Johannának mertem elmondani, hogy nem igazán kedvelem az elnök asszonyt; a zsarnokot láttam benne, egy hideg, közömbös embert, aki nem alkalmas arra, hogy egy szétesett országot visszakormányozzon a helyes útra. Johanna meredt tekintettel hallgatott, és mikor befejeztem, csak halkan rávágta: kibaszottul egyetértek. De persze nem akartam lázadozni, sőt. Eléggé hidegen hagytak Coin ügyei, egyszerűen csak nem akartam találkozni vele, és belenézni azokba a szürke, ijesztően metsző tekintetű szemekbe.

   Az Ötödik Tárgyalóba léptünk be, és meglepetten vettük észre, hogy nem egyedül vagyunk. A terem közepére felállított kerek asztal körül ott ült Beetee és Peeta, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Megdermedtem. Mégis mi ez?

   Peeta felemelte világoskék pillantását, és lassan biccentett, Beetee pedig szokás szerint letolta a szemüvegét, hogy afölött nézzen meg minket. Milyen rég láttam már őket! Egyikük sem nézett ki túl jól, meglátszott rajtuk a háború. A gyomrom megremegett, ahogy belegondoltam, hogy Peeta is a Sztár Osztag tagja volt. Látta, ahogy… Elhessegettem a gondolatot, és gyorsan leültem Beetee mellé, aki szerencsére eltakarta előlem a fiút. Rögtön utánunk Katniss és Haymitch léptek be, mire komolyan úgy éreztem, hogy sírva fakadok.

   Volt bennem valami megmagyarázhatatlan harag Katniss iránt is. Talán, mert ő dobta le a bombát Finnre, talán, mert az egész lázadás belőle indult ki, nem is tudom. De sehogy sem volt merszem ránézni, és ezt nem is igazán lepleztem. Ezért is rémültem meg, mikor mellém ült le, és figyelte, ahogy Coin szinte belebeg a terembe, megfagyasztva a levegőt.

    Lopva elkaptam Johanna pillantását, hogy megnyugvást merítsek belőle. Coin végigfuttatta rajtunk szürke tekintetét, csontos ujjait az asztalra támasztotta. Furcsa volt így látni, a szokásos kísérete nélkül. A másik furcsa dolgot a nézésében vettem észre; fáradtnak tűnt, szinte kimerültnek, mint akinek minden erejét kiszívta a háború.

   A kezemet a hasamon tartva vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Nem sejtettem semmi jót, amit nem is rejtettem el. Bizalmatlanul pislogtam, és senkivel sem néztem teljesen szembe, ám ha ez véletlenül mégis megtörtént, rögtön elkaptam a pillantásom.

-          Azért hívtalak ide titeket – kezdte Coin. – Mert van egy apró problémám. Nyertünk, mindent elértünk, amit akartunk, de a körzetek lakói még egyáltalán nem elégedettek. – Makacsul bámultam az ölembe, a szám kiszáradt. – Hetek kérdése, és sor kerül Snow kivégzésére. Az emberek viszont nem fognak ezzel megelégedni, ők bosszúra szomjaznak, amit valahol meg is értek. Tudtok a mozgalomról, amely a kapitóliumi állampolgársággal rendelkezők teljes kiirtását követeli, igaz?

   Mély levegőt vettem. Igen, hallottam erről a szerveződésről, és ha megkérdezték volna az őszinte véleményem, azt mondtam volna: megvetés. Annak ellenére, hogy ugyanazon az oldalon álltam velük, a mozgalom tagjai mind-mind olyan dolgot akartak, ami teljességgel igazságtalan, és még rágondolni sem bírtam.

-          Viszont ez a követelés nem valósítható meg, mert akkor Panem populációja összeomlana. Ezért hát a kollégáimmal kidolgoztunk egy alternatív megoldást, de nem tudtunk dűlőre jutni vele kapcsolatban. A következő lenne: rendeznénk egy utolsó Viadalt, amelyen a fontos kapitóliumi vezetők gyerekei, kiskorú rokonai vennének részt. Ezért hívattalak ide titeket, mert úgy gondoltam, ha mi nem tudunk, hát rátok bízom.

   Az egész testem beleremegett Coin szavaiba, az ereimben megfagyott a vér. Hogy mernek egyáltalán kigondolni ilyet? Legszívesebben üvöltve zokogtam volna. Nem a Viadal ellen harcoltunk eredetileg is? Vagy az csak egy ürügy volt a kormányváltásra? Tudtam, hogy Finnick is nagy részben ezért csatlakozott a lázadókhoz – mert nem bírta elviselni annak a sok ártatlan gyereknek a lemészárlását. Ráadásul azok a gyerekek nem tehetnek róla, hogy hova születtek, hogy kik a szüleik, a nagyszüleik…

   A teremben mindenki arcán döbbenetet fedeztem fel, de nem ugyanolyan értelemben. Míg Peeta látványosan megrökönyödött, addig Johanna szeme vészjóslóan csillogott. Coin kiegyenesedett, és a lányra emelte a tekintetét. – Johanna?

-          Igen! – vágta rá kipirult arccal, a hangja élesen csengett. Valahogy sejtettem, hogy mellette lesz, de abban a pillanatban felfortyant bennem iránta a halvány harag. – Ők is megtették velünk, mi miért ne csinálnánk?

   Coin lassan bólintott, és Peetához fordult. – Nem! – vágta rá. – Ezért kezdtük meg ezt a háborút is. Én nem akarok részt venni benne. – Meglepve vettem észre, hogy mindenki rám néz. Felkaptam a fejem, és Peetát hallottam, ahogy a nevemen szólít.

-          Nemmel szavazok – mondtam. -, ahogy Finnick is tenne, ha itt lenne.

-          De nincs itt – szólt bosszankodva Johanna. – Emlékszel? – Dühös pillantást vetettem rá. Hát persze, amint életeket vehet el, máris elemében van. Aztán a tekintete gyorsan meglágyult, és bocsánatkérően nézett rám, bűntudatosan sóhajtva.

-          Én is nemet mondok – vette át a szót Beetee. – Nem ezért küzdöttünk.

   Katnissre került a sor. Óvatosan pillantottam rá, a szívem hevesen dübörgött. A lány bőrén égésnyomok látszottak, szemöldöke is csak sarjadzott. Tudtam, mi történt a Kapitólium utcáin, és egy kicsit ismertem is a lány természetét. Rossz sejtésem támadt.

-          Igen – mondta halkan. – Prim miatt.

   Elszédültem. Nem értettem a lányt, nem értettem, hogy miért mondhatott pont ő igent. Hát nem emlékszik arra, hogy milyen szörnyű is kiválasztottnak lenni? Nem emlékszik a rettegésre és a vérre? Igen, a bosszú fűti, de ennyi erővel én is ugyanígy szavazhattam volna, hogy megtorolhassam Finnt. Mégsem tettem meg, és a mellkasomban perzselni kezdett a kétségbeesett harag.

   Haymitch elgondolkodott. Az ő szavazata volt most a döntő: vagy véglegesen eltörlik a Viadalt, vagy döntetlen lesz, és el sem tudtam képzelni, hogy melyik lehetőséget választja majd. – A fecsegőposzátával tartok – jelentette ki hirtelen.

   Nem fogtam fel azonnal. A teremre kísérteties csönd telepedett, a tekintetem az asztal lapjára ragadt, az ujjaim megmarkolták kopott, szürke ingemet a hasamon. Legszívesebben felordítottam volna: hogy tehettétek ezt? Coin bosszúsan kifújta a levegőt.

-          Várjunk – szólalt meg Peeta. – Bertine nincs itt! Neki is joga van szavazni! – Mintha a fiú sejtette volna, hogy Bertine nemmel szavaz, és személy szerint én is így gondoltam. Talán még van egy kis remény, talán…

-          Bertine eltávozott a körzetből, és világosan a tudtomra adta, hogy többet nem akar idejönni, vagy részt venni bármiben, aminek köze van a politikához. Így hát a szavazati jogáról is lemondott. Viszont az eredmény döntetlen lett, és nem hazudnék, ha azt állítanám, hogy számítottam erre. Így viszont, mégiscsak nekem kell döntenem. – A lélegzetem a torkomra forrt, ahogy a folytatást vártam, mint az elítélt a hóhér bárdját a nyakára. – Úgy határozok, hogy megtartjuk a Viadalt. És többet nem kívánok veletek beszélni erről. Távozhattok!

   Én pattantam fel legelőször. Éreztem, hogy vér tolul a fejembe, és könnyek a szemembe. Nem, ez nem történhet meg. Kikerültem az asztalt, és dühösen kiviharzottam a tárgyalóteremből, mielőtt bárki szólhatott volna egy szót is.

   Mikor kiértem a folyosóra, a zokogás kegyetlenül rám tört. A számra szorítottam a kezem, és éreztem, hogy a könnyek végigszántják az arcomat. Mit mondana most Finnick? Őrjöngene, ez biztos. Talán most is épp engem figyel, és dühös, amiért Katniss meg Haymitch igennel szavaztak… De meg akarna vigasztalni. Mély levegőt vettem, ahogy eltakart arccal végigtalpaltam a folyosón, és elképzeltem, hogy belépek a lakófülkébe, ő pedig ott vár. Ott vár, én pedig érezni fogom a karját, a hangja a fülembe suttog, nyugtat… Ez nem segített, csak még inkább felzaklatott.

   Ha még egyszer megrendezik az Éhezők Viadalát, Finnick a semmiért adta az életét.

   Snow elnök kivégzését két héttel a szavazás után tartották meg.

   Én pedig átaludtam. Egyébként sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek; nem akartam még több halál szemtanúja, érintettje lenni. Elegem volt, enyhe szóval az egész világból. Így hát azon a délutánon hálóingre váltottam az egyenruhát, elhúztam a függönyöket, és bekucorodtam a takaró alá, hogy pihenjek egy kicsit. Szörnyen nehéznek éreztem a testem, és fáradtnak a lelkem.

   Úgy éreztem, soha többé nem fogok megnyugvást találni. A rémálmok mindig kísérteni fognak, az emlékek nem fognak megszűnni az elmémben. És attól féltem, már nem lehet rendes életem, mert a Viadal, a vér és Finnick örökre velem maradnak, ezt nem lehet belőlem kitörölni.

   Egyetlen vigaszom a bennem növekvő kis élet volt, aki a némaságával és mozdulatlanságával mégis bearanyozott egy kis időt a napjaimból, főleg, mikor beszéltem hozzá. Gyakran azon kaptam magam, hogy énekelgetek is neki, és ha feleszméltem, mindig könnyek gyűltek a szemembe, mert eszembe jutottak az esték, mikor az apukájának énekeltem ugyanígy.

   Féltem, hogy soha nem fogom kiheverni az elvesztését, és attól még inkább, hogy mostantól már szeretni sem fogok tudni. Csak őt akartam. Egyedül Finnick Odairt. Ahogy felsejlett a fejemben jókedvű kacagása, összeszorítottam a szemeim, és felzokogtam. A takaró alá húzódtam, mint egy csiga a házába, és reszketve sírtam álomba magam.

   Nem tudom, meddig alhattam, de amikor felriadtam egy rémálomból, meglepve vettem észre, hogy nem magamban vagyok. Johanna ült az ágyon, feszes háttal és zaklatott arckifejezéssel. A haja ziláltan állt összevissza, az ajkai remegtek, és úgy bámult maga elé, hogy észre sem vette az ébredésem.

-          Johanna – szólítottam meg halkan, a hangom szinte elveszett a szoba levegőjében. A szívem összeszorult; vajon túl vannak már a kivégzésen?

   A lány nem fordult felém, csak nyelt egyet, fehér torka észrevehetően megmozdult. – Annie, ezt nem fogod elhinni – motyogta. Esetlenül ülőhelyzetbe tornáztam magam, és megköszörültem a torkom, miközben a szívem egyre hevesebben vert. A lány végre felém fordult, barna szemei megdöbbenést tükröztek.

-          Mi történt? Kivégezték már Snow-t?

-          Épp ez az. Meghalt, de nem Katniss végezte ki.

-          Miért, történt valami Katnisszel?

-          Katniss lelőtte Coint! – tört ki belőle végre.

   Megdermedtem. Meg sem bírtam mukkanni, csak tátogtam, mint egy hal. – Te meg miről beszélsz?

-          Arról, hogy fogta az íját, becélozta Snow-t, de végül Coint lőtte hátba! Esküszöm, élő adásban adták le, a saját szememmel láttam!

-          Megbolondult? – kérdeztem halkan, átérezve Katniss helyzetét.

-          Vagy csak meg akarta bosszulni a húgát – felelte Johanna szárazon. Értetlen pillantásomat látva ingerülten felsóhajtott. – Amikor a kislány meghalt, nos… Nem minden úgy történt a Kapitóliumban, ahogy nekünk mondták, legalábbis így sejtem. Beszéltem Haymitch-csel, és…

   Johanna csak magyarázott és magyarázott, de én semmit sem értettem. Az agyam valahogy képtelen volt befogadni egyszerre ezt a sok mindent, és leragadt annál, hogy Katniss hátba lőtte az elnököt. Ami azt jelenti, hogy újat kell választani, aki esetleg visszavonhatja annak az őrült nőnek az ötletét egy utolsó Viadalról. Nem szép, de elfeledkeztem Katniss problémáiról, a kivégzés félresikerüléséről. Nem lesz több Viadal. Biztos voltam benne, hogy nem lesz.

-          Figyelj – bökött meg Johanna. -, nem akarok itt maradni többet. Megfulladok. Főleg, hogy fogalmunk sincs, mi lesz most az országgal.

-          Akkor menj – mondtam meglepetten, fojtott hangon.

-          Nem, nem értesz – rázta meg a fejét. – Nem hagylak itt. Azt akarom, hogy együtt menjünk.

   Lesütöttem a szemem. A szívem szilajon dübörgött, a gondolataim ide-oda cikáztak. – Én még maradok.

-          De miért? Már semmi nincs, ami itt tartson!

-          De van, és az Dr. Maul. Nem bízom másban, csak nála akarok szülni, érted? És Edie-t sem akarom egy szó nélkül itt hagyni…

   Johanna rájött, hogy nem győzhet meg. Megrázta a fejét, és ölébe ejtett kezeit bámulta. – Mi lesz most velünk, hallod?

-          Kivárjuk még azt a négy hónapot, megszülöm a babát, és elmegyünk – válaszoltam, de a hangom egyáltalán nem csengett magabiztosan. – Hova akarsz menni?

-          Szeretnél visszamenni a Negyedikbe? A családodhoz.

   Reszketegen szívtam be a levegőt. – Nem bírnék ott élni. Más helyet kell találni. – A tekintetéből látszott, hogy érti, miért nem akarok visszamenni a szülőhelyemre, és mintha meg is értette volna.

-          Akkor – szólt határozottan. -, gyere velem a Hetedikbe.

   Ijesztőnek tűnt a gondolat egy teljesen ismeretlen helyre költözni, teljesen ismeretlen emberek közé, de döntöttem. El akartam felejteni minden szörnyűséget, ami velem történt, és mindent, amit elvesztettem. Elhatároztam, hogy csak a kicsire koncentrálok, és azt egyedül új környezetben fogom tudni megtenni.

-          Rendben – mondtam. A szívemet nyomó súly azonban még így sem tűnt el. – De előtte meg kell tennem valamit.