70. rész

Hahó!

Most az egyszer, csak úgy kíváncsiságból kipróbálom az időzítőt, remélem semmit sem szúrtam el, ha igen, akkor... hát akkor ez van. Biztos sejtitek, hogy lassan itt a nagy esemény... Ú, de kíváncsi vagyok, hogy majd mit szóltok hozzá :)))

   Az a fajta izgalom lett rajtam úrrá, ami egyszerre kínoz, de mégis feltölt energiával. A gyomrom olyan kicsire húzódott össze, hogy alig bírtam magamba erőltetni a reggelit, utána pedig majdnem kitaccsoltam az egészet az étkező elé. És most, hogy már csak pár óra volt hátra, és így, hogy Finnel itt álltunk a lakófülkénk előtt, egyszerűen nem bírtam lenyugodni.

   A tegnap éjjel elég fárasztó volt, tekintve, hogy végig csak járkáltam, mint egy kutya, mielőtt összegömbölyödne a földön. Finnick zöld szemei figyelmesen követtek, míg végül ő is felállt, hogy aztán megragadjon, és magához húzzon. Először fogalmam sem volt, hogy mit akar, amíg a nyakam és vállam találkozásába nem temette az arcát, és ringatni nem kezdett. Ebből az egészből esetlen, de nagyon is édes kis helyben lépegetés lett, ami - mondjuk csak az én részemről - átváltott a szoba körbeugrálásába. Most is ott pezsgett bennem valami hihetetlenül boldog, és valami rettenetesen élénk. Mintha egy csillagszóró gyúlt volna meg a mellkasomban, ami aztán csillogó szikrákkal szórta tele a bensőmet. És ezek az apró szikrák a testem minden egyes pontjába eljutottak, és úgy sziporkáztak bennem, mint a pattogós cukor, ha a számba öntöttem.

-          Nézd, ott jönnek! – kiáltott fel, és a folyosó vége felé bökött, ahol már megpillantottam a három ismerős arcot.

   A magas, nyurga férfi, a pufók, de nagyon aranyos fiatal lány, és a kissé már girhesnek mondható, és mindig megfontolt tekintetű, rövid hajú nő felénk integettek, én pedig szerényen elmosolyodtam, és válaszul felemeltem a kezem.

   Katniss kapitóliumi felkészítő csapata egész jól beleszokott az itteni körülményekbe, ahhoz képest, hogy az otthonukban fényévekkel máshogy éltek. Itt nem volt helye a pazarlásnak, mindent kicentiztek, a szabályok pedig néha még nekem is fojtónak bizonyultak.

-          Jaj, sziasztok! – köszönt Flavius a maga vicces akcentusával, amit már egészen megszoktam a hetek alatt. – Annie, csak úgy sugárzol ma!

   Éreztem, hogy halványan elpirulok, és zavartan felnevettem. – Köszönöm szépen! Annyira hálás vagyok, hogy segítetek, nem is tudjátok…

-          Nehogy nekiállj hálálkodni – szólt közbe Venia, és Finnickhez fordult. – Te ugye nem akarsz itt lenni? Vagy miért ácsorogsz még mindig?

   Finnick megadóan emelte fel a kezeit, és a nyílt sminkesre vigyorgott. – Ne haragudj. Már itt sem vagyok, csak… ígérjétek meg, hogy nem maszkírozzátok át olyanra, mint egy viaszbábu! Olyanra, mint… tudjátok!

-          Szerinted hagynám? – fontam karba a kezeim, mire Finn megvonta a vállát.

-          Nem tudom, az a lényeg, hogy szeretnélek felismerni.

   Megforgattam a szemeim, és a tenyeremet a mellkasára nyomva tolni kezdtem, el az ajtótól. – Most menj, Finn! Sok dolgunk van még estig.

-          Várj! Beszélhetünk egy kicsit négyszemközt? – vonta fel a szemöldökét, és a tenyerébe fogta a kezem. Felmosolyogtam rá, és bólintottam, majd követtem egészen odáig, ahol már nem hallhatott minket a felkészítő csapat.

-          Oké – fordult felém, a szemei csillogtak. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy elképzeltem, mi vár rám ma, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Gyorsan a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan barna tincset, és beszívtam a levegőt, de a következő másodpercben ki is tört a tüdőmből, mert Finnick hirtelen hozzám hajolt, és olyan puhán csókolt meg, hogy kedvem lett volna folytatni. De pár másodperc múlva az arca eltávolodott tőlem, én pedig legszívesebben megragadtam volna, hogy visszahúzzam, és elhallgattassam, bármit is készül mondani. – Este találkozunk. A francba, csak én nem bírok magammal?

   Lehajtotta a fejét, mire a homlokának támasztottam a sajátom. – Finn Odair, annyira izgulok, hogy a saját nevemet sem tudom. Komolyan. – Lopva pillantottam hátra a vállam fölött, a felkészítő csapat csevegve álldogált az ajtónk előtt. Úgy döntöttem, adok még magunknak egy percet. – Ez lesz a legszebb nap az életemben, azt hiszem.

   Finnick lassan karolt át, az arca súrolta az orcám, én pedig lehunytam a szemem, és egy pillanatra mindent kizártam. A karjaim a nyaka köré fonódtak, az ujjaim belesimítottak a hajába. – Ha rajtam múlik, akkor így lesz – motyogta, és az ajkát röviden a fülemhez érintette.

   Halkan felkuncogtam, és lassan távolodni kezdtem tőle. Elég volt, gondoltam, hagyjunk meg valamit estére is. Így hát rövid lépésekkel hátráltam el, ő pedig csak mosolygott rám, de olyan szélesen, amire csak ő volt képes ezen a világon. Az ujjaim leváltak a kezéről, de a tekintetünk még mindig erősen egymásba fonódott, mintha mágnes vonzotta volna őket egymáshoz. – Viszlát este, Anns – szólalt meg halkan, és rám kacsintott, majd a sarokhoz oldalazott. Megerőltettem magam, és nem kezdtem el egyhelyben ugrálni, egyszerűen csak hagytam, hogy a forró pír alattomosan végigkússzon a nyakamon, fel az orcáimra.

-          Viszlát este, Finn – feleltem, a hangom kissé sóvárgóan csengett. Nem akartam, hogy elmenjen, mégis én fordultam először sarkon, és elindultam vissza, a lakófülke felé.

   A szívem olyan hevesen verdesett, mintha ki akarna törni a helyéről, és egyszerre számolgatni kezdtem magamban a másodperceket. Mire újra látom, már nem lesz visszaút. De azt hiszem, nem is kell, hogy legyen.

   A három kapitóliumi azonnal lelkendezni kezdett, ahogy beengedtem őket a lakófülkébe. Nem bírtak leállni azzal, hogy mennyire otthonossá varázsoltuk ezt a kis helyet, hogy mennyire szívesen élnének itt, mert az ő helyükön semmi díszítés nincs. Az igazság az, hogy én sem csináltam itt nagy csodát, csak unalmas és magányos óráimban jól kitakarítottam az egészet, az erre alkalmas helyeket pedig teleaggattam az erdőben szedett kis termésekkel, kavicsokkal. Ha egy idegen kívülről nézte volna a szobát, talán az jutott volna eszébe, hogy ez így elég koszos, rendetlen hatást kelt, mintha csak véletlenül lehullott volna a kosz a ruhámról, de a három sminkes egészen máshogy állt a dologhoz. Engem megnyugtattak ezek a termések, és arra emlékeztettek, hogy nem csak a szürkeség létezik még a világban, hogy vannak még szép dolgok odakint.

   Nagy táskákkal érkeztek, amikbe mind-mind különféle kozmetikumok, szépítőszerek voltak bezsúfolva. Lepakolták a csomagokat az ágyra, és kérdezgetni kezdtek. – Rendben. A ruha körülbelül másfél óra múlva érkezik, addig végeznünk kellene – kezdte Venia. – Most próbáld meg kizárni, amit az előbb Finnick mondott, és gondolj bele, hogy te mit szeretnél.

-          Bármit megvalósítunk – szólt lelkesen Flavius, és összecsapta a tenyereit. – Ha esetleg pillangókat szeretnél az arcodra, ó, nem! Halacskákat kell rá festenünk, lányok! Az igazán illene hozzá, mondjuk valami sötétzölddel, ami illik a szeméhez és a ruhájához…

   Octavia hevesen bólogatott, Venia viszont nem vette le rólam a szemét. Úgy tűnt, hogy nagyon jó emberismerőnek tartja magát, mert úgy méregetett, mintha le akarná olvasni az arcomról a véleményem. Nem akartam megbántani Flaviust és Ocatviát, de halványan elhúztam a szám, és megcsóváltam a fejem. – Hát… én nem ilyenre gondoltam.

-          Ó, nem? – kérdezte Octavia kissé csalódottan. A lehető legmelegebb mosolyomat vettem elő, és úgy fordultam felé.

-          Biztos nagyon szépen meg tudnátok csinálni, csak hát… - Én nem vagyok kapitóliumi. Majdnem kicsúszott a számon ez a mondat, de inkább nem hagytam, hogy elhagyja a szám. A főváros nekik ugyanúgy az otthonuk, mint nekem a Negyedik Körzet, és nekem sem esne jól, ha valaki leereszkedően beszélne a helyről, ahol felnőttem. – Én valami sokkal egyszerűbbet szeretnék. Ami jobban illik hozzám, mert tudjátok, én nem vagyok az a feltűnni vágyó ember. Nem hiszem, hogy kényelmesen érezném magam úgy, ha értitek…

   Venia felsóhajtott, és belenyúlt az egyik táskába, amiből egy perc türelmetlen turkálás után egy vastag könyvet húzott ki. – Fogd ezt – nyújtotta felém, én pedig elvettem tőle. Ahogy a kezembe fogtam a könyvet, a karjaim hirtelen lelohadtak, olyan váratlanul ért a nagy súlya. A borítóra pillantottam, aminek egyik sarka még halványrózsaszín volt, ami a másik sarokig aprólékos átmenettel váltott erős pinkbe. Semmi szöveget nem nyomtattak rá, így hát az ölembe fektettem, és fellapoztam. Az oldalak mindenféle női arcokat rejtettek, amiknek néhol csak egy kis részletét mutatták, legtöbbször a szemet. A képek mellett apró, díszes betűkkel írt szövegeket találtam, és ahogy közelebb hajoltam, észrevettem, hogy instrukciókat adnak.

-          Ebben a könyvben van az összes alap sminktrükk, amiket minden sminkesnek el kell sajátítani. Igazából, ezeket még egy itteni nő is meg tudná oldani, ha nagyon megerőltetné magát, de gondolom ilyen egyszerű dolgokat szeretnél.

   Már válaszra nyitottam a szám, amikor valaki felszipogott mellettem. Octavia volt az, aki most az arcát a kezébe temetve sírt halkan. Flavius a vállára helyezte a kezét, és halkan nyugtatgatta, én viszont kérdőn pillantottam Veniára, aki felsóhajtott. – Cinnáé volt, aki vezette a mi kis csapatunkat. A Kapitóliumban kivégezték, ezért sír Octavia. – Hallottam már korábban a Cinna nevet, de személyt sosem tudtam hozzá kötni. Szóval ő volt az. Bocsánatkérően pislogtam feléjük, és éreztem, hogy a mellkasom összeszorul. Cinna ugyanolyan poszton lehetett, mint Noah, és valószínűleg ugyanarra a sorsra jutott…

-          Hozok neki egy kis vizet – mondtam halkan, és felálltam, majd kerestem egy zsebkendőt is a lánynak, aki megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor átnyújtottam neki.

   A hangulat kissé megfagyott a következő fél órában, amíg átlapoztam a vaskos kiadványt. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy eszükbe juttattam a halott barátjukat. Végül Veniával együtt összehoztuk azt, ami igazán illett az elképzeléseimbe, és ekkor már Octavia és Flavius is magához tért egy kicsit.

   Leültettek az ágy szélére, és előszedték a szükséges eszközöket, elcsatolgatták a hajamat, és figyelmesen neki is láttak. Nem beszélgettünk, és ez egy kicsit frusztrált, elvégre szívességet tesznek nekem, az lenne az alap, hogy kedves vagyok hozzájuk.

-          És… hogy tetszik nektek itt? – kérdeztem halkan, miközben megpróbáltam nem nagyon mocorogni.

-          Kicsit fullasztó – sóhajtotta Flavius, miközben visszaigazította az egyik kiszabadult hullámos tincsem a csat alá. – De befogadtak, és szerintem ez a lényeg. És végre történni is fog valami!

   Elmosolyodtam, és hagytam, hogy az ecset puhán csiklandozza az arcom. Legnagyobb meglepetésemre Octavia váratlanul megszólalt, a hangja már kevésbé tűnt szomorúnak: - A kedvenc időtöltésem itt, amikor mindannyian összegyűlünk az asztal körül, és beszélgetünk, vagy Finnick történeteit hallgatjuk… Jó, nem szoktam jóllakni, de már eléggé megszoktam. Annie, milyen az élet az otthonodban? Még sosem láttam tengert, olyan igazit.

   Lehet, hogy el kellett volna szomorodnom ezen a témán, de valahogy nem sikerült. Inkább örültem, hogy a lány már jobban van, és igyekeztem a lehető legrészletesebben leírni a körzetem. Elárultam nekik, hogy milyen az, amikor belegyalogolok a sós vízbe, aztán ráfekszem, hogy a hullámok ringassanak el. Hogy sosincs igazi tél, hogy ha esik a hó, az már csodaszámba megy, és hogy milyen,

amikor a belógatott horgon fennakad a hal. Meséltem arról, hogy ha ők odamennének, talán kicsit furcsának találnák a halászok szagát, akik egész nap a vízparton vannak, a hajók és halak között, amiknek azért megvan a jellegzetes illata. Merthogy az ottaniak orrát nem bántja, inkább jó érzéssel tölti el a szívüket, hogy itt születtek, és hogy ide tartoznak. És beszéltem az élményekről is, amiket akkor éltem át, amikor már szerelmes voltam, és amikor kiderült, hogy ez az egész nem viszonzatlan.

   Ők pedig csendben, figyelmesen hallgattak, néha elmélázva a mondataimon, amik talán már túlságosan szépnek festették le az ottani életet, de nem tehettem róla. Nem, mert csak így bírtam rá gondolni, a rossz szinte kitörlődött a fejemből. Például az, hogy a hőség néha már idegesítő, hogy sok hajóbaleset történik, vagy hogy a kikötők néha nem a legbiztonságosabb helyek, legfőképpen éjjel, amikor a sok részeg tengerész útra kel a kocsmából.

   Az idő hihetetlenül gyorsan szállt el, és meglepetten kaptam fel a fejem, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Venia beengedte a nőt, akit ismertem; az asztalunknál ült, és a Tizenkettedikből menekült még el a bombázásokkor. Evának hívták, és nagy nehezen tudta csak becipelni a letakart ruhát az ajtón. Mikor a tekintetünk összetalálkozott, Eva szemei elkerekedtek, és mosolyogva bólogatni kezdett. – Gyönyörű vagy! – mondta, és lefektette a ruhámat az ágyra.

-          Eva azért van itt, mert elképesztően jól tud hajat fonni. Mindenféle fonást ismer, szerintem néhány tradicionális Negyedikbeli trükköt is. Mi nem hiszem, hogy vissza tudnánk fogni magunkat a megszokott hajkölteményektől… - tájékoztatott Venia, és halkan beszélgetni kezdett az újonnan érkezett nővel, míg Octavia fésülgetni kezdte a hajam, Flavius pedig a kezemet vizsgálgatta, és az idegességtől megrágcsált körmeimet próbálta valahogy kiigazítani.

   Egyre inkább izgultam, ahogy Eva mögém állt, és megkérdezte, hogy milyenre gondoltam pontosan. Ha őszinte akartam lenni, semmi ötletem nem volt, így úgy döntöttem, hogy rábízom magam. Elvégre, ő nem akart extravagánssá változtatni, talán kicsit tudta is, hogy milyen vagyok.

   Be kellett csuknom a szemem, mielőtt a hatalmas tükör elé álltam, amit a lakófülkénkbe hoztak be még pár órája. Mielőtt kinyitottam volna, végigvettem azokat az embereket, akiknek valaha köszönhettem bármit is, mert nélkülük sosem jutottam volna el idáig. Nélkülük nem lett volna esélyem arra, hogy rendelkezzem jövővel. Most viszont itt van a kapu hozzá, itt van a kulcs nálam a boldogsághoz. A zárat pedig egy másik ember őrizte, aki talán pár szobával arrébb nézett bele éppen a tükörbe, és akivel éppen összekötni készültem az életem. Örökre.

   Halkan felsikkantottam, ahogy megpillantottam a tükörképem, és abban a pillanatban majdnem boldog zokogásban törtem ki. A ruha ugyanolyan tökéletesen illett hozzám, mint amikor először felpróbáltam, csak most mintha valahogy élénkebben zöldellett volna. Úgy éreztem, hogy mindig is arra születtem, hogy ebben a sejtelmes sötétzöld csodában menjek majd ki az emberek közé, álljak majd Finnick elé.

   A sminkesek betartották, amit kértem, és úgy festettek ki, ahogy kértem. Alig látszott rajtam bármi is, csak az arcomba egy kicsit több szín költözött, a szempilláim hosszabban, sötétebben nyújtózkodtak fel. Az ajkaim teltségét egy semleges, matt szín hangsúlyozta, ami akár a természetes árnyalata is lehetett volna, annyira átlagosnak tűnt, mégis szépnek. Eszembe jutott, hogy talán el kéne tüntetni az orromról azt a pár szeplőt, de végül lemondtam róla. Ilyen vagyok, és nem akarok megváltozni. A hajam pedig már csak hab volt a tortán. A nyakam egyik oldalára volt igazítva, és onnan selymesen omlott a vállamra és a kulcscsontom mellé, olyan hullámosan, amilyen természetesen is. A másik oldalról egy egyszerű, mégis csodaszép fonás indult el, ami végigfutott a tarkómon, és egy vékonyabb tincsben ért véget a sötétbarna loboncban, szinte észrevétlenül. A fonás tartotta az egyik oldalon a hajzuhatagom, és komolyan annyira tetszett, hogy legszívesebben ugrálni kezdtem volna, de inkább nem tettem, mert attól féltem, hogy tönkreteszem.

-          Köszönöm – suttogtam. – Köszönöm nektek, én… nem is tudom, mit mondjak. Ez elképesztő.

-          Igen, az – állt mellém Venia. – Most már készen állsz.

-          Igen – feleltem, és büszkén felszegtem a fejem. – Készen állok. 

69. rész

csak mert rá vagyok kattanva a srácra, és amúgy is illik a történethez

A tüdőm megtelt a friss hegyi levegővel, a szemhéjaim puhán lezárultak. Kitártam a karjaim, mint egy madár, és éreztem, ahogy a szél besüvít alattuk. Lenéztem a szirtről, és csak a végtelen tájat láttam elnyúlni magam előtt: a mélyzöld hegyeket, a folyókat és tavakat. És tudtam, hogy valahol, valamerre ott van a Negyedik Körzet is, ami engem vár. A honvágy összeszorította egy pillanatra a mellkasom, és hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen is lesz majd találkozni a családommal. Milyen lesz bejelenteni anyának és apának, hogy a lányuk már rég nem ugyanaz, és hogy nem csak a személyisége, de még a neve is formálódott? Az utolsó előtti teljes napom így. Úgy értem így „szabadon”, így a Cresta vezetéknévvel. Nem mintha bánnám, hogy elveszik ez a szabadság. Ó, soha.

   Visszafordultam a fák közé, és lassan, botladozva ereszkedtem le a lejtőn, ami egyenesen az erdő mélyére vitt. Ahogy kiszúrtam a távolban a szürkeruhásokat, bukdácsolva futni kezdtem, a csípős szél egyszerre éles hangon sikított a fülembe. Máris levegőért kapkodtam, de nem lassítottam, ahogy a lábaim felverték körülöttem a ropogós, sárga leveleket.

   Az idő jobbra fordult, és így, október végére eltűnt a túl korai tél, meg a porhó. A földet felszárította a halvány napfény érintése, az avart ropogóssá és csontszárazzá tette. A fák koronái felől mérsékelt madárdal jutott el hozzám, az erdőben pedig mindig megmoccant, megreccsent valami. Ez a hely tele volt élettel, még akkor is, ha a hideg összecsípte az arcom.

   Megtámaszkodtam egy fában, mire az egyik szürkeruhás észrevett, és integetni kezdett felém. Felemeltem a karom, és kifújtam a levegőt; előttem szabálytalan alakú, fehér felhő rajzolódott ki a semmiből.

   Az avar megroppant mögöttem, mire hátrafordultam, kócos tincseim ide-oda röpködtek a hirtelen mozdulattól. Finnick lassan, beletörődően vigyorodott el, és leeresztette a kezét, amiből egy nagy vászonzsák lógott lustán. - Segítesz? – kérdezte vidáman, és közelebb lépett hozzám. – A többiek már négy zsákot teleszedtek.

-          Bocsi, csak… visszamentem. A szirtre. – A mellkasom fel-le ugrált, ahogy levegőhöz próbáltam jutni. Ha egyszer hazamegyünk, elkezdek sportolni, az ezer százalék, mert teljesen elvesztettem a kondimat.

   Kézen fogva gyalogoltunk oda a kis csapathoz, akik a terem dekorálásához szükséges őszi leveleket gyűjtötték. Mindannyian felegyenesedtek, ahogy odaértünk, a tekintetükből lelkesedés volt kiolvasható. Önként jelentkeztek a feladatra (igazából jóval többen akartak jönni, de Coin csak ennyi embernek adott engedélyt), és nagyon szívesen csinálták, amiért rettentően hálás voltam nekik. Igyekeztem megjegyezni a neveiket, és hogy úgy alapból hogy kell szólni hozzájuk.

   Lehajoltam, kesztyűs kezem a tarka levelek közé túrt, és a lehető legóvatosabban pottyantottam bele a halmot a zsákba. Melegséggel töltött el, ha elképzeltem magam előtt így az esküvőt, csupa olyan emberek által díszített teremben, akik mind örülnek nekünk, és velünk együtt boldogok. És ettől az egésztől már alig választott el két nap, amibe ha belegondoltam, rögtön vigyorognom kellett.

   A sötét bőrű férfi, Sol sétált oda hozzánk, két tenyerét felfelé fordítva, összefogva. Közelebb léptem, és kis ágak, botocskák furcsa alakú szövevényét pillantottam meg, kibélelve egy kis mohával és tollal.

-          Madárfészek – szólt, és a kezembe csúsztatta. – Elhagyták a lakói.

   Finnick lélegzetét éreztem meg a fejbőrömön, ahogy áthajolt a vállam fölött, hogy ő is megszemlélje. A mutatóujjam végigfutott a fészek egyik jól kivehető peremén, és felnéztem Solra. – Tudja, hogy milyen madáré lehetett?

-          Csak tartsd nyitva a szemed, és meg fogod látni. – Felemelte a fejét, és óvatos mozdulattal körbemutatott. – Most is itt van körülöttünk egy olyan példány.

   Hátrafordultam, és felpillantottam a sötét színű ágak göcsörtös kuszaságára a fejünk felett. Szinte azonnal kiszúrtam a gömbölyű, kék, fekete, fehér, és sárga tollú kis madarat, ami ügyesen, halkan csipogva ugrándozott és repkedett. – Ugye nem az övé? – kérdeztem felfelé mutatva, mire Sol megrázta a fejét.

-          Mélyen találtam az avarban, már régebben leeshetett – felelt, mire fellélegeztem. Finnick hátulról hajtotta a vállamra az állát, hideg lehelete az arcom mellett gomolygott. A karjai átölelték a derekam, én pedig hátranyúltam, és megsimogattam a hideg, borostától érdes bőrét.

-          Te, meg a jó szíved – suttogta úgy, hogy csak mi halljuk, mire halvány pír kúszott fel a nyakamon. – Innen mindig újra és újra rájövök, hogy milyen jól választottam.

   Végigslisszoltam a folyosón, a tenyereimet összedörzsölgetve. Fogalmam sem volt, hogy mitől ráz folyamatosan ennyire a hideg, de most őszintén szólva nem is igazán izgatott. Tudtam, hogy hol lakik Johanna, és igazából csak rá akartam venni, hogy gondolja meg magát. Nem szóltam senkinek, hogy eljövök, de a napirendem szerint épp elmélkedésről lógtam el, ami úgysem számít annyira. Azt hiszem.

   Nagy levegőt vettem, ahogy feszesen megálltam az ajtaja előtt, a mellkasom megemelkedett. Toporogtam még ott egy kis ideig, és másodpercenként megemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de valahogy mindig visszahúztam. Végül ötpercnyi ácsorgás után vettem rá magam, és meglepően határozottan ütögettem meg a faajtót. Felsóhajtottam, és a szemben levő falnak dőltem, a kezeimet hátratéve, félénken. Dübörgő léptek hangzottak fel a lakófülkéből, mintha valaki kifelé csörtetne.

-          Nem vagyok itthon! – kiáltotta ki, a hangját átitatta a méreg. Összeráncoltam a homlokom, a tenyeremet az ajtónak fektettem.

-          Én vagyok az, Annie – szóltam vissza bizonytalanul, és vártam.

   Az a pár perc, amíg nem felelt, éveknek tűnt ott egyedül ácsorogva a folyosón. – Te főleg takarodj! – ordította végül, és belerúgott az ajtóba. Meghökkenve ugrottam hátra, a szám elnyílt, ahogy elképzeltem, milyen állapotban lehet a lakófülkéje. Lesütöttem a szemem, és csalódottan elindultam visszafelé; nem igazán tartottam már jó ötletnek Johanna szeme elé kerülni, miközben dühöng. A lépteim halkan visszhangoztak a folyosón, és nem bírt kimenni a fejemből ez az egész. Mit követhettem el?

   Az ökleim gyors ütemben hintáztak a derekam mellett, miközben lépkedtem, a számban keserű íz áradt szét. Ahhoz lehet köze, hogy vitázott Finnickkel? Vajon min veszhettek össze? Befordultam az egyik sarkon, és majdnem összeütköztem egy ismeretlen nővel, mire heves bocsánatkérések közepette gyorsabb tempóra váltottam, és észrevettem, hogy már megint nem érzem jól magam. Nem is tudtam megmagyarázni; szédültem, ha elfordítottam a fejem, és fekete kis pontok táncoltak a szemem előtt. Nagy levegőt vettem, a mellkasom lassan emelkedett meg. Víz, vízre van szükségem.

   Botorkálva, ügyetlenül indultam neki a folyosónak.

   A vekker éles csörgésére majd kiugrott a szívem a helyéről, még álmomban is. A szemeim felpattantak, és nyögve nyújtózkodtam ki, a végtagjaim elgémberedve, a testem alá szorulva nyomódtak a matracnak. Meglepődtem, mert senki nem kapcsolta ki az órát, és hátranyúltam a kezemmel, de az csak a hanyagul otthagyott ágyneműt érzékelte.

   Lassan felemeltem a fejem, és teljes erőmből csaptam rá az órára, mire az azonnal elnémult. A hátamra hengeredtem, és lustán felkapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényen, az ujjaim pedig egy cetlire akadtak. Nagyokat pislogtam, és felhúztam a lábaim, majd felmarkoltam a papírdarabkát, hogy aztán jó közel tartsam az arcomhoz, és el tudjam olvasni a girbegurba, sovány betűket.

Anns,

Mire felébredsz, én már rég felkeltem, a Kiképzőtermeknél vagyok. Van itt egy kis dolgom, de tegnap elfelejtettem szólni, most meg olyan cukin alszol, hogy nincs szívem felébreszteni. Tudom, hogy még nem kajáltál itt nélkülem, de ismerlek, és tudom, megoldod. Keresd meg Beetee-éket, oké? Ebédre már az asztalnál leszek, vagy legalábbis megpróbálok odamenni, amint végeztem. Öm, nem is tudom… Azt hiszem semmit sem felejtettem ki. Egyébként még jó, hogy nem tudod, merre van a terem, mert szeretném majd látni az arcodat, mikor először meglátod! Oltári jól megcsinálták, szerintem szuper. Hm, mi van még. Igazából nem tudom, hogy ezen a napon együtt kéne-e lennünk, vagy nem, vagy hogy van-e erre valami szabály, de azért alig várom, hogy lássalak. Vigyázz magadra, kicsi!

Finnick

   Miután harmadszorra is átfutottam a levelet, csalódottan ejtettem le a kezeimet az ágyra. Hihetetlenül éhesnek éreztem magam, de így egyedül nagyon nem akartam lemenni. Az alkaromra pillantottam, és sóhajtva nyugtáztam, hogy még a napirendért sincs kedvem odabotorkálni az ajtóhoz. Lustán tápászkodtam fel, miközben az agyam lázasan pörgött, ám a mosoly hamar felkúszott az arcomra. Holnap, holnap, holnap.

   Amikor kinyitottam a lakófülke ajtaját, a lábaim már nem bírtak lenyugodni. A folyosón mindenfelé emberek sétálgattak, akiknek a nagy részét már ismertem arcról, vagy akár névről is, sőt, voltak olyanok, akikkel egy asztalnál ültünk. Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és mosolyogva eredtem a nyomukba, az étkező felé. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire féltékeny vagyok Finnick kötelességeire. Te jó ég, ez olyan hülyén hangzik, de tényleg ez az igazság.

   Az egyik kezemmel belekapaszkodtam a csuklómba a derekam előtt, és észrevétlenül belecsíptem az arcomba, hogy ne legyek annyira sápadt. Felszegtem a fejem, és megpróbáltam úgy sétálni, mint egy királynő. Eszembe jutott, amit még Thelda tanított a Kapitóliumban az egyenes járásról, és az elegáns léptekről. A fővárosban minden olyan merev, udvarias, mégis romlott és mocskos volt, de valahogy mégis hiányzott a körzeti megbízottunk. Vajon mi lehet most vele? Talán ő is a lázadás része volt? Kirázott a hideg, ahogy a Marcus által mutatott képek bekúsztak az elmémbe, a tartásom azonnal megrogyott. Egy másodperc erejéig megtámaszkodtam a falban, majd nagy levegőt vettem. Fogalmam sem volt, hogy mi van mostanában velem, de nem szabadott engednem neki. Az esküvőm bánta volna.

   A reggeli úgy ment, ahogy elképzeltem: nem szóltam senkihez, csak csendben kanalaztam a kásám. Megint csak rám tört az a különös érzés, hogy legszívesebben minél többet és minél gyorsabban behabzsoltam volna, de tartottam magam, és úgy tettem, mintha hallgatnám, amiről Beetee és Gale beszélgetnek. Mostanában eléggé összehaverkodtak ők ketten, mindig valami feltalálósdiról volt szó, de legalább így egyedül lehettem a gondolataimmal, meg a reggelimmel. Egyébként, Johanna nem jött le, de nem is akartam megkérdezni a többiektől, hogy mi van vele. Olyan érzésem volt, hogy okkal haragszik rám, csak egyszerűen nem bírtam rájönni, hogy mi az.  

   Komolyan elálmosodtam. Megdörzsöltem a szemem, és miután szétszéledtünk az asztaltól, felsétáltam a lakófülkébe, hogy aztán elnyúljak az ágyon, és a plafont bámuljam, egyre nehezedő szemhéjakkal. Aztán lassan félrebillent a fejem, a végtagjaim elernyedtek, a szempilláim pedig elsötétítették a teret körülöttem.

   Mégsem aludtam el teljesen. Az elmémben össze-vissza ugrált minden, és sorra visszaidéztem mindenkit, akit ma hallottam az esküvőről beszélgetni az étkezőben. Az emberek talán majdnem annyira izgatottan várták az egészet, mint én, és ez először eléggé furcsának tűnt, de később rájöttem, mi az oka. Az itteni élet lényege a rend, a szabályok, és abba már nem tartozik bele a szórakozás. Ám az, hogy Plutarch kikönyörögte az elnöktől, hogy lehessen majd táncolni, nevetni, röviden olyan dolgokat csinálni, amikről ezek az emberek eddig álmodni sem mertek, egészen felvillanyozta őket. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az otthoni Halászünnep. Mennyire élveznék! A sülő hal illatát, a táncoló emberek forgatagát, a zenét, majd a sötétben, ruhában úszást… Tudom, mert nekem is életem egyik legjobb napjai voltak.

   Az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.

   Kótyagosan imbolyogtam az étkező felé vezető folyosón, amikor valaki hátulról elkapta a derekam. A szívem megállt egy pillanatra, és már úgy pördültem meg, hogy az egyik kezemet ütésre emeltem…

-          Finnick! – kiáltottam, a vállaim egyszerre beestek. Hangosan fújtam ki a levegőt, és megpróbáltam letörölni a méltatlankodó kifejezést az arcomról, mert ahogy megláttam azt a sugárzó, boldog vigyort, nem volt szívem őt kiábrándítani. – Megijesztettél! – sóhajtottam fel, és gyorsan a karjai közé csusszantam.

   Finnick a reakciómat figyelmen kívül hagyva szorított magához, és ok nélkül felnevetett, amit nem bírtam nem utána csinálni. Így álltunk egy kis ideig, halkan nevetgélve, de semmit sem szólva. Aztán végül lábujjhegyre emelkedtem, és ártatlanul, röviden megcsókoltam.

-          Ó, ezt miért kaptam? – kérdezte, és szélesen rávigyorgott egy mellettünk elsétáló, és az előbbi jelenetet kerek szemekkel bámuló idős hölgyre. Hiába, az itteniek nem csak a szórakozáshoz, de az érzelmek nyilvános kinyilvánításához sem voltak hozzászokva.

-          Csak úgy. – Végigsimítottam az arcán, mire közelebb hajolt hozzám, a lélegzete a homlokomat érte.

-          Megtaláltad az üzenetem, ugye? – Bólintottam, mire felsóhajtott. – Ugye nem vagy mérges, vagy ilyesmi? El kellett mennem. Komolyan. De mostantól a tiéd vagyok, az egész napot veled akarom…

-          Hé! – vágtam a szavába, és szeretetteljesen elmosolyodtam. – Legalább egy kicsit magamban voltam, nem ártott meg. Nehogy ezért bűntudatod legyen… - A következő másodpercben a gyomrom olyan hangosan kordult meg, hogy Finnick elnevette magát, és a tenyerét a hasamra simította. Rögtön elvörösödtem, és az ujjaimat a csuklójára helyeztem. Finn magyarázni kezdett arról, hogy normálisan kéne ennem, és hogy ezentúl majd rajtam tartja a szemét, de közben már terelt is be az ebédlőbe.

68. rész

   A koszos kis falitükörben néztem fel az arcára, ami az enyém felett másfél fejjel helyezkedett valahol el. A fürdőszobában égett a lámpa gyér, kissé pislákoló fénye, a zuhany még csöpögött, amióta kiszálltam alóla. Nem lehetett vele mit tenni, pedig legszívesebben ezer évig is tekergettem volna, hogy hagyja már abba, főleg hogy csendben még az ágyból is hallani lehetett, ahogy a vízcsepp leválik a zuhanyrózsáról, és belepottyan a tálcába.

-          Nem vagyok álmos – jelentette ki hirtelen Finnick, és lopva rám pillantott. Karba fontam a kezeim, és felvontam az egyik szemöldököm, mintha egy szigorú anyuka lennék.

-          Pedig tízkor takarodó – szűkítettem össze a szemeim, és megráztam a mutatóujjam az orra előtt. -  Ágyban a helyed.

-          Az egyszer biztos – sóhajtotta, és úgy vigyorgott rám, mintha tudna valamit, amit én nem, mire megforgattam a szemeim, és megborzoltam a haját.

   Finnick megragadta a fogkrémes tubust, és a fogkeféjéhez emelte volna, amikor annak száját a kezéhez irányította, és vagy a fél tartalmát belenyomta. Akaratlanul is felnevettem, mire fogta magát, és jól az arcomba nyomta a tenyerét.

   Hátrahőköltem, és egy pillanatig csak rebegtettem a fehérré kent szempilláimat, aztán felkacagtam, és behátráltam a zuhanyfülkébe, úgy, hogy nem vettem le róla a szemem. Finn újabb adag fogkrémet nyomott a tenyerébe, és rövid léptekkel közelítette meg a kabint, én viszont egyre inkább behúzódtam. Amikor a fal már a hátamnak nyomódott, hátranyúltam a karommal…

   És a tusfürdősflakont magam előtt pisztolyként tartva ugrottam elő. Finnick felém kapott, hogy összekenjen, de elhajoltam, és teljes erőmből benyomtam a flakon közepét, mire a tartalma úgy spriccelt ki belőle, mint a víz. Felkiáltott, a karját az arca elé tartva, ahogy a narancssárga gél-sugár eltalálta, de rajta kívül az egész tükör meg csap is olyan lett.

-          Annie! Te kis… ezt még megbánod! – kiáltotta, és a csap fölé hajolt, hogy kiköpködje a szájába ment tusfürdőt. Összeráncoltam a homlokom. Én nem egészen ezt akartam, mármint mi van, ha valami baja lesz attól, hogy vegyszer ment a szájába, vagy…

   Mielőtt bármit is tehettem volna, felegyenesedett, és a kezével a csapból lövellő vízsugárba csapott. Felsikítottam, ahogy a hideg víz a bőrömet érte, és hátrébb ugrottam, de késő volt, mert ő most a két tenyerébe folyatott jeges folyadékkal közeledett felém, és kegyetlenül rám borította. Úgy csapkodtam felé, mint egy idegrángásos fóka, mire megragadott a felkarjaimnál fogva, és önmagához préselve a testem, megcsókolt.

   Felkiáltottam meglepetésemben, és egy pillanatra elhúzódtam. – Fúj, ez vegyszer ízű volt.

-          Majd elmúlik, te okoztad – vigyorgott, és újra az ajkamhoz nyomta az ajkát. Nevettem, és átöleltem a nyakát, ami síkos volt a tusfürdőtől, és a tenyerem miatt egy pillanat alatt felhabosodott.

   A hátam a falnak ütközött, az ujjaim fehér habos hajában turkáltak, ahogy a szája áttévedt a nyakamra. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, miközben a fürdőszoba becsukott ajtajának lapultam, és lendületet vettem, hogy egy ugrással a dereka köré fonjam a lábaim. – Mit csinálsz? Nehéz vagy – nevetett fel, mire rágrimaszoltam.

-          Fogd be a szád, már késő – feleltem. – Holnapután után végérvényesen és visszafordíthatatlanul a feleséged vagyok, még ha nehéz is közben. – Erre kaptam egy gyors, rövid csókot, mielőtt a szemei az enyémbe néztek volna, ugyanúgy, mint mindig, amikor valami nagyon fontosat akar velem megosztani.

-          Ne legyél buta. Olyan könnyű vagy, mint egy madár, és ez így nagyon nem jó.

-          Miért nem? – húztam fel az egyik orrcimpám.

-          Mert nem ez a normális állapotod. Nem emlékszel? Mert én nagyon is. – A tenyere lecsúszott a fenekemről, a lábaim leereszkedtek a járólapra. Egymás előtt álltunk, anélkül, hogy bármink is összeért volna, mire gyorsan összefontam a kezeinket az egyik oldalon.

   Persze, hogy emlékeztem. Ahogy minden másra is, a finom narancsillattól kezdve, ami belengte a házunkat, de persze, hogy az eszemben volt, hogy hogy is néztem ki pár hónapja. – Mostantól komolyan megkapod a kajám – csóválta meg keserűen a fejét, és hátrébb lépett, majd elengedte a kezem, és nekiállt lemosni magát a csapnál.

   Nem hagytam annyiban. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát, lábujjhegyen állva helyeztem rá az állam a vállára. Beszívta a levegőt, széles mellkasa megemelkedett, én pedig lehunytam a szemeim egy pillanatra.

-          Dehogy, te buta. Majd kevesebbet futkozom – sóhajtottam.

-          Figyelj – nézett fel a csapból. – Csak kevesebbet idegeskedj. Tuti, hogy az az oka, hogy nem tudsz hízni. És nem magam miatt mondom, hanem azért, mert így nem vagy egészséges, és hé. Ugye nem akarod végiggyengélkedni az esküvőt, meg a mézesheteinket?

-          Pár nap alatt már nem tudok csodát tenni, de megígérem.

-          Helyes. – Megfordult, és jó feltűnően végigmért, majd elvigyorodott. – Eléggé átáztál. Nagyon.

   Ahogy végignéztem magamon, rá kellett jönnöm, hogy a hálóing – főleg a felső része – teljesen átázott, és kellemetlen, nedves rongyként tapadt a bőrömre. Kezdtem kicsit fázni, a karjaimon libabőr futott végig, a fogaim alig észrevehetően vacogtak.

   Kifordultam a fürdőszobából, hogy elmenjek váltásért, amikor Finn hátulról megragadott, én pedig rögtön megpördültem, és mindent beleadva csókoltam meg.

   A sötét plafont bámultam, az egyik karom behajlítva pihent a mellkasomon, a másik a testem mellett, kinyújtva. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, Finnick csillogó szemeivel találtam magam szembe. Kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám. A karja védelmezőn fogta át a testem, én pedig belekapaszkodtam, így az orrunk hegye érintette egymást.

   Annyira furcsa volt belegondolni, hogy nem kell sok idő, és már visszafordíthatatlanul az övé leszek. Látni fogom megöregedni, és ha majd mindketten ráncosak, és hajlott hátúak leszünk, majd együtt bicegünk ki a partra, és emlékezünk az időkre, amikor még fiatalok voltunk. Az unokáink körülöttünk fognak ugrándozni, Finnick pedig a nagy szakállával fogja mesélni nekik a történeteit, és majd rájuk hagyja a Királynőt. Robar is így akarja, tudtam, mert neki nem voltak gyerekei, és egy csomószor hajtogatta, hogy majd a „nevelt fia” utódai fogják örökölni a hajót. Finnick ilyenkor csak zavartan leintette; akkor még talán nem is sejtette, hogy valaha az én kezemet fogja megkérni.

   Szorosabban bújtunk össze. Némán hallgattam, ahogy lélegzik, és beszívtam a bőrének az illatát: tusfürdő és izzadság, föld és biztonság. A mellkasaink szorosan préselődtek össze, a lábaink úgy gabalyodtak egymásba, mint a megbízható hurkok, amiket a halászok kötnek nálunk a kikötőben. Finnick egyik keze a hajamba talált, és szórakozottan kezdte simogatni a fejbőröm, feltúrva sötét tincseim. Halk nyögés szabadult ki a torkomból, ahogy az erős, vastag karjai erősen a felsőtestem köré fonódtak, beterítve azt, és menedéket adva nekem.

-          Finnick – motyogtam, mire ő felkapta a fejét.

-          Igen?

-          Semmi, csak kimondtam. Nem suttoghatom csak úgy a neved, hm? – Halkan felnevettem.

-          Azt bármikor – felelt, és erősen tartva engem áthengeredett a hátára, így most felülről néztem le rá. – Szeretem, ahogy így vibrál a bőröd a sötétben – suttogta, a mutatóujja végigsimított az arcomon.

-          Emlékszel, amikor még a kezdetek kezdetén beszóltál miatta? – kérdeztem hunyorogva.

-          Hé, ennyire a szívedre vetted, hogy még ezt is megjegyezted? – A bólintásomra hátravetette a fejét a párnára, és kuncogni kezdett. – Én nem is tudom, hogy mit mondtam.

-          Konkrétan azt mondtad, Finnick Odair, hogy látszik, hogy bent poshadok, mert úgy nézek ki, mint egy vízi hulla! Pedig alapból ilyen a bőröm.

-          Ne ölj meg, istennő! Akkor még nem voltam beléd zúgva, legyen ez a mentségem.

-          Nem mentség – vigyorogtam, és felültem a derekán, hogy aztán lekászálódjak róla. Óvatosan hengeredtem vissza mellé, csak az arcommal fordulva felé.

-          Akiket kedvelek, azokkal őszinte vagyok.

-          Ne, ezzel nem mented meg a helyzetet.

   Halványan mosolyodott el, de a következő pillanatban a szájáról lassan leolvadt a felfelé kunkorodó ív. Felkönyököltem, rögtön megéreztem, hogy újra bántja valami. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, magától szólalt meg:

-          Figyelj… van itt valami. – A homloka ráncba szaladt, ahogy ezt kimondta, én pedig aggódva ültem fel. A hajam az arcomba hullott, mire gyorsan félresöpörtem, és várakozva néztem rá. – Van itt valaki, aki… akit ki kell húznunk a listáról.

-          A meghívottak listájáról? – vontam fel a szemöldököm. – Mégis kit?

   Finnick felsóhajtott, és láthatóan kerülte a tekintetem. – Johanna. Nem akar eljönni. – Ez szíven ütött. Igaz, hogy napok óta nem találkoztam vele, igaz, hogy kicsit vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de nem bírtam elképzelni, hogy kimaradjon az egyetlen vidám dologból, ami ezen a helyen történik. És igen, szerettem volna, ha eljön. Ha ő is ott örül, és táncol meg eszik velünk, és ha ő is látja, hogy mindig van remény a boldogságra.

-          De miért? Ne csináld! – Csalódottan ejtettem le a kezeim a matracra, és éreztem, hogy rögtön elromlik a kedvem. – Megharagudott rám valamiért?

-          Nem – vágta rá. – Vagyis… nem hiszem. Inkább rám. Vitáztunk, és…

-          Egy vita miatt nem fogja azt mondani, hogy nem jön el! – vágtam a szavába. Elképzeltem, ahogy minden ismerősünk velünk van, és jól érzi magát, Johanna meg egy szekrényben gubbaszt egyedül a sötétben. Jó, ő amúgy is magányos farkasként élt a fejemben, de abban bíztam, hogy ez egy alap dolog, és…

-          Pedig ezt mondta – vonta meg a vállát Finn. – De ne húzd fel magad. Gyere, bújj inkább vissza!

   Kinyújtotta felém a karjait, én pedig visszacsusszantam meleg, kissé izzadt ölelésébe. – Nem értem… - súgtam át a válla fölött, a tenyereim a hátán pihentek. – Szerettem volna, ha eljön.

-          Tudom – suttogta Finnick.

-          Holnap beszélek vele – jelentettem ki, de Finn nem válaszolt. Éreztem, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, és a vállamhoz nyomódik nyelés közben, és ekkor tudtam, hogy valamit eltitkolt előlem.

67. rész

   Legszívesebben elvettem volna tőle azt a laposüveget. Haza akartam kísérni, hogy betakargassam, és beszéljek hozzá és megnyugtassam. De így csak…

   Elnyúlva feküdt a homokban, az üveget két ujja között egyensúlyozva, miközben a holdat vizsgálgatta az átlátszó anyagon keresztül. A szemem már hozzászokott a sötétséghez, így teljesen ki tudtam venni az arcát; úgy vigyorgott, mint a vadalma. Pontosan úgy, ahogy a részeg emberek szoktak.

   Felhúztam a térdeim, és a karjaimmal átkaroltam őket, az államat rájuk támasztva. Már egy jó ideje csak magában motyogott mindenféle értelmetlenséget, de nem akartam figyelni rá. A szemeim dacosan koncentráltak a hullámzó tengerre, ami majdnem elnyaldosott már a lábujjaimig. Az egyik felem haragudott rá, amiért leitta magát, a másik felem (ami az erősebbik volt) viszont aggódott, hogy mi vihette rá erre, és hogy most mi lesz vele.

   Mostanában elég sokat mászkáltam kint egyedül sötétedés után, egyrészt azért, hogy egy kis izgalmat hozzak az életembe. Másrészt pedig… magamnak sem nagyon akartam bevallani, de látni akartam őt. Tudtam, hogy sokszor ilyenkor jár ki, és nem, nem azért, mert kémkedtem utána, hanem egyszerűen ezt mindenki tudta. A nappalokat inkább a kikötőben, vagy Magsnél töltötte, ott meg úgysem futhattam össze vele.

   Először tenni akartam ellene, hogy látni akarjam. Bebeszéltem magamnak minden mondvacsinált dolgot, amiért elmentem otthonról, de egy idő után rájöttem, hogy kár álltatnom magam. Igazából átkoztam ezt az egészet, átkoztam, hogy ennyire reménytelen, és gyűlöltem a hülye, bolond lányt, aki pár beszélgetés alatt képes volt belezúgni valakibe. A legelérhetetlenebb emberbe ezen a világon.

   Sosem kedveltem azelőtt, megvolt róla a nem túl jó véleményem. De… a dolgok változnak, ahogy az emberek is. És miután több véletlen találkozás és szánalmasan rövid, de az én lelkemnek jóleső beszélgetést követően egyszer ODAJÖTT HOZZÁM, mikor meglátta, hogy én is kint vagyok a Győztesek Falujának egyik járdáján, és halványan mosolyogva BESZÉLT HOZZÁM tök lényegtelen dolgokról, de az a lényeg, hogy BESZÉLT HOZZÁM, rájöttem, hogy a szívem mindvégig olyan hevesen vert, mint még azelőtt soha. Azóta párszor már horgászni is elmentem vele - apró kis részlet, hogy én kérezkedtem el, de nem is mondta, hogy bocs, Annie, most nem alkalmas, vagy ilyesmi.

   És azok után eléggé kiábrándító volt így látni őt. Akinek minden szaván képes voltam nevetni, és akiről hetek óta álmodtam minden éjjel.

   Amikor ma este kiléptem a házból, és végigsétáltam a járdán a Faluban, a távolban egy kissé dülöngélő alakot láttam közeledni, aztán az egyik kukához támaszkodni, hogy aztán jól beleokádjon. Rögtön felismertem Finnick Odairt, és mondani sem kell, hogy odamentem hozzá. A szokásos dolog, megpróbáltam segíteni, hazakísérni, vagy valami, de hiába ő kapaszkodott belém, mégsem én vezettem, hanem ő engem. Egyenesen a partra, én pedig nem tudtam ez ellen tenni semmit, csak megpróbáltam megvetni a lábam, de ő csak vonszolt maga után.

   Így kötöttünk ki itt.

   Nem féltem tőle. Részeg volt, de olyan ártalmatlanul, szóval nem tört-zúzott amerre csak ment, hanem csak hevert a homokon, miközben összezagyvált mindent, és néha nevetett. Inkább röhögött. Azt sem tudtam, hogy miért maradtam itt vele, hiszen tudtam, hogy nem fog ebből egyhamar kijózanodni, és biztos voltam benne, hogy nem kívánnám senkinek azt a másnaposságot, amit holnap át fog élni. De mégis itt voltam. Talán tényleg el kéne vennem tőle.

   A homokra tenyereltem, és négykézláb indultam meg a tőlem csak egy másfél méterre fekvő testéhez, ami épp halkan dúdolgatott valami durva berúgásról szóló tengerésznótát, de a karjai ernyedten feküdtek önmaga mellett.

-          Hé – térdeltem mellé, és bátortalanul megfogtam a csuklóját. Rögtön belevörösödtem; még soha nem értem hozzá direkt. – Elég lesz, Finnick! Gyere, inkább… menj aludni!

   Csak pár másodperc elteltével pillantott rám, amikor már elkezdtem lefeszegetni az ujjait a laposüveg nyakáról. – Várj, mit csinálsz? – Legnagyobb meglepetésemre csak feküdt ott egyhelyben, mint akit lefagyasztottak, nem csapkodott, vagy ilyesmi, de az üveget nem eresztette. – Ne, ne vedd el! Ez az enyém!

-          Engedd már el! – szóltam rá erélyesebben, mire meglepve, összeszűkült szemmel mért végig, de a tekintetében ott volt az a részeg, öntudatlan üresség. A szívem hevesen vert, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a bámulását, és észre sem vettem, hogy közben megnyertem a csatát: már én markoltam a palack nyakát. – Kösz. És most hazamész.

-          Hé, hé, hééé. – Megpróbált felkönyökölni, de nem bírt, mert ahogy felemelte a fejét, gondolom elszédült. Eltávolodtam, felemeltem a laposüveget, odasétáltam a legközelebbi szemeteshez, és olyan erővel vágtam bele, hogy szétrepedt, a benne levő lötty szétfolyt a szemeteszsák alján. – Mit csinálsz?!

   Közelebb léptem. – Te mit csinálsz? Ez nem valami férfias viselkedés, hallod? – Egy pillanatig rágta a szavaim, aztán a hasára fordult, és a homlokát a homokba nyomta. Hevesen zihált, mintha felzaklatta volna magát valamin, vagy mintha nem egészen lett volna jól, én meg egyre csak erre a második eshetőségre tudtam gondolni. – Hé – guggoltam le mellé. – Jól vagy?

-          Kurvára nem! – A hangja nevetéssel és üvöltéssel keveredett, úgy látszott, már végképp nem képes eldönteni, hogy mit érez. – Kaptam egy hívást, érted?! Vissza kell mennem abba a tetves városba! – Rám nézett, az arca szétlapult a földön, ahogy nekinyomta. A homokszemcsék úgy terítették be átizzadt pólóját és karjait, mint a panír. – Te… te nem is tudsz semmit! Mit oktatsz ki? Mi a szarnak jössz ide?

   Áradt felőle az alkohol és az elkeseredettség bűze, a hangján pedig tisztán hallatszott, hogy talán azt sem tudja ebben az állapotban, hogy ki vagyok. És tudtam, hogy amit mond, nem nekem szól, hogy Finnick Odair nem Annie Crestának szánta ezeket a szavakat, hanem bárkinek, aki az útjába kerül, de mégis megbántott. Rettenetesen. A kezeim reszkettek, és egy büdös szót nem bírtam kiejteni a számon, annyira megdöbbentett, hogy így képes beszélni velem. Legnagyobb meglepetésemre folytatta. – El akarom küldeni őket a rákba, de nem tehetem, mert Magset is kinyírják! Mint anyát! Érted? Persze, hogy nem érted! Eldobod a piám, mi? Pedig anya mindig mondta, hogy soha ne igyak sokat, és apám is mondta, de hol vannak már? Hova ment az a patkány apám, miután szitává lőtte anyát Snow valamelyik kutyája? És most hagyj! Hagyjál! – Felálltam, a lábaim reszkettek, és éreztem, hogy be kell vennem a nyugtatót, amit felírtak. Hátráltam pár lépést, de Finnick arra már összegömbölyödött, és egy szánalmas, bűzlő kis kupacként hevert a homokban.

   Egész éjjel nem jött álom a szememre, és másnap hajnalban, amikor a nap még csak készült előbújni a horizonton, én pedig kinéztem az ablakomon, még pont láttam, ahogy Finnick nagy lila karikákkal a szeme alatt, és egy hasonlóan méretes bőrönddel együtt kilép az ajtaján, aztán görnyedt háttal végighalad a Győztesek Faluján. És akkor rájöttem, hogy alig tudok bármit is a múltjáról, és arról, akiből ő lett. Nem tudtam az apjáról, az anyjáról, de egyvalamiben biztos voltam. Az éjjel történtek semmin nem változtattak. Tudtam, mert ahogy már nem láttam az ablakból, rögtön utána akartam szaladni, hogy átöleljem, és elmondjam neki az igazat. A hasamban pedig még mindig vadul repkedtek a pillangók, ahogy belegondoltam ebbe az eshetőségbe.

   Elképzelni sem tudtam, hogy a Tizenharmadik Körzet lakói ennyire felspannolják magukat a mi esküvőnkön. Most, hogy négy nap választott el minket tőle, szinte már állandóan ezen pörgött az agyam, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenkié, aki egy étkezőben evett velünk. Egy csomóan gratuláltak, és még többen jelentkeztek arra, hogy kitakarítsák, és feldíszítsék a termet a nagy napra. Egy ideje elkezdték keresni a gyerekeket is, akik majd előadják a Negyedik Körzet nászdalát, és erre is rengetegen jelentkeztek, szinte mindenki, aki belefért a korosztályba.

   Tegnap megismerkedtem a férfival, aki a ceremóniát fogja vezetni, egyszóval összead minket. Daltonnak hívják, és a Tízedik Körzetből érkezett ide még évekkel ezelőtt. Nagyot néztem, amikor elmesélte, hogy gyalog tette meg az utat, és hogy kijátszotta a határokat védő békeőröket. Egyébként ő is szeretett sztorizgatni, na meg harsányan nevetni, de kedvesnek is tűnt.

   Finnick rettenetesen édes lett az utóbbi időben. Minél közelebb kerülünk az esküvőhöz, ő annál hiperaktívabb és boldogabb, és olyan gyakran kezdte mondani mindenkinek, hogy igen, ő a menyasszonyom, és igen, nemsokára összeházasodunk, amennyire csak tudta. Azzal sem hagyott békén, hogy áruljak már el egy kicsit a ruhámról, hogy el tudjon valahogy képzelni, de én hajthatatlannak bizonyultam. Akárhányszor csak felhozta, mindig leintettem, vagy befogtam a száját, amiből a legtöbbször az lett, hogy halálra csikizett, én meg vihogtam, mint egy idióta fóka. Bár azt ne felejtsük el, hogy nem csak neki vannak ujjai, amikkel megteheti ezt.

 Az utóbbi időben egyre több Tizenharmadiki lakót ismertem meg névről is, és sokakkal beszélgettünk, de nem csak az esküvőről. Például az egyik mellettünk lévő asztalnál három család ült, akik már generációk óta barátok voltak, szóval a mostani szülők már kiskorukban is együtt játszottak, én pedig ezt valahogy érdekesnek találtam, de nem rossz értelemben. Ők speciel a meghívottak listáján is fent voltak, ahogy mindenki az étkezőnkben. Az idős emberről, aki mindig szigorúan az ajtónál állt, és azt vizslatta, hogy ki visz ki ételt az étkezőből, kiderült, hogy igazából van egy fia és négy unokája, akiket mindennél jobban szeret. Elmesélte nekünk, hogy az egyik lányunokája nagyon tehetségesen rajzol, de azt is, hogy itt sajnos nem becsülik túl sokra a művészetet. És hogy mennyire büszke a fiára, aki építőmunkásként dolgozik, és, ahogy ő fogalmazott; megteremti a fejünk fölé és a lábunk alá a szilárd talajt.

   Johannát egyre kevesebbszer láttam felbukkanni, és ez volt az egyik dolog, ami elszomorított. Kérdeztem Finnicket, de ő mindig csak húzta a száját, és azzal az „igazából tudom, hogy mi az oka, csak nem árulom el, mert ki tudja miért” nézésével benyögte, hogy nem tudja. Előhoztam Marcus előtt, de ő csak annyit mondott, hogy Johannát megviselte az az egész a Kapitóliumban, és mostanában kicsit erősebben előjöttek nála a dolgok. Persze tudtam, hogy ez csak valami rövidített, könnyített változat, amit mindig nekem szánnak. A háborús hologramok után amúgy bocsánatot kért, de még mindig váltig állította, hogy igaza van.

   A következő nap végre össze tudtam futni Edie-vel, aki nagy öleléssel, és olyan igazi csajos nevetéssel üdvözölt, mintha ezer éve barátnők lennénk. Kicsit zavartan, de attól még boldogan viseltem, hogy majdnem a nyakamba ugrik, ő pedig gyorsan bevezetett az egyik üres vizsgálóba.

-          Bocsi, hogy nincs ennél jobb hely dumálni – mosolygott, ahogy gyorsan elpakolt pár iratot a székekről. Még mindig ugyanolyan élénknek tűnt, mint azelőtt, és ennek igazából csak örültem. – De a kórházi szárny rabja vagyok, te meg olyan vagy, mint a látogatók. Tessék, csüccs le!

-          Hm, illegális látogató vagyok? – vontam fel a szemöldököm, és Edie vette a lapot.

-          Valami olyasmi, mert ugye munkaidő van, de nem baj, inkább mesélj el mindent! Finnick nem volt valami bőbeszédű, csak annyit mondott, hogy megkérte a kezed, és hogy örülnétek, ha elmennék az esküvőre, de én a részletekre is kíváncsi vagyok!

-          Hm, részletek. – Beharaptam az alsó ajkam, és a fülem mögé tűrtem a hajam az egyik oldalon. – Ha elmondod, mire gondolsz, akkor megkapod – feleltem aztán, de nem bírtam, és én is elkuncogtam magam.

-          Annie, ne szórakozz! – forgatta meg a szemeit. – Minden érdekel! Hol történt, mi történt előtte, közben, utána! Mit éreztél, ő hogy viselkedik, hogy halad az esküvő? Semmit sem tudok, azon kívül, hogy holnapután után Mrs. Odair leszel – vigyorgott, az én szívem pedig eközben nagyot dobbant. Még soha senki más nem mondta ki hangosan előttem ezt, csak én magamban, és maximum Finnick, de hát azért ő is más.

    A következő pillanatban lelkesen, piros arccal mesélni kezdtem, és pont odaértem, amikor visszaértünk a lifthez a felszínen, egymásba gabalyodva, meg minden, amikor a szemem elkerekedett, én pedig a számhoz kaptam a kezem, hogy kirohanjak a vizsgálóból a legközelebbi mosdóba.

66. rész

   

-          Biztos, hogy kész vagy így az esküvőre? – Finnick elég csalódottnak tűnt, ahogy mellettem ült, az ágy szélén. Már három nap eltelt, mióta Peeta is velünk vacsorázott, de Finn egyszerűen nem bírta kitörölni a fejéből a reakcióm, és folyamatosan azon agyalt, hogy szükségem van-e most még egy stressz-forrásra.

-          Igen, ezer százalék! – feleltem, a tenyereimmel megtámasztva az arcom. – Szeretnék hozzád menni, minél előbb. – Hozzábújtam, és lehunytam a szemem.

-          Csak féltelek – motyogta, és átkarolt. Persze, tudtam, hogy félt. Mindig is féltett. De nem akartam, hogy emiatt elhalasszuk az egészet, főleg, hogy már teljesen beleéltem magam.

   És egyébként is: pár nap múlva választhatom majd ki a ruhát. Őszintén szólva, amikor véletlenül belefutottunk Plutarchba a folyosón, és elújságolta ezt, legszívesebben sikítozva a nyakába ugrottam volna, hogy utána meghajoljak előtte, majd egész életében szolgáljam. Na jó, ez túlzás, de komolyan.

-          Nem kell, Finn. Nagylány vagyok már. – A homlokomat a mellkasához dörgöltem, és felhúztam a lábaimat, hogy ültemben összegömbölyödjek.

-          Ó, tudom én azt nagyon jól – mondta, a fejbőrömön át éreztem, ahogy vigyorog. – De valakinek a nagylányokra is vigyázni kell.

   A csípős szél az arcomba fújta a hajam, mire szorosabbra húztam a sálam, és lejjebb hajtottam a kapucnim. Katniss, és néhány katona társaságában gyalogoltam végig a kissé havas, kavicsos talajon, a felszállópálya felé. Kicsit feszengtem így; senkit sem ismertem igazán azok közül, akikkel épp az esküvői ruhámat készültem kiválasztani. Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd anya és Aida segít, hogy jó döntést hozzak, de most be kellett érnem Katnissel. A lánnyal egyébként semmi problémám nem volt, csak hát alig ismertem…

   Először úgy volt, hogy Finnick is velünk tart a Tizenkettedik Körzetbe, hogy rápróbálják Peeta öltönyeit, de – nem túl meglepő módon – kiderült, hogy ma pont nem mehet el, mert fontos megbeszélése és kiképzése van. Megint. Így hát elhozzuk az összes öltönyt, amit ott találunk Peeta házában, és azok közül, amelyik a legjobban passzol rá, az lesz a szerencsés. Erős kételyeim voltak afelől, hogy Finnickre jó lenne onnan bármi is, hiszen a testalkata teljesen különbözött a srácétól; Peeta inkább zömökebb, erősebb típusnak látszott.

   Nem igazán mertem Katniss szemébe nézni, főleg amiatt, ami az étkezőben történt néhány napja. Némán sétáltunk egymás mellett, zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal. Lassan feltűnt a szemem előtt a méretes légpárnás, a maga fémesen csillogó borításával és otromba külsejével. Véletlenül elkaptam Katniss pillantását, mire ő halványan elmosolyodott, én pedig kissé zavartan viszonoztam. Abban a pillanatban nagyon utáltam, hogy nem vagyok jó barátkozásban, de kicsit enyhítette a dolgot, hogy úgy látszott, a fecsegőposzáta sem.

   A mellettünk gyalogló férfiak kicsit szorosabban vettek minket körbe, ahogy közeledtünk a légpárnáshoz. Fel kellett néznem, hogy teljesen belássam az egész járművet, annyira hatalmas volt. – Erre, kérem! – szólt az egyik férfi, kesztyűs kezével megérintve a lapockám, hogy a jó irányba tereljen. Egy lehajtott hídszerűségen sétáltunk fel, amit aztán egy gombnyomással eltűntettek a gép testében, miután mindenki beszállt. Fél percig vaksötétben álldogáltunk, de végül felkapcsolták a lámpákat, rögtön akkor, amikor az egyenruhás nő megérkezett. Intett, hogy kövessük, és úgy is tettünk.

   Közben felzúgott az erős motor, ami megrezegtette az egész légpárnást, ami kicsit úgy hatott, mintha valami zümmögne. Hátrahúztam a kapucnit, miközben egy sokkal kellemesebb, és szellősebb folyosóra értünk, amibe úgy voltak beszerelve az ülések, mint egy szimpla vonaton.

-          Mindjárt hozok maguknak valami innivalót, addig is foglaljanak helyet! – És már sarkon is fordult.

   Pár másodpercig csak álltunk ott, mint két idióta, de nem sokkal később inkább kifújtam a levegőt, és elindultam az ülések között. Nem, ez nem szimpatikus. Á, ez sem. Végül azokat az üléseket választottam, amik pontosan a folyosó közepére voltak beszerelve. Leültem, Katniss pedig velem szemben telepedett le, és egészen addig így ücsörögtünk, amíg meg nem érkezett a nő egy tálcával, rajta két pohár vízzel, meg egy tál keksszel. Meglepetten figyeltem, ahogy leteszi egy kis gurulós asztalra, majd egy szó nélkül távozik.

   Felsóhajtottam, és megfogtam a tálat, kiemelve belőle egy kekszet. Meglepődtem, hogy mennyire finom, és a gyomrom abban a pillanatban könyörögni kezdett még többért. – Kérsz? – nyújtottam Katniss felé. – Nem is rossz. – A lány elvett egyet, aztán beleivott a vizébe. Én eközben kétségbeesetten kutattam magamban valami téma után, amit felvethetnék, és észre sem vettem, hogy szó szerint pusztítom a kekszet. A kezem gépiesen nyúlt vissza az edényhez, majd a számhoz, mintha valami külső erő irányította volna.

-          Te aztán éhes lehetsz – állapította meg Katniss, mire felnevettem, és lepasszoltam a tálat az ölébe.

-          Bocsi, nem akarom bezabálni az egészet, inkább dugd el előlem!

-          Jól van, mert nekem is ízlik.

   Persze ezután is mindketten ettünk belőle, és amikor elfogyott, kértünk még egy tálkával. Furcsa volt, mert nem beszélgettünk sokat, de egy kicsit mégis jobban éreztem magam ezután, egészen addig, amíg be nem mondták egy hangosbemondóba: hamarosan megérkezünk! Kérem, tartsák bekapcsolva a biztonsági öveiket!

   Hátradőltem, és eszembe jutott, hogy milyen helyzetbe kényszerítem Katnisst. Miattam kell visszatérnie a lebombázott otthonába, amit talán már rég el akart felejteni. Én sem szívesen mennék vissza annak a helynek a romjai közé, ahol születtem. Ez kissé keserű ízt hozott a számba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy erősen bambulom a Katniss melletti ülés fejtámláját. Megcsóváltam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és észrevettem, hogy a lány aggódva figyel. – Jól vagy? – kérdezte halkan, mire hevesen bólogatni kezdtem, és inkább bekaptam egy kekszet.

   Mélyet szívtam a levegőből, amint kiléptem a köves utcára, de rögtön meg is bántam. Szinte még érződött a hamu és füst, amit hónapokkal ezelőtt kavartak a bombák, és a Kapitólium légpárnásai. A kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak, és hirtelen újra mardosni kezdett a bűntudat, amiért visszarángattam ide Katnisst. Most mellém sétált, az arcán látszott, hogy mennyire fáj neki ez az egész, de igyekezte leplezni. Mondani akartam valamit, de egyszerűen nem jött szó a számra, így hát inkább csöndben maradtam, és hagytam, hogy némán kimerengje magát. Néha talán nincs is szükség szavakra.

   Két férfi lépett mellénk, és szóltak, hogy indulhatunk. Nem voltunk igazán messze a Győztesek Falujától, a távolban már látszott a kovácsoltvas kapu, ami annak a határát jelezte. Ahogy végighaladtunk a poros járdán, önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem, és nem igazán mertem körbenézni, mert féltem attól, amit láthatok. Finnick mesélt egy kicsit a pusztításról, amit itt végeztek, de amennyit eddig láttam, úgy tűnt, ezt a környéket azért eléggé megkímélték. Legalábbis csontvázak nem hevertek szanaszét az út mentén.

   Karba fontam a kezeimet, ahogy áthaladtunk a kapun. A Győztesek Faluja nálunk egészen máshogy nézett ki, mint itt. A tenger partján feküdt, és az egész pálmákkal volt teleültetve, a házak is tipikusan olyanok voltak, mint egy mediterrán területen. A nappalink egyik fala – az, amelyik a tenger felé nézett – csak egy nagy üveglap volt, ami elé függönyt lehetett húzni, és volt egy kis terasz is, ahol annyiszor üldögéltünk. Itt viszont minden más volt. A táj komoran, szürkén tárult a szemem elé, a szállingózó hótól egész testemben megreszkettem. A kavicsos, kacskaringós járdán mindenféle téglatörmelék, földdarabok és vezetékek hevertek szerteszét. A fekete kovácsoltvas kapu, ami körbezárta az egész helyet, csak még zordabb külsőt kölcsönzött a tájnak, ahogy az éles, mégis íves vonalaival az ég felé nyúlt. Lopva pillantottam Katnissre, aki lesütött szemmel, zsebre dugott kézzel, szinte vakon gyalogolt.

   Kikerültük a Falu közepén álló egykori szobor romjait, hogy aztán ráforduljunk az egyik ház előtti kis járdára. Ahogy felnéztem, észrevettem, hogy a tető megsérült, és az ajtó előtti kis lépcső is. Katniss ment előre. Átlépte a két hiányzó lépcsőfokot, és finoman belökte a magas, nehéz faajtót. Eközben melléértem, és óvatosan megérintettem a karját. – Minden rendben? – kérdeztem úgy, hogy csak mi halljuk. Katniss mosolyogva bólintott.

-          Már voltam itt ezelőtt. Nem mondom, hogy nem fáj, de nem kell aggódnod, minden oké.

    Az őreink megálltak a földszinten, mi viszont folytattuk az utunkat egy nyikorgó, sötét faanyagú lépcsőn. A kezemet a korlátra helyezve lépegettem felfelé, Katniss ingázó fonatán tartva a szemem. Egy folyosóra értünk ki, ami furcsán hosszúnak tűnt – ahogy végigpásztáztam, mintha végtelenül nyúlt volna el. A levegőben porszemcsék szálldostak, és a plafont már nem kevés pókháló borította. Persze, hiszen az egész ház hónapok óta teljesen elhagyatottan állt.

   Katniss elindult előre, én pedig követtem. Egy tágas, szellős szobába nyitottunk be, aminek egyetlen berendezési tárgya egy hatalmas ruhásszekrény volt. A szemem elkerekedett, ahogy belegondoltam, hogy mennyi minden férhetett bele a méretes fabútorba. Katniss mellé léptem, aki megragadta a szekrény gombját, és kitárta az ajtaját.

    Igazából arra számítottam, hogy azonnal egy egész színkavalkádot fogok megpillantani, de nem így történt. Az összes ruha védőlepellel volt letakarva, így a szekrény most úgy nézett ki, mint egy szerzetesé, aki a csuháit pakolja bele. Katniss hátrébb lépett, és rám mosolygott. – Na jó. Én hozok magunknak valamit, amire leülhetünk, ha kell, te pedig… hát, nézz körül nyugodtan.

   Hallottam a távolodó lépteit, én pedig csak álltam ott, ernyedten lógó karokkal, és elnyílt szájjal. Azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem, annyi ruhát akasztottak ide be, ekkora választékra egyáltalán nem számítottam. Hát, kezdtem a jobb oldalon.

   Alig bírtam kihúzni a szekrényből az első darabot, akkora zsúfoltság uralkodott odabent. Kicsit erősebben rántottam meg, mire az olyan váratlanul engedett, hogy majdnem hanyatt estem. A ruha súlyától grimaszolva emeltem fel, hogy ki tudjam zipzárazni a leplet, és végül óvatosan lefejtettem az anyagról, hogy aztán nagy nyújtózkodva valahogy felerőlködjem a szekrény egyik nyitott ajtajára.

-          Jaj, miért nem szólsz? – Katniss két széket cipelve lépdelt be a szobába, majd letette őket, és az egyiket a szekrényajtóhoz tolta. – Így könnyebb lesz.

   Az első ruha egészen szépnek bizonyult; sejtelmes, tintakék színű, a vállánál világosabb színű csipkével kirakva. Talán a térdemig ért volna, és olyannak tűnt, mint ami teljesen hozzásimul a viselője alakjához.

-          Hm – gondolkodtam el, és a lányhoz fordultam. – Nincs valami… hosszabb?

   Katniss elgondolkodott egy pillanatra, de én már meg is bántam a kérdést: mégis honnan tudná? De a következő pillanatban felállt, és turkálni kezdett a ruhák között – nem valami finoman. Gyorsan odébb álltam, és figyeltem, ahogy sietve kutat, aztán pár perc múlva nagy nehezen kiemeli az egyik nagy barna csomagot, ami tényleg hosszabb a többinél.

-          Ez az egyik kapitóliumi banketten volt rajtam. Talán – nyújtotta felém.

   Ahogy lezipzáraztam a leplet, zöld bársony bukkant ki alóla. – Van egy gurulós egészalakos tükör valahol – szólt. – Megkeresem, amíg felpróbálod.

   Egészen elérzékenyültem így, a tükör előtt állva. Nagy levegőket vettem, ahogy újra és újra lassan körbefordultam. A hajamat hátrasöpörtem, hogy mindent jól lássak, és ahogy megint magamat néztem, észrevettem Katniss halványan mosolygó arcát magam mögött.

   A ruha sötétzöld bársony anyaga sehol sem szúrt, és sehol nem volt kényelmetlen. Csupaszon hagyta a bőrömet egészen a kulcscsontom alatti részig, és követte a felsőtestem vonalát, hogy aztán a derekamnál a kissé merevített szoknyarész keskeny harangként söpörhesse a földet. A szívem hevesen dübörgött, ahogy végigsimítottam rajta. Tökéletes. Ezt mondogattam magamban.

-          Nekem tetszik – mondta Katniss halkan, mire bólintottam.

-          Nekem is. Ez lesz az.