43. rész

Sziasztok!

Biztos észrevettétek, hogy fordulópontjához érkezett a történet. Többen kérdeztétek, hogy az aréna után abbahagyom-e, vagy továbbírom, amire itt is válaszolok: kizárt, hogy így fejezzem be!:D Remélem, továbbra is maradtok velem, köszönöm az eddigi támogatást. Élmény Nektek írni! 

Ja, és túl vagyunk a 11.000 kattintáson!!;)

-          Gondolod, hogy kezd elmúlni a hatása?

-          Igen, egészen biztos. Már órák óta ki van ütve. Látod, most megmoccant.

   A testem megfeszült. Óvatosan szívtam be a levegőt, mert tudtam, hogy a bordám szörnyen fájni fog minden kis mozdulattól. Azonban nem így történt; amikor a levegő a tüdőmbe áramlott, gond nélkül emelkedett meg a mellkasom. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, ami történik, furcsa megkönnyebbülés töltött el. Napok óta a fájdalommal éltem, de most hirtelen eltűnt.

   Óvatosan nyitottam ki a szemem, de gyorsan össze is szorítottam, amikor lámpák erős fénye vakított el. Aztán próbálgatni kezdtem; óvatosan rebegtettem a szempilláim, mígnem kitisztult előttem a kép. Majdnem felkiáltottam a meglepetéstől, amikor megláttam a fölém hajoló almazöld, tüsire zselézett hajú, virág alakú tetoválásokkal borított arcú nőt.

   Egy kapitóliumi.

   A nő látványától jeges félelem öntött el: pontosan attól rettegtem, hogy újra találkoznom kell ezekkel az emberekkel. Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de valami visszatartott. Ahogy zihálva oldalra pillantottam, megláttam a szíjat, ami erős satuszorítással tartotta a csuklómat az asztalon, ahol feküdtem.

   Egy puha kész érintette meg megnyugtatóan az alkarom érzékeny, fehér bőrét. A zöld hajú nő volt, és most kedvesen, mosolygó arccal kezdte simogatni a kezem. Csak meg akart nyugtatni, de a karomon felálltak a pihék, és beborította a libabőr. A szívem majd átütötte a mellkasom, olyan volt, mint egy vergődő, kalitkába zárt kismadár.

-          Ne aggódj, Annie – mosolygott továbbra is a nő. – Biztonságban vagy. Megmenekültél.

   Megmenekültem? Megnyertem volna a Viadalt? A szemeim tágra nyíltak, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Kezdett eltűnni a kényelem érzete, a helyét átvette a rettegés. Egy szót bírtam kinyögni:

-          Finnick – nyögtem, a szemeimből könnyek buggyantak elő. Nem, nem lehet, hogy meghalt. Minden erőfeszítés, az évek, az érzelmeim hirtelen megdermedtek, és porrá törtek. Csuklani kezdtem a sírástól, és egyre hangosabban zokogtam, miközben Finnick nevét ismételgettem. Ha én túléltem, ő meghalt.

   A zöld hajú leült az asztal szélére, a kezét továbbra is az alkaromon tartva. Amikor megszólalt, a hangja megértően csengett. – Nem halt meg, Annie.

   Egy pillanatra fel sem bírtam fogni, amit mondott. A szíjak helyén égett, perzselt a bőröm, ahogy az előbb feszegetni kezdtem. A zokogás továbbra is rázta a testem, de a fejemben egyre csak a nő mondata visszhangzott: Nem halt meg, Annie. Nem halt meg? De hát hogyan? Fájdalmasan nyüszítettem fel, a fejemet hátrafeszítve. Nem, nem.

   Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a hisztérikus bőgést, a pillantásomat pedig a plafonra erőltettem. Az fehér csempékkel volt kirakva, mint egy kórházban. Felettem falba épített lámpák világítottak könyörtelenül erősen, angyali fénybe vonva a testem.

   A nőre emeltem a tekintetem, szörnyen elkínzottnak éreztem magam. Az ajkaim remegtek, és tudtam, hogy ha szabadok lennének a kezeim, kikaparnám a saját szemeim. A szívem annyira fájt, hogy sikítani akartam, a szemem előtt fekete pontok táncoltak. Úgy pihegtem, mint egy állat, amit sarokba szorítottak, és most készülnek megölni.

-          Mi az, hogy nem halt meg? – kérdeztem erősen reszkető hangon.

   A kapitóliumi most az arcomra tette a kezét, és anyáskodó mozdulattal megsimogatta. Legszívesebben elhúzódtam volna, de a testem annyira vágyott a törődésre, hogy nem tettem.

-          Mindent megtudsz időben – felelte kedvesen. – Én Ava Slyde vagyok, ő pedig – mutatott az asztal másik oldalára. – Dr. Reed.

   Reszketve fordítottam abba az irányba a fejem. Eddig észre sem vettem a kis szoba falának támaszkodó, rikító piros hajú férfit, aki körülbelül tíz évvel lehetett idősebb nálam. Szögletes arca, hangsúlyos állkapcsa volt, vastag, mégis formázott szemöldöke szénfekete. Amikor rám emelte a tekintetét, furcsa ellenszenvet fedeztem fel benne, mire megrázkódtam.

   Egy kis, kórházi kórteremre emlékeztető szobában voltunk. Szinte éreztem a fehérrel csempézett falakról rám áradó hideget, amitől a vékony, majdnem áttetsző fehér köpeny alig védett meg. Az asztal mellett, amin feküdtem, egy csipogó műszer foglalt helyet, amiből egy vékony cső vezetett a karomig. Most vettem csak észre, hogy valamit fecskendeznek, vagy fecskendeztek belém, mert a cső a könyökhajlatomban végződött. Most azonban az sem érdekelt, hogy mi van benne. Csak azt akartam tudni, hogy mi történt Finnel.

   Dr. Reed közelebb lépett, és alaposan szemügyre vett. Mintha most látott volna először, mintha valami meglepő történt volna a testemmel azóta, mióta utoljára megvizsgált. Biztos voltam benne, hogy megtették, míg nem voltam magamnál. Remegve szívtam be a levegőt, ahogy a szemembe nézett. Az izmaim megfeszültek, a csuklómat erősen préseltem felfelé, a szíj irányába. Dühöt éreztem, perzselő mérget, amivel legszívesebben szénné égettem volna ezt a doktort.

-          Remélem elégedett vagy az eredménnyel – szólalt meg. – Egy új módszerrel hamar helyrehoztuk a bordád, és átestél egy hosszú tisztítókúrán is, amíg aludtál. Én azt hiszem, hogy sikerült elérnünk nálad az alap szépségszintet, ami nagy szó, főleg azok után, amit átéltél. – Monoton, túlságosan is nyugodt hangon dörmögte ezt végig, aztán Avára pillantott.

-          Hamarosan megékezünk a Kapitóliumba, ott elszállásolunk téged. Éhes vagy? – Ava gyorsan ellibbent az asztal mellől, és a szobában álló asztalról lekapott egy tál gyümölcsöt.

   A szívem hatalmasat dobbant, amikor a szőlők és almák között megpillantottam egy harsány színű, egzotikusnak tűnő nagy termést. Finnick pontosan ilyet evett az első napunkon a Kapitóliumban, miután összekaptunk Noah miatt. Keserűség öntött el, és elfordítottam az arcom a táltól.

-          Nem kérek – suttogtam elgyötört hangon, és dacosan nem néztem rájuk.

   Hallottam, ahogy Ava felsóhajt, aztán tompa puffanással kísérve lerakja a tálat a testem mellé. Sietve a bokámhoz sétált, és valamit babrálni kezdett az azokat lefogó szíjakkal. Meglazította őket, de csak úgy, hogy épphogy ne férjen ki a lábfejem rajtuk.

-          Mit tesznek velem ott? – kérdeztem rekedten. Legnagyobb meglepetésemre Dr. Reed felelt:

-          Ahogy Ava tájékoztatott pár perce, mindent meg fogsz tudni. Addig is azt ajánlom, ne kérdezősködj, úgysem tudunk neked választ adni. Tartalékold az energiád.

   A könnyeim újra folyni kezdtek, de most nem engedtem a zokogásnak. Inkább a légpárnás halk, zümmögő hangjára koncentráltam. Hogy ez mennyire más kívülről! Akkor olyan, mintha egy tornádó söpörne át a környéken, és szörnyen hangosan zúg. Bentről sokkal kellemesebb.

   Az arcom mellett csillogó, áttetsző tócsában gyűltek össze a könnyek, mire hozzádörgöltem az asztalhoz, hogy szétkenjem. Tényleg, furcsán tiszta érzésem volt. A hajam nem tűnt zsírosnak, sőt, éreztem a samponok és kencék friss illatát rajta. Lerágcsált körmeim alól eltűnt a vastag réteg piszok, és valamiféle műkörömmel pótolták őket. Mindegy, úgyis lerágom azokat is. A bőröm olyan hamvasan, és tisztán feszült a csontjaimon, mintha most fürödtem volna. Ráadásul elhalványultak a zúzódásaim is, plusz nem is sajogtak annyira a tagjaim.

   Ava egy széket húzott az asztalhoz, és leült, pontosan az arcom mellé. Megpróbált a szemembe nézni, de kerültem a tekintetét. Aztán, mikor rájött, hogy nem megy velem semmire, Reedre pillantott.

-          Szerintem semmi köze hozzá – jelentette ki halkan. – Nagyon labilis, én úgy hiszem, hogy volt annyi eszük, hogy ne avassák be.

-          Én ebben nem lennék olyan biztos – mordult fel Dr. Reed. – Nem hinném, hogy Odair szeretőjét kihagyták volna.

   A nő bánatosan megrázta a fejét, és nekiállt kicsit meglazítani a kezemet lefogó szíjakat is. Szipogni kezdtem, mert éreztem, hogy történt valami. Valami egetrengető, valami fontos, és Finnick végig tudott róla. Kezdett összeállni a fejemben a kép. Biztos, hogy Johanna ezért volt kedves velem néha. Ezért mentettek meg Saráék, ezért viselte meg Finnt Chaff halála. Összefogtak valamiben, de engem kihagytak, és ez rettentően fájt.

-          A szakértők meg úgyis eldöntik majd – folytatta a doktor. – Nem nekünk kell dönteni ebben. És amúgy is, ez a lány egy kész roncs már idegileg. Nem hiszem, hogy sokáig húzza.

   Hallottam, ahogy halk surrogással kinyílik egy automata ajtó, a doktor pedig kilépett a szobából, kettesben hagyva minket. Egyedül Avától várhattam válaszokat, de ő is összeszorította a száját. Úgy beszéltek rólam, mintha nem is egy szobában lettek volna velem, mintha nem lettem volna magamnál. Könyörgő pillantással bámultam a nőre, de nem szólt semmit. Szórakozottan babrált fehér köpenyének szélével, és egyre csak sóhajtozott. Mintha előre látott volna valami rosszat, valamit, amit ő nem akart.

   Tehát a főváros felé tartottunk. Fogalmam sem volt, mi vár rám ott, mit akarnak tenni velem. Bármit is tettek a többiek, én semmit sem tudtam az egészről, és ez nagyon elkeserített. Kétségbeesetten próbáltam összerakni a kirakós játék darabjait, de semmire sem jutottam.

-          Elárultak téged, Annie – szólalt meg hirtelen, kissé száraz hangon Ava. – Nem érdemelted meg. Én a helyedben megtorolnám.

   Nem feleltem, még csak nem is néztem a nő arcára. Nem akartam hinni neki, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy valami hasonló történt.

   Végül felállt, és gyorsan elhagyta a szobát. 

42. rész

   Hatalmas robbanások rázták meg az arénát, miközben rohantunk. Fuldokoltam a zokogástól, a pániktól, a fejem fölött kék, elektromosságtól sistergő repedések hálózták be az erőteret, kirajzolva a „ketrecünk” határait. Az éjszaka sötétjét átvette az erőszakos, hirtelen fény, amivel fellángolt a lég, majdnem elvakítva minket.

   Elől rohantam, a semmibe vezetve a többieket. Mi történhetett? Csak az zakatolt a fejemben, hogy túl kell élnünk. El kell menekülnünk a mindent felemésztő tűz elől, de a katasztrófa megtörtént. A fák koronái vörösen kaptak lángra, detonációk repítették a levegőbe a törzseiket. Méteres földdarabok repültek az ég felé, hogy aztán olyan hangerővel csapódjanak az óceánba, amit még mi is hallottunk. Én viszont csak száguldottam, lefelé a lejtőn, az ösztöneim minden fizikai fájdalmat elnyomtak. Szinte megszűnt létezni a látásom; csak egy szűk csövet láttam, aminek vonalát követtem, minden más feketeségbe borult.

   Az égbolt szikrázott, az aréna talaja durván rengett, mintha csak le akarna minket dobni a hátáról. A légpárnások a következő pillanatban jelentek meg. Acélszürke alakjaik erősen elütöttek a gomolygó füst és lángok keverékétől a holdfényben, a testükből hosszú, karmos karok nyúltak ki. Olyanok, amivel a hullákat szokták felhúzni. Johanna felüvöltött a hátam mögött, amivel egybeolvadt Peeta ordítása, és a detonációk éles hangja.

   A kapitóliumiak ellen is menekülni akartam: kirohanni az arénából, talán még a világból is. Mi lesz most velem?

   Valami nagy erővel puffant a testemnek, ledöntve a lábamról. Úgy bucskáztunk végig a lejtőn, mint pár napja Finnickkel: végtagok csapódtak ide-oda, fájdalmas sikítások szabdalták a levegőt. Nem voltam képes levegőt venni, a mellkasom egyszerűen nem emelkedett, a tüdőm nem működött. Felsikítottam a belém maró fájdalomból, ami hosszan a testemben tartotta a fogait, és nem eresztett. Aztán valami kőkemény csapódott a fejemnek, és elsötétült előttem a világ.

   Az ujjaim homokot markoltak. A hullámok verte zaj hangosan visszhangzott a fejemben, a szemhéjam belsejét vörösre festette a rajta átütő napfény. Furcsamód felkuncogtam, és bátran nyitottam ki a szemem. Már ülőhelyzetben terpeszkedtem a parton – fogalmam sincs, hogy mikor helyezkedtem el így -, a tenyereim a hátam mögött megvetve tartották a felsőtestem súlyát. Aztán észrevettem a közvetlenül előttem levő alakot.

   Hátrahőköltem a meglepetéstől, és a félelemtől. Az aranybarna szempár olyan áthatóan bámult rám, mintha még a belső szerveimet is elemezni tudná. Ijedten, levegő után kapkodva próbáltam elhátrálni, kissé ügyetlenül. Kole ekkor elmosolyodott, de volt benne valami hideg, valami távolságtartó. Sötétbarna haja egészen megnőtt, leért majdnem a válláig, így a szellő finoman tudta lebegtetni. Fura, de jól állt neki ez a frizura.

-          Szia – szólalt meg. Olyan régen hallottam a hangját, hogy az lassan már feledésbe merült az emlékezetemben, nem emlékeztem, hogy ennyire kimért lett volna.

-          Szia – feleltem lassan.

-          Megváltoztál – mondta félrebillentett fejjel. Törökülésben ült, a tenyerei a térdein pihentek. Vékony, bő vászonnadrágján átütött csúcsos, csontos térde.

   Egy kis ideig csend állt be közöttünk. Ő hunyorogva méregetett, néha félrebillentgetve a fejét. Az arcán folyamatosan ott ült az a visszafogott, szerény mosoly, és kezdett már kicsit zavaró lenni, hogy bámul. Így hát megtörtem a csendet:

-          Miben? – A hangon kissé rekedten csengett, így gyorsan megköszörültem a torkom: - Miben változtam meg?

-          Hát – nevetett fel. – Először is magasabb lettél. És… hú, bocsáss meg, hogy ilyet mondok, de mennyit nőiesedtél kiskorunk óta!

   Éreztem, hogy elpirulok. Eddig csak Finnick mondott nekem ilyesmiket, mármint eddig csak ő dicsért meg bármit is a testemen. Önkéntelenül is összefontam a karjaimat a mellem fölött, és vártam, hogy folytassa a mondanivalóját. De nem tette, csak bámult tovább. Az egyik keze szórakozottan birizgált a homokban: mintákat rajzolgatott. Úgy húzta egymás után a vonalakat, hogy le sem pillantott; a barna szemek fogva tartották a tekintetem. Végül újra én nem bírtam sokáig:

-          Mit keresel itt, Kole? – A hangom remegett egy kicsit, fogalmam sem volt, mi történik.

-          Azt hittem örülni fogsz nekem – sóhajtott fel. A hangjában élesen ki lehetett venni a csalódottságot, mintha már rég arra várt volna, hogy találkozzunk.

   Meghökkentem. Nem tudtam, mit válaszoljak erre, hiszen tényleg örülnöm kéne neki. Habár a szelleme évekig kísértett a fejemben, de most egészen emberinek és élőnek tűnt.

-          De te már meghaltál. – Felemeltem a fejem, és az eget pásztáztam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Öt évvel ezelőtt, a két szememmel láttam.

-          Tizennyolc éves voltam – bólintott. – És igen, valóban úgy láttad. De gondolod, hogy megszűntem létezni ebben a világban? Talán csak a testem ment el. Talán most is csak hallucinálsz, senki sem tudja. Egyedül én tudnám a válaszokat ezekre a kérdésekre, de lakat van a számon.

-          Nem tudom, mit gondoljak – ingattam meg a fejem. – Azt tudom egyedül, hogy csak én jöttem ki élve abból az arénából.

   Kole megint csak nem válaszolt. Az arcából áradt valami különös nyugalom, ami azt sugallta, hogy én is biztonságban vagyok itt. Itt, ezen az ismeretlen tengerparton, ahol minden olyan természetfelettien nyugalmasnak tűnt, akárcsak Kole.

   Még mindig ugyanazt a mintát rajzolgatta a homokba, az ujjai úgy mozogtak, mintha tudnák, mit akarnak alkotni. Amikor hirtelen megszólalt, összerezzentem. – Tudod, Annie, valami készül ebben a világban.

   Felkaptam a fejem.

-          Hogy érted ezt?

   Kole halványan mosolyogva megingatta a fejét, a mutatóujja egyre gyorsabb tempóban körözött a homokban. A szél feltámadt, meglobogtatva mindkettőnk haját, a hullámokat pedig egyre magasabbra korbácsolva. Fehér ingjét feltöltötte a mozgó levegő, mint egy lufit.

-          Finnick Odair, mi? – váltott hirtelen témát. – Nem hittem volna, hogy valaha megbízol egy olyanban, mint ő. Hiszen régen még megvetetted, emlékszem.

-          De hogy ér… Állj! – kiáltottam fel. – Hogy jön ez ide? Nem válaszolsz semmire, Kole! Mégis mi értelme van ennek?

   A fiatal férfivé érett fiú a tarkójára tette a tenyereit, és csukott szemmel az ég felé fordult, mintha sütkérezne. Düh támadt bennem, fojtogató, csalódott méreg. Kole ekkor feltérdelt, majd komótosan, halkan nyögve talpra állt.

-          Hú – sóhajtotta. – Tudod, nagyon elzsibbadtam. Órák óta ülök itt.

   Azon kaptam magam, hogy én is felpattanok. A kezeim ökölbe szorultak a testem mellett, szinte reszkettem a dühtől. Mégsem szóltam semmit, csak füstölögve méregettem a nyújtózkodó Kole-t. Amikor végzett, a szemei egyenesen az enyéimbe néztek. Az arany összes árnyalata váltakozott bennük, keveredve a legkülönfélébb barnákkal. Megráztam a fejem, és meglepődve mustráltam, hogy mintha minden harag elpárolgott volna belőlem azzal, hogy megfigyeltem a szemeit. Kole ekkor kinyújtotta a kezét. – Gyere közelebb, Annie!

   Nagyot nyeltem, és előreléptem egyet, majd lassan kettőt. Aztán összeért a kezünk. A tenyere olyan puha volt, mint Finnické, miután mindenféle szerekkel lekezelték a Kapitóliumban. Erősen megszorította, aztán közelebb húzott magához. A fehér kezem erős kontrasztot alkotott az ő világosbarna bőrével. Valami láthatatlan erő húzott-vont egyre csak hozzá, és úgy éreztem, nem igazán akarok innen elmenni. Hisz olyan békés, ráadásul végre újra láthatom Kole-t.

-          Nem tudod, miért akartam beszélni veled – mondta halkan, szinte már bűnbánó hangon. Megráztam a fejem, tudtára adva, hogy tényleg ötletem sincs.

-          Szereted a mostani életed, Annie?

-          Szerintem már nincs életem – sütöttem le a szemem. – Meghaltam, a Hetvenötödik Éhezők Viadalán.

-          Gondolod, hogy meghaltál? – mosolyodott el bánatosan.

-          Persze – feleltem. – Ez nyilvánvaló. Olyan furcsán békés ez a hely, biztos vagyok benne, hogy ez nem az élet. Viszont nem árultad el, miért vagy itt.

   Habozott. Egy darabig még a homokot nézte, mielőtt megszólalt volna. – Nagyon magányos vagyok itt. A családom… még mindig élnek. A barátaim is. Senki sincs itt, akit ismernék, ami persze nem baj, hiszen… Mindegy. – Itt nagyot nyelt, mintha nem akarná folytatni. – Nem hiányoztam neked az utóbbi években?

-          Dehogynem – feleltem szinte suttogva. – Hiányoztál.

-          És örülsz, hogy újra látsz?

-          Per…

-          Szereted őt? – vágott a szavamba.   

-          Hogy mi? – tátogtam meghökkenve.

-          Annie! Meg akarlak kérni, hogy maradj itt velem.

   Maradj itt velem. Mintha fejbe vágtak volna egy kővel. Rögtön elszédültem, meg kellett kapaszkodnom Kole-ban, hogy talpon bírjak maradni. Hol lehetek egyáltalán? Mi ez a hely? Mi ez az egész?

-          Önző dolog, tudom… De annyira hiányoztál. Nem tudom, talán még szerettelek is egy időben. Talán ezért voltam veled olyan, amilyen. Mondd, te szerettél? Van esély, hogy…

   Kiszáradt a szám. Kétségbeesetten kutattam valami válasz után, a bensőmben pedig valami egyre csak azt üvöltözte: nem! Gyorsan kikaptam a kezem az ujjai közül, és riadtan hátráltam egy lépést. A szívem úgy kalapált, hogy majd kiütötte a mellkasom, a fejemben pedig felsejlett a vigyorgó Finnick képe. Nem, sosem szerettem Kole-t! És nem, semmire sincs esély!

-          Kole, én… - nyöszörögtem. – Nem tudom, én…

-          Olyan jó lenne! – A keze újra az enyémért nyúlt, de elhúzódtam. Ekkor elkomorodott az arca. – Még mindig jobb, mint ami most vár rád.

   Makacsul megráztam a fejem, és sarkon fordultam, hogy elrohanhassak, de ekkor megláttam valamit a homokban. A jel, amit Kole rajzolgatott a homokba.

   A fecsegőposzáta.

   Hirtelen düh öntött el, ahogy megláttam a szimbólumot, a lángra lobbant lány szimbólumát. A kezeim ökölbe szorultak, és fogalmam sem volt, miért érzek ilyen határtalan dühöt a pár homokba rajzolt vonal, és a mögöttem álló alak iránt; egyszerűen csak porig akartam őket égetni a pillantásommal. Az állkapcsom megfeszült, aztán megéreztem Kole érintését a vállamon.

-          Még mindig jobb annál, mint ami most vár rád – ismételte, de már csak suttogott. Sunyi, ravasz hangon.

   Kitéptem magam a tenyere alól, nem akartam, hogy hozzám érjen. – Takarodj a fejemből! – üvöltöttem, és éreztem, hogy a vér milyen sebesen zubog az ereimben.–  Takarodj! – sikítottam újra, és elhátráltam. – Hagyj végre békén! Te halott vagy!

   Kole szája gonosz vigyorra húzódott, és kinyújtott karral elindult felém. A szél feltámadt, és beletépett a hajába, ami most eltakarta az egész arcát. A szeme aranylón villant fel a fekete tincsek közül, természetfeletti fénybe vonva a homlokát.

-          És hamarosan te is az leszel, a kis barátoddal együtt.

   Felsikítottam, és rohanni kezdtem, miközben emlékek tolultak be az elmémbe, a pánik pedig átjárta a testem. Úgy lüktetett az ereimben, mint a vér, majdnem ledöntve a lábamról. A látóteremet fokozatosan fényesség járta át, mire rohanás közben a szemem elé kaptam a karom.

   Aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség.

41. rész

Guten Tag, és minden más

Előbb hoztam ezt a fejezetet, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert annyira be vagyok zsongva a Futótűz után, hogy valahogy ki kellett adnom magamból :D Inkább nem kezdek el áradozni, szerintem sokan úgyis megtették már előttem. Nem tudom, mit fűzhetnék még ide, de inkább nem is erőltetem. 

Ölel titeket: Flo

   Utoljára azt láttam, ahogy a haján megcsillan a hold fénye, mielőtt elnyelte az erdő. Egyedül maradtam, pontosabban Peetával, de be kellett vallanom, nem igazán éreztem vele magam biztonságban. A szőke fiú a magasba emelte a lándzsáját, és egy ideig Finnick hűlt helyét bámulta, aztán felém fordult.

-          Szerinted mi történhetett? – biccentett a feltekeredett huzal irányába.

   Nagyot sóhajtva fontam körbe a felsőtestem a karjaimmal. Habár füllesztő meleg volt, mégis úgy éreztem, majd megfagyok, a vérem mintha elkékült volna az ereimben. – Fogalmam sincs – feleltem aztán, olyan halkan, hogy szinte suttogásnak hatott. – De nagyon rosszat sejtek, és nem akarok itt ácsorogni.

   Peeta egyetértően bólintott, és halványan, ám kedvesen rám mosolygott. A szívem mélyén kedveltem őt. Olyan embernek tűnt, aki természeténél fogva szelíd mindenkivel, és nincsenek előítéletei. Erőt vettem magamon, és felemeltem a vállaim, hogy kicsit magabiztosabbnak tűnjek. A szemeim már annyira hozzászoktak a sötétséghez, mintha hétágra sütött volna a nap, így tisztán láthattam Peeta arcát, amiből arra következtettem, ő is az enyémet. Nem akartam gyengének mutatni magam, főleg a finálé közeledtével.

   A következő pillanatban dördült fel az ágyú.

   A szívem megszűnt dobogni egy másodpercre, a jeges félelem olyan hirtelen hullámban öntötte el az ereimet, hogy szinte fájt. Finnick! Csakis az járt a fejemben, hogy őt ölték meg. A szemeim elkerekedtek, a lábaim pedig azonnal megindultak.

   Futni kezdtem. Rohantam lefelé a lejtőn, és azon kaptam magam, hogy Finn nevét kiáltozom. Az arcomon forró könnyek csorogtak, és hirtelen meg is feledkeztem a bordáim hasogatásáról. Fájt minden lélegzetvétel, mintha valami szét akarná roppantani a felsőtestem, de nem érdekelt. Meg akartam őt találni.

   Egyik fatörzsnek rohantam neki a másik után, és halványan, elmosódottan Peeta hangja is megütötte a fülem. Most azonban én voltam a gyorsabb, ahogy átugráltam az alacsony páfrányokat, és tudtam, hogy a fiút akadályozza a műlába.

-          Finnick! – sikítottam, a hangom reszelősen tört fel a torkomból. – Finn!

   Az ujjaim görcsösen kulcsolódtak a tőröm markolatára, miközben ügyetlenül hadonásztam vele futás közben. A sötét esőerdő szinte végtelennek hatott előttem; a magas, egyenes törzsű fák mind-mind ugyanúgy néztek ki, az indák is ugyanolyan gyakorisággal lógtak az utamba. Úgy tűnt, percekig futottam, pedig alig telt el pár másodperc az ágyú hangja óta. A fülemben hangosan lüktető vér dübörgése, és Peeta kiabálása összemosódott, eltorzult. Hangosan ziháltam, a torkom összeszorult, a hangok pedig egyre csak erősödtek. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem, ahogy egyre közelebb értem az összegabalyodott, ezüstösen csillogó huzalhoz. Ekkor egy erős kar kapott el hátulról, úgy, hogy majdnem hátrabuktam.

   Peeta erősen tartott, miközben riadtan vergődtem a szorításában. A kezét a számra szorította, és kétségbeesetten próbált lenyugtatni.

-          Annie! Annie, nyugodj meg, hallod? Nincs semmi baj!

   A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, és egy pillanat alatt annyira leizzadtam, hogy a fonatom egy nedves csomóként tapadt a tarkómra. Halk, nyüszítő hangot adtam, ahogy megpróbáltam lenyugodni, Peeta mellkasa a lapockámnak préselődött. Ő is zihált, forró lehelete a nyakamat csiklandozta. – Figyelj, most leveszem onnan a kezem, de ne kiabálj, rendben? Semmi baj!

   Lassan, reszketegen bólintottam, az ujjaim Peeta kezére feszültek. Amikor végre elengedett, fürgén elugrottam mellőle, a tőrömet feltartva. A szemeim akkorára nyíltak, mint két tányér, mert a fiú arca teljesen más lett. Nem az a Peeta állt előttem, akiről egy kis ideje még a legjobbakat gondoltam.

   Az ajkaim elnyíltak, ahogy a számon keresztül próbáltam levegőhöz jutni. A tizenkettes fiú felemelte a kezeit, de nem tudta elrejteni az arca torzságát. Mozgott a szája, de nem értettem mit beszélt, az egész értelmetlen halandzsaként keveredett össze a fülemben. Ő óvatosan lépett egyet felém, mire az egész testem megdermedt, a pengém hegyét a mellkasához kaptam. Egy pillanatig farkasszemet néztünk; a szeme ugyanolyan halványkék volt, mint amilyen világos színű a haja. Gyorsan megráztam a fejem, és hátráltam egy lépést.

-          Ne… ne gyere közelebb! – kiáltottam hisztérikus hangon. A tőr megremegett a kezemben, Peeta meghökkent arca teljesen összezavart. Az előbb egyáltalán nem tűnt ilyen emberinek; mintha a saját elmém torzította volna el.

-          Annie? Én vagyok az, Peeta! Látod?

   Még egy lépést hátráltam, a penge Peeta mellkasa felé mutató hegyén megcsillant a hold halvány fénye. Peeta feltartotta a kezeit, a szemében azonban most mást is észrevettem: pánikot. Persze, hisz Katniss is lehetett az! Ugyanolyan joga van megijedni, mint nekem, talán még több is, hiszen a lány halálával a kisbabájuk is semmivé lenne. A tőröm olyan lassan ereszkedett le a testem mellé, mintha csak elálmosodott volna.

-          Bocsáss meg – nyögtem halkan sírva, és egy erőszakos mozdulattal megtöröltem a szemem. – Tart még a szövetségünk, ugye? Az utolsó pillanatig.

-          Azt akarod, hogy ő jusson ki? – kérdezte remegő hangon.

-          Mindennél jobban – feleltem. – Te pedig Katnisst akarod megmenteni.

-          Igen. – Lehajtotta a fejét, aztán hozzátette: - Mindennél jobban.

   Hirtelen az a fiú jutott eszembe, aki tavaly bevallotta az interjúján, hogy szerelmes a társába. Aki beállt a Hivatásosok közé, és ki akarta éheztetni a fán kuporgó Tizenkettes lányt. Aki aztán megmentette a vadászdarazsak támadása után, magára haragítva ezzel a szövetségeseit. Akinek rejtőznie kellett, és aki aztán elvesztette az egyik lábát.

   A ragaszkodás, ami Katnisshez fűzte, nagyon emlékeztetett arra, amit én éreztem.

   Amikor a szemembe nézett, láttam az elhatározást, ami befészkelte magát a tudatába. – De addig is – szólt, még mindig gyámoltalan hangon. – Tart a szövetség.

   Azzal megindult, és kikerülve engem, nekivágott az erdőnek, abba az irányba, amerre Finnick futott.

   Peeta bicegve vágott át a páfrányok sűrűjén, velem a nyomában. Az érzékeim kiélesedtek, a figyelmem nem bírt lankadni. Habár a szívem remegett a félelemtől, mégis tudtam, hogy erős vagyok.

   Azóta egyszer sem hallottuk az ágyút, sőt semmi hangot. Igyekeztem leplezni azt, hogy mennyire kétségbe voltam esve. Fogalmam sem volt, de valami azt sugallta, hogy Finn életben van, és valahol itt csörtet az erdőben, letaposva az aljnövényzetet.

   Meg akartam nyugodni. Folyamatosan olyan dolgokra gondoltam, amiket szerettem, amik kellemesek voltak, amik emlékeztettek a múltamra, vagy az otthonra. Finnickre, ahogy olyan hülye beceneveket aggat rám, mint a „kiscica”, vagy Magsre, amint szeretetteljesen megölel. Vissza akartam őket kapni.

   Eszembe jutott Noah is. Bűntudatom támadt, hogy egész eddig alig gondoltam rá, pedig biztos voltam benne, hogy ő egész végig figyelt, és most is értem aggódik. Vagy talán csak reméltem. Jó lett volna újra látni, azokat a ruhákat viselni, amiket ő álmodott meg. És persze, újra kibeszélni neki a problémáimat.

   Kezdett tudatosulni bennem, hogy talán már Finnt sem látom többé. Hamarosan befejezik a Nagy Mészárlást, és pontot tesznek ennek az egésznek a végére. Vajon ki lesz a győztes? Ki marad életben másodszorra is? Beleborzongtam, ahogy a közeli halálomra gondoltam, ahogy a fém hidegen mártózik bele a bőrömbe, vagy ahogy Enobaria fogai feltépik a nyakam. Vajon fáj a halál? Meddig tart? Tényleg lepereg az ember előtt a saját élete, mielőtt véget ér? És milyen lesz, amikor felfogom: nincs tovább?

   Gyorsítottam a tempómon, keményen hajtottam, habár kezdtem hörögve venni a levegőt. Talán a bordáim kínzó sajgásától megszabadít majd a halál. Nem is lesz olyan rossz innen távol élni tovább, és már amúgy sincs más út. Finnick nélkül nem tudnám végigtengetni a további éveimet, és csak egyikünk juthat ki.

   Épp akkor húztam ki egy második tőrt is az övemből, amikor a sötétből majdnem nekem rohant valaki. Az alak olyan eszeveszett tempóban robbant ki a sűrűből, hogy a teste súrolva az enyémet bukott előre. Felsikítottam, és már döftem volna a fegyveremmel, amikor az ismeretlen elkáromkodta magát. Ismerős volt a hangja.

   Egy lány volt. Johanna. Erősen zihált, és folyamatosan szitkozódott, ahogy megpróbált feltápászkodni. Az arcát vér pöttyözte össze, a kezében pedig egy tőr csillant meg, aminek pengéje egészen a közepéig vöröslött.

   Fel sem bírtam fogni, hogy összetalálkoztunk. A szemeim hatalmasra nyíltak, és önkéntelenül is elhátráltam, egyenesen Peeta riadt alakjának. Johanna megrázta a fejét, és megütögette a saját homlokát. Amikor felemelte a fejét, sápadt arca egyértelmű félelemről tanúskodott. Az egyik szeme mellől vékony vércsík folydogált, összepecsételve a bőrét, megszínezve sötétbarna haját, ami izzadtan tapadt az orcájához.

-          Johanna! – kiáltotta Peeta, és nem túl finoman félretolt az útból. – Hol van Katniss? Veled kéne lennie! Veled!

-          El… Elvesztettük egymást – felelte a lány még mindig zihálva. Sírás tört fel belőlem:

-          Ki halt meg?! – csuklottam, a kezeim ökölbe szorultak. – Nem tudod?!

   Johanna megrázta a fejét, aztán lesütötte a tekintetét. – Fogalmam sincs.

   Az egyik pillanatban még a lábaimon állva könnyeztem, a másikban pedig éreztem, hogy a talaj a térdeimnek csapódik. A tenyereim remegve tartották meg a súlyom, a könnyeim úgy potyogtak, mint egy szemcsepegtetőből. Meg fogok őrülni.

 A kis csillogó, folyékony golyócskák lefolytak az ujjaim között, hogy aztán beleolvadjanak az aréna mesterséges földjébe. Nem bírtam felemelni az arcom. Csak összeszorítottam a szemem, és remegve zokogtam, érezve, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Egyszerre minden kavargott bennem, hangok ordítoztak a fejemben, csontok reccsentek, vér fröccsent, fogak koccantak. A szemeim csak a sötétséget látták, az idegeim pedig végleg kezdték feladni a harcot.

   A finom remegés a tenyerem érzékeny bőre alatt először mintha csak valami gyenge kis földrengés lett volna. Aztán megismétlődött, mire felkaptam a fejem. Peeta és Johanna tágra nyílt szemekkel figyeltek felfelé, az égre.

   A következő rengés már megrázott egész testemben, és ledöntötte a guggoló Johannát. Az erőtér hangos robbanásokkal kísérve, lángcsóvákkal kísérve kezdett megrepedni.

   Aztán minden lángba borult.

40. rész

Juhuhuhuhuhuuu. 

Na igen, holnap megyek moziba. Jaj, annyira várom, már ma reggel is annyira jókedvű voltam, el nem tudom képzelni, hogy mi lesz velem holnap :D Annyira izgatott vagyok, folyamatosan énekelgetem a számokat az albumról, össze-vissza ugrálok, egyszóval megőrültem. 

   A testem olyan felületen feküdt, amit képtelen voltam meghatározni, egyszerűen csak tudtam, hogy ismerem. Régről, vagy nem is olyan régről, de nem is számított. Óvatosan mozdítottam meg a fejem, mire valaki izgatottan felkiáltott mellettem, pontosabban felettem. – Ébredezik!

   Ujjak csúsztak a hajamba, és cirógatni kezdték a fejbőröm. A szemhéjaim lassan nyíltak ki, fokozatosan beengedve a fényt maguk közé. A pilláim fekete sávokkal tűzdelték az elmosódott, középkék, sötétedő égboltot, és a fölém hajoló arcokat. Merthogy többen voltak.

   A szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam Finn kiskutyaként lelkesedő arckifejezését, vidám szemeit. Aztán Johanna keskeny, sápadt arca is feltűnt a látóteremben, majd Peeta piszkosszőke feje. Hunyorogva próbáltam belőni, hogy mi történik, és hogy hol vagyok egyáltalán, aztán nagy levegőt vettem, mire felsajdult a bordám. Szóval még élek.

   Kierőltettem magamból egy erőtlen mosolyt, aztán újra körbenéztem. Most már kiszúrtam Katnisst is, és Beetee-t. Egy hatalmas fa törzsénél babrált valamivel, ami ezüstösen csillogott a lemenő Nap fényében.

-          Jó reggelt! – Hosszas puszit nyomott a homlokomra. Rettenetesen emlékeztetett a látomásra; még mindig a végtagjaimban éreztem azt a békés helyet, a furcsa Finnicket.

   Semmit sem tudtam kinyögni. A fejemben össze-vissza váltogatták egymást a képek, a sűrűből kirontó Brutustól kezdve a Finnick karjaiban elvérző Chaffig. Gyorsan megráztam a fejem, és nagy levegőt vettem. Az arcom eltorzult, ahogy a levegő beáramolt a tüdőmbe, megemelve a bordáim. Szörnyen fájt, amit őszintén szólva nem is csodáltam. Felsejlett bennem a hatalmas esésünk képe, amikor Finn elugrott Brutus elől, és ekkor rájöttem, hogy semmit sem tudok. Hogy menekültünk meg? Finnick legyőzte volna a Kettes férfit? De hiszen szörnyű állapotban volt, ráadásul hullafáradt.

-          Nem méltat minket arra, hogy megszólaljon – rakta karba a kezeit Johanna. A hangjában nem volt ott a megszokott él, mintha kicsit megremegett volna.

-          Dehogynem, csak meglepődött – vágta rá Finnick, és újra rám mosolygott. – Hahó! Itt vagy?

-          Itt – feleltem halkan, fátyolosan. – Fáj. – Ennyit bírtam kinyögni a meglepetés, fájdalom és tanácstalanság keverékétől.

-          Elhiszem. Ne haragudj, hogy a földhöz trancsíroztalak – motyogta Finn bűnbánóan. – De ha nem teszem, lekaszabol minket. – Bólintottam.

-          Megmentetted az életét, és még te kérsz bocsánatot? – kotyogott közbe Johanna, miközben a fatörzsnél segédkezett Beetee-nek. A férfi rögtön a segítségünkre sietett:

-          Ezt te nem értheted, Johanna. Ez amolyan biológiai dolog, mármint a mód, ahogy kötődnek egymáshoz.

   Johanna valami olyasmit mormolt, hogy de igenis értheti, Finnick pedig még mindig a széles mosolyával az arcán szólt közbe: - Dehogy biológia. Ez csak…

-          Jó, leszarom! – vágott közbe Johanna, és körbejáratta a tekintetét a többieken: - Mennyi időnk lehet körülbelül?

-          Egy óránál kicsivel több – felelte Beetee. – El kéne indulnotok.

   Hirtelen nem is tudtam merre kapjam a fejem. Mi a franc történik? Meddig van mennyi idő? Kezdett túl sok lenni ez az egész, legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy valaki világosítson fel, de valami belém fojtotta a szót. Finnick kikászálódott a fejem alól, és gyengéden a földre fektette, egy másik fa tövéhez. Csípőre tett kézzel méregette az előttünk magasodó, hihetetlen vastag átmérőjű törzset, ami körül az ezüstös valami csillogott. Most, hogy kicsit kiélesedett a látásom, felismertem: az a huzal volt az, amiért pár nappal ezelőtt vissza kellett mennünk a Bőségszaruhoz, ahol aztán megtámadtak bennünket. Nagyot nyeltem a felsejlő emlék gondolatára, a testem megrázkódott.

-          Nekem nem tetszik ez az ötlet – mondta Peeta bizonytalanul. – Katniss mellett szeretnék maradni.

   Katniss is kissé bizalmatlannak tűnt, de aztán megrázta a fejét. – Nem, Peeta. Jó lesz így, vigyázok magamra. Éjfélkor találkozunk.

   Azzal odalépett a fiúhoz, és röviden megcsókolta. Beetee eközben a huzal többi, még le nem tekert részét nyújtotta át Johannának, higgadt hangon magyarázva neki valamit. A lány csak bólogatott, aztán végignézett rajtunk. Azokon, akik megmaradtunk. Akiket nem ölt meg az erőtér, akiket nem söpört el az óriáshullám, nem hagyott vörös csíkot a nyakunkon Gloss tőre, nem roppantott szét a fűrészfogú mutáns. Már nem tart sokáig.

   Johanna egy pillanatra összenézett Finnickkel, és felé biccentett. Figyeltem a reakcióját: ő is meghajtotta a fejét, mintha engedélyt adna valamire. Aztán a lány Katniss felé fordult, és intett neki a fejével. – Gyere, húzzunk! Nem akarok megpörkölődni.

   Katniss még utoljára Peetára pillantott, aztán úgy tűntek el a sötét dzsungelben, mint a kámfor. Az egyetlen jel, hogy valaha itt voltak, az irányukba feszülő, csillogó huzal volt, ami reszkető, ezüst kis fonalként fénylett a levegőben.

-          Biztos, hogy ne maradjak itt veled? – Finnick körülbelül századszorra kérdezte meg ugyanezt Beetee-től, és egyszerűen nem tágított.

   Az ezelőtti öt perc azzal telt, hogy nagyon nagy vonalakban elmagyarázták nekem is a tervet, és azt, hogy hogy kerültünk egyáltalán ide közéjük. Mint kiderült, Finnick egy percig még egyedül viaskodott Brutusszal, de már olyan közel jártunk a nagy fához, hogy a többiek meghallották a kiáltozást, és együtt elűzték a Kettes férfit a közelünkből.

   Ami azt illeti, Finn úgy is nézett ki, mint aki túlerő ellen harcolt. Enyhén húzta az egyik lábát, a mellkasán a kezeslábas ellenálló anyagát pedig felszántotta Brutus pengéje. A jobb halántékán egy nagy lila folt éktelenkedett, amit legszívesebben kezelésbe vettem volna valami borogatással. De ha az ember szövetségeseinek ilyen határozott elképzelése van, akkor nincs idő ilyenekre.

   Nem sikerült teljesen megértenem a tervet, mert akadtak gondjaim a hosszas koncentrációval. Folyamatosan szédelegtem, és elbambultam, amit Finnick aggódva figyelt; négy évvel ezelőtt ugyanilyen tüneteim voltak. Hamarosan becsap a villám a fába, nekünk pedig addig el kell tűnnünk a fa közeléből, különben ropogósra sülünk. Beetee viszont maradni akart még, elmondása szerint elvégezni pár utolsó simítást.

-          Na jó – tette csípőre a kezeit Finnick. – Akkor maradj, de légy óvatos, rendben? Itt leszünk a közelben.

   Beetee bólintott, Finn pedig most hozzánk fordult. Először Peetára nézett, majd rám, mintha törte volna a fejét valamin. – Legyen a kezetekben fegyver – mondta aztán. – Itt lehetnek a közelben.

   Azzal megragadta a kezem, és nekiindult, lefelé a lejtőn, el a fától.

   Először azt hittem, én hallucinálok. Aztán észrevettem, hogy a többiek is ugyanúgy fülelnek, mire elégedetten nyugtáztam, hogy nem én képzelem be a hátborzongató, monoton zümmögést.

-          Finnick, ezek azok a bogarak lehetnek, amikről beszéltünk már, nem? – kérdezte Peeta halkan, miközben ügyetlen mozdulatokkal bucskázott át a sűrű növényzeten. Akaratlanul is a lábára pillantottam; tudtam, hogy tavaly le kellett amputálniuk a Viadal után az egyiket, és el sem tudtam képzelni, hogy tud műlábbal így közlekedni ezen a terepen.

-          Bogarak? – kérdeztem vissza Finn helyett, és óvatosan Peetára néztem. Nem volt erősségem egyenesen az emberek szemébe nézni.

-          Igen. Az első napokban is hallottuk őket – felelte Finnick, miközben az égboltot fürkészte a lombkoronák és indák sűrű, szitaszerű szövevényén keresztül. A csillagtalan, sötét égbolt kékje egyre csak mélyült, most már szinte teljesen feketébe fordult.

-          Az első naptól szövetségesek vagytok?

-          Aha. – Peeta ügyetlenül megkerült valami sötétet és kidudorodót a földön, amit nem tudtam meghatározni. – Alig bírtunk Finnickkel, nagyon lázasan meg akart téged találni. – A fiú szelíden rám mosolygott, nem volt a nézésében semmi gúnyos, vagy számon kérő, és mégis megijedtem. Ez minden bizonnyal meglátszott az arcomon, mert gyorsan hozzátette: - Nem mintha ez baj lett volna, örültünk, mikor meglettetek.

-          Mi az, hogy nem bírtatok velem? – Finnick hangja egészen jókedvűen csengett a szituációhoz képest. – Tök jól kezeltem a helyzetet.

   Aztán Peetára nézett, de a pillantása már egyáltalán nem volt derűs. Mintha azt mondta volna: ne merd elmondani neki, hogy viselkedtem! A Tizenkettes srác vette a lapot, és csak zavartan felnevetett:

-          Na ja, persze.

   Jó pár percig meneteltünk. Fájt egy kicsit a fejem, és olyan érzésem támadt, mintha csak a testem lenne itt benn, az arénában, a másik felem pedig valahol egészen máshol. Mintha ott lebegett volna felettem, az égben, vagy az indákat kerülgetve, de nem a testemben.

   Finnick néha hátranézett, hogy látjuk-e még a huzalt; az még mindig ott feszült, ezüstösen csillogva, kitűnve a sötétségből. Aztán egyszer csak megtorpant. Úgy fülelt, mint egy kopó, amikor szagot fog.

-          Ti nem halljátok? – suttogta. Megráztam a fejem.

-          Mit kéne hallani?

-          Én igen! – Peeta kék szemei meglepetten csillogtak. Füleltem, de még mindig csak a síri csendet érzékeltem, és a tőlünk húsz méterre feszülő huzalt.

   Aztán a feszes ezüst csík egyszerre meglazult, és a lejtő alja – Katnissék – felőli irányból visszapattant, mint egy rugó, hogy aztán csillogó csigákba rendeződjön. Finnick idegesen túrt a hajába. – Valaki elvágta! Várjatok itt, rendben? Megnézem!

-          Ne, ne menj egyedül! – kaptam a karja után, de ő csak egy másodpercre állt csak meg, és a tekintetét Peetáéba fúrta.

-          Vigyázz rá, kérlek! Ígérd meg!

-          Megígérem – felelte Peeta halkan, és előrébb lépett.

   Finnick hálásan bólintott, azzal eltűnt a sötétségben. 

39. rész

Sziasztok!

Négy, azaz komolyan négy nap van a filmig!! Habár én csak pénteken láthatom, de hát a csütörtök miatt is ugyanolyan izgatott vagyok... Te jó ég, emlékszem, hogy mennyire vártam idén áprilisban az első előzetest! (És hogy milyen csalódott voltam, mert nem szerepelt benne Finnick :D) Elképesztő, hogy mennyi minden történt a hosszú várakozás alatt, de szerintem abszolút megérte. Remélem olyan elképesztő lesz a film, amilyennek eddig látszik :) Mindenkinek jó mozizást a jövő hétre, bár azt hiszem abban nem lesz hiány. És emellett, meghoztam a következő részt, a történet pedig hamarosan nagy fordulóponthoz érkezik.

   Lassan már futottunk. Lihegve, fájó bordámra szorított kézzel bukdácsoltam utána, mire végre megállt. Megfogta a kezem, és a szemembe nézett.

-          Megint felveszlek a hátamra, jó? Sietnünk kell, így meg nem fog menni. – Elhúzott szájjal bólintottam, és ügyetlenül kászálódtam fel rá, a vállába kapaszkodva.

   A szívem még mindig hevesen vert, az agyam lázasan próbálta feldolgozni az előbbi látványt. Chaffet szinte felnyársalta az a valaki, pontosabban Brutus; a férfi még figyelmeztetni próbált minket rá, mielőtt meghalt.

-          Szerintem itt van valamerre – mondtam halkan, reszketeg hangon, miután elhelyezkedtem Finnick hátán. Az ajkam majdnem súrolta a fülét, egy oldalra álló, kócos tincse csiklandozta az arcom.

-          Tudom. – A hangja olyan határozottan, és tárgyilagosan csengett, mintha csak azt jelentette volna be, hogy az ég nem zöld, hanem kék. – Mennyi idő telt el, mióta megkaptuk a csomagot?

-          Fogalmam sincs – feleltem kissé zavarodottan, hunyorogva. – Egy órája sem. De mié…

-          Remek – vágott a szavamba, és robotos léptekkel nekiindult az esőerdőnek.

   A fejem a nyaka oldalához simítva próbáltam lazítani. A bőre még verejtékesen, koszosan is megőrzött valamit abból a jellegzetes Finnick-illatból, amit sosem tudtam meghatározni, egyszerűen csak ott volt. Az összes otthoni ruhája is ilyen illatú volt; ezt éreztem, amikor éjszakánként a vállába fúrtam az arcom, amikor hátulról átölelt, a keze pedig a mellkasom előtt pihent a párnámon.

   Néha egyenesen rohant, néha pedig csak ruganyos léptekkel sétált, de sosem állt meg. Pontosan követte az irányt, amit kinézett magának, és úgy tűnt, nem érdekli semmi. A hőség egyre égetőbb lett, mindketten egyre szomjasabbak lettünk, Finnick kezdte reszelősen venni a levegőt.

-          Finnick – szólaltam meg reszketegen. – Álljunk meg egy picit, kérlek! Már alig kapsz levegőt!

   Nem lassított, de még csak nem is válaszolt. Talán attól félt, a beszéd még inkább elszívja az energiáját, de ez mégsem volt ok arra, hogy egy szóra se méltasson. Azonban ismerve őt meg a makacsságát, inkább feladtam, lehunytam a szemem, és megpróbáltam kizárni a külvilágot.

   Mindig ő volt az, aki aggódott értem, aki gondoskodott rólam. Mindent megtett, hogy elfelejtsem a Hetvenedik Éhezők Viadalát, és végre normális életet élhessek. Bűntudata volt, amikor otthon kellett hagynia a kapitóliumi „kötelességei” miatt, és nem győzött bocsánatot kérni, amiért annyi nővel kell osztoznom rajta. Hétköznap mindig korán kelt, hogy el tudjon menni futni, de még így is az én ébredésem előtt ért haza. Ilyenkor néha megpróbált reggelit csinálni, aminek az eredménye égett rántotta, vagy füstölgő konyha lett, én viszont ilyenkor is a világ legjobb szakácsának láttam. Ő tudott a legszélesebben mosolyogni úgy, hogy ne látsszanak a fogai, ő tudta bekötni a cipőjét fél másodperc alatt, ő szerette úgy a hajóját, mintha egy élőlény lenne, ő tette rendbe Mags kertjét minden hónapban.

   Amikor felemeltem a fejem, rögtön az eget kezdtem fürkészni. Azonnal észrevettem annak a fának a tetejét, amelyikbe a villám csapott. A legmagasabb fa az arénában, nem nehéz eltéveszteni. Ha jól emlékeztem, a villámlás valamikor estefelé következett, amikor már sötétedett. Felnéztem az égre, és rémülten pillantottam meg a lefelé kúszó Napot, ami már csaknem vérvörösre festette az eget. De hisz nem is telt el ennyi idő… Ekkor kezdte el szorongatni a gyomromat a halálfélelem.

   Be akarják fejezni a Harmadik Nagy Mészárlást.

-          Annie – szólalt meg hirtelen Finnick. – Bírd ki még egy kicsit, rendben? Mindjárt lesz vizünk.

-          Rendben – suttogtam, smirgliszerűen száraz torokkal. – De jobban szeretném, ha elmondanád, mi folyik itt.

   Finnick mellkasa megemelkedett a tenyerem alatt, ahogy mély levegőt vett. Habozott, tudtam, hogy újra ködösíteni fog. Lehunytam a szemem, és a vállára hajtottam a fejem. Átadtam magam Finn lépteinek ritmikus mozgásának, az enyhe hintázásnak, és annak, hogy mennyire álmos vagyok. A szemeim követték a fákat, amik mellett elhaladtunk, akár egy motívumot, az ujjaim pedig szinte morzeszerű folytonosságban markolták meg Finn kezeslábasát, hogy aztán elengedjék. Ekkor vettem észre, hogy szólongat.

-          Annie!

-          Itt vagyok – motyogtam kábán, és erőtlenül felemeltem a fejem. – Mondtál valamit?

-          Ami azt illeti, igen. Jól vagy? – Az ujjai a combomba mélyedtek, ahogy kicsit feljebb dobott a hátán. A huppanástól az állam majdnem a fejének koccant.

-          Jól – feleltem, és visszahajtottam az arcom a tarkójára. Épp lehunytam volna a szemem, amikor Finnick elengedte az egyik combom, és az övével kezdett babrálni. – Mit csinálsz?

   Az érzékeim azonnal kiélesedtek, amikor ügyetlenül kiszabadította a legnagyobb tőrt a többi közül. A szeme úgy járt körbe, mint egy ragadozóé, ő maga pedig egyre szaporában kezdte szedni a lábait. Erősebben kapaszkodtam, amikor már csak az egyik keze támasztott alulról, megéreztem minden huppanást, minden követ a bakancsa alatt. A hangok olyan erősen jutottak el hozzám, mint a megnyitó éjszakáján, amikor annyira elvesztettem a kontrollt magam felett, hogy magába szippantott az eszméletlenség. Valahogy élesen emlékeztem az akkori érzéseimre, a hangokra, a látomásomra az öt évvel ezelőtti diadalomról. A diadalról, amit a víz felett arattam.

-          Finnick, mit csinálsz? – Magam is meglepődtem a hangom magasságán és élén.

-          Fogj tőrt! – parancsolt rám, és rohanni kezdett.

   Sípolva kapkodtam levegő után, és egyszerűen nem bírtam az övemhez nyúlni. Finnick felkiáltott ahogy begyorsított, szinte én is éreztem az izmaiban a sajgást, a torkában a szárazságot. Milyen jó lett volna, ha egy mozdulattal kettévághatnám a szenvedését, hogy az egyik felét átvegyem! Eközben az ujjaim remegve, bizonytalanul, de megtalálták a markolatot, és kirántották a helyéről a tőrt. A többi penge csilingelve ütődött össze a derekunkon, jó nagy zajt csapva. A fejemben kongott a sok borotvaéles, ezüstös tárgy hangja, mintha direkt rajtam kacagnának azzal, hogy ilyen zajosak.

   Brutus olyan hirtelen rontott ki mellőlünk a sűrű indák közül, hogy sikítani sem volt időm. Finnick rémülten kapkodott levegőért, ahogy még gyorsabb iramra váltott, a combjaiban dolgozó izmok szinte szétroppantották kezeslábasának anyagát.

-          Gyertek csak! – kacagott fel Brutus, és utánunk vetette magát egy méretes, fogas pengével a kezében. Tudta, hogy előnyben van.

   Felzokogtam a rémülettől, ahogy a Kettes férfi mellénk kerülve lecsapni készült…

   Finnick hatalmas erővel vágódott oldalra. Egy pillanatra mintha megállt volna körülöttem minden; a halál olyan közelinek tűnt, hogyha kinyújtottam volna a kezem, talán megérinthetem. Aztán földet értünk. A szemem fennakadt a fájdalomtól, a fejem hátracsapódott, és a testemhez ütköző föld kiszorította belőlem a levegőt. Felsikítottam, Finnick teste viszont csak egy pillanatig nehezedett az enyémre, aztán rögtön el is tűnt. A fájdalomtól nem is láttam semmit. A gerincem kerek ívbe feszült, ahogy kétségbeesetten küszködtem a kíntól, a torkomból zokogás és ugatásszerű hangok keveréke tört fel.

   Minden elhomályosult, csak ijesztő, szabálytalan foltok táncoltak a szemem előtt. Az ujjam a földet markolászták, a testem úgy tekergett, mint egy kígyó. Felüvöltöttem, amikor a hangok újra bekúsztak a fejembe. A kezeim a fülemre szorultak; hallottam a bordáim lassú roppanását, mint az elrágott csirkecsontokat, a szívemet, amint annyira dobog, hogy áttépi a mellkasom.

-          Annie! Annie!

 

   A kezeim úgy lengtek, mint egy rongybaba végtagjai. Tenyerek tapadtak a testemre, valaki hangosan zihált felettem. Szomjúság. Szomjúság tépte a torkom, mint valami alattomos kis szívókorongos élősködő. Aztán lassan minden elhalkult, és puha, fehér ragyogás ölelt körül. A fejem lágy, dundi párnán nyugodott, a testemen vastag takaró pihent békésen. Az ölemben pedig egy világos hajú fej, lehunyt szemekkel, egyik kezét az arca mellett nyugtatva. A szempilláin halvány, sárga derengés sütött át, aranyszínűre színezve őket.

   Sirályok rikácsoltak a fejem fölött, fehér alakjaik kecsesen ringatóztak, átadva magukat a szélnek. Az ölemben fekvő alak megmozdult, lassan felnyitva a szemét, de az olyan fényesen tört elő a szemhéjai alól, hogy egy pillanatra el kellett kapnom a tekintetem.

-          Finn… Finnick, te vagy az? – suttogtam, és előrenyúltam, hogy megérintsem a bronzbarna tincsek kusza, fésületlen kavalkádját. A tapintása szörnyen, fájdalmasan ismerős volt.

-          Igen – válaszolta, a hangja tiszteletet parancsolóan, mégis szelíden zengett. – Álmos vagy?

-          Azt hiszem már nem – feleltem, és hagytam, hogy Finnick alakja feljebb csússzon az ágyon, az arcunk egy magasságba ért.

-          Azt hiszem én sem. – Elmosolyodott, a szokásos csukott szájú, mégis vigyorszélességű, gödröcskés mosolyával. Aztán félrebillentette a fejét. – Emlékszel arra a képre? Amit akkor csináltál, amikor elbóbiskoltam a kanapén. Amit nem voltál hajlandó kitörölni a gépből.

-          Persze, hogy emlékszem. Bevallom, nem töröltem ki, sőt, papírformában is megvan. Szeretlek azon a képen.

  Finnick most halványabban mosolyodott el, és hosszan megcsókolta az arcom. Miután elemelte az ajkát, annak helye még ott égett egy darabig, de aztán a testem köré fonódó karja kárpótolt.

-          Miért, amúgy nem? – kérdezte halkan, mégis derűsen.

-          De – motyogtam kissé bénultan. – De igen.

-          Mondd, Annie Cresta, biztos, hogy nem vagy álmos?

-          Nem – feleltem újra, bár egyre inkább kezdtem érezni az ellenkezőjét.

-          Szerinted most szépet álmodsz? – Finnick eddig ijesztően vibráló szemei most megszelídültek, szeretetteljesen néztek le rám.

-          Ha te itt vagy, akkor igen. Te tudod a választ a kérdésre? – A keze megtalálta az enyémet, hogy aztán a saját arcára helyezhesse a tenyerem. A bőröm hozzásimult a finoman borostás bőréhez, mintha elmúlt volna a kapitóliumi szőrnövekedésgátló szerek hatása. A szemeim fokozatosan csukódtak volna le, de nem engedtem nekik. Addig akartam falni a látványt, amíg csak lehetett.

-          Honnan tudod, hogy bízhatsz bennem? – kérdezte válasz helyett, még szelídebben mosolyogva.

-          Csak tudom – súgtam. – Te bízol bennem?

-          Nem tudhatod. – Az arca hirtelen sokkal komolyabbá vált.  

-          Azért, mert szeretlek – motyogtam. – Ezért bízom benned.

   Finnick arca újra ellágyult. Az ujjait az arcán nyugodó kezem köré fonta, és lassan, egyenként megcsókolta az ujjperceimet. Lehunyta a szemét, az arcát a mellemre hajtotta.

-          Én is szeretlek, Annie Cresta. És bízom benned. De most aludj!

   Engedelmeskedtem. 

38. rész

   A számban még derengett Finnick csókjainak íze, amikor lehengeredett rólam. A testem mintha rögtön hiányolni kezdte volna őt, mire gyorsan összehúztam magam, és kíváncsian méregettem a még mindig csipogó ezüst tárgyat, rajta az összegyűrődött fehér ejtőernyővel. Finn feltérdelt, aztán négykézláb mászott oda a nem is olyan messze fekvő, csillogó csomaghoz.

   Olyan hirtelen kapott érte, mintha tudná mi van benne, aztán erőszakosan kezdte lefeszegetni a tetejét. A karjaimat a felsőtestem köré fonva közelítettem meg, miközben egyre inkább felkavarodott bennem a kíváncsiság, és a remény. Talán mégis kihúzhatjuk még egy ideig! Finnick egyre ingerültebben rángatta a csomag tetejét, én pedig valahogy nem tudtam mire vélni ezt a türelmetlenséget.

-          Hé – szóltam, és gyengéden kihúztam a kezei közül. – Olyan durván csinálod, persze, hogy beragad.

   Úgy tettem, ahogy egy élőlénnyel kellett volna: nem feszegettem, hanem türelmesen lecsavartam. Már akkor megéreztem az ismerős illatot, amikor épp levált a lapított henger alakú doboz teteje. Egy papírfecni, és két kis kanál pottyant ki belőle, én pedig boldogan sikkantottam fel:

-          Finn, nézd, chilis bab! – Szinte nevetnem kellett. Olyan fajta hála töltött el, amit már régen éreztem, és nem azért, mert pont ezt küldték. Azért, mert hallották, amit mondtam, és figyeltek rá. Nem csak azt nézték, hogy mikor nyiffanok ki, hanem eljutott a fülükig az, ami elhagyta a szám. Aztán gyorsan felkaptam a kis cetlit a földről.

-          Várj! – nyúlt érte Finnick, de visszahúztam a kezem, és összehúzott szemekkel tanulmányoztam a rányomtatott szöveget.

   Az egyetlen baj csak az volt, hogy egy kukkot sem értettem belőle.

H7IOM ÓI7ÉOÖ VPA 33 VREE7MCŰ3AÁŰRG! K - 35 – RGYRARŰEA

ELGM3G3Ű3BB ÜP , MOŰÉ RADUEJ3ÉOÖ!

Jó étvágyat a chilis babhoz, most már hamarosan vége.

-          A Törött Borosüveg

  

   Finnick úgy kapta ki a kezemből a papírt, hogy összerezzentem. Összeráncolt homlokkal meredt a betűk és számok keverékére, aztán úgy csillant fel a szeme, hogy szinte láttam a halántéka mellett felvillanó kis villanykörtét. Gyorsan újra átfutotta a szöveget, és felugrott, olyan hirtelenséggel, hogy megtántorodott álltában. Lelkesen nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon.

-          Gyere, Annie! Rájöttem valamire!

-          Tessék? – Bizalmatlanul meredtem még mindig felém nyújtott tenyerére. – Te érted ezt az izét? Nem akarsz beavatni esetleg?

-          Dehogy értem – forgatta meg a szemét. – Nem is az a lényeg. Csak van egy megérzésem, gyere, kérlek!

   Vonakodva tápászkodtam fel, figyelmen kívül hagyva felajánlott segítségét. A két tenyerem között még mindig ott szorongattam a gőzölgő-illatozó ételt, és most tanácstalanul meredtem a dobozra.

-          Annie! – szólt rám. – Útközben megeszed, jó?

-          Hova megyünk? – Hangosan szívtam be a levegőt. Talán azt hiszi, hogy egy pillanatig is beveszem, hogy ennek az egész lelkesedésnek semmi köze az üzenethez?

   Finnick színpadiasat sóhajtott, és gyorsan közelebb lépett hozzám, mutatóujjával felemelte az állam. Aztán, mielőtt bármit is tehettem volna, finom csókot lehelt a számra. Csak egy pillanatnyi időm volt lehunyni a szemem, mert a következő pillanatban már el is engedett, és az eget fürkészte.

-          Onnan kelt fel a Nap, igaz? – mutatott az egyik irányba.

-          Aha – mormogtam kissé morcosan. Finnick maga mellé ejtette a kezeit, és fejcsóválva vigyorgott rám.

-          Ne mondd, hogy nem bízol bennem! Egyébként meg – mutatott a kezemre. – azt neked küldték, a két kanál csak azért, ha esetleg megszánnál.

   Még mindig gyanakvóan, egyik orrcimpámat felhúzva méregettem Finnt. A szemei sürgetően, de egyben könyörgően meredtek rám, amin valahogy kénytelen voltam ellágyulni. Sokszor bevetette ezt a nézést, és akaratlanul egy esdeklő kiskutyát juttatott eszembe. Mindig is szerettem a kutyákat.

   Némán baktattam az egyre gyorsabban gyalogló Finnick után. A fejemben összekuszálódott gondolatok hada örvénylett, olyannyira lefoglalva, hogy még az ételt sem kezdtem meg. Nem láttam merre megyünk, nem is figyeltem a külvilágra, hanem egyre csak azon agyaltam, hogy mire készülhet Finnick. Ki lehet az a Törött Borosüveg? Biztos valami álnév, talán még utal is a viselőjére, de az is előfordulhat, hogy csak egy véletlenszerűen kiválasztott hülyeség. Aztán meg, lehet, hogy nem is ismerem az illetőt, talán Finnick egyik kapitóliumi támogatója.

-          Annie! – kiáltott Finnick hirtelen. Felpillantottam; már három méterrel előttem járt, és még beszéd közben sem állt meg, sőt, hátra sem nézett. – Siess, légy szíves! Nem akarok totyogni!

   Legszívesebben visszaszóltam volna valami durvát, de inkább mély levegőt vettem, és elszámoltam magamban tízig, hogy aztán lassan kocogni kezdjek, behozva a távolságot. Tudtam, hogy felesleges rákérdeznem, hova sietünk ennyire. Ez az egész Nagy Mészárlás egy zavarodott masszává állt össze a fejemben, már össze sem tudtam számolni a gyanús, szokatlan dolgokat. Már eleve az is furcsa volt, hogy mindenki tudta, mi volt Finnickkel a tervünk az együtt maradásra. Aztán rögtön ezután jött Chaff, aki ahelyett, hogy simán elintézte volna az egyik könnyű ellenfelét, inkább ráparancsolt, hogy meneküljön. De folytathatnám a sort Johannával, Ceceliával és Sarával, plusz ide vehetném Finnick ködösítéseit is. Gyorsan megráztam a fejem.

   Kezdett túl sok lenni ez az egész, a bensőmben pedig csak folyamatosan nőtt egy érzés, amit képtelen voltam megnevezni, de egyértelműen nem jelentett jót. Talán harag? Félelem? Tanácstalanság? Mindhárom összegyúrva?

   Hirtelen rettentő magányosnak éreztem itt magam, és elárultnak. Finnick magas alakja szaporán vette előttem a lépteket, és közben folyamatosan az irányt leste, hátra sem nézve rám. Kezdtem azt hinni, hogy az egyetlen őszinte ember hozzám itt maga a chilis bab. Még Törött Borosüveg is csak rejtvényben adta meg az üzenetét, és biztos voltam benne, hogy Finnick érti, mi az. Akkor miért nem mondja el?

-          Szedd a lábad! – szólt rám újra Finnick. Ekkor megtorpantam.

-          Nem! – válaszoltam ingerülten.

   Finnick olyan kifejezéssel az arcán állt meg, mintha egy kisgyereknek készülne szentbeszédet tartani.

-          Nem! – ismételtem, kissé higgadtabban. – Addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg el nem magyarázod ezt az egész szart!

   Kinyújtott kézzel közelített felém, újra felvéve a könyörgő kölyökkutya szemeket. Aztán gyengéden megérintette a kezem. – Kérlek szépen. Csak… bízz meg bennem, jó? Tudod, hogy szeretlek, nem tennék olyat, ami igazságtalan rád nézve. Csak egyszerűen volt egy megérzésem, amit szeretnék követni. Hosszú lenne elmagyarázni, és most nem arra akarom pazarolni sem a saját erőmet, sem a tiédet. Csak kövess, jó? Mindent elmondok idővel.

-          Ha lesz idő – mormogtam, mire Finnick az ujjai közé kulcsolta a kezem.

-          Lesz – mosolyodott el. – És edd meg azt a chilis babot, mielőtt megéhezem, és adnod kéne belőle!

   Szikrázó, sértődött pillantást vetettem rá, de azért felemeltem a kanalat, Finnick pedig újra elindult. De abban a pillanatban meg is torpant, olyan váratlanul, hogy majdnem a hátának ütköztem. A karját a testem elé nyújtotta, mint egy kordont, és nem engedett tovább.

-          Finni… - Nem tudtam, befejezni, mert Finnick a mutatóujját felemelve hallgattatott el. Aztán én is meghallottam.

   Valaki kiáltozott, és egyre csak közeledett felénk. A szívem a torkomban dobogott, az esőerdő mintha megfagyott volna. Nem, nem akarok meghalni, nem gondoltam komolyan, élni akarok!

   A fák sűrűjéből kibotorkáló, sötét bőrű véres alak láttán felsikoltottam. A jeges rémület hidegzuhanyként öntött el, ahogy a férfi vértől elázott kezeslábasban, hörögve sántikált felénk. A vállából… a vállából egy lándzsa meredezett, a sebből még mindig spriccelt a vér.

-          Chaff! – Finnick előrelendült, és épp elkapta az elesni készülő férfit. – Chaff, ne!

   Chaff Finnick válla fölött nézett rám, az amúgy mogorva szemei most tágra nyíltak a pániktól és a fájdalomtól. A karcsonkja élettelenül lógott a teste mellett, lábai alig bírták már el a súlyát.

-          Annie! – kiabált hátra Finnick. – Segíts már!

   A chilis babos dobozt elhajítva rohantam oda, és segítettem megtartani a brutálisan vérző Chaffet.

-          Segíts… - nyögte Finn a férfi súlya alatt. – Segíts elállítani a vérzést! Valahogy…!

-          Ne – hörögte Chaff. – Menekül… jetek… Brutus…

   Finnick kétségbeesetten szólongatta. – Ne merj meghalni nekem! – kiabált. – Chaff! Chaff, hallod?

   Egy perccel később dördült el az ágyú. Finnick leroskadt a földre, mellette a Tizenegyes férfi kivérzett, élettelen teste hevert. A sokktól remegve másztam mellé, és a karjára tettem a kezem, habár nem értettem, miért érinti meg ennyire a férfi halála. Egy kis ideig hallgatott, és ölébe ejtett kezeit bámulta. Amikor újra megszólalt, a hangja finoman remegett:

-          Kell az a lándzsa. Tovább kell mennünk. – Azzal a lehető leggyorsabb mozdulattal rántotta ki Chaff vállából a hosszú fegyvert, és rám emelte a tekintetét. – Itt lehetnek a közelben. Mostantól nincs nyafogás, ellenkezés, félelem. Értesz? Mindenben rám hallgatsz, engem követsz.

   Némán bólintottam, még enyhén reszketve. Finnick derékon fogott, és maga mellé vont, aztán újra elindultunk. De ott volt valami, amit nem igazán tudtam megmagyarázni. Ez az érzés sokszor rám tört az öt évvel ezelőtti Viadalon, és szinte mindig jónak bizonyult.

   Valaki figyel minket.