86. rész

Hahó!

Emberek, ne haragudjatok, de komolyan elszámoltam magam, nem tudom, lehet, hogy örültök. A már csak két fejezet plusz epilógus van hátra kijelentésem most érvényes, és tényleg bocsánat a múltkori elszólásért! Most viszont itt vagyok újra :))

Kicsi Finn!

Rettegek. Ennyire még sohasem féltem, még az Arénában sem. Coin szerint nem igaz, Coin és a csapata azt mondta, egy szakértő elemezte Snow beszédét és szerintük nem mondott igazat, és szerintük néhány besúgójuk azt állítja, még nem találták meg a holttesteket, de én úgy félek, annyira, hogy nem bírok mást érezni, végem van, Finnick, egyszerűen nem bírom ki. Ne hagyj itt, könyörgöm neked, bármit megteszek, csak gyere vissza………  Ennek nincs értelme, egyáltalán. Nem te döntesz és nem is én, de… Szeretlek, de most még annál is jobban rettegek. Nem bírom már.

   Hallgattam a csendet. Az idő lefagyott körülöttem, a sötétség rám borult, mintha meg akarna óvni a külső ingerektől, a fájdalomtól. A hátam a falnak nyomódott, a gyomrom kétségbeesetten korgott – talán velem együtt már a baba is éhes volt odabent -, de nem bírtam lábra állni, azt meg még jobban nem, hogy kimenjek az emberek elé, és a szemükbe nézzek, tudva, hogy Finnick nagy eséllyel meghalt.

   Néha zihálva felzokogtam, és olyankor nem érdekelt az sem, ha áthallatszik az egész a szomszéd lakófülkébe. Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig direkt a zárban hagytam, hogy senki se tudjon bejönni utánam, és a tenyerembe temetett arccal kapkodtam levegőért.

   Szinte fizikai fájdalmat okozott a lét, az, hogy egyáltalán lélegezzek. Néha hangok kísértettek, de már nem féltem tőlük, csak dacosan bámulva a falat hallgattam, ahogy fekete denevérek szárnyai suhannak el a fülem mellett, vagy ahogy Kole hozzám ér száraz hullakezével. Tűrtem, és belekapaszkodtam a saját pulóverembe a hasamon; tudtam, hogy a baba az egyetlen, aki itt van velem, és habár egyedül akartam lenni, az ő társaságát sehogy sem tudtam elkerülni. És, ha jobban belegondoltam, kicsit lecsillapított az, hogy éreztem őt magamban – mégis milyen anyának hinne, ha ezekre emlékezne a későbbiekben? Persze tisztában voltam vele, hogy nem fog, de azért visszafogtam magam.

   Ha ő nem lett volna, talán betöröm a tükröt a saját öklömmel, ha egyáltalán fel tudtam volna kelni a sarokból. De nem voltam rá képes, és még elképzelni sem akartam, milyen szánalmasan festhetek, és viselkedhetek most.

   Meghalt, meghalt, meghalt.

   A besúgók szerint nem találják a holttesteket, csak egyet-kettőt, tehát nem halt meg.

   Összezavarodtam. Nem akartam itt lenni, most mindennél jobban vágytam arra, hogy úszással vezessem le a végtelen bánatom. De nem csak amolyan vízen lebegéssel, hanem olyanfajtával, amitől aztán pokolian fáj az összes végtagom, a bőröm pedig csupa piros folt, ahol megcsapták a hullámok. A víztől nem látszanának a könnyeim sem, a só úgyis kicsípné a szemem, és senki nem hinné azt, hogy végigsírtam a napot. De itt nincs az az átkozott tenger, és nincs egy rohadt lehetőségem sem arra, hogy kitomboljam magam.

   Dühöt generáltam magamban: Snow iránt, a körzet iránt, ami nem hagyott élni, és elordítani magamat a szabadban, Johanna iránt, aki negyedóránként az ajtót döngette, hogy nyissam már ki, de legfőképpen Finnick Odair iránt.

-          Mondtam, hogy baj lesz – suttogtam magam elé remegő hangon, és a falat bámulva, könnybe lábadt szemekkel. Az ajkaim, a végtagjaim, de még a gyomrom is remegett. – Megígérted, hogy visszajössz – szipogtam bele a magamhoz szorított párnába, a hangom rettentően távolinak és fátyolosnak tűnt.

   Anya is keresett, próbált beszélni a fejemmel az ajtón keresztül, de nem engedtem be. Egyrészt, mert egyedüllétre volt szükségem, másrészt meg nem akartam rájuk zúdítani a bánatom. Így is volt elég bajuk, persze anyám elég kétségbeesettnek tűnt, én mégis hajthatatlan maradtam.

   Hinni akartam a lázadóknak, akik a fővárosban maradtak. Elképzeltem, hogy pár nap múlva egy légpárnás váratlanul leszáll a hangárba, én pedig odarohanok, remélve, hogy Finn visszajött. És ő ki is támolyog onnan, megtépázva, koszosan és lefogyva, de a fogai világítanak, ahogy felém nevet, én pedig rohanni kezdek, és nekiütközöm a testének, mielőtt a karjaimmal olyan erősen ölelném, hogy ne is kapjon levegőt. És azután sosem engedném el.

   Elmosolyodtam egy másodpercre, mielőtt még a sírás eltorzította volna az arcom. Nem szabadna ilyenekről ábrándoznom, még a végén beleélem magam, és…

   Felkaptam a fejem, mikor valaki erősen ütni kezdte az ajtót. – Annie, a rohadt életbe is, mi vagyunk azok! – Edie hangját hallottam, de olyan határozottan, ahogy még soha. Újra rácsaptak az ajtóra, és érzékeltem, hogy fojtott hangon beszél valakivel.

-          Menjetek innen! – üvöltöttem ki, hogy biztosan meghallják. A hangom megbicsaklott, mire a rövid mondat végére értem. – Kérlek!

-          Akkor betöröm – vetette fel Johanna az ajtó másik oldaláról. – Vigyázz onnan, Edie!

-          Szerintem ez… - Hallottam, hogy Edie nem igazán ért egyet Johanna ötletével, de a következő másodpercben hangos puffanás hallatszott, mire megugrottam ültömben.

-          Hagyd abba! – zokogtam fel, a hangomba egy kis düh is keveredett. Milyen jó lett volna most levezetni valakin… - Könyörgöm!

-          Picsába – mordult fel Johanna, valószínűleg, mert nem sikerült a terve.

   Sóhajtottam, és még kisebbre húztam magam össze, mire a gyomrom felmordult. Bűntudat lappangott a belsőmben, de nem magam, hanem a kisbaba miatt. Nem tehettem meg vele, hogy nem eszem, amikor ő is éhes, és ő sokkal gyengébb még, mint én. Nem engedhettem, hogy ne életerősen szülessen meg, főleg, ha egyedül kell majd felnevelnem… Megrázkódtam a gondolatra.

   Nem lepődtem meg, amikor szó szerint zabálni kezdtem az egyik szabad vizsgálóban, hiszen régóta nem ettem semmit. Edie és Johanna mellettem ültek, és aggódva tartották rajtam a szemüket, engem pedig ez eléggé zavart – néha megálltam a rizs evésében, és vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.

   Elszégyelltem magam. Hogy eltereljem a figyelmemet, tovább kanalaztam az ételt, nem is figyelve semmi másra. Persze éltem át már éhezést, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha ennél éhesebb még életemben nem lettem volna. Talán a terhesség miatt.

   Amikor végeztem, csalódottan bámultam az üres tányért, amit Edie észre is vett. – Már azzal is szabályt szegtünk meg, hogy itt eszel, Annie. Kibírod már a következőig, nem?

   A vállam fölött a furcsán csendes Johannára pillantottam, a tekintetünk találkozott. Ó, ha Edie tudná… Egyszerűen bólintottam. Morcos csend telepedett mindhármunkra, senki sem tudott mit mondani. Nem hiszem, hogy tudtak bármit is kezdeni velem – a terhes bolond csajjal, egy férjjel, akinek már bejelentették a halálhírét a Kapitóliumban. Egyedül az tartotta bennem a lelket, és az adta meg a képességet, hogy lejöjjek ide, hogy a besúgók szerint a hír kamu, vagy elhamarkodott volt. És a szakértő véleménye? Bertine azzal nyugtatott, hogy a doki szerint Snow nem volt biztos abban, amit mondott; csak remélte, hogy igaz.

-          Mi van… – törtem meg a csendet halkan. – Mi van, ha tényleg halott? – A hangom nem eviláginak tűnt, túlságosan fátyolosnak. Belebolondultam ebbe az egészbe, és még jobban bele fogok.

-          Nem halott – vágta rá ingerülten Johanna, Edie csak pislogott. – Annyira halott, mint ahogy te, vagy én, értve vagyok?

   Megrezzentem, és dermedten bámultam a lányt, aki most levegő után kapkodva meredt hol rám, hol Edie-re. Megmarkoltam a kanalat, a tenyerem belefehéredett a mozdulatba. Elfordítottam a fejem, és némán bámultam a makulátlan falat. Olyan csend ereszkedett ránk, hogy minden apró lélegzetet, rebbenést is hallani lehetett, a szívem a torkomban dobogott.

   Lassan emelkedtem fel a székből, mire mindketten felkapták a fejüket, de ülve maradtak. Mély lélegzetet véve indultam meg, és szó nélkül hagytam őket ott, kikerülve a kórházi szárny zajos, forgalmas főfolyosójára. Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy nem követtek. Nem is baj. 

   Futólag végigsimítottam a hasamon, az ajkamon szomorú mosoly jelent meg, ahogy kikerültem egy csapat lassú, mély hangon diskuráló öreg beteget. A fejemben még azután is visszhangzott monoton mormogásuk, mikor már régen kiértem a sokkal csendesebb folyosókra, és magam maradtam.

   Durván túrtam bele a fiókba, a kezeim reszkettek. Az ujjaim az egyik legalsó pólót markolták meg, amit nem túl finoman rántottam ki a helyéről, szürke színe szinte egybeolvadt a többivel. Felkaptam, a mellemre szorítottam, mint egy csecsemőt, és lehunytam a szemeimet. Mélyet szippantottam a ruhadarab illatából, és még percekig gázmaszkként tartottam a szám előtt – mintha kiragadhatott volna a külvilágból, megvédhetett volna az itteni idegen levegőtől.

   Finnick pólója volt, amit csak akkor hordhatott, ha aludt, vagy ha csak át akarta egy kicsit cserélni itthonra a kötelező inget. A fiókos szekrénynek támasztottam a csípőm, és átöleltem a ruhát, erősen, ragaszkodva. Kicsit több, mint egy hete mentek el, és az életem ezalatt fenekestől felfordult. A baba, a családom, most meg a csapat halálhíre… Nem halhattak meg.

   Tudtam volna sírni, de nem akartam. Ugyan mi értelme lenne megint? Úgysem tehetek semmit, viszont elkezdhetem edzeni a lelkemet. Erősnek kell maradnom, főleg, hogy nem lehetek depressziós, miközben gyereket várok. A kicsinek egy erős és boldog anyatigrisre van szüksége, aki védelmezheti őt, ha kell. És tudtam, hogy bennem ott van az az ösztön, és az erő is, ahogy Finnick és Marcus is hangoztatta mindig.

   Reszketegen szívtam be a levegőt, mint egy kifulladt kismadár. Gyengéden a szekrény tetejére fektettem a pólót, a vállam egyik oldalára húztam a súlyos hajkötegem, és szórakozottan fésülgetni kezdtem az ujjaimmal. Mennyire megnőtt már… A kezem mindenfelé beleakadt a gubancokba, olyannak hatott, mint egy áthatolhatatlan esőerdő. Kifürkészhetetlen, sűrű, és nem utolsósorban koromsötét.

   A kisbaba vajon melyikünk hajszínét fogja örökölni? Lehet, hogy ugyanolyan átható, mélyzöld szemei lesznek, mint az apjának? Vagy az ő orra is szeplős lesz, mint az enyém? Egyáltalán kisfiú lesz, vagy kislány? Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy megtudhassam a nemét. Olyan jó lett volna beszélni hozzá, elpanaszolni neki mindent, mintha hallana is… Úgy tartják, a kicsik megismerik az anyukájuk hangját, ha az előzőleg beszélt hozzájuk, mielőtt még megszülettek volna. Elgondolkodtam a dolgon, és a tenyeremet arra a helyre fektettem, ahol őt lakni véltem. El sem tudtam képzelni, mekkora lehet most, és magamban elhatároztam, hogy meg fogom erről kérdezni Dr. Mault.

   Bánatosan felhúztam a szemöldököm, kifújtam a levegőt, és már meg is szólaltam. – Szia. – Persze nem vártam választ, mégis hatalmas ürességet éreztem, amikor a köszönésem után csak a végtelennek tűnő csend maradt. Szánalmas vagyok – gondoltam, és finoman megköszörültem a torkom. Felemeltem a kezem, felhúztam az ingem, és óvatosan megkocogtattam fehér, feszülő bőröm. – Kopp-kopp! – Éreztem, hogy a mellkasomban melegség árad szét, az arcom halványan felderült.

   Elhátráltam a fiókos szekrénytől, és lehuppantam az ágyra. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Hátravetettem a kezeimet, hogy így támasszam meg a testem, és figyeltem, hátha megérzem a baba szívdobbanásait, hátha érzem egyetlen rezdülését is. Persze tisztában voltam vele, hogy kicsi még a mocorgáshoz, de úgy örültem volna, ha most rúg egyet!

   Teljesen magamba feledkeztem, és riadtan ugrottam fel, mikor megéreztem, hogy a matrac lesüpped mellettem. A levegő a torkomra forrt, ahogy megláttam a húgomat, aki lesütött szemmel, törökülésben gubbasztott az ágyon, mintha valami rosszat követett volna el. – Aida! – kiáltottam fel, és gyorsan visszaültem mellé, élénken keresve a tekintetét. – Megijesztettél!

-          Bocs – mormogta, és felnézett. Sápadt arca sokkal vékonyabbnak tűnt, mint eddig, sötét haja hullámosan és kócosan keretezte. Kerek barnás zöld szemei félénken pillantottak rám, az ujjai a kezét tördelték.

   Csak árnyéka volt önmagának mostanában, amiért igazából nem is tudtam hibáztatni. Otthon mindig is életvidám volt, és szívesen szemtelenkedett bárkivel, de ez mind elpárolgott. Tudtam, mit éltek át a Negyedikben, és azt is tudtam, hogy ez megviselte őt. Riadtan kaptam észbe, hogy az ittléte óta még nem is beszéltünk négyszemközt, és valószínűleg ezért viselkedett velem olyan vonakodóan. Neheztel rám – jöttem rá, és szomorkásan megcsóváltam a fejem.

-          Anya elmondta – szólalt meg halkan, de a hangja tisztán csengett. Hirtelen nem tudtam állni a tekintetét, mintha valami szégyenletes dolgot tettem volna, és fogalmam sem volt, miért érzem így.

-          És? Mit… mit szólsz? – kérdeztem kissé félve.

  

Aida finoman megrántotta a vállát. – Ott akartam volna lenni, amikor összeházasodtok. – Beharaptam az alsó ajkam, és hirtelen a bűntudat súlya nehezedett a mellkasomra. – Tudtam, hogy egyszer úgy is megtörténik, de látni akartam volna. Mindegy.

-          Tudta… - sóhajtottam. – Szerintem tudta, hogy hamarosan itt kell majd hagynia. Ezért sietett, és az az igazság, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy várjunk, miután eljegyzett, érted? Hozzá akartam menni.

-          Én sem azért mondtam – nézett fel. – Örülök, hogy Apáék végre nem szólhatnak bele. Tényleg terhes vagy?

   Némán bólintottam. Aida elmélázott egy pillanatra, majd lassan elmosolyodott, és megfogta a kezem. – Én ennek is örülök. Te hogy vagy vele?

-          Tele vagyok kételyekkel – mondtam ki végre, és mélán megsimogattam a hasam. A szavak pedig csak úgy ömlöttek belőlem: mindent elmondtam a húgomnak, amit Johannának, de egy könnycseppet sem ejtettem. A szemeim szárazok maradtak, a hangom tompán, lassan mesélte el a bennem kavargó érzéseket. Aida visszatartott lélegzettel figyelt, és mire a mondanivalóm végére értem, az ujjai nagy erővel fogták körbe a kezem, mintha kapaszkodnának.

-          Megértem – szólt pár perc szünet után, és a füle mögé igazította a haját. Felpillantottam az arcára, és büszkén elmosolyodtam. Aida gyönyörű fiatal lány volt, és el sem tudtam képzelni, mennyit érhetett belül ezalatt a pár hét, hónap alatt. – De mi itt leszünk neked, és Finnick is, ha visszajön. Szerintem nagyon fog örülni.

   Szomorkásan mosolyodtam el, a takarót markolva. Nem feleltem, mert féltem, hogy még a végén elcsuklik a hangom, és újra sírni kezdek. Igen, nagyon örülni fog, ha egyáltalán visszajön. Aida észrevette ezt, és hangosan kifújta a levegőt. – Hova is ment pontosan?

-          A Kapitóliumba – válaszoltam robotosan. – Egy bevetésre. Először azt mondta, hogy csak propagandafilmeket forgatnak, de biztos vagyok benne, hogy nem csak erről van szó. Főleg azután, amit Snow bejelentett…

   Aida kinyújtotta a karjait, én pedig laza ölelésébe bújtam. A keze a hátamat simogatta, miközben erőszakkal próbáltam visszatartani a sírást. – Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Főleg, hogy… A baba. Nem, ez…

-          Szerintem él – mondta a húgom határozottan, és eltávolodott tőlem, hogy a tekintetünk találkozni tudjon. – Emlékszel, mit leművelt, amikor két éve visszajött a Kapitóliumból? Tuti, hogy emlékszel!

   Elmosolyodtam az emlékre, és hálát adtam magamban Aidáért, amiért ennyire könnyen felvidít. A Hetvenharmadik Viadal évében a vonatállomáson ott volt velem a húgom is, már nem is emlékszem, hogy miért. A lényeg az, hogy Finnick még azelőtt leugrott a vonatról, hogy az teljesen megállt volna, felém rohant, és a karjába kapott, majd megforgatott a levegőben, mint valami könnyű rongybabát. Mikor leereszkedtem a földre, csókolózni kezdtünk, és percekig nem hagytuk abba. Tudtuk, hogy ezt már úgysem látja senki, akinek nem szabadna – mint például egy kapitóliumi.

-          Na – szólalt meg a kis szünet után. – Képzeld el ugyanazt a reakciót. Úgy fog visszajönni hozzád.

85. rész

Sziasztok!
Furcsa ezt most leírni, de hamarosan vége a történetnek. Annyira hamarosan, hogy ezen kívül már csak két fejezet van, plusz az epilógus. Nem igazán tudok mást mondani, nem akarok most nagy szájtépésekbe belekezdeni, de igen, ez a helyzet. Durva.

   A fejét az ölembe hajtva figyelte a tajtékzó hátú hullámokat. Hűvös szél emelgette a tincseim, a lábam a hideg, sötét vízbe lógatva kalimpált. Finnick tenyere a combomon pihent, az ujjai észrevétlenül cirógatták a bőröm, én pedig néha megcsókoltam a feje búbját, a fülét, az arcát. Belebizsergett minden tagom, hogy ilyen helyzetben voltunk, és azt k

ívántam, hogy soha ne érjen véget.

   Az utóbbi hetekben kezdett el leginkább frusztrálni a gondolat, hogy még mindig nem tettük meg a következő lépést, pedig már több, mint fél éve nála laktam. Nem voltam benne biztos, hogy Finn miért nem erőlteti – talán nem akar engem? Vagy tényleg kivár, amíg én ajánlom fel, ahogy a legelején mondta?

   Felsóhajtott, a lélegzete a bőrömet csiklandozta. A szoknyám alól fedetlenül maradt lábaim fáztak kicsit, mert közeledett az ősz vége, amire az idő mindig valamivel rosszabbra fordult. A holdat sejtelmesen áttetsző, szürke felhők vették körbe, az égen most nem látszottak csillagok, csak elvétve néhány.

   Finnick elfordította az arcát, az ajka a bőrömhöz nyomódott. – Annie – szólalt meg halkan, kissé rekedten.

-          Igen?

-          Nem akarsz csobbanni egyet? – Gyors mozdulattal ült fel, zöld szemei csillogtak a sötétben, a szája elnyílt, miközben a válaszomra várt.

-          Nincs ahhoz kicsit hideg? – kérdeztem inkább érte aggódva, mint magamért.

   Finn megvonta a vállát, és halkan elnevette magát. – Imádom ezeket a csendes kis összebújásainkat, tudod? De olyan hívogató az a víz, ha nem jössz, akkor megyek egyedül.

   Megforgattam a szemeim, a megadás jeleként. Nem volt kedvem agyonfagyni, vagy akár csak megfázni, de az éjszakai fürdőzés gondolata izgalmasnak tűnt. Nem mintha nem csináltam volna már máskor, de ez a mai éjjel olyan más volt. És fogalmam sem volt, hogy miért.

   Finn nyögve tápászkodott fel, a holdfény ezüstösre festette a testét, de legfőképpen a haját. Tincseinek rendetlen kuszasága különös árnyékba borult, de a végeinél csillogott; nappal, mint a bronz, éjjel, mint az ezüst.

   A pólója lehullott a móló faanyagára, aztán nekikezdett kikecmeregni a nadrágjából is, és erre már észbe kaptam. Kigomboltam az ingem, és letoltam a szoknyám, amitől már cseppet sem éreztem kényelmetlenül magam. Régebben még igen, de mára megszoktam, hogy Finnick így lát. A nagy hőségben úgysem tudtunk máshogy aludni, csak fehérneműben, máskülönben egy szaunában érezhettük magunkat.

   Finnick a víz felé fordult, a sötétség és világosság kontrasztja kiemelte az izmok vonalát a testén. Mellé léptem, és lopva megszemléltem az erősen kidolgozott deltaizmot a vállában, a bicepsz látható domborulatát a karjában. Nem tagadhattam, hogy hihetetlenül vonzó látvány volt, de a bámulása helyett inkább mély levegőt vettem, megfeszítettem a testem, és nagy lendületet véve egy kissé lapos vonalban fejest ugrottam a vízbe.

   Ha a fejem a szárazföldön lett volna, minden bizonnyal a sikításomtól lett volna hangos a part, annyira váratlanul volt jeges a tenger. Tompa csobbanást hallottam néhány méterre tőlem, mire a végtagjaim életre keltek, és a lábaim tapostak, hogy feljussak egy kis levegőért. Az arcom kibukott a felszínre, én pedig sípolva kaptam levegőért, miközben halkan szitkozódtam, a tagjaim reszkettek a hideg, hömpölygő vízben.

   A hátam mögött Finn is felbukkant a tenger alól, és hangosan elkiáltotta magát. Dideregve fordultam felé, mikor épp a fejét rázta meg, így én is kaptam egy kicsit az arcomba. – Fú! – fújtatta. – Ez ku… Ez kurva hideg!

   Összekoccanó fogakkal eveztem felé, és amikor elértem, megérintettem jéghideg karját.

-          Te akartad! – kiáltottam, de reszketegen elnevettem magam.

   Finn felkacagott, a fejét hátravetette. A fényben virítottak az arcán a szabályos alakú cseppek, amik még a szempilláira is ráültek. – Tudom, Anns! Basszus! – Azzal vett egy mély levegőt, és hátravetette magát a vízbe, a teste halkan csobbant, ahogy hátra bukfencezve eltűnt a habok alatt.

   Követtem a példáját, én is lebuktam a felszín alá, és nem nézve, hogy merre úszom, könnyedén siklottam előre a hullámok fergetege alatt.

   Megedzett tüdőm percekig bírta levegő nélkül, és nem aggódtam Finnick miatt sem, aki még nálam is profibban úszott. Szinte ugyanabban a pillanatban, egymástól két méterre bukkantunk a felszínre, és fogvacogva összevigyorogtunk. Finom kézmozdulatokkal közeledtem felé, nem törődve azzal a néhány tinccsel, amik az arcomra tapadtak. A melltartóm vékony szivacsai kényelmetlenül szívták meg magukat vízzel, és cuppogva ragadtak a bőrömhöz.

-          Szóval, kicsi szirén – mondta halkan, de egy hatalmas, zárt ajkú mosollyal az arcán. –Most énekelni fogsz?

-          Nem! – vihogtam el magam, és mielőtt bármit is szólhatott volna belécsimpaszkodtam, hogy az ajkára tapasszam a szám.

   Finnick egy pillanatra sem vesztette el a taposás ütemét, és a kezei nélkül is biztosan a víz felett maradt, amelyek most a lapockámra nyomódtak. A lábaim a testére fonódtak, de ő még így is képes volt megtartani mindkettőnket, az izmai megfeszültek.

   Aztán eltávolodtam, és egy torpedószerű mozdulattal lőttem ki magam hátra, fehér tajtékot kavarva a vízfelszínen. – Fogózunk? – kiáltottam, és lebegni kezdtem a hátamon. Finnick úgy látszott elgondolkodik az ötleten, de egy váratlan pillanatban kilőtt felém, hogy elkapjon, ám én is sebesen mozogtam, és kisiklottam a kezei közül.

   Egy másodpercre álltam meg, hogy levegőért kapjak, de már löktem is magam tovább a vízben. Kapkodva pillantottam hátra a vállam fölött; Finn kitartóan, gyorsúszásban közeledett felém, a kezei csak úgy szelték a hullámokat. Tudtam, hogy bele kell húznom, ha nem akarok veszíteni, így hát eltűntem a sötét mélységben, mielőtt még utolért volna. A karjaim egyre lejjebb vittek, én pedig egyre kevésbé hallottam a fenti zajokat. Minden eltompult körülöttem, minden feketébb lett. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy amikor újra felbukkanok, ne jusson előnyhöz, és figyeltem, hol pillantom meg a testét.

   Mikor nem láttam semmit, gyanakodva úsztam fel, és óvatosan kidugtam a fejem, de fel kellett sikoltanom, mert valaki alulról kapta el a lábam. Finnick alulról csimpaszkodott belém, és a kezét nem véve le a testemről emelkedett egyre feljebb. – Nyertem! – zihálta, a szemeiben lelkesedés csillant.

-          Nyertél – forgattam meg a szemeim levegőért kapkodva, ő pedig közelebb siklott hozzám, a karjai átfogtak. Lassan csókoltam szájon, majd az orrán, végül a homlokán. – De legközelebb megleckéztetlek.

-          Ahhoz korábban kéne felkelned – felelt, és magához húzott. A lábaim kezdtek kicsit sajogni, ezért átkaroltam Finnick vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam fent. – Te remegsz… gyere, menjünk.

   Lassan úsztunk ki, a testem súlytalanul lebegett a vízen, a kezem nem engedte el Finnick ujjait. Ő is hagyta, hogy az áramlat sodorja kifelé, aztán amikor már csak méterekre voltunk a mólótól, felemelte a fejét, és a karomat a válla köré kanyarította. Nem voltam ennyire kimerülve, de szívesen elfogadtam a segítséget, és a hátára hajtottam az arcom, miközben ő erős mozdulatokkal evezett a fatákolmányhoz. Felnyúltam és megkapaszkodtam benne, Finnick pedig fogta a csípőm, és alulról tolt. A térdem koppant a deszkákon, és mire észbe kaphattam volna, Finn már fel is húzta magát, és még csak nem is erőlködött.

   Zihálva bámultam a vizet, mikor észrevettem, hogy ő meg rólam nem bírja levenni a szemét. Felé fordultam, mire ő kicsit közelebb csúszott, és lassan hajolt az arcomhoz. Ártatlan, rövid csóknak indult, de egyenesen csata lett belőle; lassan kezdtem azon izgulni, hogy valaki meghall minket.  

-          Ez… Ó, Annie. – Lehajolt, és megcsókolta a csupasz vállam, én pedig lehunytam a szemem. A tenyere a lapockámra simult, a másik pedig a térdhajlatomhoz, és olyan váratlanul kapott fel, hogy halkan felsikítottam.

   Lábra emelkedett, és lassan kocogva indult meg velem a ház felé.

   Furcsa volt végigfuttatni a tekintetemet az óvodásokon, akik kettes sorban, a párjuk kezébe csimpaszkodva követtek Teát és engem. Elviekben az éjjel újra leesett a hó, de ez nem olyan volt, mint az ősz középi kis szállingózás. Tea szerint az egész tájat vastag takaróként borítja a be a fehérség, amit az ovisaink biztos, hogy élvezni fognak, ezért döntöttünk úgy, hogy engedélyt kérünk egy fél órás kis kiruccanásra.

   Sokat beszélgettem Anyával a bennem kavargó érzésekről, amiknek rossz oldala mostanra már kezdett kicsit csillapodni. Belenyugodtam, hogy hét hónap múlva gyökeresen meg fog változni az életem, és megfogadtam, hogy nem engedem a betegségnek a félelmeim beigazolását.

   Napok óta nem kaptunk hírt a kapitóliumi csapatról, amitől persze akaratlanul is rettegni kezdtem. Bertine szerint csak a heves havazások gátolják a kommunikációt, de engem ez nem tudott megnyugtatni, és még így is minden éjjel sikítva, csapkodva riadtam fel, felverve ezzel a mellettem aludni próbáló Johannát.

   Tegnapelőtt költözött hozzám, amikor szöget ütött a fejében, hogy egyedül laknék, ha ő nem jönne. Bármennyire is szerettem volna a családommal maradni, nem fértem már be abba a szobába, pedig Anyáék nagyon igyekeztek helyet csinálni nekem, de mindenhogy nyomorgás lett volna a vége. Így is szinte minden időmet velük töltöttem, kivéve amikor a munkámat végeztem – és közben elgondolkodva figyeltem a kicsiket; te jó ég, nemsokára én is életet adok majd egy ilyennek! -, de jártam még Dr. Penn-hez, és lógtam Johannával meg Edie-vel.

   Edie hihetetlenül belelkesült, amikor megtudta a hírt, és már most összeszedett nekem egy csomó kiadványt babákról, meg minden hozzájuk kapcsolódó dologról. Örültem, hogy valakivel ezt is meg lehet dumálni, mert Johanna annyira már nem volt vevő erre a témára. Mindig lehangolt és frusztrált lett, ha túl sokáig beszéltünk róla, de egyébként megpróbált ő is lelkesedést színlelni, talán azért, nehogy megbántson.

   A felszínre vezető lift édes emlékeket juttatott az eszembe, és ahogy betereltük a kicsiket, ösztönösen is visszapörgettem a jelenetet, amikor először jártam itt. Aztán Finn megkérte a kezem, és a többi, amikre egyszerre volt felemelő és nyomorúságos is gondolni.

   Tea aggodalmasan méregetett. Fekete haját a fejére tekert sála alá rejtette, csak egy kósza hullámos tincs szabadult ki sápadt arca mellett. A kicsik folyamatosan fecsegtek és kacagtak, miközben a szerkezet megindult felfelé, és ugyanolyan hirtelen meg is torpant, hogy aztán az automataajtó halk surrogással kísérve kinyíljon.

   A szemem elé kaptam az egyik kesztyűs kezem, mikor a liftfülkét betöltötte a fehér fény. Akkor jártam legutoljára a szabad levegőn, amikor Finnicket jöttem meglepni, ami aztán nem úgy sült el, ahogy akartam. Előreléptem, mikor az ovisok is megindultak, és a csizmám szinte rögtön ropogós havat ért.

   Elámultam. Ahogy körbepillantottam, szinte semmi más színt nem lehetett kivenni a távolban, csak fehéret, ami már szinte vibrálónak hatott az égen halványan fénylő, felhőktől félig eltakart naptól. A csípős hideget csak percekkel később éreztem meg, amikor már előrekaptattunk a körülbelül tizenöt centis hóban, Tea pedig szólt a gyerekeknek a szabályokról, és hogy meddig mehetnek el. A legkisebbek inkább a közelünkben maradtak, és itt álltak neki hóembert építeni tejfogas mosolyukkal, én pedig a mellkasomon fontam össze a kezeimet, és kifújtam a levegőt. A lélegzetem szabálytalan, légies kis felhő alakjában jelent meg előttem.

-          Annie? – Tea vékony hangját hallottam magam mellől, és gyorsan felé fordultam.

-          Hm?

   Lesütötte a szemét, és a hó eddig szűz felületét kezdte piszkálgatni a csizmája orrával. – Jól vagy?

-          Persze – feleltem halkan, a pillantásom a völgyön túl az ég felé nyújtózkodó hegyekre siklott. – Csak próbálok túlélni, ugyanúgy, mint mindenki más.

   Tea közelebb lépett hozzám, a vállaink összeértek egy pillanatra, ahogy ő is a hegységet kezdte bámulni. Sziklás tetejüket most vakító fehérség borította, és a rajtuk húzódó erdőségek is alig mutattak valami zöldet. Megcsóváltam a fejemet, és elgondolkodva néztem, ahogy egy középsős kis csapat a hóban trappol, egyre nagyobb hógolyót gurítva maguk előtt.

-          Nekem nem úgy néz ki – szólt Tea bizonytalanul. – Gyengének tűnsz, mintha beteg lennél, és…

-          Jó – hallgattattam el a kellőnél talán kissé élesebben. – Jó. Nem kell ez, oké? Nem kell sajnálni.

   Tea összeszorította a száját, és egy másodperc erejéig sértetten bámult rám, de végül inkább elnézett. Sóhajtottam. Talán elnézést kellett volna kérnem, de annyira nem volt kedvem jópofizni, hogy legszívesebben egyszerűen itt hagytam volna. Nem volt kedvem ahhoz, hogy bárki is szánjon, és tudtam, hogy Tea jót akart, mégsem esett jól.

   Miért nincs már vége?

   A sálamba töröltem kissé nedves hajamat, és elköszöntem Teától. Magamban rettenetesen frusztrált, hogy most mit gondolhat rólam, és az is, hogy mit fog mondani Clarának. Még mindig féltettem egy kicsit az állásomat, nem akartam megint a tétlenek életét élni.

   Lefelé vettem az irányt, arra a helyre, ahol Coin elnököt, vagy valamelyik emberét sejtettem. Úgy éreztem, biztos tudnak valamit Finnékről, csak talán én nem vagyok érdemes arra, hogy megkeressenek az információval. lépcsőkön robogtam le, és embereket kerülgettem, akik közül néha rám köszönt valaki. Nem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, kik azok, csak szórakozottan visszaköszöntem – valószínűleg az esküvőn voltak ott.

   A tárgyalótermek folyosóján ugyanúgy kevesen jártak, mint eddig is, ezért biztos voltam benne, hogy az egyik szobában épp megbeszélés zajlik. A hasamra tettem a tenyerem, és felkészítettem magam, hogy úgyis le fogják ordítani a fejemet, majd kiválasztottam azt a szárnyas ajtót, amelyik nem volt bezárva. A használaton kívüliek előtt mindig pirosan villog a kódot kérő kis szerkezet, itt viszont zölden, ami azt jelentette, hogy gond nélkül bejuthattam a tárgyalásra.

   Visszafojtott lélegzettel dugtam be a fejemet a két ajtószárny között, a fülemet egy hang sem ütötte meg. Vagyis de igen, de azt nem egy ember adta ki. A tárgyalóterem ovális alakú asztalán egy hologram villogott, rajta Panem vörös címere, alatta az ország himnusza szólt. Összeráncoltam a homlokom, amikor észrevettem Coint, Bertine-t, és még néhány ismeretlen fickót, akik épp a kép előtt álltak.

   Ahogy beléptem, az egyik ajtószárny megnyikordult, és egy másodperc törtrészéig mindenki hátrakapta a tekintetét, de ennyinél többre csak Bertine méltatott. Közéjük léptem, és a hologramba bámultam, amely most Snow elnököt mutatta, ahogy egy asztal mellett, az ujjait összetámasztva, önmagát kihúzva ül. A gyomrom összeugrott a férfi látványára, Bertine pedig észrevétlenül megfogta a kezem. Egy bejelentés, egyenesen a Kapitóliumból.

-          Panem népe! – zengte Snow hangja. – A mai napon azt hiszem, elmondhatom, hogy egy hatalmas lépést tettünk az országunkat megmérgező, terjedő vírus ellen. A Kapitólium külvárosába benyomulni megpróbáló, lázadók küldte csapat tagjai egy bombarobbanás áldozatai lettek, közöttük volt Katniss Everdeen, a fecsegőposzáta.

   Snow még beszélt, de én semmit sem hallottam. Bertine a szája elé kapta a kezét, Coin megtántorodott, az én szívem pedig mintha megállt volna. Álljon meg a menet. Tudtam, hogy Finnick Katnisszel egy csapatba került, tudtam, hogy…

   A képernyőn képek villantak fel vörös alapon, felül az Elesett központi lázadók felirat rajzolódott ki. A lélegzetem a torkomra forrt, de a következő pillanatban a tárgyalóterem csendjét a saját sikolyom vágta el.

   Elesett központi lázadók: Boggs Wyatt, Cressida Prett, Pollux és Castor Miles, Gale Hawthorne, Finnick Odair.

   Több nevet és képet is mutattak, de semmit sem láttam, mert az ereimben szétáradt a pánik, ami mindent elfedett.

   Elesett központi lázadó: Finnick Odair. 

84. rész

  Megtorpantam az vizsgáló ajtaja előtt, amelynek lehúzott redőnyű ablaka alól fény szivárgott ki a még éjjel is rendesen kivilágított kórházi szárny folyosójára. Az arcomon könnyek csorogtak – kezdtem úgy gondolni, hogy ez a mindenen bőgés is a terhesség egyik korai tünete -, Bertine pedig mosolyogva mellém állt, és bátorítóan megszorította a kezem.

-          Megsérültek? – kérdeztem halkan, mire ő megrázta a fejét.

-          Nem. – Barna szemei kíváncsian fürkésztek. – De majd ők elmesélik mi történt, rendben?

   Kinyújtottam a kezem, és bizonytalanul lenyomtam a kilincset, mire a szobában síri csend lett. Aztán egy halk sikkantás, és valaki már a nyakamba is ugrott. Felkiáltottam, és belecsimpaszkodtam az anyukámba, aki könnyek közt tört ki, és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. De nem érdekelt, csak boldogan a vállába zokogtam, és nem, nem akartam elereszteni.

   A következő Aida volt, aki rögtön anya után rohant hozzám, és a ruhámba kapaszkodott, én pedig nyöszörögve, magamból kikelve próbáltam minél szorosabban köré fonni a karjaimat, hogy sose kelljen elszakadnom tőle. – Te jó ég – nyöszörögtem, miközben már a hatodik puszit nyomtam a feje búbjára, és akkor megpillantottam az öcsémet, aki kissé tartózkodóbban ácsorgott, de látszott rajta, hogy ezt csak erőlteti, és alig bírja tartani magát.

-          Mac! – kiáltottam, és kitárt karjai közé bújtam, hogy magamhoz szoríthassam. – Úristen, Mac…

-          Szia… - suttogta a vállamba, a hangja reszketett.

   Apa egyáltalán nem sírt, az arcán büszkeség tükröződött, és én nem is csalódtam, mert pontosan ilyennek ismertem. Erősen zárt az ölelésébe, én pedig a mellkasába bújtam, úgy, mint kiskoromban, mikor még nem vitáztunk állandóan Finn miatt, de a háború árnyéka sem fenyegetett. Akkor nyitottam csak ki a szemem, mikor valaki megérintette a vállam. Kerek, könnyektől tocsogó szemekkel néztem hátra a vállam fölött, és azonnal Rodd nyakába ugrottam, mikor megpillantottam az arcát magam előtt.

   A bátyám karjai kemények és hidegek voltak, az arca érdes a borostától. Mindannyiukon érződött a por, fáradtság és kosz szaga, de olyan hihetetlen érzés töltött el a jelenlétükre, hogy semmivel sem foglalkoztam. Rodd a hátamat simogatta, és olyan szorosan bújt hozzám, mintha nem is ő lett volna. Az utóbbi években egy kicsit eltávolodtunk egymástól – ő egyenesen rühellte Finnicket, és ez kölcsönösen is így volt, bár Finn sosem mondta ki nyíltan -, szóval hihetetlenül jól esett, hogy ennyire hiányoztam neki.

-          Hogy jutottatok ide? – kérdeztem elcsukló hangon, még mindig Rodd vállába rejtve az arcom. – Azt hittem, nem foglalkoznának veletek, hogy…

-          Nem tudom – mondta a bátyám. – Mi csak…

-          Én igen – szólt közbe Bertine, akiről hirtelen el is feledkeztem. Meglepetten pislogtam rá, ő viszont csak mosolygott. – Finnick könyörögte ki. Először tényleg nem volt terítéken a téma, de aztán ő feldobta, és addig rágta Coinék fülét, amíg belementek.

-          Finnick – mondta Rodd meghökkenve, és lehuppant az egyik székbe. Erre nem számított, és ami azt illeti, én sem.

   Anya még mindig a könnyeit törölgette, de azért meglepett pillantást váltott Apával, Aida pedig az egyik vizsgálóasztalon ücsörgött, a térdeit felhúzva, az ajtó mellett álló Bertine-t vizslatva. – Ezt… ő intézte el? – kérdeztem halkan, mire a nő bólintott. Megcsóváltam a fejem. Bizonyára meglepetésnek szánta, talán úgy tervezte, hogy még itt lesz, mikor ez megvalósul. Olyan hálát és szeretetet éreztem belül, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, habár Finn hiánya alattomosan visszatért.

   A családomat még aznap éjjel elszállásolták egy lakófülkében, és habár kicsit szorosan, de szerencsére elfértek. Mac mellé bekucorodva feküdtem, a szobában teljes sötétség uralkodott, ám mindenki ébren volt. Annyi mondanivalót és mesélnivalót tartottam magamban, hogy eszembe sem jutott az alvás lehetősége.

   A Negyedikben is egyre veszélyesebb a helyzet. Meséltem nekik a felvételekről, amiket Marcus mutatott, ők pedig bólogattak, és – habár látszott rajtuk, hogy vigyáznak, mértékkel adagolják az információt -, elmondták, hogy az utcák már egyáltalán nem biztonságosak, és több bombázás is volt. Furcsamód azonban a Győztesek Falujában nem esett kár, mintha a légpárnások direkt nem céloztak volna rájuk. Az épületekre és mindenre, ami erre alkalmas felfestették a fecsegőposzáta-szimbólumot, és folyamatosan folynak a harcok. Anya aggódva pislogott rám, én azonban erősebb voltam, mint bármikor. Mennyi mindent átéltem, mennyi félelmem valóra vált, de tartanom kellett magam, és azt vettem észre, hogy tartottam is.

-          Akkor ti biztonságban voltatok otthon, igaz? – kérdeztem halkan.

-          Igen, de ha bombázók jöttek, azért lementünk a pincébe – felelt Apa.

-          Az összes ház épségben maradt?

-          Igen, a győztesekéit meghagyták.

   Lehunytam a szemem, és a párnába fúrtam az arcom. Eléggé lestrapáltak voltak, és sérüléseket is szereztek, de ezeket könnyen ellátták a kórházi szárnyon, és egy fürdő, meg egy nem túl kiadós, de jóleső késői vacsora után egészen rendben voltak már, és nem is panaszkodtak. Rettenetesen megkönnyebbültem, hogy csak pihenésre volt szükségük.

   Anya szipogására kaptam fel a fejem, mire hallottam, hogy Apa nyugtatgatni kezdi. Aida egy szót sem szólt egész este, csak meredten bámulta a falat, a bátyám pedig talán még mindig azon agyalt, hogy mi oka volt Finnek kimentetni őket. Mac pedig szokásához híven volt csendes – a húgommal ellentétben – így nem is lepett meg, hogy nem igen hallatja a hangját.

-          Anya – suttogtam a sötétbe, a hangom mégis tisztán csengett, hangosabban, mint szerettem volna. – Semmi baj. Most már mind itt vagyunk.

   Feltornáztam magam, és kinyújtottam a karom, hogy felkapcsoljam az egyik kis asztali lámpát. A halvány fény hirtelen felvillanása olyan hatást keltett a lakófülkében, mint a napfelkelte. Anya sötét, sűrű haja mögé bújtatta az arcát, de azért fel-felpillantgatott, könnyes szemeiben megcsillant a lámpa derengése. – Tudom… - szipogta a takaróba. – Tudom, csak… semmi bajom. Úgy örülök, hogy mindannyian túléltük és túl is fogjuk élni…

   Túl fogjuk élni. Lesütöttem a szemem, és belegondoltam, hogy milyen megpróbáltatások várhatnak még ránk – vagy inkább rám. Szerettem a családomat, annyira, hogy vérzett a szívem, míg nem voltak velem, de a sebek még nem gyógyultak be, és ezt éreztem is. Viszont akkor ismertem valamit, amit Marcus hajtogatott sokáig.

   Igenis erős vagyok. Egy harcos, csak tudnom kell használni az erőmet.

   Megrezzentem, mikor megéreztem az ismerős kezet a hátamon. A szívem csak egy pillanatra dübörgött fel, de gyorsan meg is nyugodott, én pedig bizonytalanul pislogtam fel. A sötétségben nem tudtam kivenni, hogy ki áll fölöttem, de amint meghallottam a hangját, felültem.

-          Kicsim, kijönnél egy kicsit? – Anya közelebb hajolt, az egyik hullámos tincse az arcomat érte. Vigyázva kászálódtam ki Mac mellől és lábujjhegyen követtem az anyukámat, aki meglepően ügyesen közlekedett a sötétben.

   A lábamra húztam a bakancsaimat, és kiléptem a folyosóra, ami feljebb volt annál, ahol mi laktunk Finnel, és csupa ismeretlenek lakták, ám most síri csönd honolt mindenhol, csak a folyosó gyenge éjjeli világítása pislákolt.

   Anya felé fordultam, aki leejtett egy pokrócot a járókőre, nekitolta a falnak, majd törökülésben elhelyezkedett rajta. A mellkasom elé font kezekkel telepedtem le mellé, és akaratlanul is a vállának dőltem. Egy pillanatra megfeszült a teste, de aztán a keze rátalált az ujjaimra, hogy aztán lazán kulcsolódjanak össze. Lehunytam a szemem, és hangosan felsóhajtottam, csupasz lábamon libabőr futott végig.

   Percekig ültünk így némán, egymás lélegzetvételeit hallgatva, bámulva a kihalt folyosót és a gyér fényeket. Anya eléggé lefogyott, az arca pedig beesett, bár a sápadtsága nem volt szokatlan – a bőröm halvány színét tőle örököltem. Furcsa volt újra itt ülni mellette, úgy, hogy senki sem zavart minket. Mindig is jó kapcsolatunk volt, amit nem lazított meg a Viadal öt éve, csak kissé más értelembe helyezte. Anya lett az ápolóm, mikor hazakerültem, most pedig itt voltunk egy olyan helyen, aminek a létezését akkor még nem is hittük. Én megerősödtem, ő viszont mintha kicsit leépült volna.

-          Nem is mesélted, hogy mi van veled mostanában – kezdte halkan.

   Nagy levegőt vettem, és tudtam, azt várja, hogy elmondjam, semmi különös nem történt velem, semmi bajom sincs. Nem akartam elhallgatni előle semmit, mégis nehéz volt kimondani például, hogy az ő jelenléte nélkül mentem férjhez, vagy hogy kisbabát várok. Azt hittem könnyebb lesz.

-          Anya… annyira hiányoztál – motyogtam, még mindig a vállához bújva.

-          Te is nekem. – Felemelte a kezét, és megcirógatta az arcom, mire akaratlanul is gyereknek éreztem magam, de nem rossz értelemben. – Nagyon szenvedtem a Nagy Mészárlás alatt, azt hittem, hogy…

-          Én is azt hittem – mondtam erőtlenül, miközben azon gondolkodtam, hogy is kezdjem el a mondókámat.

   Anya a falnak dőlve bámulta a plafont. – Finnicknek is meg kell majd köszönnöm. Tényleg, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hálás leszek neki. Őt még nem is láttam, merre van? – Csak akkor vettem észre, hogy könnyek gyűltek a szemembe, amikor az egyik váratlanul lecsöppent az arcomon. Ezek szerint azt sem árulta el nekik senki, hogy hol van Finnick, és igazából nekem sem fűlött a fogam a dolgok felidézéséhez. – Ó, miért sírsz? – kérdezte őszinte ijedtséggel a hangjában. – Csak nem… szakítottatok közben?

   Hevesen ráztam meg a fejem, és az öklömmel megdörzsöltem a szemem. – Dehogyis! Nem, csak… Anya, összeházasodtunk. Itt a Tizenharmadikban.

   Pontosan az volt a reakciója, amit vártam. A szemei elkerekedtek, és a szája elé kapta a kezét, de amikor elhúzta onnan, meglepetten mustráltam, hogy mosolyog.

-          Komolyan? Annie, most viccelsz?

-          Nem… - vigyorodtam el, még mindig szipogva. – Kicsit több, mint egy hónapja.

   Anya révedő pillantással fürkészte az arcom, mintha keresne rajta valamit. – De akkor miért sírsz, Annie? Akkor hol van?

-          Ő – haboztam, a bakancsom fűzőjével játszva. – Hát… felutaztak a Kapitóliumba. Mindenki azt mondta, hogy nem harcolni mentek, hanem csak propagandafilmet forgatni, de nem tudom, kinek hihetek.

   Együtt érző pillantására megremegett a gyomrom, és élesen szívtam be a levegőt, nehogy megint sírva fakadjak. – Megígérte, hogy nem lesz baja – sóhajtottam. – Hogy visszajön. De az a helyzet, hogy már nem csak én várom vissza… - A hangom elcsuklott, és csendesen belezokogtam a tenyerembe, mire Anya hirtelen átölelt. Belekapaszkodtam, és a vállába fúrtam az arcom, megpróbálva nem túl nagy zajt csapni.

-          Az a helyzet, amit gondolok? – kérdezte gondterhelten. – Babát vársz?

-          Igen – pihegtem. – És fogalmam sincs, hogy Finn túléli-e, mert van egy olyan érzésem, hogy hazudott, és ez nem csak egy ártatlan forgatás…

-          Elmondtad neki?

-          Tegnap tudtam meg – nyöszörögtem. – Fogalma sincs róla.

   Anya karjai erősebben fonódtak körém, én pedig magamba szívtam a lélekjelenlétét és az anyaillatát. Azt a szagot, amit majd az én gyerekem is érezni fog, ami majd ugyanúgy megnyugtatja, mint engem. Feltéve, ha nem válnak valóra a félelmeim.

83. rész

Kedves Finn!

Először is, nagyon

   Felegyenesedtem, a majdnem üres papírlapot bámulva. A toll remegett az ujjaim között, és ahogy rápillantottam az eddig írtakra, elhúztam a szám. Nem, ez így nem lesz jó. Kifirkáltam a megszólítást, és megfordítottam a lapot, majd újra nekikezdtem.

Drága, egyetlen Finn!

   Kifújtam a levegőt, és a homlokomra szorított tenyérrel dőltem hátra. Egyet ígértem Finnek, és még azt sem tudom betartani, mert nem tudok kitalálni egy normális megszólítást. De annyi minden kavargott bennem abban a pillanatban, hogy azt hittem, megőrülök. Ahogy belenéztem az erős lámpafénybe, azt hittem, megint elsírom magam, de gyorsan az alsó ajkamba haraptam, hogy visszatartsam. Johannának igaza volt, össze kell szednem magam.

-          Mi történik velem? – kérdeztem magamtól halkan, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp mégiscsak kiszabadult. Szipogtam, és erősen ledörzsöltem az arcomról, hogy újra a papír fölé hajoljak.

Finnick, szülők leszünk. APA LESZEL.

   Az asztalra borultam, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a papírt. Az alkaromba mélyesztettem a fogaim, hogy ne nyöszörögjek, csak halkan ziháltam, mígnem a könnyezés csendes zokogásba fordult át. Amíg nem volt mellettem senki, úgy éreztem, jogos, hogy állandóan sírjak. Nem azért, mert nem szerettem volna egy saját kisbabát, és nem azért, mert nem töltött el izgalommal az, hogy most ő is ott lakik bennem. Egyszerűen nem tartottam igazságosnak vele szemben, hogy egy hozzám hasonló anyához kell születnie, és egy ilyen világba, ahol ki tudja, meddig tart még a háború.

   És azt sem tudta garantálni senki, hogy Finnick visszajön. Rémisztő volt az a világ, amit nélküle képzeltem, főleg a babával a szívem alatt. Mégis mit kezdenék, ha meghalna? Hova mennék, és hogy nevelném fel a kicsit? A keserűség újra kezdett eluralkodni rajtam, mire felkaptam a fejem, és a tenyeremet erősen a szememnek nyomva próbáltam letörölni az arcomról a nedvességet.

-          Túlságosan előre gondolkodom – mondtam, a hangom furcsán visszhangzott a falakról. – Visszajön, megígérte. Finnick a legerősebb a világon, ezért vissza fog jönni hozzánk.

   Hozzánk. Mert már nem csak egyedül nekem volt rá szükségem. Ezentúl a kicsinek is ugyanolyan joga lesz a szeretetére, a törődésére, és a megnyugtatására, mint nekem, sőt, még több is. Talán Finn is érzi ott a Kapitóliumban, hogy valami gyökeresen megváltozik majd az életünkben? Lehunytam a szemem, és a tollat a nedves foltos papírra illesztettem, miközben eldöntöttem, hogy meghagyom az előző megszólítást.

 Drága, egyetlen Finn!

Tudom, hogy miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz. Igazából, a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol, hogy ha újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.

De igazából… van itt valami sokkal fontosabb és

   Lassan keltem fel az asztaltól. Nem, egy ilyet nem tudok csak így leírni. Még mindig annyira furcsa volt nekem ez az érzés, hogy meg sem tudtam fogalmazni magamban, nemhogy papírra vetni. Viszont az, hogy úgy írtam ezt a levelet, mintha Finnhez beszélnék, egy kicsit tényleg enyhítette a fájdalmam, mert az ő kis árnyékát hozta ide mellém, mintha onnan, az ország másik feléből is tudnánk kommunikálni.

   Annyira elmondtam volna neki! De egyelőre csak Johanna tudott a bennem fejlődő két hónapos magzatról, ami még annyira pici és törékeny, hogy el sem tudom képzelni. Korábban elgondolkodtam rajta, hogy mikor foganhatott, de abban biztos voltam, hogy még az esküvő előtt, hiszen azóta nem múlt még el nyolc hét. És abban a másodpercben elfogott a sóvárgás, mint egy forró léghullám a télben.

   Nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen csak levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megmarkoltam a csapot, és langyos vizet eresztettem magamra, a cseppek jólesően gördültek lefelé a bőrömön.  A szemhéjaim puhán lecsukódtak, az ajkaim elnyíltak, ahogy beszívtam a levegőt, és eltoltam az arcomból átázott tincseimet. Aztán a zuhanyfülke ajtajához oldalaztam, és kinyitottam. Kerek szemekkel bámultam a tükörbe, amire pont ráláttam innen, és amiben megpillantottam magamat, köldöktől felfelé.

   Sosem tudtam, mi fogta meg Finnt a külsőmben, de ő mindig azt mondta, gyönyörű vagyok. Most abban sem voltam biztos, hogy én minek látom magamat. Az egyik kezem a hasamra simult, amin habár még semmi sem látszott, én mégis éreztem ott valamit. A fülke ajtajának oldalára támasztott fejjel fürkésztem magam, miközben a fehér bőrömön fekvő tenyerem kis köröket írt le.

   Nem is olyan sok idő múlva változások indulnak meg a testemben, látható módosulások, amikre most olyan ijesztő – vagy inkább szokatlan – volt gondolni. Nem vagyok többé lány, közel sem.

   Még mindig nem értettem, hogy feledkezhettem meg arról, hogy kivédjük ezt a helyzetet, de ahogy újra és újra megcirógattam a helyet, ahol a kisbabámat lakni véltem, nem bírtam elfojtani a mosolyom. Nem tudtam, mi ez az érzés, de azt igen, hogy rettegéssel keveredik – félelemmel attól, hogy milyen anya leszek, és attól, hogy milyen világba fog belecsöppeni az új generáció.

   És nem csak az én gyerekem, de mindenki másé, akik még ártatlanok, és akik semmit sem érdemelnének abból, ami itt zajlik. – Mi lesz velünk, mondd? – suttogtam, a hangomat felerősítették a fürdőszoba nedves csempefalai. – Én szeretni foglak, de vajon te engem…?

   Nem tudtam volna elképzelni, hogy ne szeressem a saját anyukámat, és ebben a pillanatban rettenetesen fájni kezdett érte a szívem. Csakhogy ő nem volt mentálisan labilis, és nem jelentett rám veszélyt sosem, ellentétben azzal, amit én jelenthetnék majd az én gyerekemre. Fog-e majd szeretni minden hibámmal együtt, még ha én is leszek a legfurább, legkiszámíthatatlanabb ember, akit ismer? És akkor akaratlanul is elképzeltem magunkat egy családként.

   Finnick szeretett másokról gondoskodni – ahogy azt bizonyította Magsszel, vagy velem – és tudtam, hogy rettenetesen boldog lesz, ha megtudja a nagy hírt. Ó, ha Mags is itt lehetne most! Visszaemlékeztem az estére, amikor elvesztettük, és arra, hogy Finnt ez mennyire megviselte, és napokig élőhalottként járt-kelt, hogy éjszaka a karjaim között könnyezze ki magát. Ám most olyan volt, mintha nem is ment volna el teljesen, valahogy most is éreztem magamon az idős asszony bölcs tekintetét, talán onnan föntről, talán halványan, de éreztem. És tudtam, hogy Finnicket és a csapat többi tagját is óvja: Marcust, Katnisst, Gale-t, meg velük együtt mindenkit.

   Mikor visszaültem az íróasztalhoz, egészen mást kezdtem el írni, mint amit legelőször. Inkább az államhoz kocogtattam a tollat, és ahogy az eszembe jutottak a szavak, a kezem már mozdult is.

Drága, egyetlen Finn!

Tudom, hogy miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz. Igazából, a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol, hogy ha újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.

De igazából… van itt valami sokkal fontosabb és  De ezt ne úgy fogd fel, mintha panaszkodnék, hanem egy olyan dolognak, amit úgyis mindig elmondanék ezerszer, még ha most itt is lennél mellettem. Jól vagyunk (és ha hazajössz, megérted, miért írtam többes számban) és várjuk, hogy végre velünk legyél. Visszatérve csak rám, megpróbálok többet enni, és mire megint látsz, tuti meg fogod jegyezni, hogy meghíztam! Legalábbis, ha minden úgy megy, ahogy akarom, és ugye meg is ígértem. Ó, a francba. Hiányzol esténként, és azt akarom, hogy mindenhogy hívj, csak a nevemen nem, mint ahogy szoktad. Igazából teljesen hideg nélküled az ágy, kicsit mintha ki is rázna a hideg, pedig nyakig magamra csavarom a takarót (ó, most eszembe jutott a teknősjelmez még a kórházban, emlékszel?) Figyelj, annyi mesélnivalóm van, de így egyszerűen nem megy… Semmi értelmeset nem tudok írni. Nem mehettem volna veled? Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.

   Szomorkásan csóváltam meg a fejem, és egy kövér szívecskét is a levél végére biggyesztettem, olyan idétlen tini lányos módon. Nem gondoltam, hogy odaadom majd neki ezt, ahogy megegyeztünk, de attól még nagy kő esett le a szívemről, mikor végeztem. Igaz az, hogy az ember egy kicsit megkönnyebbül, ha kiírja magából a gondolatait, és abban a pillanatban eszembe ötlött, vajon milyenek is lehetnek Finn versei. Ezek közül csak egyet hallottam, azt, amelyiket egész Panem előtt elszavalta, és ami rólam szólt.

   A gondolataim újra visszasiklottak a baba felé, és visszaemlékeztem, mikor Dr. Maul közölte: állapotos vagyok. A szívem gyorsabban kezdett lüktetni, ahogy a fejemben visszhangoztak a nőgyógyász szavai, és hirtelen bele sem mertem gondolni ebbe az egészbe. Milyen lesz majd meglátni róla az első ultrahangfelvételt? Mikor tudhatom meg a nemét, és mikor lesz már itt Finn, hogy együtt kitaláljuk, milyen nevet kapjon?

   Tudtam, hogy ma éjjel képtelen leszek elaludni, ezért felhúztam a bakancsom, és kiléptem a lakófülke ajtaján, a hűvös folyosóra. Az ajtók között az étkezőből ismerős arcokat láttam, ahogy a szobáik felé veszik az irányt. Hamarosan itt a takarodó ideje, és ezek az emberek ugyanúgy követik a napi rutinjukat, ahogy eddig. Furcsa volt belegondolni, hogy ők mit sem tudnak arról, ami velem történik, és úgy élik az életüket, ahogy megszokták. Csak egy furcsa lány vagyok nekik, akit látni szoktak, miközben esznek, és akinek az esküvője hetekkel ezelőtt felkavarta az egész körzetet – jó és rossz értelemben is.

   Észre sem vettem, hogy megint a hasamon nyugtatom a kezem. Magam sem értettem miért, de elpirultam, ám a tenyeremet nem emeltem le onnan, csak a fejembe húztam a kapucnim, és csendesen lépdeltem lefelé a lépcsőkön, céltalanul.

-          Annie!

   Összeráncoltam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Mintha valaki utánam kiáltott volna, de olyan halványan, hogy nem is voltam biztos a valódiságában. Aztán újra megütötte a fülem, csak most sokkal jobban kivehetően, mire sietve megpördültem, az utánam rohanó Bertine-t megpillantva.

-          Szia! – szóltam, és közelebb lépdeltem a nőhöz, aki úgy tűnt, maga sem bírja már annyira a futást, mint amikor még nem itt élt.

-          Annie – zihálta, és a térdeire támaszkodott. – Jaj, de jó, hogy megtaláltalak… Figyelj…

-          Történt valami? – kérdeztem ijedten, megdermedve.

   Bertine kiegyenesedett, az arcán széles mosoly húzódott. – Azonnal a kórházi szárnyra kell jönnöd.

-          De miért? – Az ujjaim megmarkolták az ingemet a hasam előtt, de Bertine csak elnevette magát, mintha örülne valaminek.

-          Azért, mert kimenekítették a családod! Épp most vizsgálják meg…

   Ám nem engedtem neki, hogy végigmondja, csak gondolkodás nélkül rohanni kezdtem lefelé, a kórházi szárny irányába. A szemeimbe könnyek gyűltek, a hátam mögött hallottam Bertine sietős lépteit, de én csak törtettem a célom felé, és közben majdnem felzokogtam örömömben.

  Itt vannak velem. Biztonságban. 

82. rész

   Feszengve öltöztem át a mosdóban, a kis műtős-kék köpenybe. Johanna az ajtó előtt járkált, hallottam, ahogy a bakancsának talpa megcsikordul a járókövön. Lehunytam a szemeim, és kifújtam a levegőt, a mellkasomban olyan hevesen vert a szívem, hogy éreztem minden dobbanását. A szám kiszáradt, csupasz lábaim remegtek, és mindenemet libabőr borította.

   Edie még aznap estére bejelentett a körzet egyik nőgyógyászához, de őszintén szólva legszívesebben inkább átaludtam volna ezt a vizsgálatot. Persze tizennyolc éves korom óta ugyanúgy évente jártam ellenőrzésekre, mint mindenki más, aki megengedhette magának, de nem ilyen okból. Nem hazudnék, ha azt mondom: rettegtem. Rettegtem, hogy mit fogok hallani, és mit fogok kezdeni a helyzettel.

-          Figyelj, ne várassuk a dokit – szólt az ajtó másik oldaláról Johanna, de a hangjából nem türelmetlenség érződött. – Tudom, hogy be vagy szarva, és az a durva, hogy én is, de gyere. Utána megbeszélünk mindent.

   Az ujjaim alatt jéghidegnek érződött a kilincs, és úgy éreztem, forog velem a világ. Sírni akartam, de igazából fogalmam sem volt, hogy mit érzek. Minden olyan vegyes volt és összemosódva kavargott bennem, mint valami massza, mondjuk tej és alma összekeverve, amik elrontják az ember gyomrát.

   Megkapaszkodtam a fülke falában, és kinyitottam az ajtót, de nem ez volt a legnehezebb, hanem az első lépést megtenni. Nem volt rajtam semmi a köpeny alatt, de nem is ennek a gondolatát utáltam legjobban, hanem azt, hogy ezt az egészet Finn nélkül kell végigcsinálnom. Ez nem így helyes.

-          Nem félek – hazudtam a fejemet rázva, és reszkető térdekkel kibotorkáltam Johannához.

   Ő a mellkasa elé font karokkal állt, beesett, sápadt arcán aggodalom tükröződött. – Ide figyelj – húzta fel a szemöldökét. – Engem nem vágsz át. De nem kell tagadni, mondom, hogy veled együtt félek.

   A várófolyosó szerencsére üres volt, Johanna pedig kézen fogva vezetett, hogy leüljek az egyik székre. Sötét, megcsonkított haját a füle mögé tűrte, és kemény tekintettel fürkészte az arcom, valószínűleg azt várva, hogy kibökjek végre valamit.

-          Itt vársz, ugye? – kérdeztem fojtott hangon.

-          Pontosan itt. – A bólintása annyira határozottra sikeredett, hogy eszem ágában sem volt kételkedni. – Nem lesz semmi baj, oké? Itt nincs rossz opció, legalábbis ahogy én látom.

   Én viszont nem tudtam, hogy van-e. Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. A rendelő ajtajának nyitódása billentett ki a gondolatmenetemből, rögtön felkaptam a fejem. – Annie Odair? – kérdezte az aprócska, vékony hangú nő, mire Johanna bólintott helyettem, mert én képtelen voltam. – Bejöhet, a doktornő már várja.

   Nagyot nyelve emelkedtem fel a székből, és éreztem, hogy Johanna még egyszer utoljára a kezemre kulcsolja az ujjait. Követtem az asszisztenst, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, mintha egy egészen más világba kerültem volna. A szokásos vegyszerszag, a megszokott fehérség, és az ijesztő műszerek, amiket rögtön kiszúrtam, még előbb is, mint magát a doktornőt.

   Az asszisztensével szemben ő magas, erős csontú nő volt, fekete bőrén megcsillantak a lámpák fényei. Sötét haja fonatokba rendezve követte a feje vonalát, majd egy nagy, kis fonákokból álló lófarokba kötve verdesték a hátát.

-          Jó napot – köszönt, a hangja betöltötte a tágas rendelőt.

   Megszeppenve pislogtam körbe, aztán zavarodottan visszaköszöntem neki. – Üljön csak le – mutatott a vizsgálószék felé, ami ugyanolyan rémisztő látványt nyújtott, mint amilyenre emlékeztem. – Nem kell feszengenie, nincs semmi baj, csak megvizsgálom. Csak üljön le, először úgyis beszélgetünk.

   Robotos mozdulatokkal, kissé félve engedelmeskedtem, és leereszkedtem a helyemre. A kezeimet az ölemben nyugtatva vártam, hogy mit értett beszélgetés alatt, de biztos voltam benne, hogy hamarosan megtudom. A tenyereim rettenetesen izzadtak, amikor a doktornő egy széket húzott mellém, az asszisztens pedig a háttérben gépelt valamit. Folyamatosan rápislogtam, de úgy nézett ki, nem igazán figyelt ránk, vagy csak úgy tett.

-          Az én nevem Tyanna Maul – nyújtotta felém a kezét. Bátortalanul, visszatartott lélegzettel ráztam meg, Dr. Maul pedig mosolyogva, kíváncsian végigmért. Gyorsan észbe kaptam, és a fejemet rázva, szabadkozva próbáltam menteni a helyzetet.

-          Ő, én… Én Annie Odair… Vagyis…

-          Tudom, ki vagy – kuncogott. – Ugye nem haragszol, ha tegezlek? – Megcsóváltam a fejem. – Nos, szeretném a te szádból hallani, hogy miért is vagy itt pontosan. Persze, Edie elmesélte a történetet, de elsősorban rád vagyok kíváncsi.

   A doktornőnek kedves, de mély, és tekintélyt parancsoló hangja volt, olyan, ami nyugtató hatással van az emberre, de tiszteletet is ébreszt benne. Sóhajtottam, és kezdtem onnan, hogy hogy kerültem ebbe a körzetbe – bár gondolom ismerte a körülményeket -, és ebből szép lassan felépítettem az eseményeket addig, hogy most itt ültem előtte. Felsoroltam a tüneteimet, és a gyanúmat, de azt már kicsit kínosabb volt kimondani, hogy ez a sejtés nem alaptalan.

-          Hm, sokat tanulhatnának tőled az emberek. – Elgondolkodva méregetett, az állát az öklére támasztva. – Rengeteg dolgon keresztülmentél, igaz? És hogy vagy, úgy értem, mennyit javult az állapotod?

-          Javulgat – feleltem halkan. – Csak lenne már vége ennek az egésznek.

-          Elhiszem, hogy nehéz – bólogatott. – De aki ennyi mindent kibírt, annak a további már nem lesz olyan nehéz, higgy nekem. De térjünk vissza az eredeti témához. Azt vettem ki a szavaidból, hogy nem terveztetek gyereket, igaz?

   Megcsóváltam a fejem. – Nem, és főleg nehéz ez így, hogy a férjem nincs itt.

   Dr. Maul megértő hallgatóságnak bizonyult, de lassan elkezdtük azt, amiért valójában idejöttem. Nagy levegőt vettem, amikor hátradőltem, és behunytam a szemem. A fejembe tengermorajlást varázsoltam, mint valami zenelejátszóban, és lecsukott szemhéjaim mögött egy vigyorgó arcot képzeltem el. Finnick is ott izgulna most Johanna mellett, ha itt lenne, és erősen átölelne a hírre, ami ki tudja, hogy mi lesz, de az egészben az a legszomorúbb, hogy még csak nem is sejti, hogy valószínűleg a gyerekét várom. Beharaptam az alsó ajkam, és átpörgettem a gondolataimat a családom felé; az anyukámra, aki meg lenne rökönyödve, de attól még támogatna, apára és Roddra, akik úgy néznének, mintha arcon csaptam volna őket, de belátnák, hogy nincs visszaút, és a fiatalabb testvéreimre, akik csak fognák a kezem, és megnyugtatnának. Igen, így lenne.

   Olyan kapkodva öltöztem fel, hogy a kezeim belesajdultak, miközben csorogtak a könnyeim. – Annie! – Johanna az ajtón dörömbölt. – Gyere már ki! Ne bassz fel, jó? Muszáj a frászt hozni rám?

   Reszketegen szívtam be a levegőt, mikor lenyomtam a kilincset, és a számra szorított kézzel álltam a lány elé, de ahogy megláttam, rögtön átöleltem. Johanna viszonozta a gesztust, és a hátamat lapogatta, miközben a vállam egyre erősebben rázkódott, a sírásom egyre hangosabb lett. A mosdó falairól visszaverődött ránk a nyomorult nyöszörgés, ami kiszabadult a torkomból, de nem akartam hallani, csak kétségbeesetten rejtettem az arcomat a lány vállába. – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan, de a keze nem hagyta abba a hátam simogatását. – Annie, van valami baj?

-          Johanna, tényleg… - pihegtem elhaló hangon. – Tényleg terhes vagyok.

   Johanna, habár valószínűleg számított a válaszra, meg sem tudott mukkanni. Felnyüszítettem, mire még erősebben szorított magához. – De… ez nem rossz, nem? Hiszen Finnickkel már egy család vagytok, örülni fog neki és…

-          Nem ez a baj…

-          Hát akkor?

   Lehunytam a szemem. A szívem remegett, és közben szilajon dübörgött, a testemben keveredett a forróság és a fagy. Meg kellett nyugodnom, hogy tiszta fejjel tudjam átgondolni a helyzetet, de jelen pillanatban annyira kétségbe voltam esve, hogy tudtam, ez szinte lehetetlen.

   Csak egy másodpercre néztem bele a tükörbe; a szemeim nagyra nyílva és bedagadva vöröslöttek, az arcom olyan nedvesnek látszott, mintha épp a zuhany alól másztam volna ki. Nagy levegőt vettem, és az ujjaimmal kezdtem dörzsölni a szemem, hogy elapasszam a könnyeim. Nem tehettem ezt. Rettegtem, de attól még össze kellett szednem magam, mert nem piti dologról volt szó.

   Johanna kézen fogott, és segített lemosni az arcomat, miközben szipogva, elkeseredetten próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, hogy nem fogja megérteni, miért reagáltam így. Ami azt illeti, még én sem értettem teljesen, de ez a frusztráció már azóta ott volt bennem, mióta a Hetvenedik Viadal után közölték velem: sosem leszek már a régi Annie.

   A térdeimet felhúzva gubbasztottam az ágyon, csendesen, apróra összehúzva magam. Johanna mellettem feküdt, és nem bírtam nem megjegyezni magamban, hogy Finnick is mindig azon az oldalon szokott. Otthon is, itt is.

   Újra könnyek gyűltek a szemembe. Johanna türelmes volt, és már a jelenléte is megnyugvást adott, már az is segített, hogy figyelt. Nem tudtam, képes leszek-e elmondani neki azt, ami mindig is bántott, és ami most hirtelen életre kelt. Felszipogtam, és a fülem mögé tűrtem egy könnyektől összetapadt tincset, miközben lopva oldalra pillantottam. Johanna várakozva könyökölt a matracon, a szemeiből azonban sütött a megértés, de a szánalom is.

   Élesen szívtam be a levegőt, és felnyüszítettem. A térdeim közé bújtatott arccal vártam, hogy Johanna végre rákérdezzen, hogy ne nekem kelljen elkezdeni, de úgy látszott, a lány nem akar erőltetni semmit.

-          Johanna – szólaltam meg alig hallhatóan, bár a hangom inkább cincogásnak hatott.

   A lány felült, barna szemei kíváncsian csillogtak, de a keze megérintette az alkarom. – Igen?

-          Ez így nem megy – nyöszörögtem. – Kérdezz.

   Értetlenül vonta össze a szemöldökét, én viszont nem fűztem a dologhoz további magyarázatot. Az arcomat újra elrejtettem a térdeimmel, és szótlanul vártam, mígnem Johanna megunta, és megpróbálkozott a kérésem teljesítésével. – Mi a baj? – Nem feleltem, mire megköszörülte a torkát, és újra nekifutott. – Miért borultál úgy ki? Ez nem annyira szar ám! Felnőtt vagy, Finnick is, és én is itt vagyok, amíg ő vissza nem jön. Örülni fog neki, hidd el…

-          Tudom, hogy örülne – motyogtam, a levegő megint csak igen nehezen tudott a tüdőmbe jutni. – Nem… nem ezzel van a baj. – A hangom elcsuklott, mire gyorsan a számra tapasztottam a tenyerem. Johanna megrázta a fejét, és a keze az alkaromról az ujjaimra kulcsolódott.

-          Elmondhatod nekem – mondta csendesen. A lakófülke ajtajára meredtem, mikor megrohantak az emlékek, de nem engedtem, hogy eluralkodjanak rajtam.

   Az elmegyógyintézeti szobám csempefala, és én, ahogy a sarokban gubbasztok. Ugyanilyen helyzetben, mint most, az arcommal a térdeim között, összehúzva az egész testem. Féltem, mindig féltem ott, főleg, hogy a folyosón hallani lehetett a többiek sikoltozását. Néha én is pánikba estem, és olyankor az ápolóim nyomultak be a szobámba, hogy megnyugtassanak, vagy elaltassanak, miközben szánakozó pillantásokat vetettek rám. Kole kísértett az álmaimban, az ő fejét láttam minden kerek tárgyban, ahogy véresen odébb gurul. Begyógyszereztek, sok mindennel próbálkoztak, mígnem elérték, hogy ne boruljak ki mindentől, ami egy kicsit is emlékeztet a Viadalra. Sokat gondoltam a testvéreimre, és sokat emlékeztem vissza a régi életemre, amikor még minden idilli volt, kivéve persze az évi egyszeri aggódást az aratáson. Mikor hazamehettem, már nem voltam önmagam, csak egy szellem, árnyéka annak a csendes, de életvidám lánynak, akit valaha Annie Cresta-ként emlegettek. Órákat bámultam a tengert, képes voltam egyedül gubbasztani a parton egészen addig, míg valaki ki nem jött értem. Sokszor láttam gyerekeket, akik a vízben játszottak, és akikre az anyukájuk vigyázott, és a látványuktól keserűség töltött el, mert tudtam, hogy nekem sosem lehet gyerekem. Nem azért, mert fizikailag nem lennék képes rá, vagy mert nem akartam egy embert magam mellé, akivel leélhetem az életem.  Más oka volt, olyan, amit senki sem mondott ki, de mégis mindenkiben határozottan ott volt, és habár az orvosok azt mondták, lehet teljes életem, ha követem az utasításaikat, de tudtam, hogy nem hittek abban, amit közöltek velem.

-          Szerinted milyen anya lennék? – kérdeztem suttogva, a látásomat könnyek homályosították el. Johanna értetlenül pislogott felém, a kezét nem véve le az enyémről, én pedig elgyötörten, lassan folytattam. – Melyik gyerek akarna ilyen anyukát? Aki nem tudja megnyugtatni, ha villámlik és dörög, mert ő maga is pánikba esik tőle? És nem tud neki mesélni a múltjáról, mert túlságosan felkavarná? Orvoshoz kéne járnia, és szégyellné a gyereke előtt kimondani, hogy miért? Mégis hogy leszek képes felnevelni, mikor bolond vagyok?

   Csendesen zokogtam fel, a torkomból kétségbeesett, szánalmas hangok törtek elő. Johanna nem mozdult, de az arckifejezése egészen megváltozott, és magam sem tudtam megnevezni, hogy milyen irányba. Talán megdöbbenést láttam, talán valami mást, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Csak sírtam, egyre hangosabban és hangosabban, és közben átkoztam magam, mindenért.

-          Hogy lehettem ilyen felelőtlen? – kiáltottam, nem nézve Johannára, aki megrendülten bámult rám. – Nagyon jól tudtam, hogy teherbe eshetek! Most mit fogok csinálni? Nem is biztos, hogy Finnick túléli azt az egészet a Kapitóliumban! Hogy hagyhatott itt, Johanna?

   Egyszerre zúdítottam rá minden bánatomat és keserűségemet, ő pedig csak hallgatott, miközben egyre erősebben szorította a kezem. – Szegény baba – zokogtam. – Szegény…

-          Na jó, elég! – dörrent rám Johanna, mire összerezzentem, és reszketve pillantottam fel rá. A tekintete lángolt, a száját dacosan szorította össze. – Ide figyelj! Ezt a faszságot most azonnal kitörlöd a fejedből!

   Ledermedtem, meglepett ez a váratlan határozott fellépés a részéről. – Ahelyett, hogy itt sajnálod magam, meg a babát – hozzáteszem tök alaptalanul – inkább szedd össze magad, legalább az ő érdekében! És Finnick vissza fog jönni, mert megígérte, és nem csak neked! Befejezted, világos?

   Nem reagáltam, csak szipogva pislogtam fel rá. Aztán hirtelen felém lendült, és erősen magához szorított, én pedig rögtön belékapaszkodtam.

-          Ez egyiketeknek sem jó! Azt akarod, hogy Finnick egy depressziós Annie-hez jöjjön haza, akinek igazából örülnie kéne? Szedd össze magad, és inkább tervezd a jövőtöket, basszus, mert nektek van. Van jövőtök! Felfogtad, amit mondtam?

   Nagyra nyílt szemekkel, nem túl határozott módon bólintottam, és habár nem nyugodtam meg, tudtam, hogy Johannának igaza van. Mint szinte mindig. Újra átölelt, én pedig elhatároztam: itt az ideje megírni Finnek az első levelet.