83. rész

Kedves Finn!

Először is, nagyon

   Felegyenesedtem, a majdnem üres papírlapot bámulva. A toll remegett az ujjaim között, és ahogy rápillantottam az eddig írtakra, elhúztam a szám. Nem, ez így nem lesz jó. Kifirkáltam a megszólítást, és megfordítottam a lapot, majd újra nekikezdtem.

Drága, egyetlen Finn!

   Kifújtam a levegőt, és a homlokomra szorított tenyérrel dőltem hátra. Egyet ígértem Finnek, és még azt sem tudom betartani, mert nem tudok kitalálni egy normális megszólítást. De annyi minden kavargott bennem abban a pillanatban, hogy azt hittem, megőrülök. Ahogy belenéztem az erős lámpafénybe, azt hittem, megint elsírom magam, de gyorsan az alsó ajkamba haraptam, hogy visszatartsam. Johannának igaza volt, össze kell szednem magam.

-          Mi történik velem? – kérdeztem magamtól halkan, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp mégiscsak kiszabadult. Szipogtam, és erősen ledörzsöltem az arcomról, hogy újra a papír fölé hajoljak.

Finnick, szülők leszünk. APA LESZEL.

   Az asztalra borultam, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a papírt. Az alkaromba mélyesztettem a fogaim, hogy ne nyöszörögjek, csak halkan ziháltam, mígnem a könnyezés csendes zokogásba fordult át. Amíg nem volt mellettem senki, úgy éreztem, jogos, hogy állandóan sírjak. Nem azért, mert nem szerettem volna egy saját kisbabát, és nem azért, mert nem töltött el izgalommal az, hogy most ő is ott lakik bennem. Egyszerűen nem tartottam igazságosnak vele szemben, hogy egy hozzám hasonló anyához kell születnie, és egy ilyen világba, ahol ki tudja, meddig tart még a háború.

   És azt sem tudta garantálni senki, hogy Finnick visszajön. Rémisztő volt az a világ, amit nélküle képzeltem, főleg a babával a szívem alatt. Mégis mit kezdenék, ha meghalna? Hova mennék, és hogy nevelném fel a kicsit? A keserűség újra kezdett eluralkodni rajtam, mire felkaptam a fejem, és a tenyeremet erősen a szememnek nyomva próbáltam letörölni az arcomról a nedvességet.

-          Túlságosan előre gondolkodom – mondtam, a hangom furcsán visszhangzott a falakról. – Visszajön, megígérte. Finnick a legerősebb a világon, ezért vissza fog jönni hozzánk.

   Hozzánk. Mert már nem csak egyedül nekem volt rá szükségem. Ezentúl a kicsinek is ugyanolyan joga lesz a szeretetére, a törődésére, és a megnyugtatására, mint nekem, sőt, még több is. Talán Finn is érzi ott a Kapitóliumban, hogy valami gyökeresen megváltozik majd az életünkben? Lehunytam a szemem, és a tollat a nedves foltos papírra illesztettem, miközben eldöntöttem, hogy meghagyom az előző megszólítást.

 Drága, egyetlen Finn!

Tudom, hogy miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz. Igazából, a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol, hogy ha újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.

De igazából… van itt valami sokkal fontosabb és

   Lassan keltem fel az asztaltól. Nem, egy ilyet nem tudok csak így leírni. Még mindig annyira furcsa volt nekem ez az érzés, hogy meg sem tudtam fogalmazni magamban, nemhogy papírra vetni. Viszont az, hogy úgy írtam ezt a levelet, mintha Finnhez beszélnék, egy kicsit tényleg enyhítette a fájdalmam, mert az ő kis árnyékát hozta ide mellém, mintha onnan, az ország másik feléből is tudnánk kommunikálni.

   Annyira elmondtam volna neki! De egyelőre csak Johanna tudott a bennem fejlődő két hónapos magzatról, ami még annyira pici és törékeny, hogy el sem tudom képzelni. Korábban elgondolkodtam rajta, hogy mikor foganhatott, de abban biztos voltam, hogy még az esküvő előtt, hiszen azóta nem múlt még el nyolc hét. És abban a másodpercben elfogott a sóvárgás, mint egy forró léghullám a télben.

   Nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen csak levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megmarkoltam a csapot, és langyos vizet eresztettem magamra, a cseppek jólesően gördültek lefelé a bőrömön.  A szemhéjaim puhán lecsukódtak, az ajkaim elnyíltak, ahogy beszívtam a levegőt, és eltoltam az arcomból átázott tincseimet. Aztán a zuhanyfülke ajtajához oldalaztam, és kinyitottam. Kerek szemekkel bámultam a tükörbe, amire pont ráláttam innen, és amiben megpillantottam magamat, köldöktől felfelé.

   Sosem tudtam, mi fogta meg Finnt a külsőmben, de ő mindig azt mondta, gyönyörű vagyok. Most abban sem voltam biztos, hogy én minek látom magamat. Az egyik kezem a hasamra simult, amin habár még semmi sem látszott, én mégis éreztem ott valamit. A fülke ajtajának oldalára támasztott fejjel fürkésztem magam, miközben a fehér bőrömön fekvő tenyerem kis köröket írt le.

   Nem is olyan sok idő múlva változások indulnak meg a testemben, látható módosulások, amikre most olyan ijesztő – vagy inkább szokatlan – volt gondolni. Nem vagyok többé lány, közel sem.

   Még mindig nem értettem, hogy feledkezhettem meg arról, hogy kivédjük ezt a helyzetet, de ahogy újra és újra megcirógattam a helyet, ahol a kisbabámat lakni véltem, nem bírtam elfojtani a mosolyom. Nem tudtam, mi ez az érzés, de azt igen, hogy rettegéssel keveredik – félelemmel attól, hogy milyen anya leszek, és attól, hogy milyen világba fog belecsöppeni az új generáció.

   És nem csak az én gyerekem, de mindenki másé, akik még ártatlanok, és akik semmit sem érdemelnének abból, ami itt zajlik. – Mi lesz velünk, mondd? – suttogtam, a hangomat felerősítették a fürdőszoba nedves csempefalai. – Én szeretni foglak, de vajon te engem…?

   Nem tudtam volna elképzelni, hogy ne szeressem a saját anyukámat, és ebben a pillanatban rettenetesen fájni kezdett érte a szívem. Csakhogy ő nem volt mentálisan labilis, és nem jelentett rám veszélyt sosem, ellentétben azzal, amit én jelenthetnék majd az én gyerekemre. Fog-e majd szeretni minden hibámmal együtt, még ha én is leszek a legfurább, legkiszámíthatatlanabb ember, akit ismer? És akkor akaratlanul is elképzeltem magunkat egy családként.

   Finnick szeretett másokról gondoskodni – ahogy azt bizonyította Magsszel, vagy velem – és tudtam, hogy rettenetesen boldog lesz, ha megtudja a nagy hírt. Ó, ha Mags is itt lehetne most! Visszaemlékeztem az estére, amikor elvesztettük, és arra, hogy Finnt ez mennyire megviselte, és napokig élőhalottként járt-kelt, hogy éjszaka a karjaim között könnyezze ki magát. Ám most olyan volt, mintha nem is ment volna el teljesen, valahogy most is éreztem magamon az idős asszony bölcs tekintetét, talán onnan föntről, talán halványan, de éreztem. És tudtam, hogy Finnicket és a csapat többi tagját is óvja: Marcust, Katnisst, Gale-t, meg velük együtt mindenkit.

   Mikor visszaültem az íróasztalhoz, egészen mást kezdtem el írni, mint amit legelőször. Inkább az államhoz kocogtattam a tollat, és ahogy az eszembe jutottak a szavak, a kezem már mozdult is.

Drága, egyetlen Finn!

Tudom, hogy miben egyeztünk meg, de nem a bánataimmal akarom kezdeni, amiket – ahogy ugyebár megígérted, és szavadon is foglak – majd elmulasztasz, ha hazajössz. Igazából, a legnagyobb bajom az, hogy annyira, de annyira, de annyira hiányzol, hogy ha újra látlak, szerintem túl lelkes leszek. Hiányzol.

De igazából… van itt valami sokkal fontosabb és  De ezt ne úgy fogd fel, mintha panaszkodnék, hanem egy olyan dolognak, amit úgyis mindig elmondanék ezerszer, még ha most itt is lennél mellettem. Jól vagyunk (és ha hazajössz, megérted, miért írtam többes számban) és várjuk, hogy végre velünk legyél. Visszatérve csak rám, megpróbálok többet enni, és mire megint látsz, tuti meg fogod jegyezni, hogy meghíztam! Legalábbis, ha minden úgy megy, ahogy akarom, és ugye meg is ígértem. Ó, a francba. Hiányzol esténként, és azt akarom, hogy mindenhogy hívj, csak a nevemen nem, mint ahogy szoktad. Igazából teljesen hideg nélküled az ágy, kicsit mintha ki is rázna a hideg, pedig nyakig magamra csavarom a takarót (ó, most eszembe jutott a teknősjelmez még a kórházban, emlékszel?) Figyelj, annyi mesélnivalóm van, de így egyszerűen nem megy… Semmi értelmeset nem tudok írni. Nem mehettem volna veled? Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.

   Szomorkásan csóváltam meg a fejem, és egy kövér szívecskét is a levél végére biggyesztettem, olyan idétlen tini lányos módon. Nem gondoltam, hogy odaadom majd neki ezt, ahogy megegyeztünk, de attól még nagy kő esett le a szívemről, mikor végeztem. Igaz az, hogy az ember egy kicsit megkönnyebbül, ha kiírja magából a gondolatait, és abban a pillanatban eszembe ötlött, vajon milyenek is lehetnek Finn versei. Ezek közül csak egyet hallottam, azt, amelyiket egész Panem előtt elszavalta, és ami rólam szólt.

   A gondolataim újra visszasiklottak a baba felé, és visszaemlékeztem, mikor Dr. Maul közölte: állapotos vagyok. A szívem gyorsabban kezdett lüktetni, ahogy a fejemben visszhangoztak a nőgyógyász szavai, és hirtelen bele sem mertem gondolni ebbe az egészbe. Milyen lesz majd meglátni róla az első ultrahangfelvételt? Mikor tudhatom meg a nemét, és mikor lesz már itt Finn, hogy együtt kitaláljuk, milyen nevet kapjon?

   Tudtam, hogy ma éjjel képtelen leszek elaludni, ezért felhúztam a bakancsom, és kiléptem a lakófülke ajtaján, a hűvös folyosóra. Az ajtók között az étkezőből ismerős arcokat láttam, ahogy a szobáik felé veszik az irányt. Hamarosan itt a takarodó ideje, és ezek az emberek ugyanúgy követik a napi rutinjukat, ahogy eddig. Furcsa volt belegondolni, hogy ők mit sem tudnak arról, ami velem történik, és úgy élik az életüket, ahogy megszokták. Csak egy furcsa lány vagyok nekik, akit látni szoktak, miközben esznek, és akinek az esküvője hetekkel ezelőtt felkavarta az egész körzetet – jó és rossz értelemben is.

   Észre sem vettem, hogy megint a hasamon nyugtatom a kezem. Magam sem értettem miért, de elpirultam, ám a tenyeremet nem emeltem le onnan, csak a fejembe húztam a kapucnim, és csendesen lépdeltem lefelé a lépcsőkön, céltalanul.

-          Annie!

   Összeráncoltam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Mintha valaki utánam kiáltott volna, de olyan halványan, hogy nem is voltam biztos a valódiságában. Aztán újra megütötte a fülem, csak most sokkal jobban kivehetően, mire sietve megpördültem, az utánam rohanó Bertine-t megpillantva.

-          Szia! – szóltam, és közelebb lépdeltem a nőhöz, aki úgy tűnt, maga sem bírja már annyira a futást, mint amikor még nem itt élt.

-          Annie – zihálta, és a térdeire támaszkodott. – Jaj, de jó, hogy megtaláltalak… Figyelj…

-          Történt valami? – kérdeztem ijedten, megdermedve.

   Bertine kiegyenesedett, az arcán széles mosoly húzódott. – Azonnal a kórházi szárnyra kell jönnöd.

-          De miért? – Az ujjaim megmarkolták az ingemet a hasam előtt, de Bertine csak elnevette magát, mintha örülne valaminek.

-          Azért, mert kimenekítették a családod! Épp most vizsgálják meg…

   Ám nem engedtem neki, hogy végigmondja, csak gondolkodás nélkül rohanni kezdtem lefelé, a kórházi szárny irányába. A szemeimbe könnyek gyűltek, a hátam mögött hallottam Bertine sietős lépteit, de én csak törtettem a célom felé, és közben majdnem felzokogtam örömömben.

  Itt vannak velem. Biztonságban.