82. rész

   Feszengve öltöztem át a mosdóban, a kis műtős-kék köpenybe. Johanna az ajtó előtt járkált, hallottam, ahogy a bakancsának talpa megcsikordul a járókövön. Lehunytam a szemeim, és kifújtam a levegőt, a mellkasomban olyan hevesen vert a szívem, hogy éreztem minden dobbanását. A szám kiszáradt, csupasz lábaim remegtek, és mindenemet libabőr borította.

   Edie még aznap estére bejelentett a körzet egyik nőgyógyászához, de őszintén szólva legszívesebben inkább átaludtam volna ezt a vizsgálatot. Persze tizennyolc éves korom óta ugyanúgy évente jártam ellenőrzésekre, mint mindenki más, aki megengedhette magának, de nem ilyen okból. Nem hazudnék, ha azt mondom: rettegtem. Rettegtem, hogy mit fogok hallani, és mit fogok kezdeni a helyzettel.

-          Figyelj, ne várassuk a dokit – szólt az ajtó másik oldaláról Johanna, de a hangjából nem türelmetlenség érződött. – Tudom, hogy be vagy szarva, és az a durva, hogy én is, de gyere. Utána megbeszélünk mindent.

   Az ujjaim alatt jéghidegnek érződött a kilincs, és úgy éreztem, forog velem a világ. Sírni akartam, de igazából fogalmam sem volt, hogy mit érzek. Minden olyan vegyes volt és összemosódva kavargott bennem, mint valami massza, mondjuk tej és alma összekeverve, amik elrontják az ember gyomrát.

   Megkapaszkodtam a fülke falában, és kinyitottam az ajtót, de nem ez volt a legnehezebb, hanem az első lépést megtenni. Nem volt rajtam semmi a köpeny alatt, de nem is ennek a gondolatát utáltam legjobban, hanem azt, hogy ezt az egészet Finn nélkül kell végigcsinálnom. Ez nem így helyes.

-          Nem félek – hazudtam a fejemet rázva, és reszkető térdekkel kibotorkáltam Johannához.

   Ő a mellkasa elé font karokkal állt, beesett, sápadt arcán aggodalom tükröződött. – Ide figyelj – húzta fel a szemöldökét. – Engem nem vágsz át. De nem kell tagadni, mondom, hogy veled együtt félek.

   A várófolyosó szerencsére üres volt, Johanna pedig kézen fogva vezetett, hogy leüljek az egyik székre. Sötét, megcsonkított haját a füle mögé tűrte, és kemény tekintettel fürkészte az arcom, valószínűleg azt várva, hogy kibökjek végre valamit.

-          Itt vársz, ugye? – kérdeztem fojtott hangon.

-          Pontosan itt. – A bólintása annyira határozottra sikeredett, hogy eszem ágában sem volt kételkedni. – Nem lesz semmi baj, oké? Itt nincs rossz opció, legalábbis ahogy én látom.

   Én viszont nem tudtam, hogy van-e. Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. A rendelő ajtajának nyitódása billentett ki a gondolatmenetemből, rögtön felkaptam a fejem. – Annie Odair? – kérdezte az aprócska, vékony hangú nő, mire Johanna bólintott helyettem, mert én képtelen voltam. – Bejöhet, a doktornő már várja.

   Nagyot nyelve emelkedtem fel a székből, és éreztem, hogy Johanna még egyszer utoljára a kezemre kulcsolja az ujjait. Követtem az asszisztenst, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, mintha egy egészen más világba kerültem volna. A szokásos vegyszerszag, a megszokott fehérség, és az ijesztő műszerek, amiket rögtön kiszúrtam, még előbb is, mint magát a doktornőt.

   Az asszisztensével szemben ő magas, erős csontú nő volt, fekete bőrén megcsillantak a lámpák fényei. Sötét haja fonatokba rendezve követte a feje vonalát, majd egy nagy, kis fonákokból álló lófarokba kötve verdesték a hátát.

-          Jó napot – köszönt, a hangja betöltötte a tágas rendelőt.

   Megszeppenve pislogtam körbe, aztán zavarodottan visszaköszöntem neki. – Üljön csak le – mutatott a vizsgálószék felé, ami ugyanolyan rémisztő látványt nyújtott, mint amilyenre emlékeztem. – Nem kell feszengenie, nincs semmi baj, csak megvizsgálom. Csak üljön le, először úgyis beszélgetünk.

   Robotos mozdulatokkal, kissé félve engedelmeskedtem, és leereszkedtem a helyemre. A kezeimet az ölemben nyugtatva vártam, hogy mit értett beszélgetés alatt, de biztos voltam benne, hogy hamarosan megtudom. A tenyereim rettenetesen izzadtak, amikor a doktornő egy széket húzott mellém, az asszisztens pedig a háttérben gépelt valamit. Folyamatosan rápislogtam, de úgy nézett ki, nem igazán figyelt ránk, vagy csak úgy tett.

-          Az én nevem Tyanna Maul – nyújtotta felém a kezét. Bátortalanul, visszatartott lélegzettel ráztam meg, Dr. Maul pedig mosolyogva, kíváncsian végigmért. Gyorsan észbe kaptam, és a fejemet rázva, szabadkozva próbáltam menteni a helyzetet.

-          Ő, én… Én Annie Odair… Vagyis…

-          Tudom, ki vagy – kuncogott. – Ugye nem haragszol, ha tegezlek? – Megcsóváltam a fejem. – Nos, szeretném a te szádból hallani, hogy miért is vagy itt pontosan. Persze, Edie elmesélte a történetet, de elsősorban rád vagyok kíváncsi.

   A doktornőnek kedves, de mély, és tekintélyt parancsoló hangja volt, olyan, ami nyugtató hatással van az emberre, de tiszteletet is ébreszt benne. Sóhajtottam, és kezdtem onnan, hogy hogy kerültem ebbe a körzetbe – bár gondolom ismerte a körülményeket -, és ebből szép lassan felépítettem az eseményeket addig, hogy most itt ültem előtte. Felsoroltam a tüneteimet, és a gyanúmat, de azt már kicsit kínosabb volt kimondani, hogy ez a sejtés nem alaptalan.

-          Hm, sokat tanulhatnának tőled az emberek. – Elgondolkodva méregetett, az állát az öklére támasztva. – Rengeteg dolgon keresztülmentél, igaz? És hogy vagy, úgy értem, mennyit javult az állapotod?

-          Javulgat – feleltem halkan. – Csak lenne már vége ennek az egésznek.

-          Elhiszem, hogy nehéz – bólogatott. – De aki ennyi mindent kibírt, annak a további már nem lesz olyan nehéz, higgy nekem. De térjünk vissza az eredeti témához. Azt vettem ki a szavaidból, hogy nem terveztetek gyereket, igaz?

   Megcsóváltam a fejem. – Nem, és főleg nehéz ez így, hogy a férjem nincs itt.

   Dr. Maul megértő hallgatóságnak bizonyult, de lassan elkezdtük azt, amiért valójában idejöttem. Nagy levegőt vettem, amikor hátradőltem, és behunytam a szemem. A fejembe tengermorajlást varázsoltam, mint valami zenelejátszóban, és lecsukott szemhéjaim mögött egy vigyorgó arcot képzeltem el. Finnick is ott izgulna most Johanna mellett, ha itt lenne, és erősen átölelne a hírre, ami ki tudja, hogy mi lesz, de az egészben az a legszomorúbb, hogy még csak nem is sejti, hogy valószínűleg a gyerekét várom. Beharaptam az alsó ajkam, és átpörgettem a gondolataimat a családom felé; az anyukámra, aki meg lenne rökönyödve, de attól még támogatna, apára és Roddra, akik úgy néznének, mintha arcon csaptam volna őket, de belátnák, hogy nincs visszaút, és a fiatalabb testvéreimre, akik csak fognák a kezem, és megnyugtatnának. Igen, így lenne.

   Olyan kapkodva öltöztem fel, hogy a kezeim belesajdultak, miközben csorogtak a könnyeim. – Annie! – Johanna az ajtón dörömbölt. – Gyere már ki! Ne bassz fel, jó? Muszáj a frászt hozni rám?

   Reszketegen szívtam be a levegőt, mikor lenyomtam a kilincset, és a számra szorított kézzel álltam a lány elé, de ahogy megláttam, rögtön átöleltem. Johanna viszonozta a gesztust, és a hátamat lapogatta, miközben a vállam egyre erősebben rázkódott, a sírásom egyre hangosabb lett. A mosdó falairól visszaverődött ránk a nyomorult nyöszörgés, ami kiszabadult a torkomból, de nem akartam hallani, csak kétségbeesetten rejtettem az arcomat a lány vállába. – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan, de a keze nem hagyta abba a hátam simogatását. – Annie, van valami baj?

-          Johanna, tényleg… - pihegtem elhaló hangon. – Tényleg terhes vagyok.

   Johanna, habár valószínűleg számított a válaszra, meg sem tudott mukkanni. Felnyüszítettem, mire még erősebben szorított magához. – De… ez nem rossz, nem? Hiszen Finnickkel már egy család vagytok, örülni fog neki és…

-          Nem ez a baj…

-          Hát akkor?

   Lehunytam a szemem. A szívem remegett, és közben szilajon dübörgött, a testemben keveredett a forróság és a fagy. Meg kellett nyugodnom, hogy tiszta fejjel tudjam átgondolni a helyzetet, de jelen pillanatban annyira kétségbe voltam esve, hogy tudtam, ez szinte lehetetlen.

   Csak egy másodpercre néztem bele a tükörbe; a szemeim nagyra nyílva és bedagadva vöröslöttek, az arcom olyan nedvesnek látszott, mintha épp a zuhany alól másztam volna ki. Nagy levegőt vettem, és az ujjaimmal kezdtem dörzsölni a szemem, hogy elapasszam a könnyeim. Nem tehettem ezt. Rettegtem, de attól még össze kellett szednem magam, mert nem piti dologról volt szó.

   Johanna kézen fogott, és segített lemosni az arcomat, miközben szipogva, elkeseredetten próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, hogy nem fogja megérteni, miért reagáltam így. Ami azt illeti, még én sem értettem teljesen, de ez a frusztráció már azóta ott volt bennem, mióta a Hetvenedik Viadal után közölték velem: sosem leszek már a régi Annie.

   A térdeimet felhúzva gubbasztottam az ágyon, csendesen, apróra összehúzva magam. Johanna mellettem feküdt, és nem bírtam nem megjegyezni magamban, hogy Finnick is mindig azon az oldalon szokott. Otthon is, itt is.

   Újra könnyek gyűltek a szemembe. Johanna türelmes volt, és már a jelenléte is megnyugvást adott, már az is segített, hogy figyelt. Nem tudtam, képes leszek-e elmondani neki azt, ami mindig is bántott, és ami most hirtelen életre kelt. Felszipogtam, és a fülem mögé tűrtem egy könnyektől összetapadt tincset, miközben lopva oldalra pillantottam. Johanna várakozva könyökölt a matracon, a szemeiből azonban sütött a megértés, de a szánalom is.

   Élesen szívtam be a levegőt, és felnyüszítettem. A térdeim közé bújtatott arccal vártam, hogy Johanna végre rákérdezzen, hogy ne nekem kelljen elkezdeni, de úgy látszott, a lány nem akar erőltetni semmit.

-          Johanna – szólaltam meg alig hallhatóan, bár a hangom inkább cincogásnak hatott.

   A lány felült, barna szemei kíváncsian csillogtak, de a keze megérintette az alkarom. – Igen?

-          Ez így nem megy – nyöszörögtem. – Kérdezz.

   Értetlenül vonta össze a szemöldökét, én viszont nem fűztem a dologhoz további magyarázatot. Az arcomat újra elrejtettem a térdeimmel, és szótlanul vártam, mígnem Johanna megunta, és megpróbálkozott a kérésem teljesítésével. – Mi a baj? – Nem feleltem, mire megköszörülte a torkát, és újra nekifutott. – Miért borultál úgy ki? Ez nem annyira szar ám! Felnőtt vagy, Finnick is, és én is itt vagyok, amíg ő vissza nem jön. Örülni fog neki, hidd el…

-          Tudom, hogy örülne – motyogtam, a levegő megint csak igen nehezen tudott a tüdőmbe jutni. – Nem… nem ezzel van a baj. – A hangom elcsuklott, mire gyorsan a számra tapasztottam a tenyerem. Johanna megrázta a fejét, és a keze az alkaromról az ujjaimra kulcsolódott.

-          Elmondhatod nekem – mondta csendesen. A lakófülke ajtajára meredtem, mikor megrohantak az emlékek, de nem engedtem, hogy eluralkodjanak rajtam.

   Az elmegyógyintézeti szobám csempefala, és én, ahogy a sarokban gubbasztok. Ugyanilyen helyzetben, mint most, az arcommal a térdeim között, összehúzva az egész testem. Féltem, mindig féltem ott, főleg, hogy a folyosón hallani lehetett a többiek sikoltozását. Néha én is pánikba estem, és olyankor az ápolóim nyomultak be a szobámba, hogy megnyugtassanak, vagy elaltassanak, miközben szánakozó pillantásokat vetettek rám. Kole kísértett az álmaimban, az ő fejét láttam minden kerek tárgyban, ahogy véresen odébb gurul. Begyógyszereztek, sok mindennel próbálkoztak, mígnem elérték, hogy ne boruljak ki mindentől, ami egy kicsit is emlékeztet a Viadalra. Sokat gondoltam a testvéreimre, és sokat emlékeztem vissza a régi életemre, amikor még minden idilli volt, kivéve persze az évi egyszeri aggódást az aratáson. Mikor hazamehettem, már nem voltam önmagam, csak egy szellem, árnyéka annak a csendes, de életvidám lánynak, akit valaha Annie Cresta-ként emlegettek. Órákat bámultam a tengert, képes voltam egyedül gubbasztani a parton egészen addig, míg valaki ki nem jött értem. Sokszor láttam gyerekeket, akik a vízben játszottak, és akikre az anyukájuk vigyázott, és a látványuktól keserűség töltött el, mert tudtam, hogy nekem sosem lehet gyerekem. Nem azért, mert fizikailag nem lennék képes rá, vagy mert nem akartam egy embert magam mellé, akivel leélhetem az életem.  Más oka volt, olyan, amit senki sem mondott ki, de mégis mindenkiben határozottan ott volt, és habár az orvosok azt mondták, lehet teljes életem, ha követem az utasításaikat, de tudtam, hogy nem hittek abban, amit közöltek velem.

-          Szerinted milyen anya lennék? – kérdeztem suttogva, a látásomat könnyek homályosították el. Johanna értetlenül pislogott felém, a kezét nem véve le az enyémről, én pedig elgyötörten, lassan folytattam. – Melyik gyerek akarna ilyen anyukát? Aki nem tudja megnyugtatni, ha villámlik és dörög, mert ő maga is pánikba esik tőle? És nem tud neki mesélni a múltjáról, mert túlságosan felkavarná? Orvoshoz kéne járnia, és szégyellné a gyereke előtt kimondani, hogy miért? Mégis hogy leszek képes felnevelni, mikor bolond vagyok?

   Csendesen zokogtam fel, a torkomból kétségbeesett, szánalmas hangok törtek elő. Johanna nem mozdult, de az arckifejezése egészen megváltozott, és magam sem tudtam megnevezni, hogy milyen irányba. Talán megdöbbenést láttam, talán valami mást, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Csak sírtam, egyre hangosabban és hangosabban, és közben átkoztam magam, mindenért.

-          Hogy lehettem ilyen felelőtlen? – kiáltottam, nem nézve Johannára, aki megrendülten bámult rám. – Nagyon jól tudtam, hogy teherbe eshetek! Most mit fogok csinálni? Nem is biztos, hogy Finnick túléli azt az egészet a Kapitóliumban! Hogy hagyhatott itt, Johanna?

   Egyszerre zúdítottam rá minden bánatomat és keserűségemet, ő pedig csak hallgatott, miközben egyre erősebben szorította a kezem. – Szegény baba – zokogtam. – Szegény…

-          Na jó, elég! – dörrent rám Johanna, mire összerezzentem, és reszketve pillantottam fel rá. A tekintete lángolt, a száját dacosan szorította össze. – Ide figyelj! Ezt a faszságot most azonnal kitörlöd a fejedből!

   Ledermedtem, meglepett ez a váratlan határozott fellépés a részéről. – Ahelyett, hogy itt sajnálod magam, meg a babát – hozzáteszem tök alaptalanul – inkább szedd össze magad, legalább az ő érdekében! És Finnick vissza fog jönni, mert megígérte, és nem csak neked! Befejezted, világos?

   Nem reagáltam, csak szipogva pislogtam fel rá. Aztán hirtelen felém lendült, és erősen magához szorított, én pedig rögtön belékapaszkodtam.

-          Ez egyiketeknek sem jó! Azt akarod, hogy Finnick egy depressziós Annie-hez jöjjön haza, akinek igazából örülnie kéne? Szedd össze magad, és inkább tervezd a jövőtöket, basszus, mert nektek van. Van jövőtök! Felfogtad, amit mondtam?

   Nagyra nyílt szemekkel, nem túl határozott módon bólintottam, és habár nem nyugodtam meg, tudtam, hogy Johannának igaza van. Mint szinte mindig. Újra átölelt, én pedig elhatároztam: itt az ideje megírni Finnek az első levelet.