84. rész

  Megtorpantam az vizsgáló ajtaja előtt, amelynek lehúzott redőnyű ablaka alól fény szivárgott ki a még éjjel is rendesen kivilágított kórházi szárny folyosójára. Az arcomon könnyek csorogtak – kezdtem úgy gondolni, hogy ez a mindenen bőgés is a terhesség egyik korai tünete -, Bertine pedig mosolyogva mellém állt, és bátorítóan megszorította a kezem.

-          Megsérültek? – kérdeztem halkan, mire ő megrázta a fejét.

-          Nem. – Barna szemei kíváncsian fürkésztek. – De majd ők elmesélik mi történt, rendben?

   Kinyújtottam a kezem, és bizonytalanul lenyomtam a kilincset, mire a szobában síri csend lett. Aztán egy halk sikkantás, és valaki már a nyakamba is ugrott. Felkiáltottam, és belecsimpaszkodtam az anyukámba, aki könnyek közt tört ki, és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. De nem érdekelt, csak boldogan a vállába zokogtam, és nem, nem akartam elereszteni.

   A következő Aida volt, aki rögtön anya után rohant hozzám, és a ruhámba kapaszkodott, én pedig nyöszörögve, magamból kikelve próbáltam minél szorosabban köré fonni a karjaimat, hogy sose kelljen elszakadnom tőle. – Te jó ég – nyöszörögtem, miközben már a hatodik puszit nyomtam a feje búbjára, és akkor megpillantottam az öcsémet, aki kissé tartózkodóbban ácsorgott, de látszott rajta, hogy ezt csak erőlteti, és alig bírja tartani magát.

-          Mac! – kiáltottam, és kitárt karjai közé bújtam, hogy magamhoz szoríthassam. – Úristen, Mac…

-          Szia… - suttogta a vállamba, a hangja reszketett.

   Apa egyáltalán nem sírt, az arcán büszkeség tükröződött, és én nem is csalódtam, mert pontosan ilyennek ismertem. Erősen zárt az ölelésébe, én pedig a mellkasába bújtam, úgy, mint kiskoromban, mikor még nem vitáztunk állandóan Finn miatt, de a háború árnyéka sem fenyegetett. Akkor nyitottam csak ki a szemem, mikor valaki megérintette a vállam. Kerek, könnyektől tocsogó szemekkel néztem hátra a vállam fölött, és azonnal Rodd nyakába ugrottam, mikor megpillantottam az arcát magam előtt.

   A bátyám karjai kemények és hidegek voltak, az arca érdes a borostától. Mindannyiukon érződött a por, fáradtság és kosz szaga, de olyan hihetetlen érzés töltött el a jelenlétükre, hogy semmivel sem foglalkoztam. Rodd a hátamat simogatta, és olyan szorosan bújt hozzám, mintha nem is ő lett volna. Az utóbbi években egy kicsit eltávolodtunk egymástól – ő egyenesen rühellte Finnicket, és ez kölcsönösen is így volt, bár Finn sosem mondta ki nyíltan -, szóval hihetetlenül jól esett, hogy ennyire hiányoztam neki.

-          Hogy jutottatok ide? – kérdeztem elcsukló hangon, még mindig Rodd vállába rejtve az arcom. – Azt hittem, nem foglalkoznának veletek, hogy…

-          Nem tudom – mondta a bátyám. – Mi csak…

-          Én igen – szólt közbe Bertine, akiről hirtelen el is feledkeztem. Meglepetten pislogtam rá, ő viszont csak mosolygott. – Finnick könyörögte ki. Először tényleg nem volt terítéken a téma, de aztán ő feldobta, és addig rágta Coinék fülét, amíg belementek.

-          Finnick – mondta Rodd meghökkenve, és lehuppant az egyik székbe. Erre nem számított, és ami azt illeti, én sem.

   Anya még mindig a könnyeit törölgette, de azért meglepett pillantást váltott Apával, Aida pedig az egyik vizsgálóasztalon ücsörgött, a térdeit felhúzva, az ajtó mellett álló Bertine-t vizslatva. – Ezt… ő intézte el? – kérdeztem halkan, mire a nő bólintott. Megcsóváltam a fejem. Bizonyára meglepetésnek szánta, talán úgy tervezte, hogy még itt lesz, mikor ez megvalósul. Olyan hálát és szeretetet éreztem belül, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, habár Finn hiánya alattomosan visszatért.

   A családomat még aznap éjjel elszállásolták egy lakófülkében, és habár kicsit szorosan, de szerencsére elfértek. Mac mellé bekucorodva feküdtem, a szobában teljes sötétség uralkodott, ám mindenki ébren volt. Annyi mondanivalót és mesélnivalót tartottam magamban, hogy eszembe sem jutott az alvás lehetősége.

   A Negyedikben is egyre veszélyesebb a helyzet. Meséltem nekik a felvételekről, amiket Marcus mutatott, ők pedig bólogattak, és – habár látszott rajtuk, hogy vigyáznak, mértékkel adagolják az információt -, elmondták, hogy az utcák már egyáltalán nem biztonságosak, és több bombázás is volt. Furcsamód azonban a Győztesek Falujában nem esett kár, mintha a légpárnások direkt nem céloztak volna rájuk. Az épületekre és mindenre, ami erre alkalmas felfestették a fecsegőposzáta-szimbólumot, és folyamatosan folynak a harcok. Anya aggódva pislogott rám, én azonban erősebb voltam, mint bármikor. Mennyi mindent átéltem, mennyi félelmem valóra vált, de tartanom kellett magam, és azt vettem észre, hogy tartottam is.

-          Akkor ti biztonságban voltatok otthon, igaz? – kérdeztem halkan.

-          Igen, de ha bombázók jöttek, azért lementünk a pincébe – felelt Apa.

-          Az összes ház épségben maradt?

-          Igen, a győztesekéit meghagyták.

   Lehunytam a szemem, és a párnába fúrtam az arcom. Eléggé lestrapáltak voltak, és sérüléseket is szereztek, de ezeket könnyen ellátták a kórházi szárnyon, és egy fürdő, meg egy nem túl kiadós, de jóleső késői vacsora után egészen rendben voltak már, és nem is panaszkodtak. Rettenetesen megkönnyebbültem, hogy csak pihenésre volt szükségük.

   Anya szipogására kaptam fel a fejem, mire hallottam, hogy Apa nyugtatgatni kezdi. Aida egy szót sem szólt egész este, csak meredten bámulta a falat, a bátyám pedig talán még mindig azon agyalt, hogy mi oka volt Finnek kimentetni őket. Mac pedig szokásához híven volt csendes – a húgommal ellentétben – így nem is lepett meg, hogy nem igen hallatja a hangját.

-          Anya – suttogtam a sötétbe, a hangom mégis tisztán csengett, hangosabban, mint szerettem volna. – Semmi baj. Most már mind itt vagyunk.

   Feltornáztam magam, és kinyújtottam a karom, hogy felkapcsoljam az egyik kis asztali lámpát. A halvány fény hirtelen felvillanása olyan hatást keltett a lakófülkében, mint a napfelkelte. Anya sötét, sűrű haja mögé bújtatta az arcát, de azért fel-felpillantgatott, könnyes szemeiben megcsillant a lámpa derengése. – Tudom… - szipogta a takaróba. – Tudom, csak… semmi bajom. Úgy örülök, hogy mindannyian túléltük és túl is fogjuk élni…

   Túl fogjuk élni. Lesütöttem a szemem, és belegondoltam, hogy milyen megpróbáltatások várhatnak még ránk – vagy inkább rám. Szerettem a családomat, annyira, hogy vérzett a szívem, míg nem voltak velem, de a sebek még nem gyógyultak be, és ezt éreztem is. Viszont akkor ismertem valamit, amit Marcus hajtogatott sokáig.

   Igenis erős vagyok. Egy harcos, csak tudnom kell használni az erőmet.

   Megrezzentem, mikor megéreztem az ismerős kezet a hátamon. A szívem csak egy pillanatra dübörgött fel, de gyorsan meg is nyugodott, én pedig bizonytalanul pislogtam fel. A sötétségben nem tudtam kivenni, hogy ki áll fölöttem, de amint meghallottam a hangját, felültem.

-          Kicsim, kijönnél egy kicsit? – Anya közelebb hajolt, az egyik hullámos tincse az arcomat érte. Vigyázva kászálódtam ki Mac mellől és lábujjhegyen követtem az anyukámat, aki meglepően ügyesen közlekedett a sötétben.

   A lábamra húztam a bakancsaimat, és kiléptem a folyosóra, ami feljebb volt annál, ahol mi laktunk Finnel, és csupa ismeretlenek lakták, ám most síri csönd honolt mindenhol, csak a folyosó gyenge éjjeli világítása pislákolt.

   Anya felé fordultam, aki leejtett egy pokrócot a járókőre, nekitolta a falnak, majd törökülésben elhelyezkedett rajta. A mellkasom elé font kezekkel telepedtem le mellé, és akaratlanul is a vállának dőltem. Egy pillanatra megfeszült a teste, de aztán a keze rátalált az ujjaimra, hogy aztán lazán kulcsolódjanak össze. Lehunytam a szemem, és hangosan felsóhajtottam, csupasz lábamon libabőr futott végig.

   Percekig ültünk így némán, egymás lélegzetvételeit hallgatva, bámulva a kihalt folyosót és a gyér fényeket. Anya eléggé lefogyott, az arca pedig beesett, bár a sápadtsága nem volt szokatlan – a bőröm halvány színét tőle örököltem. Furcsa volt újra itt ülni mellette, úgy, hogy senki sem zavart minket. Mindig is jó kapcsolatunk volt, amit nem lazított meg a Viadal öt éve, csak kissé más értelembe helyezte. Anya lett az ápolóm, mikor hazakerültem, most pedig itt voltunk egy olyan helyen, aminek a létezését akkor még nem is hittük. Én megerősödtem, ő viszont mintha kicsit leépült volna.

-          Nem is mesélted, hogy mi van veled mostanában – kezdte halkan.

   Nagy levegőt vettem, és tudtam, azt várja, hogy elmondjam, semmi különös nem történt velem, semmi bajom sincs. Nem akartam elhallgatni előle semmit, mégis nehéz volt kimondani például, hogy az ő jelenléte nélkül mentem férjhez, vagy hogy kisbabát várok. Azt hittem könnyebb lesz.

-          Anya… annyira hiányoztál – motyogtam, még mindig a vállához bújva.

-          Te is nekem. – Felemelte a kezét, és megcirógatta az arcom, mire akaratlanul is gyereknek éreztem magam, de nem rossz értelemben. – Nagyon szenvedtem a Nagy Mészárlás alatt, azt hittem, hogy…

-          Én is azt hittem – mondtam erőtlenül, miközben azon gondolkodtam, hogy is kezdjem el a mondókámat.

   Anya a falnak dőlve bámulta a plafont. – Finnicknek is meg kell majd köszönnöm. Tényleg, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hálás leszek neki. Őt még nem is láttam, merre van? – Csak akkor vettem észre, hogy könnyek gyűltek a szemembe, amikor az egyik váratlanul lecsöppent az arcomon. Ezek szerint azt sem árulta el nekik senki, hogy hol van Finnick, és igazából nekem sem fűlött a fogam a dolgok felidézéséhez. – Ó, miért sírsz? – kérdezte őszinte ijedtséggel a hangjában. – Csak nem… szakítottatok közben?

   Hevesen ráztam meg a fejem, és az öklömmel megdörzsöltem a szemem. – Dehogyis! Nem, csak… Anya, összeházasodtunk. Itt a Tizenharmadikban.

   Pontosan az volt a reakciója, amit vártam. A szemei elkerekedtek, és a szája elé kapta a kezét, de amikor elhúzta onnan, meglepetten mustráltam, hogy mosolyog.

-          Komolyan? Annie, most viccelsz?

-          Nem… - vigyorodtam el, még mindig szipogva. – Kicsit több, mint egy hónapja.

   Anya révedő pillantással fürkészte az arcom, mintha keresne rajta valamit. – De akkor miért sírsz, Annie? Akkor hol van?

-          Ő – haboztam, a bakancsom fűzőjével játszva. – Hát… felutaztak a Kapitóliumba. Mindenki azt mondta, hogy nem harcolni mentek, hanem csak propagandafilmet forgatni, de nem tudom, kinek hihetek.

   Együtt érző pillantására megremegett a gyomrom, és élesen szívtam be a levegőt, nehogy megint sírva fakadjak. – Megígérte, hogy nem lesz baja – sóhajtottam. – Hogy visszajön. De az a helyzet, hogy már nem csak én várom vissza… - A hangom elcsuklott, és csendesen belezokogtam a tenyerembe, mire Anya hirtelen átölelt. Belekapaszkodtam, és a vállába fúrtam az arcom, megpróbálva nem túl nagy zajt csapni.

-          Az a helyzet, amit gondolok? – kérdezte gondterhelten. – Babát vársz?

-          Igen – pihegtem. – És fogalmam sincs, hogy Finn túléli-e, mert van egy olyan érzésem, hogy hazudott, és ez nem csak egy ártatlan forgatás…

-          Elmondtad neki?

-          Tegnap tudtam meg – nyöszörögtem. – Fogalma sincs róla.

   Anya karjai erősebben fonódtak körém, én pedig magamba szívtam a lélekjelenlétét és az anyaillatát. Azt a szagot, amit majd az én gyerekem is érezni fog, ami majd ugyanúgy megnyugtatja, mint engem. Feltéve, ha nem válnak valóra a félelmeim.