85. rész

Sziasztok!
Furcsa ezt most leírni, de hamarosan vége a történetnek. Annyira hamarosan, hogy ezen kívül már csak két fejezet van, plusz az epilógus. Nem igazán tudok mást mondani, nem akarok most nagy szájtépésekbe belekezdeni, de igen, ez a helyzet. Durva.

   A fejét az ölembe hajtva figyelte a tajtékzó hátú hullámokat. Hűvös szél emelgette a tincseim, a lábam a hideg, sötét vízbe lógatva kalimpált. Finnick tenyere a combomon pihent, az ujjai észrevétlenül cirógatták a bőröm, én pedig néha megcsókoltam a feje búbját, a fülét, az arcát. Belebizsergett minden tagom, hogy ilyen helyzetben voltunk, és azt k

ívántam, hogy soha ne érjen véget.

   Az utóbbi hetekben kezdett el leginkább frusztrálni a gondolat, hogy még mindig nem tettük meg a következő lépést, pedig már több, mint fél éve nála laktam. Nem voltam benne biztos, hogy Finn miért nem erőlteti – talán nem akar engem? Vagy tényleg kivár, amíg én ajánlom fel, ahogy a legelején mondta?

   Felsóhajtott, a lélegzete a bőrömet csiklandozta. A szoknyám alól fedetlenül maradt lábaim fáztak kicsit, mert közeledett az ősz vége, amire az idő mindig valamivel rosszabbra fordult. A holdat sejtelmesen áttetsző, szürke felhők vették körbe, az égen most nem látszottak csillagok, csak elvétve néhány.

   Finnick elfordította az arcát, az ajka a bőrömhöz nyomódott. – Annie – szólalt meg halkan, kissé rekedten.

-          Igen?

-          Nem akarsz csobbanni egyet? – Gyors mozdulattal ült fel, zöld szemei csillogtak a sötétben, a szája elnyílt, miközben a válaszomra várt.

-          Nincs ahhoz kicsit hideg? – kérdeztem inkább érte aggódva, mint magamért.

   Finn megvonta a vállát, és halkan elnevette magát. – Imádom ezeket a csendes kis összebújásainkat, tudod? De olyan hívogató az a víz, ha nem jössz, akkor megyek egyedül.

   Megforgattam a szemeim, a megadás jeleként. Nem volt kedvem agyonfagyni, vagy akár csak megfázni, de az éjszakai fürdőzés gondolata izgalmasnak tűnt. Nem mintha nem csináltam volna már máskor, de ez a mai éjjel olyan más volt. És fogalmam sem volt, hogy miért.

   Finn nyögve tápászkodott fel, a holdfény ezüstösre festette a testét, de legfőképpen a haját. Tincseinek rendetlen kuszasága különös árnyékba borult, de a végeinél csillogott; nappal, mint a bronz, éjjel, mint az ezüst.

   A pólója lehullott a móló faanyagára, aztán nekikezdett kikecmeregni a nadrágjából is, és erre már észbe kaptam. Kigomboltam az ingem, és letoltam a szoknyám, amitől már cseppet sem éreztem kényelmetlenül magam. Régebben még igen, de mára megszoktam, hogy Finnick így lát. A nagy hőségben úgysem tudtunk máshogy aludni, csak fehérneműben, máskülönben egy szaunában érezhettük magunkat.

   Finnick a víz felé fordult, a sötétség és világosság kontrasztja kiemelte az izmok vonalát a testén. Mellé léptem, és lopva megszemléltem az erősen kidolgozott deltaizmot a vállában, a bicepsz látható domborulatát a karjában. Nem tagadhattam, hogy hihetetlenül vonzó látvány volt, de a bámulása helyett inkább mély levegőt vettem, megfeszítettem a testem, és nagy lendületet véve egy kissé lapos vonalban fejest ugrottam a vízbe.

   Ha a fejem a szárazföldön lett volna, minden bizonnyal a sikításomtól lett volna hangos a part, annyira váratlanul volt jeges a tenger. Tompa csobbanást hallottam néhány méterre tőlem, mire a végtagjaim életre keltek, és a lábaim tapostak, hogy feljussak egy kis levegőért. Az arcom kibukott a felszínre, én pedig sípolva kaptam levegőért, miközben halkan szitkozódtam, a tagjaim reszkettek a hideg, hömpölygő vízben.

   A hátam mögött Finn is felbukkant a tenger alól, és hangosan elkiáltotta magát. Dideregve fordultam felé, mikor épp a fejét rázta meg, így én is kaptam egy kicsit az arcomba. – Fú! – fújtatta. – Ez ku… Ez kurva hideg!

   Összekoccanó fogakkal eveztem felé, és amikor elértem, megérintettem jéghideg karját.

-          Te akartad! – kiáltottam, de reszketegen elnevettem magam.

   Finn felkacagott, a fejét hátravetette. A fényben virítottak az arcán a szabályos alakú cseppek, amik még a szempilláira is ráültek. – Tudom, Anns! Basszus! – Azzal vett egy mély levegőt, és hátravetette magát a vízbe, a teste halkan csobbant, ahogy hátra bukfencezve eltűnt a habok alatt.

   Követtem a példáját, én is lebuktam a felszín alá, és nem nézve, hogy merre úszom, könnyedén siklottam előre a hullámok fergetege alatt.

   Megedzett tüdőm percekig bírta levegő nélkül, és nem aggódtam Finnick miatt sem, aki még nálam is profibban úszott. Szinte ugyanabban a pillanatban, egymástól két méterre bukkantunk a felszínre, és fogvacogva összevigyorogtunk. Finom kézmozdulatokkal közeledtem felé, nem törődve azzal a néhány tinccsel, amik az arcomra tapadtak. A melltartóm vékony szivacsai kényelmetlenül szívták meg magukat vízzel, és cuppogva ragadtak a bőrömhöz.

-          Szóval, kicsi szirén – mondta halkan, de egy hatalmas, zárt ajkú mosollyal az arcán. –Most énekelni fogsz?

-          Nem! – vihogtam el magam, és mielőtt bármit is szólhatott volna belécsimpaszkodtam, hogy az ajkára tapasszam a szám.

   Finnick egy pillanatra sem vesztette el a taposás ütemét, és a kezei nélkül is biztosan a víz felett maradt, amelyek most a lapockámra nyomódtak. A lábaim a testére fonódtak, de ő még így is képes volt megtartani mindkettőnket, az izmai megfeszültek.

   Aztán eltávolodtam, és egy torpedószerű mozdulattal lőttem ki magam hátra, fehér tajtékot kavarva a vízfelszínen. – Fogózunk? – kiáltottam, és lebegni kezdtem a hátamon. Finnick úgy látszott elgondolkodik az ötleten, de egy váratlan pillanatban kilőtt felém, hogy elkapjon, ám én is sebesen mozogtam, és kisiklottam a kezei közül.

   Egy másodpercre álltam meg, hogy levegőért kapjak, de már löktem is magam tovább a vízben. Kapkodva pillantottam hátra a vállam fölött; Finn kitartóan, gyorsúszásban közeledett felém, a kezei csak úgy szelték a hullámokat. Tudtam, hogy bele kell húznom, ha nem akarok veszíteni, így hát eltűntem a sötét mélységben, mielőtt még utolért volna. A karjaim egyre lejjebb vittek, én pedig egyre kevésbé hallottam a fenti zajokat. Minden eltompult körülöttem, minden feketébb lett. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy amikor újra felbukkanok, ne jusson előnyhöz, és figyeltem, hol pillantom meg a testét.

   Mikor nem láttam semmit, gyanakodva úsztam fel, és óvatosan kidugtam a fejem, de fel kellett sikoltanom, mert valaki alulról kapta el a lábam. Finnick alulról csimpaszkodott belém, és a kezét nem véve le a testemről emelkedett egyre feljebb. – Nyertem! – zihálta, a szemeiben lelkesedés csillant.

-          Nyertél – forgattam meg a szemeim levegőért kapkodva, ő pedig közelebb siklott hozzám, a karjai átfogtak. Lassan csókoltam szájon, majd az orrán, végül a homlokán. – De legközelebb megleckéztetlek.

-          Ahhoz korábban kéne felkelned – felelt, és magához húzott. A lábaim kezdtek kicsit sajogni, ezért átkaroltam Finnick vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam fent. – Te remegsz… gyere, menjünk.

   Lassan úsztunk ki, a testem súlytalanul lebegett a vízen, a kezem nem engedte el Finnick ujjait. Ő is hagyta, hogy az áramlat sodorja kifelé, aztán amikor már csak méterekre voltunk a mólótól, felemelte a fejét, és a karomat a válla köré kanyarította. Nem voltam ennyire kimerülve, de szívesen elfogadtam a segítséget, és a hátára hajtottam az arcom, miközben ő erős mozdulatokkal evezett a fatákolmányhoz. Felnyúltam és megkapaszkodtam benne, Finnick pedig fogta a csípőm, és alulról tolt. A térdem koppant a deszkákon, és mire észbe kaphattam volna, Finn már fel is húzta magát, és még csak nem is erőlködött.

   Zihálva bámultam a vizet, mikor észrevettem, hogy ő meg rólam nem bírja levenni a szemét. Felé fordultam, mire ő kicsit közelebb csúszott, és lassan hajolt az arcomhoz. Ártatlan, rövid csóknak indult, de egyenesen csata lett belőle; lassan kezdtem azon izgulni, hogy valaki meghall minket.  

-          Ez… Ó, Annie. – Lehajolt, és megcsókolta a csupasz vállam, én pedig lehunytam a szemem. A tenyere a lapockámra simult, a másik pedig a térdhajlatomhoz, és olyan váratlanul kapott fel, hogy halkan felsikítottam.

   Lábra emelkedett, és lassan kocogva indult meg velem a ház felé.

   Furcsa volt végigfuttatni a tekintetemet az óvodásokon, akik kettes sorban, a párjuk kezébe csimpaszkodva követtek Teát és engem. Elviekben az éjjel újra leesett a hó, de ez nem olyan volt, mint az ősz középi kis szállingózás. Tea szerint az egész tájat vastag takaróként borítja a be a fehérség, amit az ovisaink biztos, hogy élvezni fognak, ezért döntöttünk úgy, hogy engedélyt kérünk egy fél órás kis kiruccanásra.

   Sokat beszélgettem Anyával a bennem kavargó érzésekről, amiknek rossz oldala mostanra már kezdett kicsit csillapodni. Belenyugodtam, hogy hét hónap múlva gyökeresen meg fog változni az életem, és megfogadtam, hogy nem engedem a betegségnek a félelmeim beigazolását.

   Napok óta nem kaptunk hírt a kapitóliumi csapatról, amitől persze akaratlanul is rettegni kezdtem. Bertine szerint csak a heves havazások gátolják a kommunikációt, de engem ez nem tudott megnyugtatni, és még így is minden éjjel sikítva, csapkodva riadtam fel, felverve ezzel a mellettem aludni próbáló Johannát.

   Tegnapelőtt költözött hozzám, amikor szöget ütött a fejében, hogy egyedül laknék, ha ő nem jönne. Bármennyire is szerettem volna a családommal maradni, nem fértem már be abba a szobába, pedig Anyáék nagyon igyekeztek helyet csinálni nekem, de mindenhogy nyomorgás lett volna a vége. Így is szinte minden időmet velük töltöttem, kivéve amikor a munkámat végeztem – és közben elgondolkodva figyeltem a kicsiket; te jó ég, nemsokára én is életet adok majd egy ilyennek! -, de jártam még Dr. Penn-hez, és lógtam Johannával meg Edie-vel.

   Edie hihetetlenül belelkesült, amikor megtudta a hírt, és már most összeszedett nekem egy csomó kiadványt babákról, meg minden hozzájuk kapcsolódó dologról. Örültem, hogy valakivel ezt is meg lehet dumálni, mert Johanna annyira már nem volt vevő erre a témára. Mindig lehangolt és frusztrált lett, ha túl sokáig beszéltünk róla, de egyébként megpróbált ő is lelkesedést színlelni, talán azért, nehogy megbántson.

   A felszínre vezető lift édes emlékeket juttatott az eszembe, és ahogy betereltük a kicsiket, ösztönösen is visszapörgettem a jelenetet, amikor először jártam itt. Aztán Finn megkérte a kezem, és a többi, amikre egyszerre volt felemelő és nyomorúságos is gondolni.

   Tea aggodalmasan méregetett. Fekete haját a fejére tekert sála alá rejtette, csak egy kósza hullámos tincs szabadult ki sápadt arca mellett. A kicsik folyamatosan fecsegtek és kacagtak, miközben a szerkezet megindult felfelé, és ugyanolyan hirtelen meg is torpant, hogy aztán az automataajtó halk surrogással kísérve kinyíljon.

   A szemem elé kaptam az egyik kesztyűs kezem, mikor a liftfülkét betöltötte a fehér fény. Akkor jártam legutoljára a szabad levegőn, amikor Finnicket jöttem meglepni, ami aztán nem úgy sült el, ahogy akartam. Előreléptem, mikor az ovisok is megindultak, és a csizmám szinte rögtön ropogós havat ért.

   Elámultam. Ahogy körbepillantottam, szinte semmi más színt nem lehetett kivenni a távolban, csak fehéret, ami már szinte vibrálónak hatott az égen halványan fénylő, felhőktől félig eltakart naptól. A csípős hideget csak percekkel később éreztem meg, amikor már előrekaptattunk a körülbelül tizenöt centis hóban, Tea pedig szólt a gyerekeknek a szabályokról, és hogy meddig mehetnek el. A legkisebbek inkább a közelünkben maradtak, és itt álltak neki hóembert építeni tejfogas mosolyukkal, én pedig a mellkasomon fontam össze a kezeimet, és kifújtam a levegőt. A lélegzetem szabálytalan, légies kis felhő alakjában jelent meg előttem.

-          Annie? – Tea vékony hangját hallottam magam mellől, és gyorsan felé fordultam.

-          Hm?

   Lesütötte a szemét, és a hó eddig szűz felületét kezdte piszkálgatni a csizmája orrával. – Jól vagy?

-          Persze – feleltem halkan, a pillantásom a völgyön túl az ég felé nyújtózkodó hegyekre siklott. – Csak próbálok túlélni, ugyanúgy, mint mindenki más.

   Tea közelebb lépett hozzám, a vállaink összeértek egy pillanatra, ahogy ő is a hegységet kezdte bámulni. Sziklás tetejüket most vakító fehérség borította, és a rajtuk húzódó erdőségek is alig mutattak valami zöldet. Megcsóváltam a fejemet, és elgondolkodva néztem, ahogy egy középsős kis csapat a hóban trappol, egyre nagyobb hógolyót gurítva maguk előtt.

-          Nekem nem úgy néz ki – szólt Tea bizonytalanul. – Gyengének tűnsz, mintha beteg lennél, és…

-          Jó – hallgattattam el a kellőnél talán kissé élesebben. – Jó. Nem kell ez, oké? Nem kell sajnálni.

   Tea összeszorította a száját, és egy másodperc erejéig sértetten bámult rám, de végül inkább elnézett. Sóhajtottam. Talán elnézést kellett volna kérnem, de annyira nem volt kedvem jópofizni, hogy legszívesebben egyszerűen itt hagytam volna. Nem volt kedvem ahhoz, hogy bárki is szánjon, és tudtam, hogy Tea jót akart, mégsem esett jól.

   Miért nincs már vége?

   A sálamba töröltem kissé nedves hajamat, és elköszöntem Teától. Magamban rettenetesen frusztrált, hogy most mit gondolhat rólam, és az is, hogy mit fog mondani Clarának. Még mindig féltettem egy kicsit az állásomat, nem akartam megint a tétlenek életét élni.

   Lefelé vettem az irányt, arra a helyre, ahol Coin elnököt, vagy valamelyik emberét sejtettem. Úgy éreztem, biztos tudnak valamit Finnékről, csak talán én nem vagyok érdemes arra, hogy megkeressenek az információval. lépcsőkön robogtam le, és embereket kerülgettem, akik közül néha rám köszönt valaki. Nem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, kik azok, csak szórakozottan visszaköszöntem – valószínűleg az esküvőn voltak ott.

   A tárgyalótermek folyosóján ugyanúgy kevesen jártak, mint eddig is, ezért biztos voltam benne, hogy az egyik szobában épp megbeszélés zajlik. A hasamra tettem a tenyerem, és felkészítettem magam, hogy úgyis le fogják ordítani a fejemet, majd kiválasztottam azt a szárnyas ajtót, amelyik nem volt bezárva. A használaton kívüliek előtt mindig pirosan villog a kódot kérő kis szerkezet, itt viszont zölden, ami azt jelentette, hogy gond nélkül bejuthattam a tárgyalásra.

   Visszafojtott lélegzettel dugtam be a fejemet a két ajtószárny között, a fülemet egy hang sem ütötte meg. Vagyis de igen, de azt nem egy ember adta ki. A tárgyalóterem ovális alakú asztalán egy hologram villogott, rajta Panem vörös címere, alatta az ország himnusza szólt. Összeráncoltam a homlokom, amikor észrevettem Coint, Bertine-t, és még néhány ismeretlen fickót, akik épp a kép előtt álltak.

   Ahogy beléptem, az egyik ajtószárny megnyikordult, és egy másodperc törtrészéig mindenki hátrakapta a tekintetét, de ennyinél többre csak Bertine méltatott. Közéjük léptem, és a hologramba bámultam, amely most Snow elnököt mutatta, ahogy egy asztal mellett, az ujjait összetámasztva, önmagát kihúzva ül. A gyomrom összeugrott a férfi látványára, Bertine pedig észrevétlenül megfogta a kezem. Egy bejelentés, egyenesen a Kapitóliumból.

-          Panem népe! – zengte Snow hangja. – A mai napon azt hiszem, elmondhatom, hogy egy hatalmas lépést tettünk az országunkat megmérgező, terjedő vírus ellen. A Kapitólium külvárosába benyomulni megpróbáló, lázadók küldte csapat tagjai egy bombarobbanás áldozatai lettek, közöttük volt Katniss Everdeen, a fecsegőposzáta.

   Snow még beszélt, de én semmit sem hallottam. Bertine a szája elé kapta a kezét, Coin megtántorodott, az én szívem pedig mintha megállt volna. Álljon meg a menet. Tudtam, hogy Finnick Katnisszel egy csapatba került, tudtam, hogy…

   A képernyőn képek villantak fel vörös alapon, felül az Elesett központi lázadók felirat rajzolódott ki. A lélegzetem a torkomra forrt, de a következő pillanatban a tárgyalóterem csendjét a saját sikolyom vágta el.

   Elesett központi lázadók: Boggs Wyatt, Cressida Prett, Pollux és Castor Miles, Gale Hawthorne, Finnick Odair.

   Több nevet és képet is mutattak, de semmit sem láttam, mert az ereimben szétáradt a pánik, ami mindent elfedett.

   Elesett központi lázadó: Finnick Odair.