Furcsa ezt most leírni, de hamarosan vége a történetnek. Annyira hamarosan, hogy ezen kívül már csak két fejezet van, plusz az epilógus. Nem igazán tudok mást mondani, nem akarok most nagy szájtépésekbe belekezdeni, de igen, ez a helyzet. Durva.
A fejét az
ölembe hajtva figyelte a tajtékzó hátú hullámokat. Hűvös szél emelgette a
tincseim, a lábam a hideg, sötét vízbe lógatva kalimpált. Finnick tenyere a
combomon pihent, az ujjai észrevétlenül cirógatták a bőröm, én pedig néha
megcsókoltam a feje búbját, a fülét, az arcát. Belebizsergett minden tagom,
hogy ilyen helyzetben voltunk, és azt k
ívántam, hogy soha ne érjen véget.
Az utóbbi hetekben
kezdett el leginkább frusztrálni a gondolat, hogy még mindig nem tettük meg a
következő lépést, pedig már több, mint fél éve nála laktam. Nem voltam benne
biztos, hogy Finn miért nem erőlteti – talán nem akar engem? Vagy tényleg
kivár, amíg én ajánlom fel, ahogy a legelején mondta?
Felsóhajtott, a lélegzete a bőrömet csiklandozta. A szoknyám alól
fedetlenül maradt lábaim fáztak kicsit, mert közeledett az ősz vége, amire az
idő mindig valamivel rosszabbra fordult. A holdat sejtelmesen áttetsző, szürke
felhők vették körbe, az égen most nem látszottak csillagok, csak elvétve
néhány.
Finnick
elfordította az arcát, az ajka a bőrömhöz nyomódott. – Annie – szólalt meg
halkan, kissé rekedten.
-
Igen?
-
Nem akarsz csobbanni egyet? – Gyors mozdulattal
ült fel, zöld szemei csillogtak a sötétben, a szája elnyílt, miközben a
válaszomra várt.
-
Nincs ahhoz kicsit hideg? – kérdeztem inkább
érte aggódva, mint magamért.

Megforgattam a szemeim, a megadás jeleként. Nem volt kedvem agyonfagyni,
vagy akár csak megfázni, de az éjszakai fürdőzés gondolata izgalmasnak tűnt.
Nem mintha nem csináltam volna már máskor, de ez a mai éjjel olyan más volt. És
fogalmam sem volt, hogy miért.
Finn
nyögve tápászkodott fel, a holdfény ezüstösre festette a testét, de legfőképpen
a haját. Tincseinek rendetlen kuszasága különös árnyékba borult, de a végeinél
csillogott; nappal, mint a bronz, éjjel, mint az ezüst.
A pólója
lehullott a móló faanyagára, aztán nekikezdett kikecmeregni a nadrágjából is,
és erre már észbe kaptam. Kigomboltam az ingem, és letoltam a szoknyám, amitől
már cseppet sem éreztem kényelmetlenül magam. Régebben még igen, de mára
megszoktam, hogy Finnick így lát. A nagy hőségben úgysem tudtunk máshogy
aludni, csak fehérneműben, máskülönben egy szaunában érezhettük magunkat.
Finnick a
víz felé fordult, a sötétség és világosság kontrasztja kiemelte az izmok
vonalát a testén. Mellé léptem, és lopva megszemléltem az erősen kidolgozott
deltaizmot a vállában, a bicepsz látható domborulatát a karjában. Nem
tagadhattam, hogy hihetetlenül vonzó látvány volt, de a bámulása helyett inkább
mély levegőt vettem, megfeszítettem a testem, és nagy lendületet véve egy kissé
lapos vonalban fejest ugrottam a vízbe.
Ha a fejem
a szárazföldön lett volna, minden bizonnyal a sikításomtól lett volna hangos a
part, annyira váratlanul volt jeges a tenger. Tompa csobbanást hallottam néhány
méterre tőlem, mire a végtagjaim életre keltek, és a lábaim tapostak, hogy
feljussak egy kis levegőért. Az arcom kibukott a felszínre, én pedig sípolva
kaptam levegőért, miközben halkan szitkozódtam, a tagjaim reszkettek a hideg,
hömpölygő vízben.
A hátam
mögött Finn is felbukkant a tenger alól, és hangosan elkiáltotta magát.
Dideregve fordultam felé, mikor épp a fejét rázta meg, így én is kaptam egy
kicsit az arcomba. – Fú! – fújtatta. – Ez ku… Ez kurva hideg!
Összekoccanó
fogakkal eveztem felé, és amikor elértem, megérintettem jéghideg karját.
-
Te akartad! – kiáltottam, de reszketegen
elnevettem magam.
Finn
felkacagott, a fejét hátravetette. A fényben virítottak az arcán a szabályos
alakú cseppek, amik még a szempilláira is ráültek. – Tudom, Anns! Basszus! –
Azzal vett egy mély levegőt, és hátravetette magát a vízbe, a teste halkan
csobbant, ahogy hátra bukfencezve eltűnt a habok alatt.
Követtem a
példáját, én is lebuktam a felszín alá, és nem nézve, hogy merre úszom,
könnyedén siklottam előre a hullámok fergetege alatt.
Megedzett
tüdőm percekig bírta levegő nélkül, és nem aggódtam Finnick miatt sem, aki még
nálam is profibban úszott. Szinte ugyanabban a pillanatban, egymástól két
méterre bukkantunk a felszínre, és fogvacogva összevigyorogtunk. Finom
kézmozdulatokkal közeledtem felé, nem törődve azzal a néhány tinccsel, amik az
arcomra tapadtak. A melltartóm vékony szivacsai kényelmetlenül szívták meg
magukat vízzel, és cuppogva ragadtak a bőrömhöz.
-
Szóval, kicsi szirén – mondta halkan, de egy
hatalmas, zárt ajkú mosollyal az arcán. –Most énekelni fogsz?
-
Nem! – vihogtam el magam, és mielőtt bármit is
szólhatott volna belécsimpaszkodtam, hogy az ajkára tapasszam a szám.
Finnick
egy pillanatra sem vesztette el a taposás ütemét, és a kezei nélkül is biztosan
a víz felett maradt, amelyek most a lapockámra nyomódtak. A lábaim a testére
fonódtak, de ő még így is képes volt megtartani mindkettőnket, az izmai
megfeszültek.
Aztán
eltávolodtam, és egy torpedószerű mozdulattal lőttem ki magam hátra, fehér
tajtékot kavarva a vízfelszínen. – Fogózunk? – kiáltottam, és lebegni kezdtem a
hátamon. Finnick úgy látszott elgondolkodik az ötleten, de egy váratlan
pillanatban kilőtt felém, hogy elkapjon, ám én is sebesen mozogtam, és
kisiklottam a kezei közül.
Egy
másodpercre álltam meg, hogy levegőért kapjak, de már löktem is magam tovább a
vízben. Kapkodva pillantottam hátra a vállam fölött; Finn kitartóan,
gyorsúszásban közeledett felém, a kezei csak úgy szelték a hullámokat. Tudtam,
hogy bele kell húznom, ha nem akarok veszíteni, így hát eltűntem a sötét
mélységben, mielőtt még utolért volna. A karjaim egyre lejjebb vittek, én pedig
egyre kevésbé hallottam a fenti zajokat. Minden eltompult körülöttem, minden feketébb
lett. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy amikor újra felbukkanok, ne jusson
előnyhöz, és figyeltem, hol pillantom meg a testét.
Mikor nem
láttam semmit, gyanakodva úsztam fel, és óvatosan kidugtam a fejem, de fel
kellett sikoltanom, mert valaki alulról kapta el a lábam. Finnick alulról
csimpaszkodott belém, és a kezét nem véve le a testemről emelkedett egyre
feljebb. – Nyertem! – zihálta, a szemeiben lelkesedés csillant.
-
Nyertél – forgattam meg a szemeim levegőért
kapkodva, ő pedig közelebb siklott hozzám, a karjai átfogtak. Lassan csókoltam
szájon, majd az orrán, végül a homlokán. – De legközelebb megleckéztetlek.
-
Ahhoz korábban kéne felkelned – felelt, és
magához húzott. A lábaim kezdtek kicsit sajogni, ezért átkaroltam Finnick
vállát, és abba kapaszkodva tartottam magam fent. – Te remegsz… gyere, menjünk.
Lassan
úsztunk ki, a testem súlytalanul lebegett a vízen, a kezem nem engedte el
Finnick ujjait. Ő is hagyta, hogy az áramlat sodorja kifelé, aztán amikor már
csak méterekre voltunk a mólótól, felemelte a fejét, és a karomat a válla köré
kanyarította. Nem voltam ennyire kimerülve, de szívesen elfogadtam a
segítséget, és a hátára hajtottam az arcom, miközben ő erős mozdulatokkal
evezett a fatákolmányhoz. Felnyúltam és megkapaszkodtam benne, Finnick pedig
fogta a csípőm, és alulról tolt. A térdem koppant a deszkákon, és mire észbe
kaphattam volna, Finn már fel is húzta magát, és még csak nem is erőlködött.
Zihálva
bámultam a vizet, mikor észrevettem, hogy ő meg rólam nem bírja levenni a szemét.
Felé fordultam, mire ő kicsit közelebb csúszott, és lassan hajolt az arcomhoz.
Ártatlan, rövid csóknak indult, de egyenesen csata lett belőle; lassan kezdtem
azon izgulni, hogy valaki meghall minket.
-
Ez… Ó, Annie. – Lehajolt, és megcsókolta a csupasz
vállam, én pedig lehunytam a szemem. A tenyere a lapockámra simult, a másik
pedig a térdhajlatomhoz, és olyan váratlanul kapott fel, hogy halkan
felsikítottam.
Lábra
emelkedett, és lassan kocogva indult meg velem a ház felé.
Furcsa
volt végigfuttatni a tekintetemet az óvodásokon, akik kettes sorban, a párjuk
kezébe csimpaszkodva követtek Teát és engem. Elviekben az éjjel újra leesett a
hó, de ez nem olyan volt, mint az ősz középi kis szállingózás. Tea szerint az
egész tájat vastag takaróként borítja a be a fehérség, amit az ovisaink biztos,
hogy élvezni fognak, ezért döntöttünk úgy, hogy engedélyt kérünk egy fél órás
kis kiruccanásra.
Sokat
beszélgettem Anyával a bennem kavargó érzésekről, amiknek rossz oldala mostanra
már kezdett kicsit csillapodni. Belenyugodtam, hogy hét hónap múlva gyökeresen
meg fog változni az életem, és megfogadtam, hogy nem engedem a betegségnek a
félelmeim beigazolását.
Napok óta
nem kaptunk hírt a kapitóliumi csapatról, amitől persze akaratlanul is rettegni
kezdtem. Bertine szerint csak a heves havazások gátolják a kommunikációt, de
engem ez nem tudott megnyugtatni, és még így is minden éjjel sikítva, csapkodva
riadtam fel, felverve ezzel a mellettem aludni próbáló Johannát.
Tegnapelőtt költözött hozzám, amikor szöget ütött a fejében, hogy
egyedül laknék, ha ő nem jönne. Bármennyire is szerettem volna a családommal
maradni, nem fértem már be abba a szobába, pedig Anyáék nagyon igyekeztek
helyet csinálni nekem, de mindenhogy nyomorgás lett volna a vége. Így is szinte
minden időmet velük töltöttem, kivéve amikor a munkámat végeztem – és közben
elgondolkodva figyeltem a kicsiket; te jó ég, nemsokára én is életet adok majd
egy ilyennek! -, de jártam még Dr. Penn-hez, és lógtam Johannával meg Edie-vel.
Edie hihetetlenül
belelkesült, amikor megtudta a hírt, és már most összeszedett nekem egy csomó
kiadványt babákról, meg minden hozzájuk kapcsolódó dologról. Örültem, hogy
valakivel ezt is meg lehet dumálni, mert Johanna annyira már nem volt vevő erre
a témára. Mindig lehangolt és frusztrált lett, ha túl sokáig beszéltünk róla,
de egyébként megpróbált ő is lelkesedést színlelni, talán azért, nehogy
megbántson.
A
felszínre vezető lift édes emlékeket juttatott az eszembe, és ahogy betereltük
a kicsiket, ösztönösen is visszapörgettem a jelenetet, amikor először jártam
itt. Aztán Finn megkérte a kezem, és a többi, amikre egyszerre volt felemelő és
nyomorúságos is gondolni.
Tea
aggodalmasan méregetett. Fekete haját a fejére tekert sála alá rejtette, csak
egy kósza hullámos tincs szabadult ki sápadt arca mellett. A kicsik
folyamatosan fecsegtek és kacagtak, miközben a szerkezet megindult felfelé, és
ugyanolyan hirtelen meg is torpant, hogy aztán az automataajtó halk surrogással
kísérve kinyíljon.
A szemem
elé kaptam az egyik kesztyűs kezem, mikor a liftfülkét betöltötte a fehér fény.
Akkor jártam legutoljára a szabad levegőn, amikor Finnicket jöttem meglepni,
ami aztán nem úgy sült el, ahogy akartam. Előreléptem, mikor az ovisok is
megindultak, és a csizmám szinte rögtön ropogós havat ért.
Elámultam.
Ahogy körbepillantottam, szinte semmi más színt nem lehetett kivenni a
távolban, csak fehéret, ami már szinte vibrálónak hatott az égen halványan
fénylő, felhőktől félig eltakart naptól. A csípős hideget csak percekkel később
éreztem meg, amikor már előrekaptattunk a körülbelül tizenöt centis hóban, Tea
pedig szólt a gyerekeknek a szabályokról, és hogy meddig mehetnek el. A
legkisebbek inkább a közelünkben maradtak, és itt álltak neki hóembert építeni
tejfogas mosolyukkal, én pedig a mellkasomon fontam össze a kezeimet, és
kifújtam a levegőt. A lélegzetem szabálytalan, légies kis felhő alakjában
jelent meg előttem.
-
Annie? – Tea vékony hangját hallottam magam
mellől, és gyorsan felé fordultam.
-
Hm?
Lesütötte
a szemét, és a hó eddig szűz felületét kezdte piszkálgatni a csizmája orrával.
– Jól vagy?
-
Persze – feleltem halkan, a pillantásom a
völgyön túl az ég felé nyújtózkodó hegyekre siklott. – Csak próbálok túlélni,
ugyanúgy, mint mindenki más.
Tea
közelebb lépett hozzám, a vállaink összeértek egy pillanatra, ahogy ő is a
hegységet kezdte bámulni. Sziklás tetejüket most vakító fehérség borította, és
a rajtuk húzódó erdőségek is alig mutattak valami zöldet. Megcsóváltam a
fejemet, és elgondolkodva néztem, ahogy egy középsős kis csapat a hóban
trappol, egyre nagyobb hógolyót gurítva maguk előtt.
-
Nekem nem úgy néz ki – szólt Tea bizonytalanul.
– Gyengének tűnsz, mintha beteg lennél, és…
-
Jó – hallgattattam el a kellőnél talán kissé
élesebben. – Jó. Nem kell ez, oké? Nem kell sajnálni.
Tea
összeszorította a száját, és egy másodperc erejéig sértetten bámult rám, de
végül inkább elnézett. Sóhajtottam. Talán elnézést kellett volna kérnem, de
annyira nem volt kedvem jópofizni, hogy legszívesebben egyszerűen itt hagytam
volna. Nem volt kedvem ahhoz, hogy bárki is szánjon, és tudtam, hogy Tea jót
akart, mégsem esett jól.
Miért
nincs már vége?
A sálamba
töröltem kissé nedves hajamat, és elköszöntem Teától. Magamban rettenetesen
frusztrált, hogy most mit gondolhat rólam, és az is, hogy mit fog mondani
Clarának. Még mindig féltettem egy kicsit az állásomat, nem akartam megint a
tétlenek életét élni.
Lefelé
vettem az irányt, arra a helyre, ahol Coin elnököt, vagy valamelyik emberét
sejtettem. Úgy éreztem, biztos tudnak valamit Finnékről, csak talán én nem
vagyok érdemes arra, hogy megkeressenek az információval. lépcsőkön robogtam
le, és embereket kerülgettem, akik közül néha rám köszönt valaki. Nem vettem a
fáradságot, hogy megnézzem, kik azok, csak szórakozottan visszaköszöntem –
valószínűleg az esküvőn voltak ott.
A
tárgyalótermek folyosóján ugyanúgy kevesen jártak, mint eddig is, ezért biztos
voltam benne, hogy az egyik szobában épp megbeszélés zajlik. A hasamra tettem a
tenyerem, és felkészítettem magam, hogy úgyis le fogják ordítani a fejemet,
majd kiválasztottam azt a szárnyas ajtót, amelyik nem volt bezárva. A
használaton kívüliek előtt mindig pirosan villog a kódot kérő kis szerkezet,
itt viszont zölden, ami azt jelentette, hogy gond nélkül bejuthattam a
tárgyalásra.
Visszafojtott lélegzettel dugtam be a fejemet a két ajtószárny között, a
fülemet egy hang sem ütötte meg. Vagyis de igen, de azt nem egy ember adta ki.
A tárgyalóterem ovális alakú asztalán egy hologram villogott, rajta Panem vörös
címere, alatta az ország himnusza szólt. Összeráncoltam a homlokom, amikor
észrevettem Coint, Bertine-t, és még néhány ismeretlen fickót, akik épp a kép
előtt álltak.
Ahogy
beléptem, az egyik ajtószárny megnyikordult, és egy másodperc törtrészéig
mindenki hátrakapta a tekintetét, de ennyinél többre csak Bertine méltatott.
Közéjük léptem, és a hologramba bámultam, amely most Snow elnököt mutatta,
ahogy egy asztal mellett, az ujjait összetámasztva, önmagát kihúzva ül. A
gyomrom összeugrott a férfi látványára, Bertine pedig észrevétlenül megfogta a
kezem. Egy bejelentés, egyenesen a Kapitóliumból.
-
Panem népe! – zengte Snow hangja. – A mai napon
azt hiszem, elmondhatom, hogy egy hatalmas lépést tettünk az országunkat
megmérgező, terjedő vírus ellen. A Kapitólium külvárosába benyomulni
megpróbáló, lázadók küldte csapat tagjai egy bombarobbanás áldozatai lettek,
közöttük volt Katniss Everdeen, a fecsegőposzáta.
Snow még
beszélt, de én semmit sem hallottam. Bertine a szája elé kapta a kezét, Coin
megtántorodott, az én szívem pedig mintha megállt volna. Álljon meg a menet.
Tudtam, hogy Finnick Katnisszel egy csapatba került, tudtam, hogy…
A
képernyőn képek villantak fel vörös alapon, felül az Elesett központi lázadók felirat rajzolódott ki. A lélegzetem a
torkomra forrt, de a következő pillanatban a tárgyalóterem csendjét a saját
sikolyom vágta el.
Elesett
központi lázadók: Boggs Wyatt, Cressida Prett, Pollux és Castor Miles, Gale
Hawthorne, Finnick Odair.
Több nevet
és képet is mutattak, de semmit sem láttam, mert az ereimben szétáradt a pánik,
ami mindent elfedett.
Elesett központi lázadó: Finnick Odair.
Ááá, hogy lehet így befejezni? :D Ez a fejezet is annyira jó lett, hogy meg sem tudom fogalmazni, ami nem újdonság. :D Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy úgy lesz-e a sztori mint a könyvben vagy happy end-del írod. Nem akarom, hogy vége legyen! :c
VálaszTörlésVárom a folytatást! :)
huhh, ez a vége nagyon durva volt :O jaj, ugye élni fog? :D annyira tetszik az egész történet. olyan rossz, h nemsokára vége... :(
VálaszTörlésNem akarom, hogy vége legyen =( A rész különben nagyon jó volt, de a vége :O Nagyon remélem, hogy a legvégére happy end-et tartogatsz :D
VálaszTörlésáááááááááá FLO D:
VálaszTörlésNemááár...még nem készültem fel rá lelkileg, hogy vége legyen :(
VálaszTörlésEgyébként ez a részi nagyon tetszett, és nagyon szeretem azokat a részeket, ahol visszaemlékszik :)
De a vége.... neee.....
Nem meglepő ha azt írom: hozd gyorsan a következőőt!!!!!
Adél :)