86. rész

Hahó!

Emberek, ne haragudjatok, de komolyan elszámoltam magam, nem tudom, lehet, hogy örültök. A már csak két fejezet plusz epilógus van hátra kijelentésem most érvényes, és tényleg bocsánat a múltkori elszólásért! Most viszont itt vagyok újra :))

Kicsi Finn!

Rettegek. Ennyire még sohasem féltem, még az Arénában sem. Coin szerint nem igaz, Coin és a csapata azt mondta, egy szakértő elemezte Snow beszédét és szerintük nem mondott igazat, és szerintük néhány besúgójuk azt állítja, még nem találták meg a holttesteket, de én úgy félek, annyira, hogy nem bírok mást érezni, végem van, Finnick, egyszerűen nem bírom ki. Ne hagyj itt, könyörgöm neked, bármit megteszek, csak gyere vissza………  Ennek nincs értelme, egyáltalán. Nem te döntesz és nem is én, de… Szeretlek, de most még annál is jobban rettegek. Nem bírom már.

   Hallgattam a csendet. Az idő lefagyott körülöttem, a sötétség rám borult, mintha meg akarna óvni a külső ingerektől, a fájdalomtól. A hátam a falnak nyomódott, a gyomrom kétségbeesetten korgott – talán velem együtt már a baba is éhes volt odabent -, de nem bírtam lábra állni, azt meg még jobban nem, hogy kimenjek az emberek elé, és a szemükbe nézzek, tudva, hogy Finnick nagy eséllyel meghalt.

   Néha zihálva felzokogtam, és olyankor nem érdekelt az sem, ha áthallatszik az egész a szomszéd lakófülkébe. Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig direkt a zárban hagytam, hogy senki se tudjon bejönni utánam, és a tenyerembe temetett arccal kapkodtam levegőért.

   Szinte fizikai fájdalmat okozott a lét, az, hogy egyáltalán lélegezzek. Néha hangok kísértettek, de már nem féltem tőlük, csak dacosan bámulva a falat hallgattam, ahogy fekete denevérek szárnyai suhannak el a fülem mellett, vagy ahogy Kole hozzám ér száraz hullakezével. Tűrtem, és belekapaszkodtam a saját pulóverembe a hasamon; tudtam, hogy a baba az egyetlen, aki itt van velem, és habár egyedül akartam lenni, az ő társaságát sehogy sem tudtam elkerülni. És, ha jobban belegondoltam, kicsit lecsillapított az, hogy éreztem őt magamban – mégis milyen anyának hinne, ha ezekre emlékezne a későbbiekben? Persze tisztában voltam vele, hogy nem fog, de azért visszafogtam magam.

   Ha ő nem lett volna, talán betöröm a tükröt a saját öklömmel, ha egyáltalán fel tudtam volna kelni a sarokból. De nem voltam rá képes, és még elképzelni sem akartam, milyen szánalmasan festhetek, és viselkedhetek most.

   Meghalt, meghalt, meghalt.

   A besúgók szerint nem találják a holttesteket, csak egyet-kettőt, tehát nem halt meg.

   Összezavarodtam. Nem akartam itt lenni, most mindennél jobban vágytam arra, hogy úszással vezessem le a végtelen bánatom. De nem csak amolyan vízen lebegéssel, hanem olyanfajtával, amitől aztán pokolian fáj az összes végtagom, a bőröm pedig csupa piros folt, ahol megcsapták a hullámok. A víztől nem látszanának a könnyeim sem, a só úgyis kicsípné a szemem, és senki nem hinné azt, hogy végigsírtam a napot. De itt nincs az az átkozott tenger, és nincs egy rohadt lehetőségem sem arra, hogy kitomboljam magam.

   Dühöt generáltam magamban: Snow iránt, a körzet iránt, ami nem hagyott élni, és elordítani magamat a szabadban, Johanna iránt, aki negyedóránként az ajtót döngette, hogy nyissam már ki, de legfőképpen Finnick Odair iránt.

-          Mondtam, hogy baj lesz – suttogtam magam elé remegő hangon, és a falat bámulva, könnybe lábadt szemekkel. Az ajkaim, a végtagjaim, de még a gyomrom is remegett. – Megígérted, hogy visszajössz – szipogtam bele a magamhoz szorított párnába, a hangom rettentően távolinak és fátyolosnak tűnt.

   Anya is keresett, próbált beszélni a fejemmel az ajtón keresztül, de nem engedtem be. Egyrészt, mert egyedüllétre volt szükségem, másrészt meg nem akartam rájuk zúdítani a bánatom. Így is volt elég bajuk, persze anyám elég kétségbeesettnek tűnt, én mégis hajthatatlan maradtam.

   Hinni akartam a lázadóknak, akik a fővárosban maradtak. Elképzeltem, hogy pár nap múlva egy légpárnás váratlanul leszáll a hangárba, én pedig odarohanok, remélve, hogy Finn visszajött. És ő ki is támolyog onnan, megtépázva, koszosan és lefogyva, de a fogai világítanak, ahogy felém nevet, én pedig rohanni kezdek, és nekiütközöm a testének, mielőtt a karjaimmal olyan erősen ölelném, hogy ne is kapjon levegőt. És azután sosem engedném el.

   Elmosolyodtam egy másodpercre, mielőtt még a sírás eltorzította volna az arcom. Nem szabadna ilyenekről ábrándoznom, még a végén beleélem magam, és…

   Felkaptam a fejem, mikor valaki erősen ütni kezdte az ajtót. – Annie, a rohadt életbe is, mi vagyunk azok! – Edie hangját hallottam, de olyan határozottan, ahogy még soha. Újra rácsaptak az ajtóra, és érzékeltem, hogy fojtott hangon beszél valakivel.

-          Menjetek innen! – üvöltöttem ki, hogy biztosan meghallják. A hangom megbicsaklott, mire a rövid mondat végére értem. – Kérlek!

-          Akkor betöröm – vetette fel Johanna az ajtó másik oldaláról. – Vigyázz onnan, Edie!

-          Szerintem ez… - Hallottam, hogy Edie nem igazán ért egyet Johanna ötletével, de a következő másodpercben hangos puffanás hallatszott, mire megugrottam ültömben.

-          Hagyd abba! – zokogtam fel, a hangomba egy kis düh is keveredett. Milyen jó lett volna most levezetni valakin… - Könyörgöm!

-          Picsába – mordult fel Johanna, valószínűleg, mert nem sikerült a terve.

   Sóhajtottam, és még kisebbre húztam magam össze, mire a gyomrom felmordult. Bűntudat lappangott a belsőmben, de nem magam, hanem a kisbaba miatt. Nem tehettem meg vele, hogy nem eszem, amikor ő is éhes, és ő sokkal gyengébb még, mint én. Nem engedhettem, hogy ne életerősen szülessen meg, főleg, ha egyedül kell majd felnevelnem… Megrázkódtam a gondolatra.

   Nem lepődtem meg, amikor szó szerint zabálni kezdtem az egyik szabad vizsgálóban, hiszen régóta nem ettem semmit. Edie és Johanna mellettem ültek, és aggódva tartották rajtam a szemüket, engem pedig ez eléggé zavart – néha megálltam a rizs evésében, és vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.

   Elszégyelltem magam. Hogy eltereljem a figyelmemet, tovább kanalaztam az ételt, nem is figyelve semmi másra. Persze éltem át már éhezést, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha ennél éhesebb még életemben nem lettem volna. Talán a terhesség miatt.

   Amikor végeztem, csalódottan bámultam az üres tányért, amit Edie észre is vett. – Már azzal is szabályt szegtünk meg, hogy itt eszel, Annie. Kibírod már a következőig, nem?

   A vállam fölött a furcsán csendes Johannára pillantottam, a tekintetünk találkozott. Ó, ha Edie tudná… Egyszerűen bólintottam. Morcos csend telepedett mindhármunkra, senki sem tudott mit mondani. Nem hiszem, hogy tudtak bármit is kezdeni velem – a terhes bolond csajjal, egy férjjel, akinek már bejelentették a halálhírét a Kapitóliumban. Egyedül az tartotta bennem a lelket, és az adta meg a képességet, hogy lejöjjek ide, hogy a besúgók szerint a hír kamu, vagy elhamarkodott volt. És a szakértő véleménye? Bertine azzal nyugtatott, hogy a doki szerint Snow nem volt biztos abban, amit mondott; csak remélte, hogy igaz.

-          Mi van… – törtem meg a csendet halkan. – Mi van, ha tényleg halott? – A hangom nem eviláginak tűnt, túlságosan fátyolosnak. Belebolondultam ebbe az egészbe, és még jobban bele fogok.

-          Nem halott – vágta rá ingerülten Johanna, Edie csak pislogott. – Annyira halott, mint ahogy te, vagy én, értve vagyok?

   Megrezzentem, és dermedten bámultam a lányt, aki most levegő után kapkodva meredt hol rám, hol Edie-re. Megmarkoltam a kanalat, a tenyerem belefehéredett a mozdulatba. Elfordítottam a fejem, és némán bámultam a makulátlan falat. Olyan csend ereszkedett ránk, hogy minden apró lélegzetet, rebbenést is hallani lehetett, a szívem a torkomban dobogott.

   Lassan emelkedtem fel a székből, mire mindketten felkapták a fejüket, de ülve maradtak. Mély lélegzetet véve indultam meg, és szó nélkül hagytam őket ott, kikerülve a kórházi szárny zajos, forgalmas főfolyosójára. Nem néztem hátra, de sejtettem, hogy nem követtek. Nem is baj. 

   Futólag végigsimítottam a hasamon, az ajkamon szomorú mosoly jelent meg, ahogy kikerültem egy csapat lassú, mély hangon diskuráló öreg beteget. A fejemben még azután is visszhangzott monoton mormogásuk, mikor már régen kiértem a sokkal csendesebb folyosókra, és magam maradtam.

   Durván túrtam bele a fiókba, a kezeim reszkettek. Az ujjaim az egyik legalsó pólót markolták meg, amit nem túl finoman rántottam ki a helyéről, szürke színe szinte egybeolvadt a többivel. Felkaptam, a mellemre szorítottam, mint egy csecsemőt, és lehunytam a szemeimet. Mélyet szippantottam a ruhadarab illatából, és még percekig gázmaszkként tartottam a szám előtt – mintha kiragadhatott volna a külvilágból, megvédhetett volna az itteni idegen levegőtől.

   Finnick pólója volt, amit csak akkor hordhatott, ha aludt, vagy ha csak át akarta egy kicsit cserélni itthonra a kötelező inget. A fiókos szekrénynek támasztottam a csípőm, és átöleltem a ruhát, erősen, ragaszkodva. Kicsit több, mint egy hete mentek el, és az életem ezalatt fenekestől felfordult. A baba, a családom, most meg a csapat halálhíre… Nem halhattak meg.

   Tudtam volna sírni, de nem akartam. Ugyan mi értelme lenne megint? Úgysem tehetek semmit, viszont elkezdhetem edzeni a lelkemet. Erősnek kell maradnom, főleg, hogy nem lehetek depressziós, miközben gyereket várok. A kicsinek egy erős és boldog anyatigrisre van szüksége, aki védelmezheti őt, ha kell. És tudtam, hogy bennem ott van az az ösztön, és az erő is, ahogy Finnick és Marcus is hangoztatta mindig.

   Reszketegen szívtam be a levegőt, mint egy kifulladt kismadár. Gyengéden a szekrény tetejére fektettem a pólót, a vállam egyik oldalára húztam a súlyos hajkötegem, és szórakozottan fésülgetni kezdtem az ujjaimmal. Mennyire megnőtt már… A kezem mindenfelé beleakadt a gubancokba, olyannak hatott, mint egy áthatolhatatlan esőerdő. Kifürkészhetetlen, sűrű, és nem utolsósorban koromsötét.

   A kisbaba vajon melyikünk hajszínét fogja örökölni? Lehet, hogy ugyanolyan átható, mélyzöld szemei lesznek, mint az apjának? Vagy az ő orra is szeplős lesz, mint az enyém? Egyáltalán kisfiú lesz, vagy kislány? Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy megtudhassam a nemét. Olyan jó lett volna beszélni hozzá, elpanaszolni neki mindent, mintha hallana is… Úgy tartják, a kicsik megismerik az anyukájuk hangját, ha az előzőleg beszélt hozzájuk, mielőtt még megszülettek volna. Elgondolkodtam a dolgon, és a tenyeremet arra a helyre fektettem, ahol őt lakni véltem. El sem tudtam képzelni, mekkora lehet most, és magamban elhatároztam, hogy meg fogom erről kérdezni Dr. Mault.

   Bánatosan felhúztam a szemöldököm, kifújtam a levegőt, és már meg is szólaltam. – Szia. – Persze nem vártam választ, mégis hatalmas ürességet éreztem, amikor a köszönésem után csak a végtelennek tűnő csend maradt. Szánalmas vagyok – gondoltam, és finoman megköszörültem a torkom. Felemeltem a kezem, felhúztam az ingem, és óvatosan megkocogtattam fehér, feszülő bőröm. – Kopp-kopp! – Éreztem, hogy a mellkasomban melegség árad szét, az arcom halványan felderült.

   Elhátráltam a fiókos szekrénytől, és lehuppantam az ágyra. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Hátravetettem a kezeimet, hogy így támasszam meg a testem, és figyeltem, hátha megérzem a baba szívdobbanásait, hátha érzem egyetlen rezdülését is. Persze tisztában voltam vele, hogy kicsi még a mocorgáshoz, de úgy örültem volna, ha most rúg egyet!

   Teljesen magamba feledkeztem, és riadtan ugrottam fel, mikor megéreztem, hogy a matrac lesüpped mellettem. A levegő a torkomra forrt, ahogy megláttam a húgomat, aki lesütött szemmel, törökülésben gubbasztott az ágyon, mintha valami rosszat követett volna el. – Aida! – kiáltottam fel, és gyorsan visszaültem mellé, élénken keresve a tekintetét. – Megijesztettél!

-          Bocs – mormogta, és felnézett. Sápadt arca sokkal vékonyabbnak tűnt, mint eddig, sötét haja hullámosan és kócosan keretezte. Kerek barnás zöld szemei félénken pillantottak rám, az ujjai a kezét tördelték.

   Csak árnyéka volt önmagának mostanában, amiért igazából nem is tudtam hibáztatni. Otthon mindig is életvidám volt, és szívesen szemtelenkedett bárkivel, de ez mind elpárolgott. Tudtam, mit éltek át a Negyedikben, és azt is tudtam, hogy ez megviselte őt. Riadtan kaptam észbe, hogy az ittléte óta még nem is beszéltünk négyszemközt, és valószínűleg ezért viselkedett velem olyan vonakodóan. Neheztel rám – jöttem rá, és szomorkásan megcsóváltam a fejem.

-          Anya elmondta – szólalt meg halkan, de a hangja tisztán csengett. Hirtelen nem tudtam állni a tekintetét, mintha valami szégyenletes dolgot tettem volna, és fogalmam sem volt, miért érzem így.

-          És? Mit… mit szólsz? – kérdeztem kissé félve.

  

Aida finoman megrántotta a vállát. – Ott akartam volna lenni, amikor összeházasodtok. – Beharaptam az alsó ajkam, és hirtelen a bűntudat súlya nehezedett a mellkasomra. – Tudtam, hogy egyszer úgy is megtörténik, de látni akartam volna. Mindegy.

-          Tudta… - sóhajtottam. – Szerintem tudta, hogy hamarosan itt kell majd hagynia. Ezért sietett, és az az igazság, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy várjunk, miután eljegyzett, érted? Hozzá akartam menni.

-          Én sem azért mondtam – nézett fel. – Örülök, hogy Apáék végre nem szólhatnak bele. Tényleg terhes vagy?

   Némán bólintottam. Aida elmélázott egy pillanatra, majd lassan elmosolyodott, és megfogta a kezem. – Én ennek is örülök. Te hogy vagy vele?

-          Tele vagyok kételyekkel – mondtam ki végre, és mélán megsimogattam a hasam. A szavak pedig csak úgy ömlöttek belőlem: mindent elmondtam a húgomnak, amit Johannának, de egy könnycseppet sem ejtettem. A szemeim szárazok maradtak, a hangom tompán, lassan mesélte el a bennem kavargó érzéseket. Aida visszatartott lélegzettel figyelt, és mire a mondanivalóm végére értem, az ujjai nagy erővel fogták körbe a kezem, mintha kapaszkodnának.

-          Megértem – szólt pár perc szünet után, és a füle mögé igazította a haját. Felpillantottam az arcára, és büszkén elmosolyodtam. Aida gyönyörű fiatal lány volt, és el sem tudtam képzelni, mennyit érhetett belül ezalatt a pár hét, hónap alatt. – De mi itt leszünk neked, és Finnick is, ha visszajön. Szerintem nagyon fog örülni.

   Szomorkásan mosolyodtam el, a takarót markolva. Nem feleltem, mert féltem, hogy még a végén elcsuklik a hangom, és újra sírni kezdek. Igen, nagyon örülni fog, ha egyáltalán visszajön. Aida észrevette ezt, és hangosan kifújta a levegőt. – Hova is ment pontosan?

-          A Kapitóliumba – válaszoltam robotosan. – Egy bevetésre. Először azt mondta, hogy csak propagandafilmeket forgatnak, de biztos vagyok benne, hogy nem csak erről van szó. Főleg azután, amit Snow bejelentett…

   Aida kinyújtotta a karjait, én pedig laza ölelésébe bújtam. A keze a hátamat simogatta, miközben erőszakkal próbáltam visszatartani a sírást. – Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Főleg, hogy… A baba. Nem, ez…

-          Szerintem él – mondta a húgom határozottan, és eltávolodott tőlem, hogy a tekintetünk találkozni tudjon. – Emlékszel, mit leművelt, amikor két éve visszajött a Kapitóliumból? Tuti, hogy emlékszel!

   Elmosolyodtam az emlékre, és hálát adtam magamban Aidáért, amiért ennyire könnyen felvidít. A Hetvenharmadik Viadal évében a vonatállomáson ott volt velem a húgom is, már nem is emlékszem, hogy miért. A lényeg az, hogy Finnick még azelőtt leugrott a vonatról, hogy az teljesen megállt volna, felém rohant, és a karjába kapott, majd megforgatott a levegőben, mint valami könnyű rongybabát. Mikor leereszkedtem a földre, csókolózni kezdtünk, és percekig nem hagytuk abba. Tudtuk, hogy ezt már úgysem látja senki, akinek nem szabadna – mint például egy kapitóliumi.

-          Na – szólalt meg a kis szünet után. – Képzeld el ugyanazt a reakciót. Úgy fog visszajönni hozzád.