Egy kis extra

Kedves Olvasóim!

Hihetetlen jó kedvem van, ugyanis bevettek a társulatba!! Ezt muszáj volt megosztanom. Ennek örömére, hoztam nektek valamit, ami igaz, nem akkora durranás, de szerettem volna. Az az ötletem támadt, hogy összeállítok egy zenei listát, (a Futótűz albumán felbuzdulva) azokról a dalokról, amik megihlettek, illetve szerintem illenek a történethez. Íme: 

1. Birdy - People Help The People

2. The Civil Wars - Barton Hollow

3. Colbie Caillat - When The Darkness Comes

4. Florence and The Machine - Seven Devils

5. Beth Crowley - Warrior

6. Demi Lovato - Heart By Heart

7. Bastille - Things We Lost In The Fire

8. Jason Mraz - I Won't Give Up

9. Florence and The Machine - Breath of Life 

10. Linkin Park - Leave Out All The Rest

11. John Legend - Made To Love

12. Lana Del Rey - Young And Beautiful

13. Coldplay - The Scientist

27. rész

Hahó!

Itt vagyok újra, köszönöm szépen Fruzsinak a kommentet múltkor. Úgy néz ki, ráállok arra, hogy négynaponta jön az új rész. Nekem ez így kényelmes, és az az igazság, hogy kicsit megakadtam, és rohamosan kezdem utolérni magam, amit nem akarok. De igyekszem, tényleg. Most nagyon izgulok, ugyanis pár óra múlva megyek egy meghallgatásra - a városom színháztársulatába - és nagy álmom válna valóra, ha bekerülnék. Gondoljatok rám estefelé :))

-          Wiress, Beetee! – kiáltottam, és éreztem, hogy felderül az arcom.

   A boldogságom ellenére ők egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik örülnek a találkozásnak. Feljebb tornáztam magam, és jobban megfigyeltem őket. Beetee szintén egy fának támaszkodott, és erősen zihált, a lapockája környékén a kezeslábasa átázott a ragacsos, vörös vértől. Wiress törökülésben gubbasztott a földön, üveges tekintettel bámulva el mellettem. Blight kicsinylő pillantást vetett rájuk, mielőtt megszólalt:

-          Feszkóst hátba szúrták a Bőségszarunál, de nem olyan mélyen, szerintem már csak sajnáltatja magát. – Elhúzta a száját. – Gyogyós meg…

-          Tiktak – suttogta Wiress, Blight szavába vágva.

-          Igen, nos, egész nap ezt ismételgette.

   Johanna karba fonta a kezeit, és egy darabig nem szólt semmit, csak újonnan jött társainkat méregette. Beetee halkan nyöszörgött, végül pedig ő is lecsusszant a fa tövébe. Magamat kényszerítve térdeltem fel, és megpróbáltam felállni, de azonnal pontok kezdtek táncolni a szemem előtt, szóval inkább négykézláb csúsztam hozzá közelebb.

-          Elláttad? – kérdeztem halkan. Válaszul egy hitetlenkedő pillantást kaptam, mintha sosem gondolta volna rólam, hogy valaha is megszólalok. – A sebét – mondtam kicsit türelmetlenebb hangon. – Sok vért veszthetett.

-          Elszorítottam, ennyit tudtam tenni – felelte Blight szárazon.

-          Jó. – Beetee vállára tettem a kezem. – Volt ennél rosszabb, ugye?

   Beetee bólintott, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy meghaljon. Wiress újra elmotyogott tiktakja törte meg a csendet, Johanna pedig megbökte a vállam, és felém nyújtotta a kést.

-          Ezt elfelejtettem visszaadni.

-          Kösz – sóhajtottam. A kés markolatának érintése különös nyugalommal töltött el.

   A fejem hasogatása kezdett alábbhagyni, de ezzel együtt éhezni, és szomjazni kezdtem. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult az ürességtől, és egyre hangosabban korgott, a nyelvem pedig egy smirglihez kezdett hasonlítani.

   Úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk, de Beetee szinte képtelen volt normális tempóban haladni, Wiress pedig folyton elkalandozott.

-          Na jó – fordult felém Johanna. – Te rajta tartod a szemed, világos? – Az ujja Wiress felé mutatott. – Mi meg majd ketten vonszoljuk ezt a szerencsétlent.

   Blight a vállára kapta Beetee karját, és úgy indultak el, én pedig utánuk, Wiress a nyomomban. Johanna maradt leghátul, a baltáját készenlétben tartva. Wiress tényleg elég furcsán viselkedett. Megugrott minden árnytól, és egyre csak a rögeszméjévé vált két szót hajtogatta. Lassítottam kicsit, és mellé húzódtam.

-          Gyere, Wiress – szóltam halkan. – Fogd meg a kezem.

   Wiress úgy nézett a kinyújtott balomra, mintha nőtt volna egy hatodik ujjam, de aztán elmosolyodott, és elfogadta.  

-          Tiktak – mondta hálásan, és megszorította a kezem.

   Egyetlen szomjoltónk a ragacsos gyümölcs volt, ami nem segített túl sokat, de így is több volt, mint a semmi. Emellé a bokrokon talált mogyorót rágcsáltuk, amiről fogalmunk sem volt, hogy ehető-e, viszont mindenki éhezett, nem volt választásunk.

   Blight és Johanna folyamatosan váltogatták egymást Beetee cipelésében, akit egyre nehezebb volt normális tempóra rávenni. Szegény, nem tehetett róla, látszott rajta, hogy nagyon küszködik, de nem volt képes az elvárt iramra. Johanna ingerülten szisszent fel, és megrázta a tántorgó férfit. Inkább semmit sem szóltam, de a belsőmben valami legszívesebben felpofozta volna a lányt, amiért így bánik vele. Wiress továbbra is tiktakkolt, Blight pedig némán ballagott a hátunk mögött.

   Nem igazán bíztam benne, főleg azután, ahogy találkoztunk. Nyugtalansággal töltött el, hogy itt van a hátam mögött egy baltával, amit bármikor belevághatna a hátamba. Nem bírtam megállni, hogy ne sandítgassak állandóan az irányába, de a jelek szerint még nem tervez végezni velem. Ezen kívül azonban volt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Beetee és Wiress csak terhet jelentettek a számára, ez teljesen nyilvánvaló volt. Ahogy rájuk nézett, ahogy taszigálta Beetee-t… De akkor miért hozta őket magával? Miért szorította el Beetee sebét, miért nem végzett velük a Bőségszarunál? És most mi oka van – Johannával együtt – arra, hogy itt pátyolgassa őket?

-          A frászt hozza rám ez a hely – szólalt meg hirtelen Blight. Johanna erre taszított egyet Beetee-n, de nem válaszolt. Inkább én is csendben maradtam. – Akkor most mi a terv? – érdeklődött.

-          Blight, hányszor beszéltük ezt meg? Most mondjam el ötvenegyedszerre is? – mordult fel Johanna. – Annie, tedd hasznossá magad, légyszi! – Azzal szótlanul küszködött tovább Beetee súlyával.

   Hátrapillantottam a vállam fölött, és hangosan kifújtam a levegőt. Blight dühösen horkant fel:

-          Addig értem, hogy Odairéket akarjátok megtalálni… De azután? És mégis hogy gondoltátok, hogy találunk rájuk?

-          Az azutánon még nem kell gondolkodnunk – mondtam. A hangom élesebben csengett, mint szerettem volna. – És egyszerűen csak vándorlunk, mást nem tudunk tenni.

-          Nem tudtam volna rólad elképzelni – szólt hirtelen Blight.

   Értetlen tekintettel fordultam hátra, és elengedtem egy pillanatra Wiress kezét. Blight arcán rejtélyes, kissé gúnyos vigyor terült szét. – Ne tettesd, hogy nem tudod, miről beszélek!

   Nem, tényleg nem tudtam. Wiressre pillantottam, aki elgondolkodva vizsgálgatta a sűrű, buja növényzetet mellettünk. – Tiktak. Finnick – suttogta, a második szót már felém fordulva.

-          Blight! – kiáltott fel Johanna figyelmeztető hangnemben, nekem pedig hirtelen leesett.

   Mit nem gondolt volna rólam? Hogy Finnick összeáll velem? Vagy hogy egyáltalán bárki hozzám nyúl? Esetleg az zavart be nála, hogy én hozzá merek érni bárkihez is?

-          Nem értem, hol a probléma – mondtam nyers hangon, és előrefordultam, majd kicsit meggyorsítottam a lépteim.

-          Csak amiatt a nyálas cucc miatt merek odamenni Odairhez, amit tegnap előadott. Egyébként nem lennék benne biztos, hogy nem nyársal fel mindannyiunkat a szigonyával. – Azzal felnevetett.

   A kezem akaratlanul is ökölbe szorult, éreztem, hogy elönt a méreg. Johanna dühösen kiáltott valamit hátra, de nem figyeltem oda. Még sohasem gondoltam bele abba, hogy mit gondolnak Finnről mások. Nem én, nem a rajongói, hanem azok, akik kívülről figyelik hírnévben fürdő alakját. Akik számára közömbös, vagy akik megvetik. Emlékszem, amikor még nem ismertem, én sem voltam róla túl jó véleménnyel. Úgy képzeltem őt el, mint egy szívtelen milliomost, aki hobbiból használ ki nőket, hogy aztán kipipálhassa őket valami kis trófeanaplóban. Minden éjjel lerészegedve, vagy betépve alszik el egy kádban, a karjaiban egy pucér csajjal. És legfőképpen nagyképű.

   Még mielőtt visszavághattam volna, dörgés hangzott fel a fejünk fölött. Összerezzentem, és egy pillanat alatt el is feledkeztem a dühről, ami érni kezdett bennem. Wiress szemei tágra nyíltak, ahogy fürkészni kezdte az eget, és újra a kezemért nyúlt.

-          A rohadt életbe – mormogta Johanna. – Most még meg is ázunk. Szép! – Azzal megtorpant, elengedte Beetee-t, és ég felé fordított arccal elkiáltotta magát: - Köszönjük szépen! Kedvességetek néha már rohadtul zavarba ejt!

   Még hozzátett két szót, amivel az anyjukat illette meg jelzővel, aztán helyet cserélt Blight-tal. Az ég eközben egészen beborult, de érdekes módon az arénának csak egy kisebb foltjában.

-          Tiktak – motyogta Wiress. – Tiktak! – A hangja egyre ijedtebbé vált, egyre erősebben markolta az ujjaim.

   Hirtelen valami nedves, és meleg csöppent a kézfejemre. Nedves! Olyan szomjas voltam, hogy azonnal a számhoz kaptam a kezem, és lenyaltam a cseppet. Annak azonban nem vízíze volt, inkább fémes. Hátrahőköltem, és kérdőn néztem Johannára, aki az eget fürkészte, de a következő pillanatban fehér homlokán valami piros landolt. Odanyúlt, és letörölte a cseppet, aztán szemügyre vette az ujját.

-          Mi a…

   Ekkor feldördült az ég, és a piros cseppek egyre sűrűbben kezdtek záporozni. Blight szemei elkerekedtek, Beetee pedig felnyögött.

   Vér.

   A kezeim lázasan turkáltak a fehérneműs fiókomban. A vállamat a feltörni készülő zokogás rángatta, de a könnyeket nem engedtem szabadon. Az ajkamba haraptam, és kényszerítettem magam, hogy némán pakoljak.

   Háromszor elforgattam a zárban a kulcsot, és elhatároztam, hogy ma este én leszek az utolsó, aki belép ebbe a szobába. Hogy aztán elhagyja. Nem bírtam tovább, egyszerűen nem. Habár fogalmam sem volt, mit fog Finnick szólni, ha csak úgy bejelentés nélkül megjelenek a háza előtt, de nem volt más ötletem. Valami elvakított, elhomályosította a szeretetemet a családom felé, a ragaszkodásomat az otthonomhoz. Egy valamit akartam most, mégpedig azt, hogy békén hagyjanak.

   Nem tudták, mire készülök, vagy talán csak nem érdekelte őket. Még csak nem is jöttek utánam. Talán nem nézik ki belőlem, hogy van bennem annyi önállóság, hogy szó nélkül lelépjek? Igen, ezt fogom tenni. Összeszorítottam az állkapcsom, ahogy ráültem a bőrönd tetejére, hogy be tudjam zipzárazni. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy meg fogom bánni, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. És akkor mi van? Nem bírják elfogadni, aki vagyok. Vagyis, aki Finnick Odair mellett lettem.

   Anya papolt nekem az első szerelemről, hogy mindig nagyon erős, hogy akkor azt hiszem, hogy ekörül forog a világ… De hogy el fog múlni, mert semmi sem örök, ahogy ez sem lesz az. Ráadásul nem bíztak Finnickben, folyamatosan csak a gonosz megrontót látták benne, aki csak arra játszik, hogy lefeküdjek vele. Akkor miért nem vetette föl eddig? Miért nem utalt rá? Pontosan. Azért, mert tévednek. Mindenki téved ezzel kapcsolatban, csak én nem.

   Tudtam, hogy ez nem fog jót tenni. A javulás olyan hirtelen semmivé válik, mint egy nyári zápor. De meg tudom csinálni. Nem jó olyan emberek mellett élni, akik csak arról tudnak beszélni, hogy ne is álljak szóba vele. Nem csak nem jó, egyenesen rettenetes, tudni, hogy nem támogatnak. Hát jó, akkor tőlem is ugyanazt várják.

   Ahogy kinyitottam az ajtóm, a büszkeség furcsa érzése töltött el. Végre önálló döntést hoztam, végre én voltam az, aki meglepett mindenkit. A lábaim megindultak a folyosón, a bőrönd kerekei tompán görögtek a padlón. Csend honolt a házban, olyan csend, ami nálunk csak ritkán fordul elő. A Cresta család összes gyereke nagyszájú, pörgős, de még a szülők is. Ja igen, kivéve engem. A keserűség rossz ízét éreztem a számban, ahogy erre gondoltam. Talán még egy ok arra, hogy nem tartozom ide.

   Persze most, hogy az ajtóban álltam, és készültem felvenni a cipőm, elismertem, hogy csak védeni akarnak. Hogy talán egy kicsit jogosan gondolják azt Finnről, amit gondolnak. A bűntudat súlyosan nehezedett a mellkasomra, és valami egyre csak azt hajtogatta bennem, hogy hálátlan vagyok. Hálátlan, hálátlan, hálátlan. Megráztam a fejem, és már nyitottam volna az ajtót, amikor a kezem megállt a levegőben. Nem tehetem.

   Még nem.  

26. rész

   Johanna leguggolt, és ingerülten intett nekem is, hogy kövessem. A magas, éles szélű fű most teljesen eltakart minket, az ujjaim görcsösen szorultak a késem markolatára, és éreztem, ahogy a félelem hidegen markol a belsőmbe. Tanácstalanul pillantottam oldalra, Johannára. Ő mintha már ugrásra készen állt volna; a testhelyzete arról árulkodott, hogy legszívesebben kirontana a búvóhelyünkről, a baltája már csapásra készen meredezett a fák lombjai felé.

-          Mi a baj, Johanna? – suttogtam, de olyan halkan, hogy én magam is alig hallottam.

   Nem válaszolt, továbbra is feszülten figyelt. A halántékán egy apró, csillogó izzadságcsepp csordult le, az ajkait egy vékony vonallá préselte össze. Aztán hirtelen kifújta a levegőt, és úgy dőlt hanyatt, mint egy zsák.

-          Johanna? – Azonnal mellette termettem, és önkéntelenül elkaptam a kezét – amit rögtön ki is tépett az ujjaim közül.

-          Kezdek paranoiás lenni – jelentette ki, félig nyitott szemhéjakkal. – Nem volt ott semmi. Te meg ne pátyolgass, nincs rád szükségem!

   Nem tehetek róla, de az utólag odavetett mondata szörnyen rosszul esett. Elhátráltam, és éreztem, hogy látszik az arcomon is. Talán düh, talán sértettség… Egy dolog, amit azonban Johanna teljesen figyelmen kívül hagyott.  Mindenesetre ez az érzés olyan sebesen és hirtelen elszállt, mint ahogy jött, mert hirtelen én is lehuppantam, és eldőltem.

   Legszívesebben itt és most feladtam volna az egészet. Mégis mennyi az esélye annak, hogy megtaláljuk a Hármasokat, utána pedig Finnéket? Ki bírunk tartani addig? Nincs vizünk, az élelmet nehéz megszerezni, és nagyon kevesen vagyunk. Mégis mennyi esélyünk lenne, ha egyszer csak összefutnánk a Hivatásosokkal?

   A párás, sűrű levegőtől még nyugalmi állapotban is úgy pihegtem, mintha kilométereket rohantam volna. Dőlt rólam az izzadság, a kezeslábasom pedig a testemre tapadt, de egyáltalán nem kellemesen.

-          Talán Finnickék elfoglalták a Bőségszarut – szólalt meg hirtelen.

-          Gondolod? – motyogtam vissza.

   Johanna bólintott, de anélkül, hogy rám nézett volna. Ehelyett a fák koronáit bámulta, amik sűrű, méregzöld hálóként takarták el az eget.

-          Akkor menjünk. A Szaruhoz.

   Elfordítottam a fejem, a tekintetem összetalálkozott Johannáéval. És akkor hirtelen megtaláltam valamit, amit még soha, és amit a szívem mélyén mindig is látni akartam a szemében. Bajtársiasság.

   Az adrenalin hirtelen hullámokban lövellt szét a testemben, keveredve az izgalmammal, és a félelmemmel. A néma dzsungel vizenyős, nedves talaján már kezdett látszani a homok, és innen már tudtam, hogy közel járunk. Szinte meztelennek éreztem magam az egy szál nyamvadt késemmel, de meg kellett próbálnunk, körül kellett néznünk.

   Johanna megállt egy pillanatra, amikor az erdő észrevehetően ritkulni kezdett, mutatva, hogy közeledünk a parthoz. A válla fölött pillantott rám, majd intett a fejével.

-          Ne te legyél hátul – mondta halkan, de aztán gyorsan indult is tovább.

   A nap fénye már elölről tört be a magas, karcsú fatörzsek között, sárga foltokat festve az indákkal beszőtt talajra. A víz morajlása felváltotta a nyomasztó csendet, és akkor hirtelen Johanna újra megtorpant, majd beoldalazott két sűrű, egymást súroló páfrány közé.

-          Gyere – suttogta, majd miután engedelmeskedtem, a kezembe nyomta a baltát.

   Meglepve bámultam a nehéz fegyverre, aminek nyelét most körbefonták az ujjaim, Johanna pedig kikapta a kést a másik tenyeremből.

-          Figyelj rám. – Elkerekedett szemekkel, visszatartott lélegzettel néztem rá. – Én tudok ezzel is bánni, te viszont nagyobb biztonságban vagy egy ilyennel, érted? – Meg sem várta a válaszom, csak hadart tovább. – Maradj itt, én közelebb lopakodom, és ha nem látok senkit a Szaru közelében, akkor jelzek.

-          De hát… - hebegtem. – Nem hagyhatsz itt!

-          Annie. Ez különösen veszélyes környék most, maradj itt! Kérlek!

   A könyörgő pillantás Johannától annyira meglepett, hogy önkéntelenül is rábólintottam. Bebújtam a páfrányok találkozó levelei közé, ahogy mondta, a baltát pedig csapásra készen tartottam. Különösen idegennek éreztem a fogását, a karjaim pedig fél perc után sajogni kezdtek a súlyától, de próbáltam nem ezzel törődni.

   Miközben figyeltem Johanna óvatosan távolodó alakját, elgondolkodtam. Úgy könyörgött azért, hogy

maradjak itt, mintha bármennyire is fontos lenne neki az életem. Vajon mi üthetett belé? És ha már itt tartunk… Mi ütött az egész társaságba?

   Felnéztem az egyik magas, ágatlan törzsre, ami mellettem meredezett az ég felé. Anyámék jutottak eszembe. Talán most is van azon a fán egy kamera? Veszi, ahogy Johannára várok? Látják ezt a testvéreim? A szüleim? Ezen felbuzdulva megpróbáltam kevésbé rémült képet vágni, és inkább a nyakamat nyújtogatva átnéztem a páfránylevelek sokasága fölött. Johanna viszont nem volt ott.

   A szívem rémülten kezdett dörömbölni, a levegő bennem szakadt. Az ujjaim görcsösen szorultak a balta nyelére, hirtelen el is feledkeztem a fegyver súlyáról. Túl sok ideje vártam.

   Nem volt visszaút, a pánik ismerős érzése szétáradt az ereimben, és egyszerre minden pici hangra kapkodni kezdtem a fejem. Eltelt még fél perc, én pedig majdnem elsírtam magam. Hol a francban van? Mi van, ha megölték? De nem hallottam ágyút! Vagy annyira betojtam, hogy nem is vettem észre? A dzsungel rémisztően csendes volt, csak a saját kapkodó lélegzetvételemet hallottam. Ekkor ismerős hang szelte át a levegőt.

-          Annie!

   Ropogás. Indák szakadása, kétségbeesett zihálás, káromkodás.

   Johanna majdnem elszaladt a páfrányaim mellett, a teste keltette fuvallat megrezegtette a leveleket. Aztán csúszva torpant meg, de már nyúlt is a karomért, és kiráncigált onnan.

-          Annie, a picsába! Azt hiszem megláttak! Add már…! – Azzal kicsavarta a kezemből a baltát, és rohanni kezdett.

   A testem sorban csapódott neki a fatörzseknek, ahogy próbáltam sebesen elszlalomozni közöttük. Johanna meg sem próbált bevárni, ráadásul mindkét fegyver nála volt. Éreztem, hogy bőgni fogok, pedig nem is tudtam, mi vár rám, a pánik azonban már rázni is kezdte a vállam. A könnyeim a levegőbe repültek mögöttem, és akkor hirtelen meghallottam.

   Recsegés.

   Van az a pillanat, amikor azt hiszed, ennél jobban már nem félhetsz, ennél nagyobb pánik már nem keríthet a hatalmába. Amikor úgy érzed, elérted azt a határt, amit kibírsz, és hogy még egy csapás, és neked annyi.

   De nem, ezek a határok nem léteznek.

   Felsikítottam, amikor újra meghallottam, a fák pedig kezdtek összemosódni előttem. Méregzöld indák szövevényei, páfrányok szárai gabalyodtak a lábamba, és egyre csak Johanna rohanó alakját követtem, de a körvonalak lassan megszűntek létezni.

-          Johanna! – üvöltöttem. – JOHANNA!

   Karok ragadtak meg, és erőteljesen kezdtek el vonszolni. Torz hang visszhangzott a fejemben, a forró könnyek eláztatták az arcom, én pedig hirtelen megtorpantam, és kétrét görnyedtem. A torkom összerándult, a gyomrom remegett, a szemeim pedig olyan nagyra nyíltak, mint két tányér. Hangosan kezdtem öklendezni, miközben Johanna tovább ráncigált.

   A csípő fájdalom az arcomon két dologra ébresztett rá. Arra, hogy élek, és érzek, másodszor pedig arra, hogy menekülnöm kell. Johanna tenyere újra lecsapott az arcomra, aztán durván megrázott. Amikor felkiáltott, tisztán hallottam a hangjában a rémületet:

-          Annie! Szedd össze magad! Itt vannak!!

   Hátra sem nézve kezdtem el újra teljes erőmből rohanni, a bakancsom cuppogott a nedves talajon. Majdnem hasra vágódtam egy kiálló gyökérben, de csak rohantam. Hangos reccsenéssel törtek meg mellettem a fatörzsek, az égről pedig mintha mennydörgés visszhangzott volna. Hangos zihálásomat eltorzult morgásként érzékeltem, a szemeim fennakadtak a rémülettől. Aztán a testem hirtelen belerohant valamibe.

   Visszapattantam, és riadtan, tátott szájjal próbáltam meg felmérni a helyzetet. Johanna volt az. Ide-oda kapkodta a fejét, minden irányba fülelt, majd miután észrevette magát, megpördült. Az izzadság a fejéhez tapasztotta sötét haját, és cseppekben csordogált le kétségbeesett kifejezésű arcáról.

-          Johanna? – szakadt ki belőlem, kiabálás és zokogás keverékeként.

   Johanna ekkor kinyújtotta a karjait, és egy hirtelen mozdulattal magához szorított. Lefagytam. Mi történik? Egész testemben reszkettem, és még mindig zokogtam. Johanna a hátamat lapogatta, de a légzéséből ítélve ő is meg volt rémülve. A mellkasa szaporán ugrált fel-le, miközben próbálta összeszedni magát.

   A sűrűből előrepülő kés súrolta a copfom, és Johanna minden eddigi erőfeszítése a megnyugtatásom érdekében érvényét vesztette. Felsikoltottam, és Johannát magammal rántva bukdácsolni kezdtem, ő azonban pont a másik irányba kezdett húzni.

-          Annie! Várj!

   Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a sűrűből kilépő alakot. Magas férfi, felvont tőrrel, izzadságtól csatakos, fakóbarna hajjal. Képtelen voltam azonban kivenni az arcát.

-          Úristen, Blight! – csattant fel Johanna. – Nem vagy normális! Szerencsétlen seggfej!  

   Semmit sem értettem. A lábaim felmondták a szolgálatot, én pedig a földre roskadtam, de nem vesztettem el az eszméletem. Johanna leguggolt mellém, de arra már feltornáztam magam, és nekidőltem egy fatörzsnek. Összeszorított szemekkel ziháltam, az ujjaim a földet markolászták.

-          Nem tehetek róla – szólt Blight, a hangjában őszinte bűntudatot véltem felfedezni. – Megláttalak, és csak cselekedtem. Fogalmam sincs, hogy nem tudtalak felismerni…

-          De még azután sem! – Johanna hangja továbbra is emelt, dühös maradt. – Végigüldöztél minket a fél erdőn, most meg majdnem kinyírtál… Annie beteg, a rohadt életbe! Most hogy nyugtatom meg?!

-          Ne… - ziháltam. – Hagyd…

   Éreztem, hogy menten elájulok, a világ forgott velem, a zihálásom pedig szomjas hörgéssé alakult. Blight megdörzsölte vastag nyakát, és szánakozva pillantott rám.

-          Tényleg bocs. Messziről csak…

-          Jó, ne magyarázkodj! – fojtotta belé a szót Johanna.

    Blight türelmetlen horkantással kísérve nézett az ellenkező irányba, és Johanna is. Én azonban inkább a fának támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem. A fáradtság rettenetes súlya órák óta most először nehezedett rám, úgy éreztem, itt és most el bírnék aludni. Pontok táncoltak a szemem előtt, és hirtelen olyan melegség öntött el, amit képtelen voltam megmagyarázni. Erős karokat képzeltem magam köré, Finnick erős karjait. Az arcomat egy halvány mosoly lágyította el.

   Johanna meglepetten kiáltott fel mellettem, és felpattant. Mi történhet? A világ összemosódott előttem, hirtelen a fa törzse is kényelmessé vált. Erőtlenül emeltem fel a fejem, és boldogan sikkantottam fel.

U.I.: Zavar valakit, hogy Johanna néha trágár szavakat használ? Ígérem, nem ezzel lesz tele az egész!

   

25. rész

Sziasztok!
Itt vagyok, habár késve, de hát előfordul. Főleg úgy, hogy esténként örülök, ha az ágyamig el bírom vonszolni magam. A fejezetben lesz egy olyan rész, amit egy bizonyos szám ihletett - tök véletlenül bukkantam rá, de belehallgattam, és tudtam, hogy valahogy bele akarom szőni a hangulatot. Linkelem is majd oda :) Ölel titeket:
Flo

   Az ujjaim szinte teljesen összetapadtak a gyümölcs levétől, de még ez sem zavart. Nem laktam jól, de már nem is fájt a gyomrom az éhségtől. Viszonylag elégedetten követtem Johannát.

-          Nem úgy volt amúgy, hogy te Finnickkel leszel? – törte meg hirtelen a csöndet, miután a baltájával ingerülten kivágott egy indát az utunkból.

   Már majdnem kérdéssel válaszoltam (történetesen a ’Honnan tudod?’-dal), de inkább elhessegettem ezt a gondolatot. Mindenki csak ködösített mostanában, még Finn is. Miért pont Johanna lenne az, aki felvilágosít?

-          Elszakadtunk egymástól – mondtam inkább egyszerűen.

-          Ennyi eszed is csak neked lehet… - mormogta, figyelmen kívül hagyva a reakcióm, ami egy sötét pillantás volt.

-          Miért akarjuk megtalálni Wiresséket? – Meggyorsítottam a lépteim, hogy mellé kerüljek.

   Johannát meglepte a kérdésem, és egy pillanatig a távolba meredve habozott. Megrázta a fejét, és csak azután válaszolt, de nem is egészen a kérdésemre:

-          Miután megvannak, velük megyünk megkeresni Finnickéket.

-          Johanna, én nem ezt… Finnickék?

-          Jaj már! – csattant fel. – Komolyan gondolod, hogy egyedül van?

-          Én… - kezdtem, de inkább nem kezdtem el magyarázkodni. – És ha Wiressékkel van?

   Johanna nem válaszolt, csak egy ingerült morgást hallatott. Hangosan kifújtam a levegőt, és lelassítottam a lépteim. Ragacsos ujjaim a kés markolatára fonódtak, engem pedig újra megrohantak az emlékek. Még soha nem öltem embert. Talán én voltam az egyetlen győztes a Viadal történetében, aki nem gyilkolással nyert. Az áradat akkor elintézte helyettem, most viszont… Minden más volt. A gondolatra, hogy a kezem által meghalt valaki, legszívesebben leszúrtam volna magam. Az viszont már egy újabb gyilkosság a számlámon, így inkább arra koncentráltam, hogy minél előbb megtaláljuk Finnéket.

   Lehasaltam, hogy aztán a karjaim erőteljes mozdulataival behúzzam magam a gyökerek közé. Johanna elfintorodott. Miután kilihegtem magam, összehúzódtam, helyet hagyva neki, de továbbra is csak a vádliját láttam.

-          Johanna?

-          Nem is tudom. Nem akarom, hogy a nyakamba lihegjen valaki órákon keresztül odalenn!

-    Jó – csattantam fel. – Akkor kint maradsz, megoldod! – Azzal kinyújtóztattam a lábaim, és elégedetten felmordultam, mikor a zsibbadás elkezdett alábbhagyni.

   Johanna törökülésbe ereszkedett a búvóhely előtt, és idegesen pillantott körbe. Késő délután lehetett, esetleg kora este, a levegőben ciripelő rovarok hangja terjedt. Ártalmatlanok voltak, és észrevehetetlenek, a jelenlétük mégis olyan tisztán érezhető volt – na meg hallható is -, hogy beleborzongtam. Türelmetlen ciccegést hallattam.

-          Gyere már. Itt biztonságosabb.

   Keskeny arca fehéren villant fel a bejáratnál. Pár pillanatig méregetett, aztán felsóhajtott, és lelapult, hogy bekússzon mellém. Összehúztam magam, és zavartan tanulmányoztam a sűrű növényzetet magam mellett. Nem tudom miért, de nem csak azért nem akartam, hogy kinyírják, mert szükségem volt rá a túléléshez. Egyrészt segített nekem a kiképzésen, és most is. Másrészt tudtam, hogy Finnicknek nagyon fájna. Még ha néha meg is eszik a féltékenység miatta, el kell fogadnom, hogy Johanna fontos neki. Összeszorítottam az ajkaim, és arra gondoltam, hogy nincs okom semmi ilyesmire. Finn nem Johannának mondja, hogy szereti, nem ő aludt el a karjaiban az utóbbi három évben, nem mellette ébredt. És ez nem volt rossz érv.

   Amint Johanna elhelyezkedett, rögtön elhessegettem ezeket a gondolatokat. Hogy jutott ez egyáltalán az eszembe?

-          De kicseszett szűkös itt – szisszent fel, miközben felhúzta a térdeit. – Én nem tudok így aludni.

-          Hogy lettetek barátok? – bukott ki belőlem hirtelen.

   Johanna arca meglepetten fordult felém, és pár másodpercig csak értetlenül bámult rám. Aztán leesett neki, és önkéntelenül elmosolyodott, majd a tekintete kissé üres lett, mintha egy jó emléket akarna felidézni.

-          Finnickkel? – Bólintottam. – Miért érdekel?

-          Csak úgy. Látom, mennyire fontos vagy neki, az egyik vacsoránál pedig azt mondta, te vagy az egyik legjobb barátja.

-          Ezt mondta? – Még a félhomályban is észrevettem, hogy elpirult.

-          Aha… És úgy látom, ezzel te is így vagy – jegyeztem meg, alig észrevehető éllel a hangomban. Johanna vörös arca kis félelmet ébresztett bennem. – Mindegy, kíváncsi vagyok rá.

-          Elég vicces szitu volt – vigyorodott el. – Hatalmas parti volt, én meg még csak egy tapasztalatlan kis fruska. Talán olyan, mint most te, csak fiatalabb kiadásban. Szóval, volt ez a buli, ott volt mindenki, aki számított a Kapitóliumban, én meg csak ámultam, volt ott minden, amit el tudsz képzelni. Pia, kaja, táncosnők, satöbbi. Nem igazán ismertem senkit, szóval egyedül iszogattam össze-vissza, és nem vettem észre, hogy hol a határ, és egy idő után elkapott a rohadt hányinger. Teljesen beparázva rohangáltam a klotyót keresve, de a tömegben beleütköztem Finnickbe, és hát a lökéstől feljött egy kicsike… Tudod. A felsőjére. Tök megijedtem, de ő csak gyorsan megragadta a karom, és bevonszolt a legközelebbi mosdóba. Nos, amíg hánytam, fogta a hajam. – Itt felnevetett.

-          Hát – kezdtem elkerekedett szemmel. – Ez aztán az aranyos történet.

-          Elég fura, igen… De tényleg így ismerkedtünk meg. De ha már itt tartunk… Soha nem értettem, mi fogta meg benned. Mármint, te nagyon csendes vagy, és lefogadom, hogy még szűz.

-          Nem – vágtam rá, fülig elvörösödve. – Mármint, izé… Nem vagyok!

-          Mármint mi, csendes vagy szűz?

-          Mindkettő! Vagyis… Egyik sem… Mi van? – Gyorsan megráztam a fejem, és zavartan, röviden felvihogtam. – Francba!

-          Mi lenne, ha kimondanál valami csúnyábbat? – kezdte el húzni az agyam Johanna. – A ’francba’ olyan jó kislányos káromkodás.

   Az ajkamba haraptam, ahogy belegondoltam, mit is csinálunk, de el kellett mosolyodnom. Itt vagyunk a Nagy Mészárlás kellős közepén, és mégis képesek vagyunk ilyenekről beszélgetni. A mellkasomat jóleső melegség töltötte el, ahogy egyre inkább felengedtem Johanna mellett.

-          Nem vagyok annyira csendes, sőt. Csak bizalmatlan, de szerintem… szerintem ez kibaszottul érthető.

   Johanna elégedett mosolyt villantott felém, de a következő pillanatban gyomorkorgás törte meg a csendet. Az ő gyomráé. A tekintetünk találkozott, de aztán gyorsan megrázta a fejét, és az ölébe húzta a baltáját, hogy piszkálgathassa a nyelét.

-          Hogy sikerült pont neked becserkészned azt a férfit, akit az egész Kapitóliumnak nem?

-          Nem tudom, Johanna. Én nem akartam becserkészni. Na jó, az elején még nem – javítottam ki magam. – Nem úgy történt, ahogy gondolod.

-          Hát akkor hogy? – hajolt előre. – Valahogy csak elbűvölted… Csak nem bírom megérteni, hogy hogyan.

   Hangosan fújtam ki a levegőt. Ezen én is sokszor elgondolkodtam, hiszen nincs bennem semmi különleges, nem vagyok dögös, vagy kihívó, de még sziporkázó személyiséggel sem áldott meg a sors. Akkoriban ráadásul még elég beteg voltam, és labilis, de valahogy mégis megtörtént.

-          Én sem értem. Visszagondolva az akkori viselkedésemre, olyan lehettem, mint egy bolond rajongó. Kicsit… rátapadtam.

-          És ez bejött neki? – fintorodott el, aztán nyögve testhelyzetet változtatott. – Nem tudom mi vagy te, de hogy nem ember, az biztos. Hogy bírtad ki órákig egy ilyen helyen?

   Sóhajtva dőltem neki egy vastag gyökérnek, de nem válaszoltam Johannának. A búvóhelyünkön talán még fülledtebb levegő uralkodott, mint a szabadban, és az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy ketten használtuk az oxigént. Időközben egyre csendesebb és csendesebb lett a dzsungel. Már megfigyeltem, hogy nappal szinte egy pisszenést sem hallani az állatok felől, éjjel azonban szörnyen ijesztő az egész. Mindenfelől rikácsolás, morgás, kaparászás hallatszik, ahogy életre kel az esőerdő.

   Némán fürkésztem Johanna arcát. Hosszúkás, és keskeny formájú volt, benne két szürkésbarna szem ült, sötét, sűrű szempillákkal. Elgondolkodtam, hogy vajon az én szempilláim szépnek számítanak-e, és hogy vannak-e ilyen sötétek. Arra tippeltem, hogy színben hasonlíthatnak Johannáéra, ugyanis mindkettőnk haja a barna egyik sötétebb árnyalatát képviselte. Finnick szempillái nem feketék, hanem inkább barnásak voltak, bár a napfény kölcsönzött nekik egy leheletnyi arany beütést.

   Finnick gondolatára erősen összeszorult valami a mellkasomban. Azt akartam, hogy most itt legyen, és szélesen vigyorogjon rám, hogy az arcán elmélyülhessenek a gödröcskéi. Önkéntelenül is megmosolyogtam a gondolatot, az állandó lelkes csillogást a szemeiben.

 Birdy - Learn Me Right

-          Sárkánylány, ne nyafogj már annyit!

   Finn keresztbe tette a lábait a fotelben, és vigyorogva nézett rám, meg a húgomra. Aida keresztbe fonta a karjait, és szemforgatva fordult felé.

-          Sárkányatya, ne oktass ki állandóan! Attól még, hogy a nővérem pasija…

-          Hé! – szakítottam félbe, és bekanyarítottam az utolsó szabad hajtincsét a fonatba. – Így nem marad erőtök táncolni!

   Aida türelmetlen horkantást hallatott, és kihúzta magát, hogy végleg befejezhessem a frizuráját. Ma volt a Halászünnep első napja a Negyedik Körzetben, és közelgett az este, vagyis a táncmulatság ideje. Ez az egész szörnyen jó hangulatban szokott zajlani. Habár a nagy tömegben alig kapni levegőt, és az egymásnak lökődő, táncoló emberek elég könnyen maguk közé préselnek, talán ez az az időszak, amikor a Körzet emberei igazán jól érezhetik magukat.

-          Kész vagytok, hercegnőim? – Finnick türelmetlenül toporogni kezdett a lábával, a térde folyamatosan járt fel-alá.

-          Akkor most ki nyafog, Sárkányatya? – vágott vissza Aida, és megölelt. – Köszi a hajam, Annie.

   Ez a Sárkánylány- Sárkányatya dolog nem eredt olyan régről. Finnick egyszer fiatalkorú házisárkány növendéknek nevezte a húgom, mire egy jó nagy vita robbant ki közöttük, amit azzal simítottak el, hogy egymásra aggatták ezeket a beceneveket. Amikor hármasban voltunk, Finn úgy bánt Aidával, mintha az ő húga is lenne. Persze, ha a családom más tagja is jelen volt, ez nem volt jellemző, de az okára sosem tudtam rájönni.

-          Gyertek, még elkeveredik valaki! – Finnick erősen fogta a kezem, ahogy maga után vont minket a tömegben. Hátrapillantottam Aidára, aki elbűvölt tekintettel tekergett, hogy mindent lásson.

   Emberek ütköztek nekünk a forgatagban, egymáshoz préselve minket. Jókedvű nevetés, heves, de barátságos vitázás, és viccelődés hallatszott mindenhonnan. Finn a tömeg szélére húzott minket, majd felnevetett, amikor megpillantotta Robart, és a Királynő legénységét egy asztalnál.

-          Mindjárt kezdődik! – próbálta túlkiabálni az erős háttérzajokat Robar.

-          Ki gondolta volna… - Finn előreengedett minket, hogy le tudjunk ülni, aztán feltelepedett az asztallapra. – Hova tudnánk téged lepasszolni, Sárkánylány?

   Aida grimaszt vágott, én meg végignéztem a többieken. Itt volt Jet, a nagyhangú tengerész, aki az ilyen alkalmakkor mindig leitta magát; Archer, az ő tizenöt éves fia, aki a korához képest már nagyon ügyes halász volt. Emellett még Kellan, akit csendes fickónak ismertem meg, de ijesztő termete, és izmai valahogy mindig elfeledtették ezt az emberekkel. Aztán Colt, akinek a haja olyan vörösen világított, mint a tűz, az arcát pedig elborították a szeplők. Ő volt a csapat mókamestere, állandóan poénokat szurkált a beszélgetésekbe. Végül pedig a velem egyidős Jamett, akinek az arcán mindig ott volt az a nyugodt, rejtélyes mosoly, fekete haja pedig a vállát verdeste.

-          Én átvállalom. – Archer karba fonta a karjait, úgy méregette Aidát, aztán elmosolyodott. – Persze, ha neked jó.

   A húgom egy pillanatra csak elkerekedett szemekkel bámult Archerre, mire megcsíptem a karját, hogy felébredjen. Heves bólogatások közepette helyeselt, és Archer már vezette is befelé a tömegbe.

-          Vigyázok rá! – ígérte, bár nem tudom, hogy Finnhez, vagy hozzám intézte-e. Ekkor hirtelen a zenekar tagjai – akik egyébként teljesen ugyanúgy néztek ki, mint az átlagos Negyedik Körzetbeliek -, felálltak a színpadra, és köszöntöttek mindenkit.

   Finnick kihívó, sugárzó vigyorral nyújtotta felém a karját, hogy aztán bevezessen az emberek közé. A kezébe kapaszkodtam, ahogy maga után vont, és próbáltam minél kevesebb embernek nekipréselődni, ami nem volt könnyű feladat.

   A zene ekkor felharsant, a tömeg pedig kezdett egy kicsit szellősebbé válni, „szétfolyni”. Finnick pedig derékon kapott, és hirtelen magával kapott a boldogságtól megrészegült áradat. A párok ugráltak, pörögtek, én pedig felkacagtam, ahogy felfogtam, mit is művelünk.

   A ritmus a fülembe égett, a lábak dobogása, a boldogság, az a lázas melegség… Az izzadság a halántékomhoz tapasztotta a pihéket, a levegő felforrósodott. A szoknyám pörgött, Finn pedig felkapott, és úgy forgatott meg. Felkacagtam, és szorosan öleltem, miközben letett, de még így is folytattuk, én pedig úgy éreztem, soha nem voltam még boldogabb.

24. rész

Sziasztok!
Remélem mindenki sikeresen visszarázódott a régi rendbe így a második hét végére, nekem eddig egész jól telt.:) Ez a mostani fejezet azért maradt emlékezetes a számomra, mert elég különös helyen írtam meg... Hazafelé a nyaralásról, kocsiban. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
UPDATE Közben itt a történet - kicsit későn jött - előzetese, amit szintén Lalától kaptam. Komolyan, már többet foglalkozik a bloggommal, mint a sajátjával. Köszönök neki mindent <3

    Nem halt meg.

   Megkönnyebbülten rogytam le a fa tövébe, hogy kifújjam magam. Még nem igazán fogtam fel, ami velem történt, de tudtam, hogy eljön majd az ideje. Most heves mozdulatokkal dörzsöltem a kezem valamiféle puha mohába, de a vérfoltok makacsul ottmaradtak. Lemondó, szomorú sóhajjal vetettem a fejem a fának.

   Habár az a pár korty víz használt valamit, már megint kezdtem szomjas lenni, éhes meg még inkább. Soha nem kellett éheznem, mindig volt valami az asztalon, szóval ehhez nem voltam hozzászokva.

   Tíz perccel később indultam meg. Tudtam, hogy a Hivatásosok hajtóvadászatot indíthattak ellenünk az éjjel, ezért igyekeztem meghúzni magam. Hosszú, éles szélű fűvel borított részen haladtam keresztül, ami beborított majdnem a mellkasomig. Szórakozottan kezdtem tépkedni az erős szálakat, majd letelepedtem, és fonni kezdtem.

   Az ujjaim szorgosan mozogtak, fűztek, és ez a mozdulatsor valahogy elterelte a figyelmemet a körülöttem zajló dolgokról. Egyébként sem találkoztam össze senkivel, és elégedetten mustráltam, hogy egész nyugodt vagyok. Matracot kezdtem fonni, aprólékos, gondos mozdulatokkal, és megint arra gondoltam, milyen lenne, ha itt lenne Finn. Vigasztalna? Vagy inkább elfordulna tőlem, hogy ő nem gyilkosnak ismert meg? Persze tudtam, hogy ez hülyeség, de attól még ott motoszkált örökké paranoiás elmémben.  

   Hangosan kifújtam a levegőt. Az Aréna egész kicsinek tűnt az elején, talán megkereshetném. Csak arra azért elég nagy az esély, hogy ellenséget találok meg helyette. És ki tudja, lehet, hogy ő is pont utánam kutat. Új érzés kezdett el belülről szorongatni: remény.

   A nap fénye halványan kezdett derengeni a horizonton. Nyögve emelkedtem fel a kemény földről, a matrackezdeménnyel a karjaimban. A szemhéjaim összeragadtak, egy párszor meresztgetnem kellett a szemeim, hogy teljesen felébredjek. A gyomrom abban a pillanatban kordult meg, de olyan hangosan, és fájón, hogy eldöntöttem, ma elindulok élelmet keresni.

   Erőtlenül húztam fel magam, egyik kezemben a késsel, a másikkal pedig a fába kapaszkodtam. Az előző éjszaka emlékei olyan hirtelen törtek rám, hogy el sem tudtam indulni. Annyi minden történt, annyi mindent átéltem, hogy meg kellett állnom egy pillanatra. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat. Bekerültem az Arénába. Láttam Finnicket gyilkolni. Nem hallgattam rá, ezért elszakadtunk egymástól. Chaff megölhetett volna, de életben hagyott. Segítséget kértem Ceceliától és Sarától, akik meg is adták, de a következő pillanatban rajtunk ütöttek, és Cecelia meghalt. Sara eltűnt, de az utolsó pillanatban még hozzám vágta a vizeskulacsot, amit elvesztettem. Az ellenség utánam jött, de megszereztem a kését, és megöltem. Megöltem.

   Hirtelen nem éreztem jobbnak magamat azoknál az embereknél, akiket évek óta megvetettem, a könyörtelen gyilkosoknál a Viadalokon. Be kellett ismernem, hogy Finnick is közéjük tartozott. És én is.

   A kezemet korgó gyomromra szorítva indultam meg a sűrű növényzetben. Gyengének, és fáradtnak éreztem magam, a torkom olyan volt, mint egy smirgli, de tudtam, hogy nem szabad megállnom.

   A fákon különös állatok éltek: színes tollú madarak, az ágakon kúszó patkányszerű lények, és kis kolibrik, amiknek feltűnően élesnek tűnt a csőrük. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni; mégis mit gondoltam? Nem is tudok vadászni!

   A nap egyre magasabban állt, de a dzsungelben így is csak félhomály uralkodott: a fény csak úgy tudott áttörni a levelek között, mint egy sűrű szitán. A kis vékony sugarak szinte vonzották a tekintetem, olyanok voltak, mint az aranyszálak, amiket a megnyitón viseltünk. A szemem követte az irányukat, de akkor hirtelen másfelé kaptam a pillantásom.

   Elkerekedett a szemem, ahogy megláttam őket. A szám boldogan maradt tátva, ahogy elámulva feléjük vettem az irányt. Hatalmas, élénk szirmú virágok voltak, húsos levelekkel. Az egyik türkizkékben, egy másik ciklámenben virított, a betörő napsugaracskák pedig arany pöttyökkel festették meg őket. Szinte éreztem a belsőmben feltörekvő vágyat, hogy hozzájuk érhessek, olyan gyönyörűek voltak. Óvatos léptekkel vettem feléjük az irányt, és meglepetten vettem észre, hogy egyre több és több bújik elő a földből, vagy az aljnövényzetből, de még a fák törzseiből is. Felkiáltottam, és odanyúltam az egyik narancssárga színűhöz, hogy végigsimíthassam, amikor az hirtelen összerándult. Hátrahőköltem, de még mindig éreztem a késztetést, hogy visszategyem a kezem. Nem bírtam ellenállni, mire a szirmok újra összehúzódtak, és amikor megint kinyíltak, narancs por lövellt ki közülük.

   Halk pukkanás ütötte meg a fülemet minden irányból, én pedig meghökkenve kapkodtam a fejem. A virágok sorban kezdték el köpködni a színes port, ami teljesen beterítette a fákat, a földet. Köhögni kezdtem, ahogy a szemcsék a számba kerültek, a következő pillanatban pedig megtántorodtam.

   Az édes, gyönyörű illat, amit a növények kibocsátottak eltűnt; de a helyére nem jött semmi. Eltűntek a szagok. Az orromhoz kaptam, és kétségbeesetten próbáltam kijutni a virágok erdejéből, de ekkor pontok kezdtek ugrálni a szemem előtt, majd lassan sötétülni kezdett minden. Felsikoltottam, amikor minden világ kiveszett a szememből, és csak a nagy semmit láttam. Egyenesen nekirohantam egy fának, de nem érzékeltem érdes, nyirkos felületet, csak fájdalmat. Vakon tapogatóztam a sűrű esőerdőben, miközben a folyamatos pukkanások kezdtek elhalni. Viszont azzal együtt minden más is.

   Rémült hang tört fel a torkomból, de én már nem hallottam. A fülem nem érzékelt semmit. Hasra vágódtam, de a tárgyak, amiknek a testem puffant, mintha összemosódtak volna. Nem éreztem a tapintásukat, a formájukat, csak a fájdalom jelezte, hogy rájuk estem. Kétségbeesetten kúsztam előre, de az ujjaim mintha a semmit markolászták volna a föld helyett. Éreztem, hogy hangosan lihegek, de nem hallottam semmit, a szemeim pedig nem tudták, merre fókuszáljanak, mert csak sötétséget láttak. Zokogni kezdtem, de csak a vállam rázkódásából, és a szemem nedvességéből tudtam rájönni, mert az arcbőröm nem érzékelte a könnyeket.

   A testem reszketni kezdett, én pedig megpróbáltam belemarkolni a földbe, de olyan volt, mintha üres lenne a tenyerem. Gyorsan a számhoz irányítottam a kezem, és beletömtem a markom vélt tartalmát. Ízlelni próbáltam, reménykedtem, hogy kesernyés, hánytató ízt fogok érezni, de nem. Mintha semmit sem vettem volna a számba. Újra felzokogtam, és összerándult a testem.

   A virágpor elvette az összes érzékem.

   Fogalmam sincs, mennyi ideig fekhettem ott egy helyben, de életem egyik legborzalmasabb élménye volt. Az egész testem mintha szétzsibbadt volna, az érzékszerveim semmi ingert nem vettem fel. Tekeregtem, rángatóztam a pániktól, és akkor, abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak halott lennék. Aztán feladtam, csak hevertem mozdulatlanul, és imádkoztam, hogy senki se találjon rám.

  

   Magamban számoltam. A másodperceket, a perceket, és rettegtem, hogy örökre elvesztettem az érzékeim. De körülbelül háromnegyed óra múlva egy halk, szinte alig hallható hang ütötte meg a fülem. Vakon kaptam fel a fejem. Hang? Hallottam valamit! Hirtelen el is felejtettem megijedni, és elgondolkodni a forrásán, csak reménykedve hanyatt fordultam, és vártam. Olyasféle megkönnyebbült gyönyörűség töltött el, amikor a kezemmel ki tudtam tapintani a göcsörtös gyökeret, ami mellett feküdtem, hogy felkiáltottam örömömben.

   Egy darabig nem mertem kinyitni a szemem. Talán féltem, hogy mégsem fogok látni, és csalódnom kell, vagy a hirtelen fényáradattól tartottam. Amikor már a föld keserű, pocsék íze is megjelent a számban, végre összeszedtem a bátorságom.

   Azonban amint felnyíltak a szemhéjaim, felsikoltottam, mire egy kéz nyomódott durván a számra.

-          Ne visítozz már! Fogd be!

   A testem azonnal rángatózni kezdett, mire az idegen rám ugrott, és az egész testsúlyával szegezett a földnek. Zihálni kezdtem, és rémülten próbáltam kiszabadulni. Ekkor egy éles pofon csattant az arcomon, égő helyet hagyva maga után.

-          Kussolj! Nem érted? Én vagyok az, Johanna!

   A szemeim tágra nyíltak, ahogy felismertem a fölém tornyosuló alakot. A tenyere lassan lesiklott a számról, én pedig felkiáltottam meglepetésemben. Aztán elszorult a torkom – valószínűleg a földtől -, mire öklendezni kezdtem, az epe fojtogatóan marta a torkom. Csak fél perc múlva bírtam abbahagyni, és akkor üveges tekintettel néztem fel a lányra.  

-          Johanna? – ziháltam. – Hogy kerülsz ide?

-          Lenyugodtál? – kérdezte türelmetlenül, és csak a bólintásomra szállt le rólam. – Reménykedj, hogy a bőgéseddel nem vonzottad ide Brutusékat. Nem csodálkoznék.

-          Mióta vagy itt? – pihegtem, miközben ülőhelyzetbe erőltettem magam.

-          Egy ideje. A sikítozásodat követtem. Mi történt?

-          Hát nem láttad? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Hogyhogy most nem…

   Körbepillantottam: a virágok mind egy szálig eltűntek. Még csak a színes por sem maradt meg utánuk.

-          Mi az? – vonta fel a szemöldökét Johanna.

-          Virágok voltak itt. – A halántékom lüktetni kezdett, mire odakaptam. – Gyönyörűek voltak.

   Ezután elmeséltem Johannának az egészet, ő pedig elgondolkodva hallgatott.

-          Van valami gyanús ebben az Arénában. Engem majdnem elmosott egy óriáshullám, még szerencse, hogy gyors futó vagyok.

-          Johanna… Nem láttál itt egy kést? Elvesztettem, amikor…

-          Kés? Honnan a francból szereztél te kést?

-          Majd elmondom, ha kicsit összeszedtem magam – sütöttem le a szemem. – Nem szívesen beszélek róla.

-          Istenem… - dohogott Johanna. – Rendben. Nesze, egyél!

   Azzal egy furcsa kinézetű gyümölcsöt nyújtott felém. A számban azonnal összefutott a nyál, a kezeim pedig mohón nyúltak érte, de az utolsó pillanatban ledermedtem.

-          Ehető? – kérdeztem bizonytalan hangon.

-          Hát persze – csattant fel. – Már kipróbáltam, szerinted megetetném veled a mérgező gyümölcsöt? Zabáld be gyorsan, mert tovább kell mennünk. Bármelyik pillanatban rajtunk üthetnek. Addig viszont megkeresem a késed.

   A számhoz emeltem az ételt, és amikor beleharaptam, felsóhajtottam. Egyre bővült az emberek listája, akik csak úgy segítettek nekem. Kezdtem végképp elveszteni a fonalat.

-          Mi a terved? – kérdeztem hirtelen.

   Johanna elégedett arckifejezéssel mutatta felém a megtalált kést, majd méltatlankodva kifújta a levegőt.

-          Megkeressük Gyogyóst és Feszkóst. 

23. rész

   A kezeim türelmetlenül söpörték el az erős, sűrű növényzetet az utamból. Eldöntöttem, hogy búvóhelyet keresek, és ott gondolom ki a továbbiakat.

   A kezdetekhez képest elég jól sikerült lenyugtatnom magam. Most megpróbáltam kiüríteni a fejem, és csak az útra koncentrálni. Tudtam, hogyha bárkivel összefutok, végem van, akkora szerencsém meg nem lehet, hogy pont Finnickkel. Johanna sem lenne rossz, de nem voltam benne biztos, hogy ha a barátom nélkül van, megkímél.

   Egy ismeretlen növényekből álló, viszont nagyon sűrű, és nehezen áthatolható bozótos mellett döntöttem. Lehasaltam, és halkan nyöszörögve bekúsztam a vastag gyökerek közé. A bozót belsejében szokatlanul sok hely akadt; szűkösen bár, de fel tudtam ülni.

   A karjaimat a vádlijaim köré fontam, az államat pedig a térdeimre támasztottam. Eszembe jutott Chaff. Ha ő nem enged el, akkor meghalok. Miért nem ölt meg? Miért nem vágta belém a tőrt? Ez teljesen logikátlannak tűnt: mé

g csak nem is beszéltünk sohasem. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot, és inkább másfelé tereltem az elmém. Lehunytam a szemem, és kizártam a dzsungel természetes zajait. A torkom kapart a szomjúságtól, a levegőt pedig sípolva vettem, de ezzel sem foglalkoztam.

   Finnicket képzeltem magam mellé. A hely nagyon szűk volt, de ezt nem is bántam volna. Szinte éreztem a leheletét a nyakamon, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Valahol ő is itt volt az Arénában, nem halt meg. Éreztem.

   Finnick felugrott, aztán belekapaszkodott a pálma törzsébe, és lekapott egy kókuszdiót. Elnevettem magam, Mags pedig az árnyékban ücsörögve kuncogott.

-          Mi olyan vicces, hölgyeim? – Az arcán elterült a szokásos boldog vigyor, és meglendítette a karját, hogy a kezemre célozzon, aztán odahajítsa a kókuszdiót.

-          Gyűjtsd csak őket – telepedtem le Mags mellé, miközben az ujjaim között forgattam a barna, szőrös termést.

-          Segíts egy kicsit!

-          Hogy, emeljelek fel? – Azért felálltam, és a kezeimet hátul összekulcsolva odamentem mellé.

-          Inkább fordítva – fintorodott el. – Én kicsit nagy falat vagyok neked.

   Megadóan emeltem fel a kezeim, és miután Finnick lehajolt, hátulról felmásztam a hátán, hogy aztán a nyakába üljek.

-          Kész?

-          Kész! – kiáltott fel helyettem Mags, mire Finn felemelkedett.

   A karjaim kinyúltak, és leszakítottam egy újabb kókuszt. Mags irányába hajítottam, a másik mellé. Finnick a másik irányba fordult, hogy leemelhessek még egyet.

-          Ma ünnepelünk! – kiáltott fel. – Jó, hogy a mi Magsünk fái ilyen jól teremnek. - Azzal egy szeretetteljes mosolyt küldött az idős asszony felé. – Van még, Anns?

-          Ott, még… - nyúltam ki, és leszakítottam.

   Mags eközben azon ügyködött, hogy megtörje a kókuszdiók kemény héját, ütemes kopácsolást hallatva. Felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy hátulról átölelhessem Finn nyakát. Ő elkapta a kezem, és a szájához emelte, mire felkuncogtam.

   A szemeim felpattantak a hirtelen reccsenésre. Összerándultam a fájdalomtól, ami a gerincembe hasított, mikor megmozdultam. Fogalmam sem volt mikor aludtam el, és mióta nem voltam magamnál, de nem is ez volt a lényeg. Léptek közeledtek, én pedig megdermedtem, az éles szúrás ellenére is. Többen voltak, és egyenesen a búvóhelyem felé tartottak.

   Óvatosan kinyújtottam a nyakam, és csak ekkor vettem észre, hogy már kezd félhomály uralkodni a dzsungelben. Négy, ha jól láttam, női láb lépkedett el a búvóhelyem mellett.

-          Mit meg nem adnék egy kis cuccért… - lehelte az egyikük.

-          Elhiszem – vágta rá élesen a másik. – Nem tudsz másra gondolni a morflingon kívül, Sara?

-          Néha megesik, de nem túl gyakran.

   Sara. Ő a morflingfüggő, a Hatodikból. A másik hangot is felismertem: Cecelia. Nagyot nyeltem. Miközben elmentek a bozótom előtt, nem láttam a kezükben fegyvert. Persze simán megfojthatnának, ha előbújnék, de talán gyorsabban futok, mint ők. És ha van náluk víz, vagy étel, megérne egy próbát. Szinte varázsütésre mordult fel a gyomrom, és meglepődtem, hogy hogy nem vettem eddig észre a mardosó éhséget.

-          Trey persze otthagyta a fogát a vérfürdőben… Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, de ez a barom nem hallgatott rám.

-          Igen, láttam. Inkább nem részletezem, hogy trancsírozták szét a többiek.

   Sara horkantást hallatott, én pedig megmozdultam, hogy felálljak, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Ám késő volt: éles fájdalom hasított a koponyámba, ahogy nekikoppant a kemény fatörzsnek, mire önkéntelenül is felkiáltottam. A pánik szinte erősebben nyilallt a testembe, mint amennyire a fejem sajgott. Ledermedtem, a szemeim tágra nyíltak, a lélegzetem elakadt. Úgy éreztem, hogy hirtelen még a szívem is kihagyott egy ütemet. A két nő pedig megtorpant.

-          Van ott valaki? – Cecelia hangja bizonytalanul csengett.

   Nem válaszoltam, de a világ lassan forogni kezdett velem. A testem minden egyes porcikája üvöltött, hogy meneküljek, a tüdőm már elszorult, mert nem vettem levegőt. Most végem, gondoltam, tudtam, hogy innen már nem szabadulhatok. Léptek hallatszottak, aztán az egyik beesett, sápadt arc olyan hirtelen tűnt fel a nyílásnál, hogy felsikítottam, és hátraborultam. A fájdalommal nem törődve nyomultam a búvóhelyem távolabbi falának, de persze késő volt. Sara mellé Cecelia guggolt le, a tekintete szigorúan függött rajtam.

-          Kifelé! – kiáltotta nyersen, és megragadta a bejáratnál tekeredő gyökereket, hogy aztán feszegetni kezdje.

   Heves mozdulattal ráztam meg a fejem. Nem, nem mászhatok ki egyenesen a karjaik közé. Válaszolni akartam valamit, valami frappánsat, vagy egy dolgot, ami kimenthet, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Viszont nem voltam hajlandó megmoccanni. A gyökerek egyre csak reccsentek, amikor Sara is elkezdte roppantani őket, de Cecelia hirtelen leállította. Megkereste a szemeim, és határozottan megtartotta a tekintetem.

-          Figyelj rám! Nem fogunk bántani.

   Tátva maradt a szám. Mi az, hogy nem bántanak? Ez nem volt elég, akár hazudhattak is. Újra megráztam a fejem. Sara idegesen fújt egyet, és felemelte a kezeit.

-          Nincs nálunk fegyver! – Nem tudtam mit tegyek, de nem találtam más megoldást, mint hogy megbízzam bennük.

   Amikor előbújtam a bozót alól, a két nő úgy bámult rám, mintha nőtt volna még egy fejem. Feltűnően reszkettem, a szemeim pedig még mindig akkorák lehettek, mint két tányér. Sietve elhátráltam, és ziháló mellkassal meredtem rájuk.

-          Hát ez a lány tényleg bolond – jegyezte meg Sara, miközben tüzetesen végigmért.

-          Kérlek… Én csak… Segítséget… - hebegtem, és hátráltam pár lépést.

-          Segítséget?

-          Megadjuk – vágta rá Cecelia. – Mi kellene? Siess, nem időzhetünk itt sokáig!

   Meglepetten bámultam rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen menni fog. Mi történt a kiválasztottakkal? Hol a gyilkos ösztön, a győzni akarás? Először Chaff, most meg ők?

-          Nincs nálad véletlenül egy kis morfling? – dohogott türelmetlenül Sara. Talán ezzel helyettesítette a ’Siess már’-t.

-          Víz… Vízre és élelemre van szükségem. Csak egy kevésre, hogy átvészeljem ezt a napot.

-          Neked nem Finnickkel kéne lenned? – kérdezte hirtelen Cecelia.

-          Hatalmas szerencséd van, Annie Cresta… - csóválta meg a fejét Sara. – Mi lett volna veled, ha valaki más jön erre?  

-          Lehet, hogy csak szerencsém volt – csattantam fel. – De én is nyújthatok segítséget!

-          Igen? – Sara szemöldöke a homloka közepére szaladt. – Te?

-          Ha megtaláljuk Finnicket, mellette biztonságban leszünk! Fegyverei vannak, és szövetségesei! – ziháltam.

-          És tudod, hol van? – kérdezte hitetlenkedve Cecelia.

-           Nem, de ha nem kapok segítséget, nem is tudom megtalálni!

-          Nem csatlakozunk hozzád – szögezte le Sara. – Viszont vizünk van.

   Azzal lekapta a hátáról a zsákot, kivett belőle egy kulacsot, és felém hajította. – Három korty!

   Bólintottam, és óvatosan a számhoz emeltem. Lehet, hogy tényleg naiv vagyok, de az most megmentette az életem. Iszom egy keveset, aztán el is tűntem. Eszembe jutott, mi lenne, ha elhúznék a kulaccsal, de ezt inkább elhessegettem. Az elveim ellen szólt volna.

   A víztől olyan gyönyörű érzés töltött el, hogy felsóhajtottam.

-          Köszönöm – suttogtam, és visszahajítottam Sarának.

-          Most viszont megyünk – mondta Cecelia, és már meg is indult előre, amikor hirtelen felkiáltott.

   Tántorogva fordult meg, a hasából pedig egy kés nyele állt ki.

   A sűrűből a férfi csörtetett elő a Kilencedikből. Még mielőtt a késéért rohanhatott volna, Sara nagyot taszított rajtam.

-          Fuss! – förmedt rám. – Vidd ezt, és fuss! – Hozzám vágta a kulacsot, azzal eltűnt a sűrűben.

   Eltartott egy ideig, amíg felfogtam a helyzetet. A férfi Cecelia teste fölött állt, és kirántotta belőle a kést, majd egyenesen a szemembe nézett.

   Felsikoltottam, és sarkon fordulva rohanni kezdtem. A kés surrogással kísérve szelte át mellettem a levegőt, és beleállt a fába. Kés. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de a testem az eltalált fatörzs felé lendült. Tudtam, hogy a férfi követ, de csak azért is nekifeszültem a markolatnak, és rángatni kezdtem. Már hallottam a közeledő lépteket, ahogy próbál átverekedni a sűrű növényzeten, én pedig egyre kétségbeesettebben igyekeztem megszerezni a kést.

-          Álmodban! – ordított rám, és a következő pillanatban már mögöttem volt, megpróbálva elráncigálni a fától.

   Sikítozni kezdtem, de leginkább az erőfeszítés miatt. A markolatba kapaszkodtam miközben az alacsony férfi egyre türelmetlenebbül próbált elrángatni a fától, és küszködtem, hogy ki tudjam rántani a törzsből a kést.

   A penge végül elengedte a fát, én pedig hátrabuckáztam, rá az ellenségemre. Most már el tudott onnan rángatni, és leszorított a földre. A térdével szegezett a talajhoz, miközben megpróbálta kifeszíteni a fegyvert a kezemből, de nem adtam magam ilyen könnyen.

   Ő maga nem volt túl izmos, én pedig olyan erővel dobáltam magam alatta, hogy a szorítása gyorsan enyhült. Aztán hirtelen eszembe jutott Johanna, ahogy a kiképzésen ugyanígy tornyosult fölém. Összeszorítottam a szemem, és felüvöltöttem az erőfeszítéstől, amikor a medencémmel erőset taszítottam rajta.

   A hirtelen mozdulattól meglepve tántorodott meg, én pedig felugrottam, és hátratántorodtam, nekiesve egy fának.

-          Most véged – szűrte dühösen a fogai között és nekem rontott. Felkiáltottam, és reflexből döftem…

   A férfi szemei fennakadtak a fájdalomtól, mielőtt nagyot nyögve hátrabukdácsolt. A mellkasom riadtan ugrált, az ujjaim pedig elengedték a kést, ami a földre hullott, véres nyomokat hagyva. Reszketve nyúltam a fegyverért, és a vért köpő, hörgő férfi fölé hajoltam.

-          Nem akartam – suttogtam remegő hangon. – Én… Nem vagyok gyilkos…

   Könnyek buggyantak elő a szememből, és végigcsorogtak az arcomon. Eközben ő még egy utolsót hörgött, aztán végleg elüvegesedett a tekintete. Zokogni kezdtem, és a saját, véres kezemet bámultam a könnyfátyolon át.

   Csak pár perc múlva vettem észre magam. Felálltam, és reszkető ujjakkal nekiindultam az erdőnek. Miközben menekültem, elvesztettem a kulacsot, így most csak a kést szorítottam. Embert öltem. A saját kezemmel. A gondolat olyan fájdalmat okozott, hogy nagy erőfeszítésbe került nem üvöltöznöm.

   Kis idő múlva megtámaszkodtam az egyik fában, és majdnem elhánytam magam. Az Aréna már teljes sötétségbe borult, és ekkor megszólalt a himnusz. Rettegés tört rám hirtelen, ahogy felmerült bennem Finnick halálának lehetősége, és csak habozva mertem fölpillantani az égre.