21. rész

-          Kialudtad magad?

   Üveges szemekkel bámultam magam elé, a kezeim pedig gépiesen babráltak a pulóverujjam sarkával. A körmeimet annyira durván tövig rágtam, hogy sajogtak az ujjvégeim. Noah kérdésére megráztam a fejem, és tovább összpontosítottam a légpárnás egyik belső falára. A stylist aggódva dőlt előre az ülésén.

-          Jó. Kitalálunk valamit.

   Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy nincs értelme bármit is kitalálni, de még ehhez sem volt erőm. Máris egész testemben remegtem, a torkom pedig összeszorult. Már most elhatalmasodott rajtam a halálfélelem.

-          Enned kell. – Azzal felém nyújtott egy zsemlét, de én ellöktem a kezét. – Akkor igyál…

   Az arcom elé tartott tejes bögréről Finnick jutott eszembe, az aratás reggelén. Ő is ugyanígy akarta belém diktálni…

-          Rendben – suttogtam, és a számhoz emeltem a bögrét, de majdnem elejtettem, annyira reszkettek az ujjaim. Nagyot sóhajtottam, az ujjaim rászorultak a kerámiára.

-          Tudtatok beszélni?

-          Kivel? – kérdeztem haloványan, és belekortyoltam a tejbe. Majdnem felöklendeztem, de erővel lenyeltem. A torkom égett.

-          Hát Finnickkel. – Noah olyan szelíden és megnyugtatóan beszélt hozzám, ahogy csak tőle tellett. Ha nem lettem volna az ájulás szélén, talán megköszöntem volna neki.

-          Ja, aha.

-          Jaj, látom nem akarsz beszélni. De megértem, persze. Azért idd meg a tejet, oké?

   Bólintottam, de a következő pillanatban az ujjaim elengedték a bögrét, és az hangos csörömpöléssel tört darabokra a padlózaton. A szétfröccsenő tejet bámultam, mielőtt a kezembe temettem volna az arcom.

   Nem voltam képes támogatás nélkül kiszállni a légpárnásból. Azt hittem, másképp fog kijönni rajtam a félelem. Talán arra számítottam, hogy tombolni fogok, vagy hallucinálok, ahogy szoktam, de nem így történt. Éreztem, ahogy a bensőm szinte visszhangzik az ürességtől, mintha kisöpörtek volna belőlem minden erőt és érzelmet.

   A hangárból egy föld alá vivő liftbe vezettek minket, aminek legnagyobb falát egy tükör fedte. megmutatva a fáradtságtól beesett, sápadt arcom. A szemhéjaimat olyan nehéznek éreztem, mintha ólomból lettek volna, de nem tudtam eldönteni, hogy a kimerültség, vagy az átsírt éjszaka teszi-e. Ami azt illeti, Noah is hasonlóan elgyötörtnek tűnt. Csendesen álltunk a liftben, csak a saját lélegzetvételünk fojtott hangja függött a levegőben. Aztán egy finom rándulás, és a fülke megtorpant. Leértünk. A kijáratánál további két békeőr strázsált, akik most végigvezettek minket egy szörnyen kihaltnak és végtelennek tűnő folyosón. A falakat csempe fedte, a lépteink fáradtan visszhangoztak. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha mindent kiszívtak volna belőlem.

   A folyosón egyetlen ajtó volt található, ami árván, és ijesztőn nyílott ki előttünk. Rögtön megcsapott a hűvös, ami a csempékről verődött vissza, mire magam köré fontam a karjaim. A békeőr váltott pár szót Noah-val, majd kihátrált a szobából. Kettesben maradtunk.

   Noah gyengéden leültetett egy székre maga elé, a térdeimre tette a kezeit, és mélyen a szemembe nézett. Nem bírtam sokáig állni a helyzethez képest határozott tekintetét, de mégis megpróbáltam. Megfeszítettem az állkapcsom, de a félelem fagyos csápjai megint csak végigtapogatták az idegeim.  

-          Annie – mondta halkan, és megérintette az arcom. – Fel kell ébredned, hallod?

   A szemeim ráfókuszáltak egy csempelapra Noah háta mögött. Aztán ránéztem.

-          Itt vagyok – suttogtam, a hangom megremegett.

-          Tényleg? Mi a neved?

-          Annie Cresta.

-          És az enyém?

-          Noah Rider.

-          Hol vagy most?

   Nagyot nyeltem, csak utána válaszoltam: - Az Aréna alatt.

-          Pontosan. Tudod, kikben bízhatsz?

-          Magamban. Finnickben. Johannában. A Hármasokban – feleltem gépiesen.

-          Az Első és Második Körzetben egyáltalán ne. Érted?

-          Értem.

-          Jól van – Noah úgy nézett rám, mintha csak egy tanítványa lennék, akire büszke. – Most viszont át kell öltöznöd.

   A fal mellé állított fogasról egy búvárruhához hasonló, vékony anyagú kezeslábas került le. Noah szemöldökráncolva vette kezébe a pihekönnyű ruhát, amihez egy öv is tartozott.

-          Ilyet még nem is láttam – mondta elgondolkodva. – Szuper könnyű anyag, ami körülbelül semmitől sem… - Itt elharapta a mondat végét, a rám való tekintettel.

-          Véd meg – fejeztem be helyette kissé ingerült hangon. Noah sóhajtva adta át, hogy én is megtapogathassam.

   Az ujjaim könnyedén siklottak végig az anyagon, gondosan megvizsgálva minden egyes varrást, minden egyes ráncot. Magam sem tudom miért, de reszketegen felnevettem. Talán azért, mert megtaláltam a ruhát, ami rajtam lesz a halálomkor?

-          Öv. Van hozzá egy öv.

-          Igen. Remélem, ez megkönnyíti majd a dolgod, és nem csak dísz.

-          Felveszem – mormogtam, és már kezdtem is magam megszabadítani a kapucnis pulóveremtől. A ruhadarabjaim tompa puffanással értek földet.

   A kényelmes fehérnemű már előre rajtam volt, a kezeslábas pedig olyan egyszerűen kezelhetőnek bizonyult, hogy két perc alatt végeztem. A ruha hibátlanul követte a testem vonalát, minden szempontból rám passzolt. Olyan simán tudtam mozogni, mintha csak meztelen lennék.

   Noah leültetett a székre, és lassan kikefélgette a hajam. Az lágyan, hullámosan omlott a támlára, ő pedig beletúrt az ujjaival, hogy aztán gondosan, vigyázva egy magas copfba fogja. A nyakamat hirtelen hűvös érte, ahogy felszabadult a tömeges hajzuhatagom alól. Kirázott a hideg, éreztem, hogy lúdbőrös vagyok.

-          Itt a cipő – sóhajtotta Noah, és egy dobozt húzott elő a fogas alól. Egy a kiképzésen viselthez hasonló bakancsot mutatott fel, amit engedelmesen felvettem.

   Magam elé bámultam, a fülem csak a saját légzésemet érzékelte. Noah a földre szegezte a tekintetét, de még így is észrevettem, hogy vörös az arca. A következő pillanatban egy könnycsepp hullott le a földre, egyenesen a cipője mellé. Összekulcsoltam a kezeim, és az elfehéredett bütykeimet néztem. Noah ekkor felszipogott.

-          Annie… Figyelj. Ne felejtsd el, amit Finnick mondott. Érted? – Ingerülten dörzsölte meg az egyik szemét.

-          Honnan tudod, hogy mit mondott nekem? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott a mondat végén. Mindegy is volt, honnan tudja, hirtelen már nem is érdekelt.

-          Az nem érdekes. Az a lényeg, hogy ha követed, amit mondott, akkor… - Nem fejezte be a mondatot, hanem rám meredt. A szemei szinte tocsogtak a könnyektől. – Csak tedd, amit mondott!

   Mindketten felálltunk. Egy pillanat erejéig egymást bámultuk, aztán zokogásban törtem ki, és Noah karjai közé rohantam. Erősen szorított, mintha nem akarna elengedni, sírástól eltorzult arcát a vállamba mélyesztette.

-          Tarts ki, rendben? Ígérd meg!

-          Megígérem – hebegtem, és még erősebben szorítottam magamhoz. Ekkor azonban megszólalt a robot gépiesen szigorú, női hangja:

-          Két perc az indításig.

   A hang mindenre ráébresztett. Ezért éreztem ürességet, ezért nem rendeztem jelenetet. Hiszen fel sem fogtam teljesen, ami történik!

-          Noah! – kiáltottam fel kétségbeesett hangon. – Noah, ne!

-          Annie, nagyon szeretlek, ne felejtsd el, kérlek.

-          Noah! – Az eközben leereszkedett üveghengerre meredtem, a szemeim tágra nyíltak. Éreztem, hogy az adrenalin végigáramlik az ereimben, és rémülten megmarkoltam Noah ingjét. – Ne engedd, kérlek!

   A héten történt dolgok, az elhangzott mondatok, csókok, ölelések peregtek le a szemem előtt. De semmi olyat nem találtam, ami most segíthetne.

-          Annie, ne csináld ezt… - nyöszörögte Noah, miközben a robothang tájékoztatott, hogy másfél percünk van.

-          Nagyon félek! – sikítottam, de gyorsan a számra szorítottam a tenyerem. – Noah, annyira félek!

-          Tudom, tudom! – Noah hangja egyre kétségbeesettebben csengett. – Tudom, de ki kell tartanod!

-          Nem tudok! – Az arcomat a kezembe temettem, a vállamat hevesen rázta a zokogás.

-          Annie… - nyögte Noah. – Össze kell szedned magad! Most, hallod? Gondolj Finnickre!

   Zihálva szorítottam össze az állkapcsom, miközben az ujjaim belemélyedtek a homlokomba. Bronzbarna haj, tengerzöld szem, napbarnított bőr, szeretetteljes, hófehér mosoly… Színek kavalkádja türemkedett be az elmémbe, ahogy megpróbáltam Finnre összpontosítani. A régi szürke pólója, amiben én annyira szerettem aludni… A Királynő mosolyának halványbarna alapanyagfája… Robar sűrű, szénfekete szakálla…

-          Hatvan másodperc.

   Felpillantottam. Noah sírva, de egyben várakozva nézett rám, de aztán inkább sietve újra magához ölelt. Megpróbáltam erőt venni magamon, legalább én, de az újabb zokogáshullám könyörtelenül rázta fel az egész testem.

-          Köszönöm… - szűrtem a fogaim között. – Köszönök mindent…

-          Ne köszönd, kérlek ne…

-          Negyven másodperc.

   Noah elengedett, én pedig hátráltam egy lépést. Újra az üveghengerre bámultam, ahogy tompán megcsillan rajta a lámpafény. Olyan ridegnek, barátságtalannak éreztem…

-          Harminc másodperc.

-          Noah – nyöszörögtem, de ő megrázta a fejét.

-          Annie…

-          Húsz másodperc.

-          Menned kell…

-          Tudom, de annyira félek…

-          Annie, menj.

   A henger felé fordultam, az egész testem rázkódott a páni félelemtől. A kezeimet ökölbe szorítva léptem fel a fémlemezre, és a közepére botorkáltam, majd megpördültem. Az üveglap hirtelen, halk surrogással csusszant a helyére. A torkomból riadt hang tört fel, a kezeim a hűvös tapintású anyagra tapadtak.

   Noah arca egyre csak homályosodott előttem, mígnem csak egy színfoltot tudtam kivenni. Gyorsan megráztam a fejem, de már nem volt ideje kitisztulni. A fémlemez lomhán emelkedni kezdett, én pedig egyszerre a sötétségben találtam magam.