27. rész

Hahó!

Itt vagyok újra, köszönöm szépen Fruzsinak a kommentet múltkor. Úgy néz ki, ráállok arra, hogy négynaponta jön az új rész. Nekem ez így kényelmes, és az az igazság, hogy kicsit megakadtam, és rohamosan kezdem utolérni magam, amit nem akarok. De igyekszem, tényleg. Most nagyon izgulok, ugyanis pár óra múlva megyek egy meghallgatásra - a városom színháztársulatába - és nagy álmom válna valóra, ha bekerülnék. Gondoljatok rám estefelé :))

-          Wiress, Beetee! – kiáltottam, és éreztem, hogy felderül az arcom.

   A boldogságom ellenére ők egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik örülnek a találkozásnak. Feljebb tornáztam magam, és jobban megfigyeltem őket. Beetee szintén egy fának támaszkodott, és erősen zihált, a lapockája környékén a kezeslábasa átázott a ragacsos, vörös vértől. Wiress törökülésben gubbasztott a földön, üveges tekintettel bámulva el mellettem. Blight kicsinylő pillantást vetett rájuk, mielőtt megszólalt:

-          Feszkóst hátba szúrták a Bőségszarunál, de nem olyan mélyen, szerintem már csak sajnáltatja magát. – Elhúzta a száját. – Gyogyós meg…

-          Tiktak – suttogta Wiress, Blight szavába vágva.

-          Igen, nos, egész nap ezt ismételgette.

   Johanna karba fonta a kezeit, és egy darabig nem szólt semmit, csak újonnan jött társainkat méregette. Beetee halkan nyöszörgött, végül pedig ő is lecsusszant a fa tövébe. Magamat kényszerítve térdeltem fel, és megpróbáltam felállni, de azonnal pontok kezdtek táncolni a szemem előtt, szóval inkább négykézláb csúsztam hozzá közelebb.

-          Elláttad? – kérdeztem halkan. Válaszul egy hitetlenkedő pillantást kaptam, mintha sosem gondolta volna rólam, hogy valaha is megszólalok. – A sebét – mondtam kicsit türelmetlenebb hangon. – Sok vért veszthetett.

-          Elszorítottam, ennyit tudtam tenni – felelte Blight szárazon.

-          Jó. – Beetee vállára tettem a kezem. – Volt ennél rosszabb, ugye?

   Beetee bólintott, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy meghaljon. Wiress újra elmotyogott tiktakja törte meg a csendet, Johanna pedig megbökte a vállam, és felém nyújtotta a kést.

-          Ezt elfelejtettem visszaadni.

-          Kösz – sóhajtottam. A kés markolatának érintése különös nyugalommal töltött el.

   A fejem hasogatása kezdett alábbhagyni, de ezzel együtt éhezni, és szomjazni kezdtem. A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult az ürességtől, és egyre hangosabban korgott, a nyelvem pedig egy smirglihez kezdett hasonlítani.

   Úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk, de Beetee szinte képtelen volt normális tempóban haladni, Wiress pedig folyton elkalandozott.

-          Na jó – fordult felém Johanna. – Te rajta tartod a szemed, világos? – Az ujja Wiress felé mutatott. – Mi meg majd ketten vonszoljuk ezt a szerencsétlent.

   Blight a vállára kapta Beetee karját, és úgy indultak el, én pedig utánuk, Wiress a nyomomban. Johanna maradt leghátul, a baltáját készenlétben tartva. Wiress tényleg elég furcsán viselkedett. Megugrott minden árnytól, és egyre csak a rögeszméjévé vált két szót hajtogatta. Lassítottam kicsit, és mellé húzódtam.

-          Gyere, Wiress – szóltam halkan. – Fogd meg a kezem.

   Wiress úgy nézett a kinyújtott balomra, mintha nőtt volna egy hatodik ujjam, de aztán elmosolyodott, és elfogadta.  

-          Tiktak – mondta hálásan, és megszorította a kezem.

   Egyetlen szomjoltónk a ragacsos gyümölcs volt, ami nem segített túl sokat, de így is több volt, mint a semmi. Emellé a bokrokon talált mogyorót rágcsáltuk, amiről fogalmunk sem volt, hogy ehető-e, viszont mindenki éhezett, nem volt választásunk.

   Blight és Johanna folyamatosan váltogatták egymást Beetee cipelésében, akit egyre nehezebb volt normális tempóra rávenni. Szegény, nem tehetett róla, látszott rajta, hogy nagyon küszködik, de nem volt képes az elvárt iramra. Johanna ingerülten szisszent fel, és megrázta a tántorgó férfit. Inkább semmit sem szóltam, de a belsőmben valami legszívesebben felpofozta volna a lányt, amiért így bánik vele. Wiress továbbra is tiktakkolt, Blight pedig némán ballagott a hátunk mögött.

   Nem igazán bíztam benne, főleg azután, ahogy találkoztunk. Nyugtalansággal töltött el, hogy itt van a hátam mögött egy baltával, amit bármikor belevághatna a hátamba. Nem bírtam megállni, hogy ne sandítgassak állandóan az irányába, de a jelek szerint még nem tervez végezni velem. Ezen kívül azonban volt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Beetee és Wiress csak terhet jelentettek a számára, ez teljesen nyilvánvaló volt. Ahogy rájuk nézett, ahogy taszigálta Beetee-t… De akkor miért hozta őket magával? Miért szorította el Beetee sebét, miért nem végzett velük a Bőségszarunál? És most mi oka van – Johannával együtt – arra, hogy itt pátyolgassa őket?

-          A frászt hozza rám ez a hely – szólalt meg hirtelen Blight. Johanna erre taszított egyet Beetee-n, de nem válaszolt. Inkább én is csendben maradtam. – Akkor most mi a terv? – érdeklődött.

-          Blight, hányszor beszéltük ezt meg? Most mondjam el ötvenegyedszerre is? – mordult fel Johanna. – Annie, tedd hasznossá magad, légyszi! – Azzal szótlanul küszködött tovább Beetee súlyával.

   Hátrapillantottam a vállam fölött, és hangosan kifújtam a levegőt. Blight dühösen horkant fel:

-          Addig értem, hogy Odairéket akarjátok megtalálni… De azután? És mégis hogy gondoltátok, hogy találunk rájuk?

-          Az azutánon még nem kell gondolkodnunk – mondtam. A hangom élesebben csengett, mint szerettem volna. – És egyszerűen csak vándorlunk, mást nem tudunk tenni.

-          Nem tudtam volna rólad elképzelni – szólt hirtelen Blight.

   Értetlen tekintettel fordultam hátra, és elengedtem egy pillanatra Wiress kezét. Blight arcán rejtélyes, kissé gúnyos vigyor terült szét. – Ne tettesd, hogy nem tudod, miről beszélek!

   Nem, tényleg nem tudtam. Wiressre pillantottam, aki elgondolkodva vizsgálgatta a sűrű, buja növényzetet mellettünk. – Tiktak. Finnick – suttogta, a második szót már felém fordulva.

-          Blight! – kiáltott fel Johanna figyelmeztető hangnemben, nekem pedig hirtelen leesett.

   Mit nem gondolt volna rólam? Hogy Finnick összeáll velem? Vagy hogy egyáltalán bárki hozzám nyúl? Esetleg az zavart be nála, hogy én hozzá merek érni bárkihez is?

-          Nem értem, hol a probléma – mondtam nyers hangon, és előrefordultam, majd kicsit meggyorsítottam a lépteim.

-          Csak amiatt a nyálas cucc miatt merek odamenni Odairhez, amit tegnap előadott. Egyébként nem lennék benne biztos, hogy nem nyársal fel mindannyiunkat a szigonyával. – Azzal felnevetett.

   A kezem akaratlanul is ökölbe szorult, éreztem, hogy elönt a méreg. Johanna dühösen kiáltott valamit hátra, de nem figyeltem oda. Még sohasem gondoltam bele abba, hogy mit gondolnak Finnről mások. Nem én, nem a rajongói, hanem azok, akik kívülről figyelik hírnévben fürdő alakját. Akik számára közömbös, vagy akik megvetik. Emlékszem, amikor még nem ismertem, én sem voltam róla túl jó véleménnyel. Úgy képzeltem őt el, mint egy szívtelen milliomost, aki hobbiból használ ki nőket, hogy aztán kipipálhassa őket valami kis trófeanaplóban. Minden éjjel lerészegedve, vagy betépve alszik el egy kádban, a karjaiban egy pucér csajjal. És legfőképpen nagyképű.

   Még mielőtt visszavághattam volna, dörgés hangzott fel a fejünk fölött. Összerezzentem, és egy pillanat alatt el is feledkeztem a dühről, ami érni kezdett bennem. Wiress szemei tágra nyíltak, ahogy fürkészni kezdte az eget, és újra a kezemért nyúlt.

-          A rohadt életbe – mormogta Johanna. – Most még meg is ázunk. Szép! – Azzal megtorpant, elengedte Beetee-t, és ég felé fordított arccal elkiáltotta magát: - Köszönjük szépen! Kedvességetek néha már rohadtul zavarba ejt!

   Még hozzátett két szót, amivel az anyjukat illette meg jelzővel, aztán helyet cserélt Blight-tal. Az ég eközben egészen beborult, de érdekes módon az arénának csak egy kisebb foltjában.

-          Tiktak – motyogta Wiress. – Tiktak! – A hangja egyre ijedtebbé vált, egyre erősebben markolta az ujjaim.

   Hirtelen valami nedves, és meleg csöppent a kézfejemre. Nedves! Olyan szomjas voltam, hogy azonnal a számhoz kaptam a kezem, és lenyaltam a cseppet. Annak azonban nem vízíze volt, inkább fémes. Hátrahőköltem, és kérdőn néztem Johannára, aki az eget fürkészte, de a következő pillanatban fehér homlokán valami piros landolt. Odanyúlt, és letörölte a cseppet, aztán szemügyre vette az ujját.

-          Mi a…

   Ekkor feldördült az ég, és a piros cseppek egyre sűrűbben kezdtek záporozni. Blight szemei elkerekedtek, Beetee pedig felnyögött.

   Vér.

   A kezeim lázasan turkáltak a fehérneműs fiókomban. A vállamat a feltörni készülő zokogás rángatta, de a könnyeket nem engedtem szabadon. Az ajkamba haraptam, és kényszerítettem magam, hogy némán pakoljak.

   Háromszor elforgattam a zárban a kulcsot, és elhatároztam, hogy ma este én leszek az utolsó, aki belép ebbe a szobába. Hogy aztán elhagyja. Nem bírtam tovább, egyszerűen nem. Habár fogalmam sem volt, mit fog Finnick szólni, ha csak úgy bejelentés nélkül megjelenek a háza előtt, de nem volt más ötletem. Valami elvakított, elhomályosította a szeretetemet a családom felé, a ragaszkodásomat az otthonomhoz. Egy valamit akartam most, mégpedig azt, hogy békén hagyjanak.

   Nem tudták, mire készülök, vagy talán csak nem érdekelte őket. Még csak nem is jöttek utánam. Talán nem nézik ki belőlem, hogy van bennem annyi önállóság, hogy szó nélkül lelépjek? Igen, ezt fogom tenni. Összeszorítottam az állkapcsom, ahogy ráültem a bőrönd tetejére, hogy be tudjam zipzárazni. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy meg fogom bánni, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. És akkor mi van? Nem bírják elfogadni, aki vagyok. Vagyis, aki Finnick Odair mellett lettem.

   Anya papolt nekem az első szerelemről, hogy mindig nagyon erős, hogy akkor azt hiszem, hogy ekörül forog a világ… De hogy el fog múlni, mert semmi sem örök, ahogy ez sem lesz az. Ráadásul nem bíztak Finnickben, folyamatosan csak a gonosz megrontót látták benne, aki csak arra játszik, hogy lefeküdjek vele. Akkor miért nem vetette föl eddig? Miért nem utalt rá? Pontosan. Azért, mert tévednek. Mindenki téved ezzel kapcsolatban, csak én nem.

   Tudtam, hogy ez nem fog jót tenni. A javulás olyan hirtelen semmivé válik, mint egy nyári zápor. De meg tudom csinálni. Nem jó olyan emberek mellett élni, akik csak arról tudnak beszélni, hogy ne is álljak szóba vele. Nem csak nem jó, egyenesen rettenetes, tudni, hogy nem támogatnak. Hát jó, akkor tőlem is ugyanazt várják.

   Ahogy kinyitottam az ajtóm, a büszkeség furcsa érzése töltött el. Végre önálló döntést hoztam, végre én voltam az, aki meglepett mindenkit. A lábaim megindultak a folyosón, a bőrönd kerekei tompán görögtek a padlón. Csend honolt a házban, olyan csend, ami nálunk csak ritkán fordul elő. A Cresta család összes gyereke nagyszájú, pörgős, de még a szülők is. Ja igen, kivéve engem. A keserűség rossz ízét éreztem a számban, ahogy erre gondoltam. Talán még egy ok arra, hogy nem tartozom ide.

   Persze most, hogy az ajtóban álltam, és készültem felvenni a cipőm, elismertem, hogy csak védeni akarnak. Hogy talán egy kicsit jogosan gondolják azt Finnről, amit gondolnak. A bűntudat súlyosan nehezedett a mellkasomra, és valami egyre csak azt hajtogatta bennem, hogy hálátlan vagyok. Hálátlan, hálátlan, hálátlan. Megráztam a fejem, és már nyitottam volna az ajtót, amikor a kezem megállt a levegőben. Nem tehetem.

   Még nem.