22. rész

Sziasztok!

Hű, hát ide is elérkeztünk. Aréna. Hihetetlenül kíváncsi vagyok, mit gondoltok majd a fejezetről, és habár már viszonylag régen írtam, azért arra emlékszem, hogy nekem magamnak is nagyon izgalmas volt az egész. Hát, meglátjuk.:) Emellett pedig már készül az új dizájn, ami megint csak Lala munkája, és ha minden igaz, ma estére teljes egészében kész lesz. Köszönöm neki!<3

  Önkéntelenül is felkiáltottam, ahogy a fémlemez emelkedett. Nem kaptam levegőt, rettegtem ebben a pici, sötét térben, még ha csak néhány másodpercig is kellett kibírnom.

   Aztán a szél hirtelen belekapott a copfomba, a sötét hengert pedig erős fényáradat váltotta fel. A szemem elé kaptam a kezem, a torkomból zokogás és kiáltás keveréke szakadt ki.

   Meglepetés is vegyült a rémületbe a szívemben, amikor meghallottam a rémisztően ismerős hangot. Még mindig hunyorognom kellett, de a szemem lassan hozzászokott a fényhez. Amikor kinyitottam, majdnem leborultam a fémlemezről. A kiválasztottakat hullámzó, temérdek víz vette körül. Tátott szájjal, elkerekedett szemmel, és riadtan ugráló mellkassal néztem körbe. Víz!

   Előttem vagy harminc méterre a Bőségszaru magasodott, egy kör alakú, földnyelvekkel határolt szigeten. A szemem ide-oda ugrált közöttük: tizenkettő darabot számoltam össze. Csak erre a megállapításra volt időm, mert a következő pillanatban felharsant Claudius Templesmith hangja, olyan hirtelen, hogy összerezzentem:

-          Hölgyeim és Uraim, kezdődjék hát a Hetvenötödik Éhezők Viadala!

   Egy perc. Ennyi maradt.

   Riadtan néztem körbe, mint egy zsákmányállat, aki az üldözőit figyeli. Finnicket kutattam, és pánikba estem, amikor nem találtam. A visszaszámlálás pedig elkezdődött.

   Ötvenhét. A mellettem levő fémlemezeken Cecelia és Chaff álltak, velem egy földnyelvre az utóbbi esett. Pont ettől féltem.

   Ötvenöt. Még mindig nem találtam Finnicket. Idegesen forogtam körbe a fémlemezen, és észrevettem, hogy a kiválasztottakat a másik oldalról is elválasztja valamitől a víz: sűrű, fenyegető dzsungellel borított, homokos szárazföld. Visszapördültem a Szaru felé, és ziháló mellkassal kapkodtam ide-oda a tekintetem. Noah képe jelent meg a fejemben, ahogy zokog, és azt mondja, nagyon szeret.

   Negyvennyolc. Finnicket még mindig nem találtam, talán a Bőségszaru takarta el előlem. Akkor az előző esti szavai jutottak eszembe, arról, hogy kiben bízhatok. Johanna. Istenem, hol lehet Johanna? Szerencsére őt hamar megtaláltam: tőlem balra, hárommal.

   Negyven. Katnisst pillantottam meg, az arca zaklatottságról árulkodott. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, ami megállapodott Glosson. A megnyitó óta került, nem nézett a szemembe, a pillantása azonban most egy másodperc erejéig az enyémbe fúródott. Meg fog ölni, könyörtelenül, ahogy alkalma lesz rá, gondoltam, és megrázkódtam a rettegéstől.

   Harmincnégy. Finnick, Finnick, Finnick… Még mindig sehol sem láttam őt, a pánik kezdett eluralkodni rajtam. Johanna pillantását kerestem, hogy megnyugtasson, de ő már rég arra koncentrált, hogy a legrövidebb idő alatt fegyvert tudjon szerezni. Legalábbis nagyon erősen figyelt a Bőségszaru irányába.

   Harminc. Már a maradék idő fele eltelt. Mit is mondott Finnick tegnap este? Mit is?! Kétségbeesetten gondoltam bele, hogy itt maradjak, egyedül, miközben mindenki más már rég leugrott a fémlemezről. Ki tudja, milyen gyorsan tud fegyvert szerezni? És mi van, ha megölik a vérfürdőben? Könnyek buggyantak elő a szememből, és forrón csorogtak végig az arcomon, de nem törődtem velük.

   Huszonöt. Víz, igen, ez az én terepem, én itt gyorsabb vagyok mindenkinél. Úgy úszom, mint egy hal, még Caesar Flickerman is így mutatott be az interjú előtt. Ez csak a javamra válhat.

   Húsz. Már alig maradt egy kis idő… Az agyam pedig egyre csak azon pörgött, hogy nem akarok itt maradni a fémlemezen, egyedül. Idegességemben és tanácstalanságomban a körmömet kezdtem rágcsálni – már amennyi megamaradt belőle – és újra körbepillantottam.

   Tizennyolc. Elszorult a torkom. A szél egyre kevésbé volt erős, a helyét fülledt, nehéz levegő vette át. Már megbántam, hogy semmit sem ettem, ugyanis a gyomrom panaszosan morrant fel. Nem, most nem foglalkozhatok ilyen dolgokkal! Hol a francban van Finnick? Persze tudtam, hogy a Szaru mögött, és azt is tudtam, hogy beváltja az ígéretét, és értem jön, de mégis, ott volt a másik, pesszimista oldal is. Előfordulhat, hogy megölik a vérfürdőben, és akkor… Akkor…

   Tíz. Nem, nem merek itt maradni, és várni.

   Kilenc. De mi van, ha… Ha ezzel mindent elszúrok?

   Nyolc. Nem, maradok.

   Hét. Johanna. Johanna megöl, hogyha Finnick meghal. Csak az ő kedvéért hagy életben.

   Hat. De Finnick az egyik legerősebb, nem hal meg, ő fog végezni a többiekkel…

   Öt.

   Négy.

   Három.

   Kettő.

   Nem maradt több időm. A gong hangja hatalmas erővel söpört végig az Arénán, én pedig azonnal csobbanásokat hallottam. Jobbra kaptam a fejem: Chaff habozott egy pillanatig, aztán belevetette magát a vízbe, Cecelia ugyanígy. Megroggyantottam a térdeim, és remegve vártam, hogy értem jöjjenek.

   A torkomból megkönnyebbült hang tört ki, amikor megpillantottam Finnicket a Bőségszaru szigetén. Sebesen kapkodta a fejét, aztán meglátott, és már rohant is a Szaru szája felé. Katniss épp akkor ért fel a szigetre, Finnick pedig kifordult, és védőállásba helyezkedett, egy félelmetes szigonnyal, és egy méretes hálóval a kezében. A többi Hivatásos már mind megindult, ahogy Johanna is, de meglepetten vettem észre, hogy többen még mindig a lemezen egyensúlyoztak, mint például Peeta.

   Kiáltozás hangjára kaptam vissza a fejem: Katniss és Finnick egymást méregetve álltak, aztán végül újra megindultak a Bőségszaruhoz.

-          Hajolj le! – Finnick hangja olyan élesen hasított a levegőbe, hogy még ilyen messziről is tisztán hallottam. Katniss egy gyors mozdulattal ugrott le, ő pedig elhajította a szigonyt, ami egyenesen beleállt az Ötötdikbeli Calus mellkasába, vért fröcskölve mindenfelé.

   Egyenesen az elmémbe égett a kép, ahogy Finnick gondolkodás nélkül kinyírja azt a fazont, aztán odasétál, és kifejezéstelen arccal kirántja a testéből a fegyvert. Fogalmam sincs, mi lelt, de a következő másodpercben elrugaszkodtam, és éreztem, hogy a jeges víz egy szempillantás alatt körülölel.

   A hangok eltompultak, a külvilág megszűnt. Csak a hideg víz, ami végigborzongatta a testem, és én. Lebegtem. A szemhéjaim félig voltak csak nyitva, a szempilláimon keresztül csak szürkeséget láttam. Az ágyú tompa dörrenésére eszméltem fel.

   A végtagjaim eddig ernyedten adták át magukat a sós víz hullámzásának, most azonban életre keltek. A karjaim lapátolni kezdték a kavargó tengert, küszködve az áramlatokkal. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak abban voltam biztos, hogy fel kell jutnom. Gyorsabb tempóra váltottam, ahogy megláttam a nap betörő sugarait.

   A fejem heves köhögés kíséretében bukkant a felszínre, vizet fröcskölve szét a közelemben. Kétségbeesetten próbáltam belőni, hogy hol vagyok, a tekintetem a Bőségszarura ugrott. Cashmere kiáltása visszhangzott, aztán megláttam, hogy ráront Seederre. Közelebb voltam, mint gondoltam, annyira közel, hogy ki tudtam venni azt az undorító hangot, amivel a penge beleállt a mellkasába. Felsikoltottam, Seeder szemei pedig fennakadtak, ő maga a földre hanyatlott. A szám elé kaptam a kezem, és pánikba esve hajtottam magam, el a Bőségszarutól, az ismeretlen dzsungel felé.

   Sós víz telítette el a szám, a torkom pedig elszorult a maró folyadéktól. Gyorsítottam, de ekkor valami keménynek ütköztem. Riadtan hőköltem hátra a vízben: egy hason lebegő hulla volt az, vérrel átitatott kezeslábasban. Egy hangos sikollyal löktem félre, és már tempóztam is tovább. A testem remegett a pániktól.

   Az ujjaim lassan homokot markoltak, én pedig négykézláb vonszoltam magam a partra. Hisztérikus hangok szakadtak fel a torkomból, a sós víz pedig annyira mart belülről, hogy öklendezni kezdtem. A szemeim tágra nyíltak, amikor bizonytalanul talpra álltam, és megtántorodtam. Sikolyok, kiáltások vegyültek a fülledtségtől súlyos levegőbe, amik még inkább késztettek a menekülésre.

   Többször előrebuktam, megbicsaklottak a térdeim, de nem álltam meg. A hangokból ítélve még mindig tartott a vérfürdő, én pedig lassan elértem az erdőt. A könnyek forrón áztatták az arcom, amikor nekirohantam az első fának, és majdnem lerogytam a tövébe, de nagy erőfeszítések árán talpon maradtam.

   Ekkor egy sötét alak tűnt fel a látóteremben. Ijedten kaptam oda a tekintetem: Chaff volt az, egy ijesztő, fogas pengéjű tőrrel a kezében. Úgy bámult rám, mint aki nem tudja, mit is kezdjen velem, én pedig összeszorítottam a szemeim, miközben a fába kapaszkodtam. Tedd már meg, gyerünk! Chaff azonban leengedte a karját.

-          Menekülj már! – vakkantotta felém, és eltűnt a sűrűben.

   Meglepetten bámultam utána a vastag könnyfátyol mögül, aztán a dzsungel felé löktem magam. Esetlen lépésekkel botorkáltam a sűrű növényzetben. A fejem már sokadszorra kemény fának koppant; annyira nem bírtam koncentrálni, hogy azt sem tudtam, hol vagyok.

   Kis idő múlva már sípolva kezdtem venni a levegőt, a torkom kiszáradt. Le kellett nyugodnom, a világ forgott velem.

Szinte észre sem vettem, amikor a lábaim megroskadtak, én pedig térdre rogytam. A karjaimmal támasztottam magam, és zihálva, kerek szemekkel bámultam a talajt.

   Az ujjaim a nedves földet markolták, ahogy megpróbáltam lenyugtatni magam. Szép emlékeket próbáltam az elmémbe erőltetni, olyanokat, amiket szívesen újra átélnék, és éreztem, hogy a légzésem lassulni kezd.

-          Ez az – suttogtam, a hangom még remegett. – Ez az Annie, ügyes vagy.

   Óvatosan emeltem fel a fejem. Furcsán hangtalan volt minden, csak a saját zihálásomat, és madarak rikoltozását érzékeltem. A testem tompán puffant, amikor a földre rogytam, és összegömbölyödtem.

   Eljöttem a Szarutól. Annak ellenére, hogy Finnick határozottan megmondta, mit tegyek, és még Noah is emlékeztetett rá. Vajon honnan tudta, mire utasított Finnick? A lényeg viszont az volt, hogy elszakadtam tőle. Egyedül maradtam, minden fegyver, étel és ital nélkül. Finnick most biztosan azt hiszi, meghaltam. Biztosan őrjöng, amiért ilyen hülye voltam. Vagy talán túl sem élte a vérfürdőt…? A gondolatra összeszorult a torkom.