25. rész

Sziasztok!
Itt vagyok, habár késve, de hát előfordul. Főleg úgy, hogy esténként örülök, ha az ágyamig el bírom vonszolni magam. A fejezetben lesz egy olyan rész, amit egy bizonyos szám ihletett - tök véletlenül bukkantam rá, de belehallgattam, és tudtam, hogy valahogy bele akarom szőni a hangulatot. Linkelem is majd oda :) Ölel titeket:
Flo

   Az ujjaim szinte teljesen összetapadtak a gyümölcs levétől, de még ez sem zavart. Nem laktam jól, de már nem is fájt a gyomrom az éhségtől. Viszonylag elégedetten követtem Johannát.

-          Nem úgy volt amúgy, hogy te Finnickkel leszel? – törte meg hirtelen a csöndet, miután a baltájával ingerülten kivágott egy indát az utunkból.

   Már majdnem kérdéssel válaszoltam (történetesen a ’Honnan tudod?’-dal), de inkább elhessegettem ezt a gondolatot. Mindenki csak ködösített mostanában, még Finn is. Miért pont Johanna lenne az, aki felvilágosít?

-          Elszakadtunk egymástól – mondtam inkább egyszerűen.

-          Ennyi eszed is csak neked lehet… - mormogta, figyelmen kívül hagyva a reakcióm, ami egy sötét pillantás volt.

-          Miért akarjuk megtalálni Wiresséket? – Meggyorsítottam a lépteim, hogy mellé kerüljek.

   Johannát meglepte a kérdésem, és egy pillanatig a távolba meredve habozott. Megrázta a fejét, és csak azután válaszolt, de nem is egészen a kérdésemre:

-          Miután megvannak, velük megyünk megkeresni Finnickéket.

-          Johanna, én nem ezt… Finnickék?

-          Jaj már! – csattant fel. – Komolyan gondolod, hogy egyedül van?

-          Én… - kezdtem, de inkább nem kezdtem el magyarázkodni. – És ha Wiressékkel van?

   Johanna nem válaszolt, csak egy ingerült morgást hallatott. Hangosan kifújtam a levegőt, és lelassítottam a lépteim. Ragacsos ujjaim a kés markolatára fonódtak, engem pedig újra megrohantak az emlékek. Még soha nem öltem embert. Talán én voltam az egyetlen győztes a Viadal történetében, aki nem gyilkolással nyert. Az áradat akkor elintézte helyettem, most viszont… Minden más volt. A gondolatra, hogy a kezem által meghalt valaki, legszívesebben leszúrtam volna magam. Az viszont már egy újabb gyilkosság a számlámon, így inkább arra koncentráltam, hogy minél előbb megtaláljuk Finnéket.

   Lehasaltam, hogy aztán a karjaim erőteljes mozdulataival behúzzam magam a gyökerek közé. Johanna elfintorodott. Miután kilihegtem magam, összehúzódtam, helyet hagyva neki, de továbbra is csak a vádliját láttam.

-          Johanna?

-          Nem is tudom. Nem akarom, hogy a nyakamba lihegjen valaki órákon keresztül odalenn!

-    Jó – csattantam fel. – Akkor kint maradsz, megoldod! – Azzal kinyújtóztattam a lábaim, és elégedetten felmordultam, mikor a zsibbadás elkezdett alábbhagyni.

   Johanna törökülésbe ereszkedett a búvóhely előtt, és idegesen pillantott körbe. Késő délután lehetett, esetleg kora este, a levegőben ciripelő rovarok hangja terjedt. Ártalmatlanok voltak, és észrevehetetlenek, a jelenlétük mégis olyan tisztán érezhető volt – na meg hallható is -, hogy beleborzongtam. Türelmetlen ciccegést hallattam.

-          Gyere már. Itt biztonságosabb.

   Keskeny arca fehéren villant fel a bejáratnál. Pár pillanatig méregetett, aztán felsóhajtott, és lelapult, hogy bekússzon mellém. Összehúztam magam, és zavartan tanulmányoztam a sűrű növényzetet magam mellett. Nem tudom miért, de nem csak azért nem akartam, hogy kinyírják, mert szükségem volt rá a túléléshez. Egyrészt segített nekem a kiképzésen, és most is. Másrészt tudtam, hogy Finnicknek nagyon fájna. Még ha néha meg is eszik a féltékenység miatta, el kell fogadnom, hogy Johanna fontos neki. Összeszorítottam az ajkaim, és arra gondoltam, hogy nincs okom semmi ilyesmire. Finn nem Johannának mondja, hogy szereti, nem ő aludt el a karjaiban az utóbbi három évben, nem mellette ébredt. És ez nem volt rossz érv.

   Amint Johanna elhelyezkedett, rögtön elhessegettem ezeket a gondolatokat. Hogy jutott ez egyáltalán az eszembe?

-          De kicseszett szűkös itt – szisszent fel, miközben felhúzta a térdeit. – Én nem tudok így aludni.

-          Hogy lettetek barátok? – bukott ki belőlem hirtelen.

   Johanna arca meglepetten fordult felém, és pár másodpercig csak értetlenül bámult rám. Aztán leesett neki, és önkéntelenül elmosolyodott, majd a tekintete kissé üres lett, mintha egy jó emléket akarna felidézni.

-          Finnickkel? – Bólintottam. – Miért érdekel?

-          Csak úgy. Látom, mennyire fontos vagy neki, az egyik vacsoránál pedig azt mondta, te vagy az egyik legjobb barátja.

-          Ezt mondta? – Még a félhomályban is észrevettem, hogy elpirult.

-          Aha… És úgy látom, ezzel te is így vagy – jegyeztem meg, alig észrevehető éllel a hangomban. Johanna vörös arca kis félelmet ébresztett bennem. – Mindegy, kíváncsi vagyok rá.

-          Elég vicces szitu volt – vigyorodott el. – Hatalmas parti volt, én meg még csak egy tapasztalatlan kis fruska. Talán olyan, mint most te, csak fiatalabb kiadásban. Szóval, volt ez a buli, ott volt mindenki, aki számított a Kapitóliumban, én meg csak ámultam, volt ott minden, amit el tudsz képzelni. Pia, kaja, táncosnők, satöbbi. Nem igazán ismertem senkit, szóval egyedül iszogattam össze-vissza, és nem vettem észre, hogy hol a határ, és egy idő után elkapott a rohadt hányinger. Teljesen beparázva rohangáltam a klotyót keresve, de a tömegben beleütköztem Finnickbe, és hát a lökéstől feljött egy kicsike… Tudod. A felsőjére. Tök megijedtem, de ő csak gyorsan megragadta a karom, és bevonszolt a legközelebbi mosdóba. Nos, amíg hánytam, fogta a hajam. – Itt felnevetett.

-          Hát – kezdtem elkerekedett szemmel. – Ez aztán az aranyos történet.

-          Elég fura, igen… De tényleg így ismerkedtünk meg. De ha már itt tartunk… Soha nem értettem, mi fogta meg benned. Mármint, te nagyon csendes vagy, és lefogadom, hogy még szűz.

-          Nem – vágtam rá, fülig elvörösödve. – Mármint, izé… Nem vagyok!

-          Mármint mi, csendes vagy szűz?

-          Mindkettő! Vagyis… Egyik sem… Mi van? – Gyorsan megráztam a fejem, és zavartan, röviden felvihogtam. – Francba!

-          Mi lenne, ha kimondanál valami csúnyábbat? – kezdte el húzni az agyam Johanna. – A ’francba’ olyan jó kislányos káromkodás.

   Az ajkamba haraptam, ahogy belegondoltam, mit is csinálunk, de el kellett mosolyodnom. Itt vagyunk a Nagy Mészárlás kellős közepén, és mégis képesek vagyunk ilyenekről beszélgetni. A mellkasomat jóleső melegség töltötte el, ahogy egyre inkább felengedtem Johanna mellett.

-          Nem vagyok annyira csendes, sőt. Csak bizalmatlan, de szerintem… szerintem ez kibaszottul érthető.

   Johanna elégedett mosolyt villantott felém, de a következő pillanatban gyomorkorgás törte meg a csendet. Az ő gyomráé. A tekintetünk találkozott, de aztán gyorsan megrázta a fejét, és az ölébe húzta a baltáját, hogy piszkálgathassa a nyelét.

-          Hogy sikerült pont neked becserkészned azt a férfit, akit az egész Kapitóliumnak nem?

-          Nem tudom, Johanna. Én nem akartam becserkészni. Na jó, az elején még nem – javítottam ki magam. – Nem úgy történt, ahogy gondolod.

-          Hát akkor hogy? – hajolt előre. – Valahogy csak elbűvölted… Csak nem bírom megérteni, hogy hogyan.

   Hangosan fújtam ki a levegőt. Ezen én is sokszor elgondolkodtam, hiszen nincs bennem semmi különleges, nem vagyok dögös, vagy kihívó, de még sziporkázó személyiséggel sem áldott meg a sors. Akkoriban ráadásul még elég beteg voltam, és labilis, de valahogy mégis megtörtént.

-          Én sem értem. Visszagondolva az akkori viselkedésemre, olyan lehettem, mint egy bolond rajongó. Kicsit… rátapadtam.

-          És ez bejött neki? – fintorodott el, aztán nyögve testhelyzetet változtatott. – Nem tudom mi vagy te, de hogy nem ember, az biztos. Hogy bírtad ki órákig egy ilyen helyen?

   Sóhajtva dőltem neki egy vastag gyökérnek, de nem válaszoltam Johannának. A búvóhelyünkön talán még fülledtebb levegő uralkodott, mint a szabadban, és az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy ketten használtuk az oxigént. Időközben egyre csendesebb és csendesebb lett a dzsungel. Már megfigyeltem, hogy nappal szinte egy pisszenést sem hallani az állatok felől, éjjel azonban szörnyen ijesztő az egész. Mindenfelől rikácsolás, morgás, kaparászás hallatszik, ahogy életre kel az esőerdő.

   Némán fürkésztem Johanna arcát. Hosszúkás, és keskeny formájú volt, benne két szürkésbarna szem ült, sötét, sűrű szempillákkal. Elgondolkodtam, hogy vajon az én szempilláim szépnek számítanak-e, és hogy vannak-e ilyen sötétek. Arra tippeltem, hogy színben hasonlíthatnak Johannáéra, ugyanis mindkettőnk haja a barna egyik sötétebb árnyalatát képviselte. Finnick szempillái nem feketék, hanem inkább barnásak voltak, bár a napfény kölcsönzött nekik egy leheletnyi arany beütést.

   Finnick gondolatára erősen összeszorult valami a mellkasomban. Azt akartam, hogy most itt legyen, és szélesen vigyorogjon rám, hogy az arcán elmélyülhessenek a gödröcskéi. Önkéntelenül is megmosolyogtam a gondolatot, az állandó lelkes csillogást a szemeiben.

 Birdy - Learn Me Right

-          Sárkánylány, ne nyafogj már annyit!

   Finn keresztbe tette a lábait a fotelben, és vigyorogva nézett rám, meg a húgomra. Aida keresztbe fonta a karjait, és szemforgatva fordult felé.

-          Sárkányatya, ne oktass ki állandóan! Attól még, hogy a nővérem pasija…

-          Hé! – szakítottam félbe, és bekanyarítottam az utolsó szabad hajtincsét a fonatba. – Így nem marad erőtök táncolni!

   Aida türelmetlen horkantást hallatott, és kihúzta magát, hogy végleg befejezhessem a frizuráját. Ma volt a Halászünnep első napja a Negyedik Körzetben, és közelgett az este, vagyis a táncmulatság ideje. Ez az egész szörnyen jó hangulatban szokott zajlani. Habár a nagy tömegben alig kapni levegőt, és az egymásnak lökődő, táncoló emberek elég könnyen maguk közé préselnek, talán ez az az időszak, amikor a Körzet emberei igazán jól érezhetik magukat.

-          Kész vagytok, hercegnőim? – Finnick türelmetlenül toporogni kezdett a lábával, a térde folyamatosan járt fel-alá.

-          Akkor most ki nyafog, Sárkányatya? – vágott vissza Aida, és megölelt. – Köszi a hajam, Annie.

   Ez a Sárkánylány- Sárkányatya dolog nem eredt olyan régről. Finnick egyszer fiatalkorú házisárkány növendéknek nevezte a húgom, mire egy jó nagy vita robbant ki közöttük, amit azzal simítottak el, hogy egymásra aggatták ezeket a beceneveket. Amikor hármasban voltunk, Finn úgy bánt Aidával, mintha az ő húga is lenne. Persze, ha a családom más tagja is jelen volt, ez nem volt jellemző, de az okára sosem tudtam rájönni.

-          Gyertek, még elkeveredik valaki! – Finnick erősen fogta a kezem, ahogy maga után vont minket a tömegben. Hátrapillantottam Aidára, aki elbűvölt tekintettel tekergett, hogy mindent lásson.

   Emberek ütköztek nekünk a forgatagban, egymáshoz préselve minket. Jókedvű nevetés, heves, de barátságos vitázás, és viccelődés hallatszott mindenhonnan. Finn a tömeg szélére húzott minket, majd felnevetett, amikor megpillantotta Robart, és a Királynő legénységét egy asztalnál.

-          Mindjárt kezdődik! – próbálta túlkiabálni az erős háttérzajokat Robar.

-          Ki gondolta volna… - Finn előreengedett minket, hogy le tudjunk ülni, aztán feltelepedett az asztallapra. – Hova tudnánk téged lepasszolni, Sárkánylány?

   Aida grimaszt vágott, én meg végignéztem a többieken. Itt volt Jet, a nagyhangú tengerész, aki az ilyen alkalmakkor mindig leitta magát; Archer, az ő tizenöt éves fia, aki a korához képest már nagyon ügyes halász volt. Emellett még Kellan, akit csendes fickónak ismertem meg, de ijesztő termete, és izmai valahogy mindig elfeledtették ezt az emberekkel. Aztán Colt, akinek a haja olyan vörösen világított, mint a tűz, az arcát pedig elborították a szeplők. Ő volt a csapat mókamestere, állandóan poénokat szurkált a beszélgetésekbe. Végül pedig a velem egyidős Jamett, akinek az arcán mindig ott volt az a nyugodt, rejtélyes mosoly, fekete haja pedig a vállát verdeste.

-          Én átvállalom. – Archer karba fonta a karjait, úgy méregette Aidát, aztán elmosolyodott. – Persze, ha neked jó.

   A húgom egy pillanatra csak elkerekedett szemekkel bámult Archerre, mire megcsíptem a karját, hogy felébredjen. Heves bólogatások közepette helyeselt, és Archer már vezette is befelé a tömegbe.

-          Vigyázok rá! – ígérte, bár nem tudom, hogy Finnhez, vagy hozzám intézte-e. Ekkor hirtelen a zenekar tagjai – akik egyébként teljesen ugyanúgy néztek ki, mint az átlagos Negyedik Körzetbeliek -, felálltak a színpadra, és köszöntöttek mindenkit.

   Finnick kihívó, sugárzó vigyorral nyújtotta felém a karját, hogy aztán bevezessen az emberek közé. A kezébe kapaszkodtam, ahogy maga után vont, és próbáltam minél kevesebb embernek nekipréselődni, ami nem volt könnyű feladat.

   A zene ekkor felharsant, a tömeg pedig kezdett egy kicsit szellősebbé válni, „szétfolyni”. Finnick pedig derékon kapott, és hirtelen magával kapott a boldogságtól megrészegült áradat. A párok ugráltak, pörögtek, én pedig felkacagtam, ahogy felfogtam, mit is művelünk.

   A ritmus a fülembe égett, a lábak dobogása, a boldogság, az a lázas melegség… Az izzadság a halántékomhoz tapasztotta a pihéket, a levegő felforrósodott. A szoknyám pörgött, Finn pedig felkapott, és úgy forgatott meg. Felkacagtam, és szorosan öleltem, miközben letett, de még így is folytattuk, én pedig úgy éreztem, soha nem voltam még boldogabb.