23. rész

   A kezeim türelmetlenül söpörték el az erős, sűrű növényzetet az utamból. Eldöntöttem, hogy búvóhelyet keresek, és ott gondolom ki a továbbiakat.

   A kezdetekhez képest elég jól sikerült lenyugtatnom magam. Most megpróbáltam kiüríteni a fejem, és csak az útra koncentrálni. Tudtam, hogyha bárkivel összefutok, végem van, akkora szerencsém meg nem lehet, hogy pont Finnickkel. Johanna sem lenne rossz, de nem voltam benne biztos, hogy ha a barátom nélkül van, megkímél.

   Egy ismeretlen növényekből álló, viszont nagyon sűrű, és nehezen áthatolható bozótos mellett döntöttem. Lehasaltam, és halkan nyöszörögve bekúsztam a vastag gyökerek közé. A bozót belsejében szokatlanul sok hely akadt; szűkösen bár, de fel tudtam ülni.

   A karjaimat a vádlijaim köré fontam, az államat pedig a térdeimre támasztottam. Eszembe jutott Chaff. Ha ő nem enged el, akkor meghalok. Miért nem ölt meg? Miért nem vágta belém a tőrt? Ez teljesen logikátlannak tűnt: mé

g csak nem is beszéltünk sohasem. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot, és inkább másfelé tereltem az elmém. Lehunytam a szemem, és kizártam a dzsungel természetes zajait. A torkom kapart a szomjúságtól, a levegőt pedig sípolva vettem, de ezzel sem foglalkoztam.

   Finnicket képzeltem magam mellé. A hely nagyon szűk volt, de ezt nem is bántam volna. Szinte éreztem a leheletét a nyakamon, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Valahol ő is itt volt az Arénában, nem halt meg. Éreztem.

   Finnick felugrott, aztán belekapaszkodott a pálma törzsébe, és lekapott egy kókuszdiót. Elnevettem magam, Mags pedig az árnyékban ücsörögve kuncogott.

-          Mi olyan vicces, hölgyeim? – Az arcán elterült a szokásos boldog vigyor, és meglendítette a karját, hogy a kezemre célozzon, aztán odahajítsa a kókuszdiót.

-          Gyűjtsd csak őket – telepedtem le Mags mellé, miközben az ujjaim között forgattam a barna, szőrös termést.

-          Segíts egy kicsit!

-          Hogy, emeljelek fel? – Azért felálltam, és a kezeimet hátul összekulcsolva odamentem mellé.

-          Inkább fordítva – fintorodott el. – Én kicsit nagy falat vagyok neked.

   Megadóan emeltem fel a kezeim, és miután Finnick lehajolt, hátulról felmásztam a hátán, hogy aztán a nyakába üljek.

-          Kész?

-          Kész! – kiáltott fel helyettem Mags, mire Finn felemelkedett.

   A karjaim kinyúltak, és leszakítottam egy újabb kókuszt. Mags irányába hajítottam, a másik mellé. Finnick a másik irányba fordult, hogy leemelhessek még egyet.

-          Ma ünnepelünk! – kiáltott fel. – Jó, hogy a mi Magsünk fái ilyen jól teremnek. - Azzal egy szeretetteljes mosolyt küldött az idős asszony felé. – Van még, Anns?

-          Ott, még… - nyúltam ki, és leszakítottam.

   Mags eközben azon ügyködött, hogy megtörje a kókuszdiók kemény héját, ütemes kopácsolást hallatva. Felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy hátulról átölelhessem Finn nyakát. Ő elkapta a kezem, és a szájához emelte, mire felkuncogtam.

   A szemeim felpattantak a hirtelen reccsenésre. Összerándultam a fájdalomtól, ami a gerincembe hasított, mikor megmozdultam. Fogalmam sem volt mikor aludtam el, és mióta nem voltam magamnál, de nem is ez volt a lényeg. Léptek közeledtek, én pedig megdermedtem, az éles szúrás ellenére is. Többen voltak, és egyenesen a búvóhelyem felé tartottak.

   Óvatosan kinyújtottam a nyakam, és csak ekkor vettem észre, hogy már kezd félhomály uralkodni a dzsungelben. Négy, ha jól láttam, női láb lépkedett el a búvóhelyem mellett.

-          Mit meg nem adnék egy kis cuccért… - lehelte az egyikük.

-          Elhiszem – vágta rá élesen a másik. – Nem tudsz másra gondolni a morflingon kívül, Sara?

-          Néha megesik, de nem túl gyakran.

   Sara. Ő a morflingfüggő, a Hatodikból. A másik hangot is felismertem: Cecelia. Nagyot nyeltem. Miközben elmentek a bozótom előtt, nem láttam a kezükben fegyvert. Persze simán megfojthatnának, ha előbújnék, de talán gyorsabban futok, mint ők. És ha van náluk víz, vagy étel, megérne egy próbát. Szinte varázsütésre mordult fel a gyomrom, és meglepődtem, hogy hogy nem vettem eddig észre a mardosó éhséget.

-          Trey persze otthagyta a fogát a vérfürdőben… Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, de ez a barom nem hallgatott rám.

-          Igen, láttam. Inkább nem részletezem, hogy trancsírozták szét a többiek.

   Sara horkantást hallatott, én pedig megmozdultam, hogy felálljak, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Ám késő volt: éles fájdalom hasított a koponyámba, ahogy nekikoppant a kemény fatörzsnek, mire önkéntelenül is felkiáltottam. A pánik szinte erősebben nyilallt a testembe, mint amennyire a fejem sajgott. Ledermedtem, a szemeim tágra nyíltak, a lélegzetem elakadt. Úgy éreztem, hogy hirtelen még a szívem is kihagyott egy ütemet. A két nő pedig megtorpant.

-          Van ott valaki? – Cecelia hangja bizonytalanul csengett.

   Nem válaszoltam, de a világ lassan forogni kezdett velem. A testem minden egyes porcikája üvöltött, hogy meneküljek, a tüdőm már elszorult, mert nem vettem levegőt. Most végem, gondoltam, tudtam, hogy innen már nem szabadulhatok. Léptek hallatszottak, aztán az egyik beesett, sápadt arc olyan hirtelen tűnt fel a nyílásnál, hogy felsikítottam, és hátraborultam. A fájdalommal nem törődve nyomultam a búvóhelyem távolabbi falának, de persze késő volt. Sara mellé Cecelia guggolt le, a tekintete szigorúan függött rajtam.

-          Kifelé! – kiáltotta nyersen, és megragadta a bejáratnál tekeredő gyökereket, hogy aztán feszegetni kezdje.

   Heves mozdulattal ráztam meg a fejem. Nem, nem mászhatok ki egyenesen a karjaik közé. Válaszolni akartam valamit, valami frappánsat, vagy egy dolgot, ami kimenthet, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Viszont nem voltam hajlandó megmoccanni. A gyökerek egyre csak reccsentek, amikor Sara is elkezdte roppantani őket, de Cecelia hirtelen leállította. Megkereste a szemeim, és határozottan megtartotta a tekintetem.

-          Figyelj rám! Nem fogunk bántani.

   Tátva maradt a szám. Mi az, hogy nem bántanak? Ez nem volt elég, akár hazudhattak is. Újra megráztam a fejem. Sara idegesen fújt egyet, és felemelte a kezeit.

-          Nincs nálunk fegyver! – Nem tudtam mit tegyek, de nem találtam más megoldást, mint hogy megbízzam bennük.

   Amikor előbújtam a bozót alól, a két nő úgy bámult rám, mintha nőtt volna még egy fejem. Feltűnően reszkettem, a szemeim pedig még mindig akkorák lehettek, mint két tányér. Sietve elhátráltam, és ziháló mellkassal meredtem rájuk.

-          Hát ez a lány tényleg bolond – jegyezte meg Sara, miközben tüzetesen végigmért.

-          Kérlek… Én csak… Segítséget… - hebegtem, és hátráltam pár lépést.

-          Segítséget?

-          Megadjuk – vágta rá Cecelia. – Mi kellene? Siess, nem időzhetünk itt sokáig!

   Meglepetten bámultam rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen menni fog. Mi történt a kiválasztottakkal? Hol a gyilkos ösztön, a győzni akarás? Először Chaff, most meg ők?

-          Nincs nálad véletlenül egy kis morfling? – dohogott türelmetlenül Sara. Talán ezzel helyettesítette a ’Siess már’-t.

-          Víz… Vízre és élelemre van szükségem. Csak egy kevésre, hogy átvészeljem ezt a napot.

-          Neked nem Finnickkel kéne lenned? – kérdezte hirtelen Cecelia.

-          Hatalmas szerencséd van, Annie Cresta… - csóválta meg a fejét Sara. – Mi lett volna veled, ha valaki más jön erre?  

-          Lehet, hogy csak szerencsém volt – csattantam fel. – De én is nyújthatok segítséget!

-          Igen? – Sara szemöldöke a homloka közepére szaladt. – Te?

-          Ha megtaláljuk Finnicket, mellette biztonságban leszünk! Fegyverei vannak, és szövetségesei! – ziháltam.

-          És tudod, hol van? – kérdezte hitetlenkedve Cecelia.

-           Nem, de ha nem kapok segítséget, nem is tudom megtalálni!

-          Nem csatlakozunk hozzád – szögezte le Sara. – Viszont vizünk van.

   Azzal lekapta a hátáról a zsákot, kivett belőle egy kulacsot, és felém hajította. – Három korty!

   Bólintottam, és óvatosan a számhoz emeltem. Lehet, hogy tényleg naiv vagyok, de az most megmentette az életem. Iszom egy keveset, aztán el is tűntem. Eszembe jutott, mi lenne, ha elhúznék a kulaccsal, de ezt inkább elhessegettem. Az elveim ellen szólt volna.

   A víztől olyan gyönyörű érzés töltött el, hogy felsóhajtottam.

-          Köszönöm – suttogtam, és visszahajítottam Sarának.

-          Most viszont megyünk – mondta Cecelia, és már meg is indult előre, amikor hirtelen felkiáltott.

   Tántorogva fordult meg, a hasából pedig egy kés nyele állt ki.

   A sűrűből a férfi csörtetett elő a Kilencedikből. Még mielőtt a késéért rohanhatott volna, Sara nagyot taszított rajtam.

-          Fuss! – förmedt rám. – Vidd ezt, és fuss! – Hozzám vágta a kulacsot, azzal eltűnt a sűrűben.

   Eltartott egy ideig, amíg felfogtam a helyzetet. A férfi Cecelia teste fölött állt, és kirántotta belőle a kést, majd egyenesen a szemembe nézett.

   Felsikoltottam, és sarkon fordulva rohanni kezdtem. A kés surrogással kísérve szelte át mellettem a levegőt, és beleállt a fába. Kés. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de a testem az eltalált fatörzs felé lendült. Tudtam, hogy a férfi követ, de csak azért is nekifeszültem a markolatnak, és rángatni kezdtem. Már hallottam a közeledő lépteket, ahogy próbál átverekedni a sűrű növényzeten, én pedig egyre kétségbeesettebben igyekeztem megszerezni a kést.

-          Álmodban! – ordított rám, és a következő pillanatban már mögöttem volt, megpróbálva elráncigálni a fától.

   Sikítozni kezdtem, de leginkább az erőfeszítés miatt. A markolatba kapaszkodtam miközben az alacsony férfi egyre türelmetlenebbül próbált elrángatni a fától, és küszködtem, hogy ki tudjam rántani a törzsből a kést.

   A penge végül elengedte a fát, én pedig hátrabuckáztam, rá az ellenségemre. Most már el tudott onnan rángatni, és leszorított a földre. A térdével szegezett a talajhoz, miközben megpróbálta kifeszíteni a fegyvert a kezemből, de nem adtam magam ilyen könnyen.

   Ő maga nem volt túl izmos, én pedig olyan erővel dobáltam magam alatta, hogy a szorítása gyorsan enyhült. Aztán hirtelen eszembe jutott Johanna, ahogy a kiképzésen ugyanígy tornyosult fölém. Összeszorítottam a szemem, és felüvöltöttem az erőfeszítéstől, amikor a medencémmel erőset taszítottam rajta.

   A hirtelen mozdulattól meglepve tántorodott meg, én pedig felugrottam, és hátratántorodtam, nekiesve egy fának.

-          Most véged – szűrte dühösen a fogai között és nekem rontott. Felkiáltottam, és reflexből döftem…

   A férfi szemei fennakadtak a fájdalomtól, mielőtt nagyot nyögve hátrabukdácsolt. A mellkasom riadtan ugrált, az ujjaim pedig elengedték a kést, ami a földre hullott, véres nyomokat hagyva. Reszketve nyúltam a fegyverért, és a vért köpő, hörgő férfi fölé hajoltam.

-          Nem akartam – suttogtam remegő hangon. – Én… Nem vagyok gyilkos…

   Könnyek buggyantak elő a szememből, és végigcsorogtak az arcomon. Eközben ő még egy utolsót hörgött, aztán végleg elüvegesedett a tekintete. Zokogni kezdtem, és a saját, véres kezemet bámultam a könnyfátyolon át.

   Csak pár perc múlva vettem észre magam. Felálltam, és reszkető ujjakkal nekiindultam az erdőnek. Miközben menekültem, elvesztettem a kulacsot, így most csak a kést szorítottam. Embert öltem. A saját kezemmel. A gondolat olyan fájdalmat okozott, hogy nagy erőfeszítésbe került nem üvöltöznöm.

   Kis idő múlva megtámaszkodtam az egyik fában, és majdnem elhánytam magam. Az Aréna már teljes sötétségbe borult, és ekkor megszólalt a himnusz. Rettegés tört rám hirtelen, ahogy felmerült bennem Finnick halálának lehetősége, és csak habozva mertem fölpillantani az égre.