24. rész

Sziasztok!
Remélem mindenki sikeresen visszarázódott a régi rendbe így a második hét végére, nekem eddig egész jól telt.:) Ez a mostani fejezet azért maradt emlékezetes a számomra, mert elég különös helyen írtam meg... Hazafelé a nyaralásról, kocsiban. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
UPDATE Közben itt a történet - kicsit későn jött - előzetese, amit szintén Lalától kaptam. Komolyan, már többet foglalkozik a bloggommal, mint a sajátjával. Köszönök neki mindent <3

    Nem halt meg.

   Megkönnyebbülten rogytam le a fa tövébe, hogy kifújjam magam. Még nem igazán fogtam fel, ami velem történt, de tudtam, hogy eljön majd az ideje. Most heves mozdulatokkal dörzsöltem a kezem valamiféle puha mohába, de a vérfoltok makacsul ottmaradtak. Lemondó, szomorú sóhajjal vetettem a fejem a fának.

   Habár az a pár korty víz használt valamit, már megint kezdtem szomjas lenni, éhes meg még inkább. Soha nem kellett éheznem, mindig volt valami az asztalon, szóval ehhez nem voltam hozzászokva.

   Tíz perccel később indultam meg. Tudtam, hogy a Hivatásosok hajtóvadászatot indíthattak ellenünk az éjjel, ezért igyekeztem meghúzni magam. Hosszú, éles szélű fűvel borított részen haladtam keresztül, ami beborított majdnem a mellkasomig. Szórakozottan kezdtem tépkedni az erős szálakat, majd letelepedtem, és fonni kezdtem.

   Az ujjaim szorgosan mozogtak, fűztek, és ez a mozdulatsor valahogy elterelte a figyelmemet a körülöttem zajló dolgokról. Egyébként sem találkoztam össze senkivel, és elégedetten mustráltam, hogy egész nyugodt vagyok. Matracot kezdtem fonni, aprólékos, gondos mozdulatokkal, és megint arra gondoltam, milyen lenne, ha itt lenne Finn. Vigasztalna? Vagy inkább elfordulna tőlem, hogy ő nem gyilkosnak ismert meg? Persze tudtam, hogy ez hülyeség, de attól még ott motoszkált örökké paranoiás elmémben.  

   Hangosan kifújtam a levegőt. Az Aréna egész kicsinek tűnt az elején, talán megkereshetném. Csak arra azért elég nagy az esély, hogy ellenséget találok meg helyette. És ki tudja, lehet, hogy ő is pont utánam kutat. Új érzés kezdett el belülről szorongatni: remény.

   A nap fénye halványan kezdett derengeni a horizonton. Nyögve emelkedtem fel a kemény földről, a matrackezdeménnyel a karjaimban. A szemhéjaim összeragadtak, egy párszor meresztgetnem kellett a szemeim, hogy teljesen felébredjek. A gyomrom abban a pillanatban kordult meg, de olyan hangosan, és fájón, hogy eldöntöttem, ma elindulok élelmet keresni.

   Erőtlenül húztam fel magam, egyik kezemben a késsel, a másikkal pedig a fába kapaszkodtam. Az előző éjszaka emlékei olyan hirtelen törtek rám, hogy el sem tudtam indulni. Annyi minden történt, annyi mindent átéltem, hogy meg kellett állnom egy pillanatra. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat. Bekerültem az Arénába. Láttam Finnicket gyilkolni. Nem hallgattam rá, ezért elszakadtunk egymástól. Chaff megölhetett volna, de életben hagyott. Segítséget kértem Ceceliától és Sarától, akik meg is adták, de a következő pillanatban rajtunk ütöttek, és Cecelia meghalt. Sara eltűnt, de az utolsó pillanatban még hozzám vágta a vizeskulacsot, amit elvesztettem. Az ellenség utánam jött, de megszereztem a kését, és megöltem. Megöltem.

   Hirtelen nem éreztem jobbnak magamat azoknál az embereknél, akiket évek óta megvetettem, a könyörtelen gyilkosoknál a Viadalokon. Be kellett ismernem, hogy Finnick is közéjük tartozott. És én is.

   A kezemet korgó gyomromra szorítva indultam meg a sűrű növényzetben. Gyengének, és fáradtnak éreztem magam, a torkom olyan volt, mint egy smirgli, de tudtam, hogy nem szabad megállnom.

   A fákon különös állatok éltek: színes tollú madarak, az ágakon kúszó patkányszerű lények, és kis kolibrik, amiknek feltűnően élesnek tűnt a csőrük. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni; mégis mit gondoltam? Nem is tudok vadászni!

   A nap egyre magasabban állt, de a dzsungelben így is csak félhomály uralkodott: a fény csak úgy tudott áttörni a levelek között, mint egy sűrű szitán. A kis vékony sugarak szinte vonzották a tekintetem, olyanok voltak, mint az aranyszálak, amiket a megnyitón viseltünk. A szemem követte az irányukat, de akkor hirtelen másfelé kaptam a pillantásom.

   Elkerekedett a szemem, ahogy megláttam őket. A szám boldogan maradt tátva, ahogy elámulva feléjük vettem az irányt. Hatalmas, élénk szirmú virágok voltak, húsos levelekkel. Az egyik türkizkékben, egy másik ciklámenben virított, a betörő napsugaracskák pedig arany pöttyökkel festették meg őket. Szinte éreztem a belsőmben feltörekvő vágyat, hogy hozzájuk érhessek, olyan gyönyörűek voltak. Óvatos léptekkel vettem feléjük az irányt, és meglepetten vettem észre, hogy egyre több és több bújik elő a földből, vagy az aljnövényzetből, de még a fák törzseiből is. Felkiáltottam, és odanyúltam az egyik narancssárga színűhöz, hogy végigsimíthassam, amikor az hirtelen összerándult. Hátrahőköltem, de még mindig éreztem a késztetést, hogy visszategyem a kezem. Nem bírtam ellenállni, mire a szirmok újra összehúzódtak, és amikor megint kinyíltak, narancs por lövellt ki közülük.

   Halk pukkanás ütötte meg a fülemet minden irányból, én pedig meghökkenve kapkodtam a fejem. A virágok sorban kezdték el köpködni a színes port, ami teljesen beterítette a fákat, a földet. Köhögni kezdtem, ahogy a szemcsék a számba kerültek, a következő pillanatban pedig megtántorodtam.

   Az édes, gyönyörű illat, amit a növények kibocsátottak eltűnt; de a helyére nem jött semmi. Eltűntek a szagok. Az orromhoz kaptam, és kétségbeesetten próbáltam kijutni a virágok erdejéből, de ekkor pontok kezdtek ugrálni a szemem előtt, majd lassan sötétülni kezdett minden. Felsikoltottam, amikor minden világ kiveszett a szememből, és csak a nagy semmit láttam. Egyenesen nekirohantam egy fának, de nem érzékeltem érdes, nyirkos felületet, csak fájdalmat. Vakon tapogatóztam a sűrű esőerdőben, miközben a folyamatos pukkanások kezdtek elhalni. Viszont azzal együtt minden más is.

   Rémült hang tört fel a torkomból, de én már nem hallottam. A fülem nem érzékelt semmit. Hasra vágódtam, de a tárgyak, amiknek a testem puffant, mintha összemosódtak volna. Nem éreztem a tapintásukat, a formájukat, csak a fájdalom jelezte, hogy rájuk estem. Kétségbeesetten kúsztam előre, de az ujjaim mintha a semmit markolászták volna a föld helyett. Éreztem, hogy hangosan lihegek, de nem hallottam semmit, a szemeim pedig nem tudták, merre fókuszáljanak, mert csak sötétséget láttak. Zokogni kezdtem, de csak a vállam rázkódásából, és a szemem nedvességéből tudtam rájönni, mert az arcbőröm nem érzékelte a könnyeket.

   A testem reszketni kezdett, én pedig megpróbáltam belemarkolni a földbe, de olyan volt, mintha üres lenne a tenyerem. Gyorsan a számhoz irányítottam a kezem, és beletömtem a markom vélt tartalmát. Ízlelni próbáltam, reménykedtem, hogy kesernyés, hánytató ízt fogok érezni, de nem. Mintha semmit sem vettem volna a számba. Újra felzokogtam, és összerándult a testem.

   A virágpor elvette az összes érzékem.

   Fogalmam sincs, mennyi ideig fekhettem ott egy helyben, de életem egyik legborzalmasabb élménye volt. Az egész testem mintha szétzsibbadt volna, az érzékszerveim semmi ingert nem vettem fel. Tekeregtem, rángatóztam a pániktól, és akkor, abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak halott lennék. Aztán feladtam, csak hevertem mozdulatlanul, és imádkoztam, hogy senki se találjon rám.

  

   Magamban számoltam. A másodperceket, a perceket, és rettegtem, hogy örökre elvesztettem az érzékeim. De körülbelül háromnegyed óra múlva egy halk, szinte alig hallható hang ütötte meg a fülem. Vakon kaptam fel a fejem. Hang? Hallottam valamit! Hirtelen el is felejtettem megijedni, és elgondolkodni a forrásán, csak reménykedve hanyatt fordultam, és vártam. Olyasféle megkönnyebbült gyönyörűség töltött el, amikor a kezemmel ki tudtam tapintani a göcsörtös gyökeret, ami mellett feküdtem, hogy felkiáltottam örömömben.

   Egy darabig nem mertem kinyitni a szemem. Talán féltem, hogy mégsem fogok látni, és csalódnom kell, vagy a hirtelen fényáradattól tartottam. Amikor már a föld keserű, pocsék íze is megjelent a számban, végre összeszedtem a bátorságom.

   Azonban amint felnyíltak a szemhéjaim, felsikoltottam, mire egy kéz nyomódott durván a számra.

-          Ne visítozz már! Fogd be!

   A testem azonnal rángatózni kezdett, mire az idegen rám ugrott, és az egész testsúlyával szegezett a földnek. Zihálni kezdtem, és rémülten próbáltam kiszabadulni. Ekkor egy éles pofon csattant az arcomon, égő helyet hagyva maga után.

-          Kussolj! Nem érted? Én vagyok az, Johanna!

   A szemeim tágra nyíltak, ahogy felismertem a fölém tornyosuló alakot. A tenyere lassan lesiklott a számról, én pedig felkiáltottam meglepetésemben. Aztán elszorult a torkom – valószínűleg a földtől -, mire öklendezni kezdtem, az epe fojtogatóan marta a torkom. Csak fél perc múlva bírtam abbahagyni, és akkor üveges tekintettel néztem fel a lányra.  

-          Johanna? – ziháltam. – Hogy kerülsz ide?

-          Lenyugodtál? – kérdezte türelmetlenül, és csak a bólintásomra szállt le rólam. – Reménykedj, hogy a bőgéseddel nem vonzottad ide Brutusékat. Nem csodálkoznék.

-          Mióta vagy itt? – pihegtem, miközben ülőhelyzetbe erőltettem magam.

-          Egy ideje. A sikítozásodat követtem. Mi történt?

-          Hát nem láttad? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Hogyhogy most nem…

   Körbepillantottam: a virágok mind egy szálig eltűntek. Még csak a színes por sem maradt meg utánuk.

-          Mi az? – vonta fel a szemöldökét Johanna.

-          Virágok voltak itt. – A halántékom lüktetni kezdett, mire odakaptam. – Gyönyörűek voltak.

   Ezután elmeséltem Johannának az egészet, ő pedig elgondolkodva hallgatott.

-          Van valami gyanús ebben az Arénában. Engem majdnem elmosott egy óriáshullám, még szerencse, hogy gyors futó vagyok.

-          Johanna… Nem láttál itt egy kést? Elvesztettem, amikor…

-          Kés? Honnan a francból szereztél te kést?

-          Majd elmondom, ha kicsit összeszedtem magam – sütöttem le a szemem. – Nem szívesen beszélek róla.

-          Istenem… - dohogott Johanna. – Rendben. Nesze, egyél!

   Azzal egy furcsa kinézetű gyümölcsöt nyújtott felém. A számban azonnal összefutott a nyál, a kezeim pedig mohón nyúltak érte, de az utolsó pillanatban ledermedtem.

-          Ehető? – kérdeztem bizonytalan hangon.

-          Hát persze – csattant fel. – Már kipróbáltam, szerinted megetetném veled a mérgező gyümölcsöt? Zabáld be gyorsan, mert tovább kell mennünk. Bármelyik pillanatban rajtunk üthetnek. Addig viszont megkeresem a késed.

   A számhoz emeltem az ételt, és amikor beleharaptam, felsóhajtottam. Egyre bővült az emberek listája, akik csak úgy segítettek nekem. Kezdtem végképp elveszteni a fonalat.

-          Mi a terved? – kérdeztem hirtelen.

   Johanna elégedett arckifejezéssel mutatta felém a megtalált kést, majd méltatlankodva kifújta a levegőt.

-          Megkeressük Gyogyóst és Feszkóst.