26. rész

   Johanna leguggolt, és ingerülten intett nekem is, hogy kövessem. A magas, éles szélű fű most teljesen eltakart minket, az ujjaim görcsösen szorultak a késem markolatára, és éreztem, ahogy a félelem hidegen markol a belsőmbe. Tanácstalanul pillantottam oldalra, Johannára. Ő mintha már ugrásra készen állt volna; a testhelyzete arról árulkodott, hogy legszívesebben kirontana a búvóhelyünkről, a baltája már csapásra készen meredezett a fák lombjai felé.

-          Mi a baj, Johanna? – suttogtam, de olyan halkan, hogy én magam is alig hallottam.

   Nem válaszolt, továbbra is feszülten figyelt. A halántékán egy apró, csillogó izzadságcsepp csordult le, az ajkait egy vékony vonallá préselte össze. Aztán hirtelen kifújta a levegőt, és úgy dőlt hanyatt, mint egy zsák.

-          Johanna? – Azonnal mellette termettem, és önkéntelenül elkaptam a kezét – amit rögtön ki is tépett az ujjaim közül.

-          Kezdek paranoiás lenni – jelentette ki, félig nyitott szemhéjakkal. – Nem volt ott semmi. Te meg ne pátyolgass, nincs rád szükségem!

   Nem tehetek róla, de az utólag odavetett mondata szörnyen rosszul esett. Elhátráltam, és éreztem, hogy látszik az arcomon is. Talán düh, talán sértettség… Egy dolog, amit azonban Johanna teljesen figyelmen kívül hagyott.  Mindenesetre ez az érzés olyan sebesen és hirtelen elszállt, mint ahogy jött, mert hirtelen én is lehuppantam, és eldőltem.

   Legszívesebben itt és most feladtam volna az egészet. Mégis mennyi az esélye annak, hogy megtaláljuk a Hármasokat, utána pedig Finnéket? Ki bírunk tartani addig? Nincs vizünk, az élelmet nehéz megszerezni, és nagyon kevesen vagyunk. Mégis mennyi esélyünk lenne, ha egyszer csak összefutnánk a Hivatásosokkal?

   A párás, sűrű levegőtől még nyugalmi állapotban is úgy pihegtem, mintha kilométereket rohantam volna. Dőlt rólam az izzadság, a kezeslábasom pedig a testemre tapadt, de egyáltalán nem kellemesen.

-          Talán Finnickék elfoglalták a Bőségszarut – szólalt meg hirtelen.

-          Gondolod? – motyogtam vissza.

   Johanna bólintott, de anélkül, hogy rám nézett volna. Ehelyett a fák koronáit bámulta, amik sűrű, méregzöld hálóként takarták el az eget.

-          Akkor menjünk. A Szaruhoz.

   Elfordítottam a fejem, a tekintetem összetalálkozott Johannáéval. És akkor hirtelen megtaláltam valamit, amit még soha, és amit a szívem mélyén mindig is látni akartam a szemében. Bajtársiasság.

   Az adrenalin hirtelen hullámokban lövellt szét a testemben, keveredve az izgalmammal, és a félelmemmel. A néma dzsungel vizenyős, nedves talaján már kezdett látszani a homok, és innen már tudtam, hogy közel járunk. Szinte meztelennek éreztem magam az egy szál nyamvadt késemmel, de meg kellett próbálnunk, körül kellett néznünk.

   Johanna megállt egy pillanatra, amikor az erdő észrevehetően ritkulni kezdett, mutatva, hogy közeledünk a parthoz. A válla fölött pillantott rám, majd intett a fejével.

-          Ne te legyél hátul – mondta halkan, de aztán gyorsan indult is tovább.

   A nap fénye már elölről tört be a magas, karcsú fatörzsek között, sárga foltokat festve az indákkal beszőtt talajra. A víz morajlása felváltotta a nyomasztó csendet, és akkor hirtelen Johanna újra megtorpant, majd beoldalazott két sűrű, egymást súroló páfrány közé.

-          Gyere – suttogta, majd miután engedelmeskedtem, a kezembe nyomta a baltát.

   Meglepve bámultam a nehéz fegyverre, aminek nyelét most körbefonták az ujjaim, Johanna pedig kikapta a kést a másik tenyeremből.

-          Figyelj rám. – Elkerekedett szemekkel, visszatartott lélegzettel néztem rá. – Én tudok ezzel is bánni, te viszont nagyobb biztonságban vagy egy ilyennel, érted? – Meg sem várta a válaszom, csak hadart tovább. – Maradj itt, én közelebb lopakodom, és ha nem látok senkit a Szaru közelében, akkor jelzek.

-          De hát… - hebegtem. – Nem hagyhatsz itt!

-          Annie. Ez különösen veszélyes környék most, maradj itt! Kérlek!

   A könyörgő pillantás Johannától annyira meglepett, hogy önkéntelenül is rábólintottam. Bebújtam a páfrányok találkozó levelei közé, ahogy mondta, a baltát pedig csapásra készen tartottam. Különösen idegennek éreztem a fogását, a karjaim pedig fél perc után sajogni kezdtek a súlyától, de próbáltam nem ezzel törődni.

   Miközben figyeltem Johanna óvatosan távolodó alakját, elgondolkodtam. Úgy könyörgött azért, hogy

maradjak itt, mintha bármennyire is fontos lenne neki az életem. Vajon mi üthetett belé? És ha már itt tartunk… Mi ütött az egész társaságba?

   Felnéztem az egyik magas, ágatlan törzsre, ami mellettem meredezett az ég felé. Anyámék jutottak eszembe. Talán most is van azon a fán egy kamera? Veszi, ahogy Johannára várok? Látják ezt a testvéreim? A szüleim? Ezen felbuzdulva megpróbáltam kevésbé rémült képet vágni, és inkább a nyakamat nyújtogatva átnéztem a páfránylevelek sokasága fölött. Johanna viszont nem volt ott.

   A szívem rémülten kezdett dörömbölni, a levegő bennem szakadt. Az ujjaim görcsösen szorultak a balta nyelére, hirtelen el is feledkeztem a fegyver súlyáról. Túl sok ideje vártam.

   Nem volt visszaút, a pánik ismerős érzése szétáradt az ereimben, és egyszerre minden pici hangra kapkodni kezdtem a fejem. Eltelt még fél perc, én pedig majdnem elsírtam magam. Hol a francban van? Mi van, ha megölték? De nem hallottam ágyút! Vagy annyira betojtam, hogy nem is vettem észre? A dzsungel rémisztően csendes volt, csak a saját kapkodó lélegzetvételemet hallottam. Ekkor ismerős hang szelte át a levegőt.

-          Annie!

   Ropogás. Indák szakadása, kétségbeesett zihálás, káromkodás.

   Johanna majdnem elszaladt a páfrányaim mellett, a teste keltette fuvallat megrezegtette a leveleket. Aztán csúszva torpant meg, de már nyúlt is a karomért, és kiráncigált onnan.

-          Annie, a picsába! Azt hiszem megláttak! Add már…! – Azzal kicsavarta a kezemből a baltát, és rohanni kezdett.

   A testem sorban csapódott neki a fatörzseknek, ahogy próbáltam sebesen elszlalomozni közöttük. Johanna meg sem próbált bevárni, ráadásul mindkét fegyver nála volt. Éreztem, hogy bőgni fogok, pedig nem is tudtam, mi vár rám, a pánik azonban már rázni is kezdte a vállam. A könnyeim a levegőbe repültek mögöttem, és akkor hirtelen meghallottam.

   Recsegés.

   Van az a pillanat, amikor azt hiszed, ennél jobban már nem félhetsz, ennél nagyobb pánik már nem keríthet a hatalmába. Amikor úgy érzed, elérted azt a határt, amit kibírsz, és hogy még egy csapás, és neked annyi.

   De nem, ezek a határok nem léteznek.

   Felsikítottam, amikor újra meghallottam, a fák pedig kezdtek összemosódni előttem. Méregzöld indák szövevényei, páfrányok szárai gabalyodtak a lábamba, és egyre csak Johanna rohanó alakját követtem, de a körvonalak lassan megszűntek létezni.

-          Johanna! – üvöltöttem. – JOHANNA!

   Karok ragadtak meg, és erőteljesen kezdtek el vonszolni. Torz hang visszhangzott a fejemben, a forró könnyek eláztatták az arcom, én pedig hirtelen megtorpantam, és kétrét görnyedtem. A torkom összerándult, a gyomrom remegett, a szemeim pedig olyan nagyra nyíltak, mint két tányér. Hangosan kezdtem öklendezni, miközben Johanna tovább ráncigált.

   A csípő fájdalom az arcomon két dologra ébresztett rá. Arra, hogy élek, és érzek, másodszor pedig arra, hogy menekülnöm kell. Johanna tenyere újra lecsapott az arcomra, aztán durván megrázott. Amikor felkiáltott, tisztán hallottam a hangjában a rémületet:

-          Annie! Szedd össze magad! Itt vannak!!

   Hátra sem nézve kezdtem el újra teljes erőmből rohanni, a bakancsom cuppogott a nedves talajon. Majdnem hasra vágódtam egy kiálló gyökérben, de csak rohantam. Hangos reccsenéssel törtek meg mellettem a fatörzsek, az égről pedig mintha mennydörgés visszhangzott volna. Hangos zihálásomat eltorzult morgásként érzékeltem, a szemeim fennakadtak a rémülettől. Aztán a testem hirtelen belerohant valamibe.

   Visszapattantam, és riadtan, tátott szájjal próbáltam meg felmérni a helyzetet. Johanna volt az. Ide-oda kapkodta a fejét, minden irányba fülelt, majd miután észrevette magát, megpördült. Az izzadság a fejéhez tapasztotta sötét haját, és cseppekben csordogált le kétségbeesett kifejezésű arcáról.

-          Johanna? – szakadt ki belőlem, kiabálás és zokogás keverékeként.

   Johanna ekkor kinyújtotta a karjait, és egy hirtelen mozdulattal magához szorított. Lefagytam. Mi történik? Egész testemben reszkettem, és még mindig zokogtam. Johanna a hátamat lapogatta, de a légzéséből ítélve ő is meg volt rémülve. A mellkasa szaporán ugrált fel-le, miközben próbálta összeszedni magát.

   A sűrűből előrepülő kés súrolta a copfom, és Johanna minden eddigi erőfeszítése a megnyugtatásom érdekében érvényét vesztette. Felsikoltottam, és Johannát magammal rántva bukdácsolni kezdtem, ő azonban pont a másik irányba kezdett húzni.

-          Annie! Várj!

   Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a sűrűből kilépő alakot. Magas férfi, felvont tőrrel, izzadságtól csatakos, fakóbarna hajjal. Képtelen voltam azonban kivenni az arcát.

-          Úristen, Blight! – csattant fel Johanna. – Nem vagy normális! Szerencsétlen seggfej!  

   Semmit sem értettem. A lábaim felmondták a szolgálatot, én pedig a földre roskadtam, de nem vesztettem el az eszméletem. Johanna leguggolt mellém, de arra már feltornáztam magam, és nekidőltem egy fatörzsnek. Összeszorított szemekkel ziháltam, az ujjaim a földet markolászták.

-          Nem tehetek róla – szólt Blight, a hangjában őszinte bűntudatot véltem felfedezni. – Megláttalak, és csak cselekedtem. Fogalmam sincs, hogy nem tudtalak felismerni…

-          De még azután sem! – Johanna hangja továbbra is emelt, dühös maradt. – Végigüldöztél minket a fél erdőn, most meg majdnem kinyírtál… Annie beteg, a rohadt életbe! Most hogy nyugtatom meg?!

-          Ne… - ziháltam. – Hagyd…

   Éreztem, hogy menten elájulok, a világ forgott velem, a zihálásom pedig szomjas hörgéssé alakult. Blight megdörzsölte vastag nyakát, és szánakozva pillantott rám.

-          Tényleg bocs. Messziről csak…

-          Jó, ne magyarázkodj! – fojtotta belé a szót Johanna.

    Blight türelmetlen horkantással kísérve nézett az ellenkező irányba, és Johanna is. Én azonban inkább a fának támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem. A fáradtság rettenetes súlya órák óta most először nehezedett rám, úgy éreztem, itt és most el bírnék aludni. Pontok táncoltak a szemem előtt, és hirtelen olyan melegség öntött el, amit képtelen voltam megmagyarázni. Erős karokat képzeltem magam köré, Finnick erős karjait. Az arcomat egy halvány mosoly lágyította el.

   Johanna meglepetten kiáltott fel mellettem, és felpattant. Mi történhet? A világ összemosódott előttem, hirtelen a fa törzse is kényelmessé vált. Erőtlenül emeltem fel a fejem, és boldogan sikkantottam fel.

U.I.: Zavar valakit, hogy Johanna néha trágár szavakat használ? Ígérem, nem ezzel lesz tele az egész!