28. rész

   Hirtelen vörös alapon folyt össze minden. Felsikítottam, ahogy beterített minket a skarlát áradat, és öklendezni kezdtem, amikor a szám telement fémes ízű vérrel. Johanna hangosan káromkodva taszított egyet rajtam, hogy induljak már meg, Blight pedig elengedte Beetee-t, és úgy csapkodott maga körül, mintha bogarakat próbálna elűzni.

   Sikoltani akartam, menekülni, de a végtagjaim mintha megbénultak volna. Vér. Nem mertem rágondolni, hogy ez vajon kinek a vére lehet, vagy hogy hogy szerezték. Csak arra bírtam koncentrálni, hogy múljon már el. Egy pillanatig azt hittem, hallucinálok, hogy ez már megint a betegségem egy tünete. De amikor Wiress kétségbeesett, összekuporodott alakjára csúszott a tekintetem, inkább megragadtam a karját.

-          Fede… - akarta kiabálni Johanna, de azonnal a szája elé kapta a kezét, mert az telement vérrel.

   Blight rohanni kezdett. Megragadtam Wiresst, és összeszorított szemmel próbáltam elráncigálni, miközben a testem remegni kezdett. A meleg vér beborított, csöpögött az arcomról, összetapasztotta a hajam. A copfom egy puha, véres csomóként ragadt a tarkómra. Nem láttam semmit, a körvonalak megszűntek létezni, ahogy verekedtem magam előre a szakadó piros áradatban. Ahogy levegőt vettem, az orrom beszívta a cseppeket, mire öklendezni kezdtem. Nem bírtam tovább.

   A véresőnek ugyanolyan hangja volt, mint egy sima zápornak, és ez volt benne a legfájdalmasabb. Johanna teste hátulról ütközött az enyémnek, ujjai görcsösen kapaszkodtak a vállamba. Wiress zokogni kezdett, és kitépte a karját a kezemből, hogy aztán lekuporodhasson a földre. Johanna a vállamba temette az arcát, de csak azért, hogy fel tudjon kiáltani.

-          Blight!

   Hunyorogva próbáltam előre nézni, de senkit sem láttam. A két férfi eltűnt. Johanna tolt volna előre, de nem akartam otthagyni Wiresst. A torkomat undor és rémület szorongatta, ahogy leguggoltam mellé, és átfogtam reszkető vállát. – Blight! – üvöltötte most Johanna, aki miután nem kapott választ, köhögve térdelt le mellénk.

   A füvet bámultuk, ami pirosan habzott a sűrű vértócsáktól, a térdünk alatt tocsogott a piros folyadék. A szemeim tágra nyíltak, ahogy próbáltam levegőhöz jutni, az egyik kezem Wiressbe, a másik Johannába kapaszkodott. Hármunk hangos zihálása, és a cseppek ütődése visszhangzott a fejemben, a légzésem sípoláshoz kezdett hasonlítani. Olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentünk volna bele, ahogy a tocsogó vérben kuporogtunk, és ez még a mindig rettenthetetlen Johannát is felzaklatta.

   A kezeslábasom magába szívta a vért, tudtam, hogy kékes színe már soha nem lesz ugyanolyan. Mindig emlékezni fogok erre a szörnyűségre. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a torkomból feltört az ismerős fuldokló hang. A számra szorítottam a Johannát fogó kezem, de gyorsan el is kaptam, mert az tiszta vér volt. A könnyeim elkeveredtek a piros cseppekkel, halványvörösen csíkozva végig az arcom.

   Ekkor ropogás hangzott fel a fák közül, mi azonban nem figyeltünk oda. Éreztem Wiress testének reszketését, Johanna pihegését, és csak akkor kaptam oda az arcom, amikor valaki felkiáltott.

-          Blight! – sikította Johanna, ahogy megpillantotta a férfi támolygó alakját.

   Blight vérrel borítva, tágra nyílt, vörös szemekkel imbolygott ki a fák közül, de a következő pillanatban irányt változtatott. Felsikítottam, amikor a nagy csattanás átszelte a levegőt, és Blight teste, mint egy rongybaba pattant vissza. A vérrel megtelt számmal nem törődve kerestem a tekintetemmel valami életjelet, de ő nem mozdult. Johanna elkáromkodta magát, az arcát vértől ragacsos kezébe temette. Aztán hirtelen ritkulni kezdtek a cseppek.

   Összekuporodva remegtem. Wiress vértől összeragadt hajjal, és vörös foltos arccal nézett fel, Johanna pedig még mindig az ujjai mögé bújt.

   A táj elázott. A fák leveleiről ütemesen csöpögött a vér, hogy aztán a talajon összegyűlt tócsákba csöppenjen. A föld felpuhult, megszívta magát, és olyan vizenyős lett, mint egy mocsár. Kísérteties csend honolt, csak a saját szapora légzésemet hallottam. Johanna indult meg először.

   Sötét haja csimbókokban tapadt a halántékára, és a tarkójára, az arca piszkos lett a rászáradt vértől. Tántorgó, óvatos léptekkel közelítette meg Blightot, aki elnyúlva, csukott szemmel hevert egy tócsában.

-          Johanna… - hebegtem, de ő leintett. Megállt a holttest felett, majd hirtelen dühödten felkiáltott, a baltáját belevágva a földbe. A fegyver éle felfröccsentett egy vértócsát, beborítva vele Johanna vádliját.

   Zihálva szedtem össze magam, és megkapaszkodtam Johannában, hogy ne szédüljek el. Blighton semmi sem látszott a véreső nyomain kívül. – Mi történhetett? – suttogtam, és Johanna vállába temettem az arcom, hogy ne kelljen sokáig néznem a hullát.

-          Lépjünk le – mondta Johanna határozottan. - Szerintem erre lehet az erőtér. Melyik irányból pattant vissza?

   A fejemmel arrafelé böktem, majd hátrapillantottam a még mindig kuporgó Wiressre. Szegény, szörnyen fáradtnak és elgyötörtnek tűnt. Odabotorkáltam hozzá, hogy aztán átöleljem.

-          Vége… Már vége. – Ekkor azonban Wiress szeme elkerekedett, és riadtan kiáltott fel:

-          Tiktak!

-          Igen, persze – hagytam rá. – Értem. Tiktak. – Azzal újra magamhoz szorítottam.

-          Gyertek, gyorsan! Mindjárt itt a légpárnás. Egyébként is, meg kell találnunk Feszkóst.

   Beetee! Fogalmam sincs miért, de rémület kerített a hatalmába. Hova keveredhetett el? Feltápászkodtam, magammal húzva a zaklatott Wiresst, és megindultam Johanna felé, aki épp kifeszegette a baltát Blight ujjai közül.

-          Tessék – nyújtotta felém. – A késedet meg majd Feszkósnak adjuk, ha egyáltalán megtaláljuk. – Furcsamód a hangjában nem volt semmi lenéző – mintha már csak megszokásból hívta volna így a férfit.

   Pár pillanat múlva már meg is jelent az égen a hatalmas, hangtalanul közlekedő légpárnás, hogy aztán egy nagy vaskarommal felemelje Blight holttestét a földről. Hátrapillantottam a vállam fölött, és akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. A férfi szörnyen szánalmas látványt nyújtott, ahogy a levegőbe emelkedett, és a végtagjai lengtek, mint egy rongybabáé. Gyorsan előrekaptam a tekintetem, és megráztam a fejem. Mindenki hallotta az ágyúdörrenést. Vajon Finnick fél, hogy engem öltek meg?

   Beetee-t pár méterrel odébb találtuk meg; csuromvéresen, egy fának támaszkodva, halkan nyüszítve. Blight nélkül fogalmunk sem volt, hogy hogyan induljunk tovább, mert én nem voltam elég erős ahhoz, hogy vonszoljam a sérült Hármast. Látszott rajta, hogy nagyon nem akar a terhünkre lenni, és megpróbálkozott maga menni, de hamar fel kellett adnia.

-          Na jó -  mormogta Johanna. – Annie, te fogsz neki segíteni. Nem fogom megkockáztatni, hogy esetleg rajtunk üssenek, és azonnal kibelezzenek mindannyiunkat. Kérlek – tette hozzá.

   Bólintottam. Még az a kérlek sem kellett volna a mondat végére, az érvei nagyon is meggyőzőek voltak. Így hát Beetee átvetette a karját a vállam fölött, és megpróbált a lehető legkisebb mértékben rám nehezedni.

-          Johanna… - szólaltam meg fojtott hangon, mikor már jó félórája az aréna közepe felé tartottunk. – Most mégis mihez kezdünk?

   A lány nem válaszolt azonnal. Lopva pillantottam hátra, és meglepve láttam, hogy kétségbeesett tekintettel fürkészi az eget. Mintha ő maga sem tudná a választ a kérdésemre. Aztán hirtelen megszólalt, bizonytalanabb hangon, mint azt tőle vártam:

-          Amikor összefutottunk Blightékkal, nem mentem el teljesen a Bőségszaruig. Nem láttam rá normálisan. Talán ott vannak, lehet hogy megérne még egy próbát.

   Hangosan fújtam ki a levegőt. Az éhség mardosta a gyomrom, a szomjúság pedig újra elkezdte kikezdeni a torkom. Biztos voltam benne, hogy Finn dúskál most mindenben. De volt valami, ami még ezeknél is erősebben biztatott, hogy találjam meg. Annyira hiányzott már, furcsa volt, hogy napok óta nem is láttuk egymást. Az utóbbi években alig töltöttem tőle külön ennyi időt. Olyan volt ez, mint valami fura drog, aminek a hiánya lassan felemészt.

-          Rendben – feleltem kis habozás után, és finoman feljebb rántottam Beetee-t. – Bocsánat!

-          Pihennetek kéne – szólalt meg hirtelen Beetee. A hangja rekedt volt, és elnyűtt, de mégis volt benne valami, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy igaza van.

-          Igazad van – fújta ki a levegőt Johanna. – Tulajdonképpen én már szarok az egészre. Megállunk itt, és kész.

   Azzal megvetette a lábát, leejtette a baltáját, és törökülésben letelepedett. Beetee lekanyarította a karját a vállamról, és a saját lábán bicegett Johanna mellé, hogy aztán lehuppanhasson a talajra. Wiress várakozón nézett rám, és csak akkor mert leülni, amikor már én is megtettem.

   Borzalmasan néztünk ki. Mindannyiunk arca és ruhája ragacsos volt az alvadt vértől, még tövig rágott körmeim alá is befurakodott. A kezeslábasainkba beleszáradt a vörös folyadék, lilás színt, és kényelmetlenül merev tartást adva nekik.

-          Na jó – sóhajtotta Johanna. – Annie, ezt elsősorban neked mondom: nem tudom, felfogtad-e, hogy mit is fogunk csinálni. Lehet, hogy harcolnod kell. Fura ilyet mondani, de most te vagy itt a második leghasználhatóbb ember.

-          Felfogtam – vágtam rá. – De van egy olyan érzésem, hogy most ők lesznek ott. Finnick nem fog a dzsungelben megbújni.

-          Igen, ezt gondolom én is. De bármi lehetséges…

   Bólintottam. Wiress nyugtalan hangot hallatott, mire gyorsan megérintettem a kezét. – Minden rendben lesz – suttogtam, mire bizonytalanul elmosolyodott. Elöntött a melegség.

   Leguggoltam, és feszülten vártam Johanna jelére, aki egy kicsit előrébb lopakodott. Beetee, miután pihenni tudott, kicsivel jobban volt. Legalábbis egy darabon már tudott magától botorkálni. Most hárman várakoztunk, egy nagy páfrány árnyékában.

   Ekkor megpillantottam Johanna alakját, amint int, hogy tiszta a levegő. Hátranéztem a két Hármasra, és arra gondoltam, hogy most az egyszer én vagyok az, akinek vigyáznia kell másokra, és nem fordítva. Feléjük biccentettem, és felemelkedtem; a ritkuló fák közül már kilátszott a csillogó, arany Bőségszaru alakja a távolban. Nagy levegőt vettem, és intettem a Beetee-t támogató Wiressnek, hogy kövessen, majd megindultam Johanna felé. A karja hirtelen lendült ki, tenyérrel felém. Azonnal megtorpantam, ő pedig halálra vált arccal nézett rám.

-          Vannak a parton – tátogta szinte némán, és a Szaru felé mutatott.

   Csendesen lépdeltem előrébb, akár egy macska, miközben készenlétben tartottam a baltám. A víz hullámzásának tompa moraja hívogatóan olvadt egybe a dzsungel zajaival, szinte megnyugtatóan hatott rám. Bármit megadtam volna most azért, hogy megmártózhassam.

   A fák közül végre ráláttam a homokos partra: oda, ahol három ember időzött éppen. És ekkor a szívem hatalmasat dobbant.