34. rész

Hahó!
Újra itt vagyok, és megint megtartottam a beígért határidőt!:D Köszönöm szépen a kommenteket az előző részhez, mindig fel tudjátok dobni a napom.
Ölel titeket: Flo

   Az ereimben fájdalmasan hűlt meg a vér. Mintha egy pillanatra leállt volna a testemben az örökös körforgás, mintha a vénák egyszerűen elfelejtették volna a feladatukat. Finnick kezének satuszorítása a csuklómon rántott vissza az életbe, majdnem ledöntve a lábamról.

   A holdfény sejtelmesen, hátborzongatóan festette meg halványkék mintákkal a többiek rémült arcát, ahogy tovább füleltek. A másodpercek éveknek tűntek, az egyetlen hang, amit hallottam, a saját kétségbeesett zihálásom volt. Eközben Beetee és Katniss is feltápászkodott, és most kört alkotva, készenlétben állva vártunk.

-          Talán egy másik cikkelyből hallatszott át – találgatott Beetee halkan, de Peeta megrázta a fejét.

-          Akkor nagyon közel kéne lennünk ahhoz a másik részhez. Valahonnan…

-          Innen jött – fejezte be helyette Johanna. – Valahonnan innen.

   Nagyot nyeltem, és közelebb húzódtam Finnick fölém magasodó alakjához. Ő hátranyúlt, és a lapockámnál fogva maga mellé vont. Katniss íjának feszülő idegére fókuszáltam, hogy eltereljem a figyelmem. A hold fénye tompán megcsillant a húron, mint egy gyöngyön, az íj maga pedig ezüstös fényben fürdött.

-          Húzzunk el innen – szólalt meg hirtelen Finnick.

   Lassan, óvatos léptekkel kezdtünk hátrálni, a fülemben dübörgött az áradó adrenalin. Megmarkoltam a Blight-tól szerzett balta nyelét, az övemen függő kis tőrök halkan csilingelve ütődtek egymásnak. Ez azonban nekem úgy hatott, mintha direkt csörömpöltek volna; idegesen kaptam le a kezem, hogy megtartsam őket. Finnick ujjai a derekam bőrébe vájtak, és egyszerre az ő kapkodó légzését is meghallottam.

-          Tűnjünk el, igen – suttogta vissza Katniss, és még mindig felhúzott készenlétbe állított íjjal hátrálva elindult.

   Ekkor sikított fel újra.

   Olyan volt ez a hang, mint amikor az iskolában valaki végighúzza a körmét a táblán. Mint a fogcsikorgatás, mint amikor berobban az üveg. Mint egy jeges, kegyetlen fuvallat.

   Riadtan ugrottam meg, a torkomból halk, rémült kiáltás tört fel. A lény újra sikoltott, de ezúttal mintha egy éles kést vágtak volna a koponyámba. A kezeimet gyorsan a fülemre tapasztottam, olyan erővel nyomtam, hogy szinte belesajdult. Finnick karját éreztem a vállamon, ahogy magához húzott, majd maga után húzva elindult az egyik irányba.

-          Annie! – A hangja halk és megnyugtató próbált maradni, de éreztem rajta a feszültséget. – Vedd le onnan a kezed!

   Nem engedelmeskedtem, csak makacsul megráztam a fejem, és riadtan nyöszörögtem. A többiek lépései visszhangoztak a fejemben, a szemeim hatalmasra nyíltak a rémülettől. A levegőt csak hörögve bírtam venni a bordám miatt, tudtam, hogy nagyobb tempóra maximum kínok árán leszek képes.

   De mennyi szenvedést átéltem én már? Mennyiszer voltam már a halál torkában, mennyiszer hittem azt, hogy nekem most befellegzett? És cserébe mégis kaptam boldog éveket, és Őt. Őt, aki most úgy vezetett, mint egy kislányt, pedig hányszor, de hányszor éreztem már nőnek magam vele…

   Épp amikor elengedtem a fülem, újra a levegőbe hasított az éles hang. Sikítva rezzentem össze, a szemeim szúrni kezdtek, de gyorsan megragadtam Finnick kezét, és próbáltam kizárni a fenyegetést. A világ összemosódott körülöttem, a testem pedig mintha a többiek kétségbeeséséből is szívott volna magába. Úgy gyorsítottunk fel, hogy először észre sem vettem, csak hörögve próbáltam meg levegőhöz jutni.

-          Finn – ziháltam. – Finn! – Összeszorítottam a szemeim, de éreztem, hogy forró könnyek csorognak elő a szempilláim alól. Fájt, rettenetesen.

-          Figyelj, egy ki…

   Mielőtt végigmondhatta volna, valami hangosan reccsent. Kiáltást hallottam, aztán újra megreccsent az a valami. A következő másodpercben az egyik fa törzse kettéroppant, a faszilánkok szerteszét repültek. A hatalmas növény a földet is megrengetve döngölődött a földbe, letarolva a sűrű növényzetet.

-          Rohadt életbe! – üvöltötte Johanna, amikor a törzs majdnem agyonnyomta. És ekkor az egyik előttünk magasodó fa is követte az előzőt.

   Úgy torpantunk meg, hogy a bakancsom megcsúszott a talajon. Sípoló hangon visítottam fel, miközben Finnick erősen vonszolni kezdett az ellenkező irányba. A fák törzse úgy roppant szét, mintha egy erős, isteni ököl szorult volna el körülöttük. Mindent betöltött a rémes recsegés, ami ezt megelőzte, én pedig kétségbeesetten próbáltam oxigénhez jutni, és hihetetlen erősséggel kapaszkodtam Finnbe.

-          Vigyázzatok!! – Peeta üvöltése nyílként szelte át a levegőt, mire Finnick gyorsan maga elé rántott. – Rohanjatok!

   Rohantunk. A torkomból fojtott hörgéssel távozott a levegő, a zúzott bordáim pedig úgy hasogattak, hogy azt hittem nem bírom ki. Görcsösen markoltam Finnick karját, akinek lassan már taszigálnia kellett, hogy lépést tudjunk tartani az előttünk rohanó Johannával. Az erdő egyre csak sűrűsödött, a fák pedig véget nem érően robbantak előttünk, mögöttünk, minden irányban. Mintha terelnének.

   Épp mikor Johanna irányt váltott előttünk, valami berobbant a látóterembe. Az első dolog, amit azonosítottam a lényen, hogy csupasz bőrén megcsillant a holdfény. Finnick nevét sikítottam, a szemeim fennakadtak a rémülettől, a nekünk rohanó Katniss majdnem ledöntött minket a lábunkról. Az a valami pedig újra felsikított, de most, hogy a hangja ilyen közelről hallatszott, még szörnyűbb volt. Csak vékony nyüszítést bírtam kierőszakolni, pedig a számból üvöltés kívánkozott elő. A rettegés még a fájdalmat is elnyomta, és először észre sem vettem, hogy Finnick megragadta a csípőmet, és úgy dobott fel a hátára, mint egy zsákot. Az állam a feje búbján koccant, és csak ekkor kaptam észbe.

-          Kapaszkodj! – kiabált rám, és rohanni kezdett a többiek után.

   A lábaim erősen kulcsolódtak a testére, és hirtelen életre keltek az érzékeim. Minden rázkódásra felnyüszítettem, éreztem Finnick izmainak megfeszített munkáját. Élesen hallottam a többiek szapora, rémült légzését, a lábaik dobbanását, a törzsek panaszos nyögését, mielőtt még az a láthatatlan erő szétfeszítené őket belülről. De ott volt még valami más is.  Ütemes, megnevezhetetlen hang, amit a ziháláshoz tudtam volna hasonlítani, de nem, mégsem. Egyre csak közelített, egyre hangosabban visszhangzott a fák között, ezzel szinte szétfeszítve a koponyám. Összeszorítottam a szemem, hátha ezzel kizárhatom a hátborzongató hangot, de persze nem használt.

   Aztán megláttuk. Ez volt az, amire Peeta figyelmeztetni próbált az előbb, amit akkor még elrejtett előlünk az esőerdő mélye. A lény úgy tűnt, teljesen fekete, és úgy mozgott, mint egy alattomos rovar. Ezzel szemben inkább hasonlított egy oroszlánfejű hüllőre, és amikor feltűnt a látóteremben, a holdfény megcsillant fűrészszerű fogsorán. A tenyerem úgy tapadt a mellkasára, mintha odaragasztották volna, miközben Finnick kiugrott oldalra, épp mikor a lény becsapódott – pont oda, ahol az előbb álltunk. A lábain kirajzolódtak a mozgó izmok, amikor újra ugrani készült, Johanna felé.

-          Johanna! – kiabált Finnick, miközben megszaporázta a lépteit, és a lény mögé került.

   A lány is felgyorsított, lábai sebes, fürge egymásutánban követték egymást, de az arcát egyáltalán nem uralta ilyen határozottan. Amikor hátranézett, kétségbeesett kifejezés uralta az arcát, nagy mogyoróbarna szemeiben pánik csillant.

-          Finnick! – visítottam, előremutatva Johannára, aki most futás közben emelte maga fölé a baltáját.

   Ekkor egy ezüst, másodpercnyi villanás suhant el mellettünk, hogy aztán undorító hang kíséretében fúródjon a mutáns testébe. Katniss alakja olyan hirtelen került mellénk, mint a nyílvessző, amit kilőtt. A lény visítva vágódott oldalra, belecsapódva egy fába, aminek a törzse azonnal darabjaira robbant. A hang, ami feltört a nyálkás torkából, az egyik legszörnyűbb volt, mint a legrosszabb rémálmaim. Nem gonosz, hanem kétségbeesett és fájdalmas, és abban a pillanatban szinte sajnálni kezdtem a teremtményt.

-          Váljunk szét! – Finnick mellkasa rezgett a kezeim alatt, ahogy felüvöltött, amíg a lény fejrázva megpróbált feltápászkodni.

   A többiek hangosan ziháló szikrákként csapódtak szét a fák között. Finnick csak egy szemvillanásnyi időre torpant meg, sebesen kapkodva a fejét, de a következő másodpercben már száguldott is tovább. A mutáns pedig tovább vágtatott, de nem a mi irányunkba, az alakja távolodni kezdett. Finn azonban nem lassított.

-          Finn – szóltam elhaló hangon. – Finn…

   A csend kísértetiesre, és képtelenül hosszúra nyúlott. Csak Finnick súlyos lépteit, az útjában megtörő növények surrogását, és a saját zihálásunkat hallottam. Résnyire nyitott számból remegős nyöszörgés hallatszott, a sokk miatt pedig tágra nyíltak a szemeim. Egyre több oxigént akartam nyelni, szükségem volt még többre, de úgy tűnt, mintha semmit sem lélegeznék be. Egyre hangosabban nyüszítettem miközben haladtunk, és tudtam, hogy zokognom kell, de nem bírtam kiengedni. Mintha beragadt volna bennem valami.

   Finnick végre lassú ügetésre váltott, így még erősebben pattogtam a hátán. Aztán, egy perc múlva lassan, fokozatosan sétára váltott, és szokásos hosszú, ruganyos lépteivel tört tovább. Akkor tett csak le, amikor még sűrűbb aljnövényzetet találtunk, ami egészen az ő combközepéig felnyújtózott. Ekkor óvatosan leguggolt, és úgy tett le a húsos növények közé, mint egy porcelánbabát, aki akár egy véletlenül erősebb érintéstől is megrepedhet. Egész testemben reszkettem, a lény képe egyenesen az elmémbe égett bele. Soha nem láttam még ennél ijesztőbb teremtményt, ráadásul egyedül maradtunk. Az ajkaim megremegtek, ahogy felnéztem Finnickre, de a szemembe gyűlő könnyek elhomályosították az arcát. Csak ezüst foltokat láttam, ahogy rásütött a holdfény, vagy egyenes orrának fekete vetületét. Aztán megéreztem a tenyereit, amik kosztól érdesen simultak az arcomra. Olyan közel hajolt, hogy a lélegzete megcsiklandozta a bőröm, de így is kifakadtam, és pániktól elkerekedett szemekkel, hangosan zihálva sírtam el magam.