33. rész

   Amikor kinyitottam a szemem, épp halkan sípolva fújtam ki a levegőt. Előrenyúltam, a tenyerem érzékeny bőre homokot érintett. Finnick karja a csípőmön pihent, az ujjhegyei épp leértek a talajra a hasam előtt. Egyenletes, mély levegőket vett, ebből tudtam, hogy nincs ébren.

   Olyan óvatosan csusszantam ki az öleléséből, ahogy bírtam, és nem igazán törődve a fájdalommal, felültem. Egy ritkásabb erdőrészben vertünk tábort, miután mindenki összeszedte magát. A sűrű aljnövényzet viszont itt is jelen volt, elfedve a táborunk nagy részét. Mégsem éreztem magam biztonságban. Finnick most nem jelentkezett olyan buzgón az őrség kezdéséhez, mindenképp velem akart maradni. Ez nem mintha nem esett volna jól, de az biztos, hogy a többiek joggal néznek rám furcsán. Szó szerint lekötöm minden figyelmét a legerősebb szövetségesüknek, aki miattam már őket sem akarja igazán megvédeni. Nem mondta ki, de látom rajta – vagy talán csak szeretném látni -, hogy bármikor otthagyná őket értem.

   Vigyázva nyújtóztattam ki a végtagjaim, aztán halkan ásítottam. Fülledtnek, szinte töménynek érződött a levegő idelent, és miután a rögtönzött térkép is használhatatlanná vált, azt sem tudtuk, hogy mi várhat ránk ebben a cikkelyben, így folyamatosan szorongtam. Az a kis idő pedig, amennyit alva töltöttem, szinte semmit sem ért.

   Fájdalmas lassúsággal gördültem a hátamra, miközben erősen összeszorítottam a fogam, hogy ne kiáltsak fel a belém nyilalló szúrástól. A pillantásom az égre szökött, a fekete, csillagos égboltra. Az apró, fénylő kis pontok beleolvadtak a sötét háttérbe, amikor a látásom elhomályosult a könnyektől. Kinyújtottam a nyakam, hogy csak azt lássam, ami felettem van. A világegyetemet, aminek én csak egy kis, elhanyagolható töredéke vagyok.

   Egyszerre szörnyen hiányozni kezdtek a testvéreim, de még a szüleim is. A szívem vérzett az ölelésükért, a hangjukért, a jelenlétükért. Habár a Mészárlás előtt kibékültem az apámmal, most mégis hálátlannak és aljasnak éreztem magam. Valamilyen értelemben ugyanis a múltban Finnicket választottam helyettük. Sokat hajtják a világban: egyedül a család az, ami állandó. A szerelem, a barátság, a vonzalom mind múlandó, de a családod, ők mindig melletted állnak. Keserűség töltött el, ahogy erre gondoltam. Furcsa belegondolni, de valamilyen módon csak védelmezni akartak, mert nem ismerték Finnicket. Ezt nem igazán láttam be az elmúlt években, de most, hogy tudtam, soha többet nem látom őket, valahogy tudatosult bennem.

   Erősen koncentrálva próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Vesz a kamera, mindenki lát, és valaki biztosan őrködik is. De nem láttam senkit. Talán elaludhatott mindenki? A gondolatra csak még makacsabbul fókuszáltam a csillagokra, mintha meg tudnám számolni őket. Egyszerre azt kívántam, bárcsak tudnám, mennyi van belőlük. Az égbolt olyan lehet, mint a Föld: tele van csillagokkal, amik rengetegen vannak. Néha meghal egy-egy, de az senkit sem érdekel. Maximum a kutatókat, akik azután közzéteszik a felfedezéseiket. Én is olyan lennék, mint egy csillag? Egy apró égitest a sok közül, ami már alig pislákol, de még mindig ott van benne a fény. És még nem akar kialudni.

   Végül lassú teknőstempóban visszabújtam Finnickhez. Vagyis csak akartam, mert az ügyetlenkedésemmel persze felvertem. Nem mintha olyan jól aludt volna.

   Magához ölelt, óvatosan, vigyázva a fájós bordámra. A lélegzete a fejbőrömet csiklandozta, az ajkai néha véletlenszerűen a homlokomhoz préselődtek. Semmit sem szóltunk egymáshoz, szó szerint semmit, de így is tudtunk mindent. Aztán úgy a semmiből, mintha csak valami elhanyagolható dolog lenne, vagy egy szigorú titok, olyan halkan suttogtam: - Szeretlek.

   Finnick nem válaszolt. Éreztem, ahogy körülöttem kicsit megfeszülnek az izmok a karján, mintha még erősebben szorítana. Olyan halkan mondtam ki ezt a szót, hogy szinte elveszett a légben, de a lehető legkomolyabban gondoltam. Aztán Finn lehajtotta a fejét, és egy csendes morgás kíséretében a vállamba fúrta az arcát. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez a kis hang is visszaadott nekem valamit a nem is olyan távoli múltunkból, amikor még minden békés volt, és nem lebegett felettünk állandóan az a halálszagú, fekete füst.

-          Ébren vagy? – súgta váratlanul.

-          Azt hiszem – feleltem a hajába.

-          Jó, tudod hogy értem – méltatlankodott.

-          Tudom, Finn – súgtam. – Baj van?

   Finnick habozott egy pillanatig. A szempillái csiklandozták a nyakam, ahogy pislogott.

-          Bízol bennük? – kérdezte olyan halkan, hogy a többiek még véletlenül se hallhassák meg.

-          Miért kérdezed? – Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, mi lenne erre a helyes válasz. – Legszívesebben lelépnék – suttogtam végül. – De gondolom, te nem akarsz.

-          Tényleg nem – bólintott. – Maradnunk kell.

-          Ezek szerint te bízol bennük.

-          Persze, hogy bízom. Csak a véleményedre voltam kíváncsi.

   Hangosan fújtam ki a levegőt, a leheletem finoman megrezgette a haja hullámait. A többiek halk szuszogását hallgattam, és hirtelen azon kezdtem agyalni, vajon ki van most őrségben.

-          Ezek szerint te nem akarsz maradni – szólt Finnick, miután belátta, hogy nem fogok válaszolni.

-          Nem, és nem értem, hogy te mit akarsz még. Ez az egész csak egy illúzió, előbb-utóbb meg akarnak majd minket ölni. De ezt te százszor jobban tudod nálam. – Finnick feljebb csúszott, hogy a szemembe nézhessen, mintha el akart volna hallgattatni a pillantásával. De csak azért is folytattam. – Nem értem ezt az egészet. Úgy ragaszkodsz hozzájuk, mintha…

   Ekkor hirtelen felkapta a kezét, és a számra nyomta. A szemeim elkerekedtek a meglepetéstől, és reflexből el akartam lökni a csuklóját – persze nem sikerült. Finnick még mindig ugyanolyan határozottan fogta be a szám, miközben egy finom mozdulattal megrázta a fejét. Újra kiszúrtam a lángnyelves karperecet, még mindig ott csillogott, ahol volt.

-          Csönd, Annie – szólalt meg végre. A hangja szörnyen halkan csengett, de fagyosan is, és ez volt benne a legrémisztőbb. – Hagyd abba, rendben?

   Csönd? Csönd?! Éreztem, hogy halvány indulat parázslik fel bennem, és durván feszegetni kezdtem a csuklóját, de ekkor átvetette a karját a testemen, és határozottan – de még vigyázva a bordámra – megtartott.

-          Hé! Kérlek! – Épp ebben a pillanatban sikerült lerángatnom a számról erős kezét, és nem hiányzott sok hozzá, hogy kifakadjak. Mégis visszafogtam a hangom.

-          És mi az egyáltalán? – mutattam indulatosan a karperecre. – Mióta hordod te a tüzes lány jelképeit? Nem akarsz esetleg magadra varratni egy fecsegőposzátát?

   Finnick arca megdermedt, aztán kifújta a levegőt, mintha csak magát nyugtatgatná, és ezután válaszolt:  – Meg kell mondjam, ritka idegesítő egy nőszemély vagy néha.

-          Seggfej! – vágtam vissza, és fogcsikorgatva egy magasságba hoztam az arcunk.

-          Most verekedni akarsz, vagy csak a női erődet felhasználva halálra irritálni?

   Vigyorogva ült fel, és mintha bokszolni akarna, úgy feszítette fel a karjait. Az arcán elmélyültek a gödröcskéi, a hold rávillant fehér fogsorára, különös, kék ragyogást adva neki. Megtámaszkodtam egy fában, és kihívó arckifejezést erőltettem magamra, utánozva Finnick karjainak állását.

-          Akkor gyere! Jó érzés lesz eltávolítani az ügyeletes gyökeret!

   Finn felnevetett, és olyan hirtelen termett mellettem, hogy feleszmélni sem volt időm, de már csikizett is. Felvisítottam, aztán gyorsan befogtam a szám, de kétségbeesetten csapkodtam Finnick fejét. Váratlanul hagyta abba, amikor a felszisszentem a bordámba nyilalló fájdalomtól, és finoman megpuszilta a nyakam.

-          Ilyet soha többé ne csinálj! – mondtam halkan, de indulatosan, és amikor felé akartam fordulni, a számat az övén találtam.

   Hosszú, váratlan és édes volt. Elégedett hangot hallattam, amikor valaki hirtelen megragadta a vállam, és hátrarántott. Felsikítottam, Finnick pedig meglepetten, tágra nyílt orrlyukakkal kapta fel a fejét. Johanna tornyosult felénk.

-          Hogy az a rohadt… Mi a szart képzeltek? Szerintetek ki akar a ti hancúrozásotokra aludni? Akkor takarodjatok el innen messzire, engem nem…

   Ekkor egy kócos, szőke fej tűnt fel Johanna mögött. Peeta álmos, kótyagos tekintettel nézett le ránk, amiből arra következtettem, hogy ő volt őrségben a lány mellett.

-          Nem is hancúroztunk! – mentegetőztem gyorsan, és Johanna épp válaszolni akart volna, amikor meghallottunk valamit.

   Sikoltás. De nagyon nem emberi.