31. rész

Sziasztok!

Hát, ez is eljött, sajnos utolértem magam. Ezt úgy értem, hogy annyira lemaradtam az írással, hogy két fejezet választja el a mostanit attól, amit épp írok. Szóval lehet, hogy a következő is késik, mert sürgősen be kell hoznom. Vagyis inkább így fogalmazok: én szeretnék jobban előrehaladni. Abban reménykedem, hogy majd az őszi szünet alatt sikerül. 

   Fulladás. Karok és lábak tehetetlen rángatózása, a víz zöldes sodrása, az utolsó lélegzet… Aztán a tüdő összefacsarodik, maga is szenved, mert nem jut oxigénhez. Fáj. Fáj, de észhez térít.

   Azonnal mozdultunk. Katniss hangos kiáltással eresztett bele egy nyilat Gloss halántékába, mire a férfi azonnal, fennakadt szemekkel dőlt a vízbe. Finnick olyan erősen rántott maga mellé, hogy normális esetben felkiáltottam volna a fájdalomtól. Csakhogy alig éreztem bármit is. Az adrenalin, akár egy hidegzuhany terítette be a testem, az életbe csak Johanna ordítása rángatott vissza. Felsikítottam, amikor a lány viaskodni kezdett Cashmere-ral. Peeta mellénk sodródott, Brutus pedig épp célba vette a lándzsájával – ekkor azonban Finnick mozdult. Az alkarja fájdalmas erősséggel csattant neki a fegyver hosszú nyelének, kiütve azt a Kettes férfi kezéből.

   A következő pillanatban fájdalmas kiáltást hallatott: Enobaria pengéje felszántotta a vádliját, amiből most sebesen kezdett patakzani a vér. Kezeslábasa egy szempillantás alatt átázott, de ő nem is foglalkozott vele, csak csapott a tőrével. Johanna baltája undorító hang kíséretében csapódott bele Cashmere mellkasába, a nő egy fájdalmas kiáltással landolt a homokban.

   Épp elborzadva, pánikba esve kerestem Finnicket a forgatagban, amikor valami feltűnt a látóteremben. Kifordultam; abban a pillanatban az arcom mellett pár centire süvített el egy kés. Az ijedtségtől hátralendült a testem, a lábaim majdnem kifutottak alólam. Felsikítottam. Hirtelen nem is ismertem fel a férfit, de a kezében himbálózó fegyvert annál inkább. A szemeim elkerekedtek a nehéz, lánc végén függő, tüskés vasgolyó láttán, a szívem pedig olyan rémülten dörömbölt, hogy majd kiütötte a bordáim. Nem volt esélyem.

   Hátrálni kezdtem, de a férfi felemelte a buzogányt, és meglendítette maga felett. A golyó hangos surrogással szelte a levegőt, a férfi karján még a kezeslábasa alól is tökéletesen látszott az izmok munkája. Ellenem. Nagyot kiáltott, amikor ellenem fordította, a lánc pedig megcsördült, ahogy irányt változtatott a súly. Hirtelen minden lefagyott körülöttem. Csak a reménytelenség, a forgatag, amibe belecsöppentem, és az értetlenség, hogy miért nem vesz már észre valaki. A vasgolyó pedig csak közelített, a tüskék fenyegetően meredeztek ki belőle.

   Eltátottam a szám, hogy sikítsak, de a becsapódó buzogány belém fojtotta a hangom. A szemem fennakadt a fájdalomtól, a torkomból kétségbeesett hörgés szabadult fel. Szinte hallottam a reccsenést, amivel betalált, a testem tehetetlenül puffant a homokba. A szemem előtt fekete pontok táncoltak, a levegő pedig egyszerre nem talált utat a tüdőmbe.

-          Annie!

   A nevemet hallottam. Nem bírtam felemelni a fejem, a szempilláim remegve zárták el a kilátást. Valaki újra a nevemet kiáltotta, a fölém magasodó férfi pedig egyszerre elterült mellettem. Hörögve kaptam levegő után, miközben megpillantottam az ellenség hátából meredező baltát. Johanna?

-          Húzz be a vízbe! GYERÜNK! – ordította, aztán el is tűnt. Vagy csak én nem láttam?

   A másodperc évekké nyúlott a tudatomban, az ujjaim görcsösen markolták a homokot. A hullámok hűvösen lendültek a lapockámnak. A csata zajai fojtott morajlássá alakultak a fejemben, a szemem előtt minden összemosódott. Johanna szavai visszhangoztak a fejemben. Víz… Ó, hiszen itt van mögöttem!

   A karjaim robotos, görcsös mozdulatokkal kezdték vonszolni a teljes testsúlyom. Aztán a lábaim is beszálltak. A levegő még mindig a bordáim közé szorulva feszítette a mellkasom, hörögve tudtam csak hozzá jutni. Tovább. Csak egy kicsi. A nyakam megfeszült a nagy erőtől, amit kifejtettem, a szemeimből könnyek törtek fel a fájdalomtól. A bordáim olyan élesen hasogattak, hogy tudtam, valami nincs rendben. A víz már a medencecsontomig elért, így pedig már könnyebb volt továbbhúzni magam. A homokos part lejtett, a testem pedig lebegni kezdett az egyre mélyebb víz felszínén. Ez azonban nem enyhítette a tüzelő fájdalmat a mellkasomban.

   Ziháltam. Minden egyes másodperccel nőtt a kín, már azzal sem foglalkoztam, hogy a hullámok egyre csak beljebb sodornak, távolabb a többiektől. Végül felsikítottam, de a torkomból csak fojtott hörgés szabadult fel; valami elzárta a levegő útját. A feleszmélés úgy ért, akár egy jeges zuhany.

   Az áramlat ide-oda dobált, a habok pedig egyre fehérebben tajtékoztak. Valami készülődött. Kétségbeesetten próbáltam a felszínen tartani a fejem, a szemeim elkerekedtek az erőfeszítéstől. A karjaim lassan életre keltek, és habár minden mozdulatra fájdalom tépett bele a felsőtestembe, tolni kezdtem magam előre. Vagy csak valamerre. Ekkor fülsüketítő robaj remegtette meg az arénát. Fuldokoltam a zokogástól, a számba ömlő tengervíztől, de legjobban a rettegéstől. Hörögve próbáltam a felszínen maradni, de valami annyira felkorbácsolta a vizet, hogy ez kezdett egyre nehezebb és nehezebb feladatnak bizonyulni.

   Hirtelen vett körbe a szürkeség, nem tudtam levegőt venni. Mintha valami a víz alá nyomta volna a fejem, a fülsüketítő robaj eltompult. De még ott volt.

   Csak egy pillanatra voltam képes felbukni, a szám kétségbeesetten kapott egy kis levegő után, de ekkor egy hatalmas hullám terített be. Úgy ütközött nekem, mint egy dőlő könyvespolc; rettenetes súlya újra a víz alá nyomott. A testem bukfencet vetett a szürke habokban, a világ egy rettenetes, sötét masszává állt össze. A következő pillanatban újabb lökést éreztem; a víz feldobott a felszínére.

   Egy másodperc. Ennyi idő elég volt, hogy még nagyobb pánikba essek. Láttam már ugyanis, hogy mi kavarta így fel a habokat: a Bőségszaru forgott. A homok forgott. A sziget forgott.

   Sikolyok, üvöltések szelték át a levegőt, aztán újra maga alá gyűrt az áradat. A testem tehetetlen rongybabává vált, a végtagjaim ide-oda csapódtak. Teljesen elvesztettem az uralmat a testem felett, és hirtelen a metsző fájdalomról is megfeledkeztem, ami állandóan a mellkasomba nyilallt.

   Nem tudtam nyelni, levegőt venni, és vak voltam. Valami keménybe ütköztem hirtelen a víz alatt. Tudtam, mi az, de nem mertem elhinni. Tudtam, hogy meghalok még egy hulla érintésének a tudatától is. Aztán mégis. Hulla. Talán…

   Kinyúltam a karjaimmal, hogy bele tudjak kapaszkodni az élettelen testbe. Szerencsére még elértem, és erőt vettem magamon, aztán közelebb húztam magamhoz. A víz eközben szelídülni kezdett, a test pedig engedett a fizika törvényeinek, és felbukott a felszínre. Erősen kapaszkodó karjaim felfelé nyúltak, a hulla után, míg végül a fejem heves köhögésrohammal kísérve szabadult fel a vízből. A szemeim fennakadtak a fájdalomtól, amit a számon beáramlani próbáló levegő okozott, mintha verni kezdte volna belülről a bordáim.

   Újabb kiáltások harsantak. – Mi történt? A térkép! Már nem ér semmit!

   Ezzel akartam most a legkevésbé foglalkozni. Riadtan próbáltam levegőhöz jutni, akármilyen módon, a hullámok még mindig dobáltak egy kicsit. A só marta a szemeim, a torkom, és az orrjárataim, az ujjaim még mindig a holtteste kapaszkodtak. Ekkor feldörrent az ágyú. Egy, kettő, három, négy.

   Négy halott. Az ujjaim meggörbültek, belemarkolva a halott kiválasztott kezeslábasába. A test keménynek tűnt, izmosnak. Vergődtem, hogy a felszínen bírjak maradni, és akkor akaratlanul is megpillantottam az arcát.

   Nem érdekelt, ellöktem. Gloss volt az, és akármennyire is rettegtem tőle, nem kívántam a halálát. Egyikőjüknek sem. Vajon ki lehet a másik három halott? Ide-oda próbáltam kapkodni a tekintetem, de olyan erőfeszítésbe került egyáltalán levegőhöz jutnom, hogy hamar felhagytam vele.

   Csak lebegtem. Nem tudtam, hogy túlélem-e, hogy megtalálnak-e, hogy érdemes-e még küzdenem.    A végtagjaim elernyedtek, a légzésem pedig hosszú, szenvedő pumpálásnak hatottak. A másodpercek mintha évekké nyúltak volna, de akkor meghallottam egy hangot, amitől megszakadt a szívem.

-          Annie… - Finnick először úgy hallatta a nevem, mintha az utolsó halálhörgése lett volna. – Hol van Annie?

   Sikítani akartam. Itt vagyok, Finn, nézz ide! De tudtam, hogy egy hang sem bírna kipréselődni belőlem. Az a férfi eltalált a buzogánnyal, és valamit megroncsolt rajtam, ebben nem kételkedtem. Finnick újra a nevemen szólított, de most fényévekkel kétségbeesetten, mint az előbb.

-          Annie! ANNIE!

   Sírni szerettem volna, sikítani, őt ölelni, de tehetetlen voltam.