32. rész

Sziasztok!

Na, most képes voltam betartani a négynapos határidőt, büszke is vagyok magamra. Egyébként, csak meg muszáj megosztanom: már van is szerepem, lassan kezdődnek a próbák, szövegtanulások.. Annyira régóta vágyom már erre :)

   Finnick egyik kezét a szájára szorította, miközben kétségbeesetten forgatta ide-oda a fejét. Az arca egészen kivörösödött, a vádliján lévő vágásból még mindig szivárgott a vér. De nem törődött vele. Csak én érdekeltem.

   Johanna futott oda mellé, és megpróbálta megragadni a karját, de Finnick olyan durván lökte el hirtelen, hogy a lány megtántorodott. A tekintete újra, villámgyorsan körbefutott, aztán életre keltek a lábai. Olyan gyorsan szedte őket, hogy majdnem belerohant szegény nyöszörgő Beetee-be, de tett rá. Körbefutotta a Szarut, és amikor újra megláttam, a haját tépte, és ingerülten rúgott bele a homokba.

   A többiek eközben úgy nyüzsögtek a szigeten, akár a hangyák, és szavakat kiáltoztak egymásnak. De nem értettem. Finnick, akartam kiabálni, de ahogy hangot kíséreltem meg kiadni, nem bírtam. Kétségbeesetten próbáltam magamat egyáltalán a víz felszínén tartani, tudtam, hogy nem bírnám leúszni a távot a szigetig, még ha jó úszó is vagyok. Sírás kezdett fojtogatni, a fogaim halkan koccantak össze, ahogy a víz hidege megborzongatott.

-          ANNIE! – Johanna most már elkapta Finnicket, és maga felé fordította, miközben rákiáltott. Nem hallottam, mit, de Finnick ingerültebbnek tűnt, mint az előbb.

   Katniss eközben a vizet fürkészte, és tudomást sem vett a dühöngő Finnickről. Aztán kinyújtotta a karját, majd a mutatóujját. Peeta mellé botladozott – talán megsérült a rövid összecsapásban – és bólintott, majd a lány vállára helyezte a kezét. Kiabálni akartam, ordítani. Fájt mindenem, szúrt a lélegzetvétel, az erőm gyorsan párolgott. Katniss ekkor belevetette magát a vízbe, és úszni kezdett – nem felém.

   A víz lusta, de méretes hullámokat vetett, amik hol felemeltek, hol eltakartak előlem mindent.

-          Katniss – suttogtam, majd dühösen rácsaptam a vízre, és kierőszakoltam magamból egy halk sikolyt. – Katniss…

   A lány alakja már visszafordult a Szaru felé, a tekintetem követte, de rögtön megállapodott Finnicken. Térdelt, az arcát eltakarták az ujjai. Beetee mellette ült, és a karján nyugtatta a kezét, mintha csitítani próbálná. Johanna eközben elkezdte összeszedegetni a fegyvereket. Feladták volna? Elfogadták, hogy meghaltam? Ziháltam a fáradtságtól, a kétségbeeséstől. Éreztem a csorgó könnyeket az arcomon, és imádkoztam, hogy ne hagyjanak itt.

-          Hé, nézzétek!

   Peeta volt. A hangja élesen szelte keresztül a levegőt, hirtelen felhevítve a rémülettől megfagyott szívem. Igen, igen, itt vagyok!

-          Itt vagyok! – próbáltam sikoltani. – Ide!

   Észrevett. Peeta hevesen kezdett magyarázni Johannának, Finnick pedig felkapta a fejét; az arca élénken vöröslött. A remény újra fellángolt bennem, a testem elfogadta, hogy már csak egy kicsit kell kibírnia. Johanna beletrappolt a vízbe, de csak vádlimagasságig, mert Finnick hirtelen mellette termett.

-          Annie!! – ordította, de a hangja egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak, mint általában. – Ott vagy?  

-          Itt vagyok… - zokogtam inkább magamnak. Már csak a számon bírtam levegőt venni, az orromból egyszerűen nem jutott elég. Finnick pedig olyan sebesen vetette magát a habok közé, mint egy delfin.

-          Anns! – Újra felhangzott a kiáltása, hallottam, hogy küzd a vízzel. – Annie!

   Felnyújtottam a karom, és felkiáltottam a fájdalomtól. Kiabálni akartam, de tudtam, hogy vége. Már nem volt rá szükség, ugyanis feltűnt előttem Finnick csapzott, kócos haja, majd lassan az arca is. Hangosan zihálva szelte a vizet, erős, határozott karcsapásokkal. Még ilyen helyzetben is teljesen profi módon vette a levegőt, a lendülettől pedig majdnem belém ütközött.

   Egy szót sem szólt, csak megragadta a karom, és megpróbálta átvetni a válla fölött, de abban a pillanatban felsikítottam. – Nagyon fáj! – Szememet összeszorítva préseltem ki magamból ezt a két szót.

-          Próbálj úszni, kérlek! – A hangja megbicsaklott, ahogy mindkettőnk súlyával küszködött egyszerre. – Vagy legalább kapaszkodni! Kérlek!

   Összeszorítottam a fogaim, és áterőltettem a karom a vállán. A könnyek átlátszó kis patakokként csorogtak elő a szememből, az arcom Finnick mozgó vállának nyomódott. Hátra sem nézett rám, csak elindult, de éreztem a mozgásán, hogy vele sincs minden rendben.

      Lassan csillapodott a fájdalmam. A többiek arra jutottak, hogy a pöröly nem törte be a bordáim, csak megzúzta őket. Most mozdulatlanul feküdtem a homokon, és kifejezéstelen arccal bámultam az eget. A szemeimet maró könnyek felszáradtak, de a bánat nem tűnt el, főleg miután tudatosult bennem, hogy elvesztettük Wiresst. Nagyon megszerettem őt a kis idő alatt, a bensőm kongott a hiányától.

   Aztán ott volt még valami. Senki sem mondta ki, senki sem utalt rá, de mégis ott volt a levegőben. Mégpedig az, hogy szörnyen haszontalannak éreztem magam, és tudtam, hogy a többiek is így tekintenek rám. Ha nem lenne Finnick, vajon életben hagynának? Kétlem. Igyekeztem inkább meghúzni magam, nem panaszkodni, annak ellenére, hogy pocsékul voltam.

   Finnick törökülésben ült mellettem, a homok barna szemcséi csupasz, nedves bőréhez tapadtak. A vádliján húzódó vágás, amit Enobaria ejtett, most bordón virított, de szerencsére nem volt olyan súlyos.

-          Belefáradtam ebbe – szólalt meg halkan. Nem néztem rá, még mindig a világoskék égboltra erőltettem a tekintetem. Mikor belátta, hogy nem válaszolok, folytatta: - Állandóan csak egy hajszálon múlik, hogy nem veszítelek el… Nem akarom.

-          Talán egyszerűbb lenne, ha vége lenne ennek az egésznek. Állandóan csak a bajt hozom a fejetekre, így nincs esélyed…

-          Hé! – vágott közbe. – Miről hadoválsz? Ez…

-          Pedig bele kéne törődnöd! – A bordám felsajgott, ahogy egy kicsit határozottabban szólaltam meg. – Úgy értem… nem nyerhetünk ketten, te is tudod.

   Finn hangosan fújta ki a levegőt, miközben egy nyílvesszővel babrált. Az arany karperecen megcsillant a nap halvány fénye, és halkan megcsörrent, ahogy Finnick az ölébe fektette a kezét. Az állkapcsa megfeszült, mint mindig, amikor valami felhúzta.

-          Mit kezdjek ezzel, Annie? Sajnálom, de nem akarom túlélni úgy, hogy nem leszel majd mellettem. Vagyis… nem sajnálom. Egyáltalán nem. Ez az egész teljesen értelmetlen lenne nélküled, úgy értem ez a szar, amit az életemnek nevezek. – Itt egy pillanatra elhallgatott, és oldalra pillantott, majd levett kicsit a hangerejéből. - Azért éltem eddig, hogy téged életben tarthassalak, meggyógyíthassalak, mert basszus, kellesz.  Kellesz ahhoz, hogy el tudjam viselni.  – Hangosan, reszketegen fújta ki a levegőt, a tenyere finoman a fájós bordámra simult. – Tudod, mikor voltam a legboldogabb? Az utóbbi három évben. Amikor felkeltünk, kezdődött egy újabb nap, amit azzal is tölthettem volna, hogy a saját

sorsomon kesergek, de ott voltál te, aki miatt egyszerre nevettem, sírtam, küzdöttem, és minden, amit el tudsz képzelni.

-          Finnick – suttogtam, és végre találkozott a tekintetünk. Elvörösödött.

-          Tudod, voltak terveim. Hittem bennük, és majdnem sikerültek… De úgy nem akarom, ha te nem lehetsz a részük. Ha meghalsz az arénában Annie, ami ellen én minden erőmmel küzdeni fogok, akkor velem is történjen az. Mert én nem vagyok hajlandó kimenni erről a kicseszett helyről nélküled. Nem! Neked pedig ebbe kell beletörődnöd.

   Tátva maradt a szám. Legszívesebben felültem volna, hogy megcsókoljam, kimutatva mindent, amit érzek, csak a fizikai határaim tartottak vissza. Mintha tudta volna, mire gondolok, mellém bújt, erős karját pedig óvatosan átvetette a mellkasom fölött. Csak az arcomat fordítottam felé, az orrunk majdnem érintette egymást.

   Felemeltem a kezem, és megragadtam a derekát, hogy az oldalamra erőltessem magam. Szúrt, vágott, fájt… De szembetaláltam vele magam, és ezért megérte. Nagyot nyeltem, ahogy a homlokát az enyémnek támasztotta, a kezét pedig a nyakamra simította. Puhább volt, mint általában. Otthon mindig bőrkeményedéses lett a tenyere, de a kapitóliumi kézápolási technikáknak köszönhetően most lágyan ért hozzám. Finnick elvigyorodott, az arcán elmélyültek a gödröcskék. Eddig is imádnivalónak találtam őket, de most még annál inkább.

-          Min mosolyogsz? – A hangom fátyolosabban szólt, mint akartam.

-          Csak… odavagyok érted, ugye tudod? Nem szabadulsz tőlem.

   Visszamosolyogtam, és hagytam magam belefeledkezni ebbe az olyan régóta tartó rózsaszín ködbe.