29. rész

Jelentkezem.

Kedves Mindenki, újra itt vagyok. Büszkén jelentem, összesen 6170 kattintás érkezett az oldalra, ami nem tudom mennyire számít soknak, mindenesetre én örülök neki. Ma egy csomót írtam az eddigi válságomhoz képest, lehet, hogy lassan tér belém vissza a kedv..? Meglátjuk, de addig is íme a következő:

   Egy pillanatra el sem hittem. Csak álltam ott, mint egy szobor, az ajkaim elnyíltak, a szemeim pedig akkorák lettek, mint két tányér. Aztán összenéztünk Johannával, és a megkönnyebbülés szinte minden félelmemet egy másodperc alatt eltörölte.

   A nap megcsillant mézbarna haján, ahogy kiegyenesedett, és a Szarut tanulmányozta, napbarnított, izmos alakja a másik két ember fölé tornyosult. Ők a földön ültek, és egymás kezét fogták. Oldalfonat, íj. Piszkosszőke haj, zömök termet. Felnevettem, és hosszú, határozott léptekkel indultam meg, lefelé, a partra. Hallottam, ahogy a többiek léptei puffannak mögöttem a homokban, de hirtelen minden megszűnt létezni. Csak őt láttam, egyedül őt.

   A lábaim gyorsítottak a tempón, és rohanni kezdtem. A bakancsom felverte mellettem a homokot, ahogy közeledtem felé. Katniss felemelte az arcát, és amikor meglátott minket, felkiáltott. Finnick megpördült, és olyan arcot vágott, mintha nem is ismerne. Megtorpantam.

   A többiek mellém értek, Peeta és Katniss pedig felpattantak, és hátráltak pár lépést. Önkéntelenül is kapkodni kezdtem a levegőt, ahogy egyre hosszabb másodpercek teltek el, aztán Finn arca hirtelen felderült. Ahogy felém lendült, azonnal elállt a lélegzetem, és minden megszűnt létezni.

   Felkapott, és a saját testi erejéről megfeledkezve szorított magához, de szinte meg sem éreztem. A lábaim körülölelték a derekát, a karjaim úgy fogták át a nyakát, mintha valaki el akarna tőle szakítani. A torkomból boldog kiáltás tört fel, az arcom a nyaka és válla verejtéktől nedves találkozásába fúrtam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha hazarepítettek volna a Negyedik Körzetbe, az otthonomba. Mintha az arcomba kiabálták volna, hogy ez az egész nem is volt igaz, csak egy áprilisi tréfa. És én bevettem!

   Nevetett. Boldog volt, tudtam, hogy az, és tudtam, hogy ő is ugyanúgy rettegett a halálom gondolatától, mint én az övétől. Valami felrobbant bennem, ami egész eddig várakozott, de most felrepedt a burka, és sziporkázó, színes szikrák képében tört ki belőlem. Könnyek égették a szemem, olyan hihetetlen módon tett boldoggá az úgy hiányolt ölelése, hogy majdnem zokogni kezdtem. De nem tettem. Eddig erős maradtam, erősebb, mint azt valaha is képzeltem volna; miért pont az öröm szakítsa meg ezt?

   Még mindig belém kapaszkodva eresztett le a homokra. Az egyik tenyerét az arcomra illesztette, és elvigyorodott. Nem bírtam nem viszonozni ezt, a szám pedig már szinte fájt az övéért. Egy torokköszörülés zökkentett ki a rózsaszín boldogságból, Finnick pedig felkiáltott, a vállam fölött, tág szemekkel nézve a többiekre.

-          Ez nem lehet igaz! Komolyan ti vagytok? – Aztán tengerzöld pillantása újra összetalálkozott az enyémmel, és olyan szélesen mosolyodott el, mint ahogy senki más nem tudná csinálni anélkül, hogy a fogait mutassa.

-          Nem, Plutarch Heavensbee hájas segge vagyok, köszöntem szépen – morogta Johanna.

   Ehhez aztán kellett bátorság! Hátrapillantottam, és arra számítottam, hogy önelégülten mosolyog majd a saját megjegyzésén, de nem ezt láttam.  Nem tudtam megnevezni, azt a kifejezést, ami kiült az arcára, de semmiképpen nem volt pozitívnak nevezhető. Olyannyira felhúzta magát, hogy dühödten fordult sarkon, a még mindig magát vonszoló Beetee felé. A férfi felnyögött, és elterült a homokban, Johanna erre – mintha csak le kéne vezetnie valakin a haragját -, a földre taszította Wiresst.

   Peeta gyorsan felsegítette Beetee-t, aztán már indult volna Wiresshez, amikor a szeme megakadt rajtunk.  – Jó ég, veletek meg mi a franc történt?

   Finn aggódva tartott el magától, az arca döbbent grimaszba torzult át. A hüvelykujjával a felkarjaim simogatta, és összeszorította az ajkait, annyira, hogy azok elfehéredtek.

-          Mondjátok, hogy nem történt valami…

-          Nem! – vágtam a szavába, és gyorsan megráztam a fejem. – Ez csak…

   Johanna az égnek emelte a tekintetét, és hadarva, széles mozdulatokkal gesztikulálva kezdte elmesélni, hogy hogy jártunk a véresővel.

-          Ott nyiffant ki Blight is. Nekiment a szaros erőtérnek. És egyedül hagyott ezekkel. – Azzal a Hármasokra mutatott, és mintha a karja egy kicsit tovább akart volna siklani az irányomba, de inkább időben megállította a mozdulatot.

   Wiress fel akart kelni, de Johanna újra a földre taszította, mire Katniss azonnal a védelmére kelt. Meglepetten néztem az irányába. Először szólalt meg, mióta találkoztunk, meglepett a bátorsága Johannával szemben. A lány szikrázó szemekkel indult meg Katniss felé.

-          Szálljak le róluk? – Azzal meglendítette a karját, és akkora pofont vágott le a lánynak, hogy az még nekem is fájt, és összerezzentem. – Szerinted ki mentette meg neked őket?! Te…

   De még mielőtt folytathatta volna, Finn elengedett, és a vállára kapta Johannát, mintha az valami kis zsák lett volna. Johanna káromkodva verte Finnick hátát az öklével, miközben ő beledobta a vízbe, és lenyomta a fejét a habokba. Ahányszor csak levegőhöz jutott, annyiszor ordított valami csúnyát Katniss felé, de ő fel sem vette, csak halkan beszélgetett Peetával.

   Peeta és Katniss kezelésbe vette Beetee-t és Wiresst. Johanna végre lehiggadt, és habár a kezeslábasa csupa vér meg víz volt, nem érdekelte, inkább leült enni. Finnick elkapta a kezem, elmosolyodott.

-          Gyere, te véres gyönyörűség.

   Mielőtt bármit tudtam volna válaszolni, felkapott pár kagylót és egy kerek zsömlét, egy kis vizet, és a tenger felé vezetett. Lehuppant a homokba, ott, ahol a hullámok még pont nem érhették el, majd megütögette maga mellett a földet. – Gyere!

   Engedelmeskedtem, de abban a pillanatban, ahogy a fenekem leért a homokra, Finnick felsőteste az irányomba dőlt, a szája pedig az enyémre tapadt. Meglepetten mordultam fel, de nem húzódtam el. Hiszen erre éheztem már napok óta, és úgy látszik, Finn is, csak ő még nálam is türelmetlenebb volt. A kezeim a tarkójára csúsztak, ahogy csókolóztunk, de aztán egy kis idő múlva mégis eltávolodott az arcom az övétől. Kényelmetlenül éreztem magam a többiek előtt, Johanna pillantása szinte égette a hátam.

-          Azt hittem meghaltál – suttogta, és magához húzott. A testéhez simultam, és lehunytam a szemem, hogy a szíve dörömbölésére koncentrálhassak. – Azt hittem… Úr isten, Annie, olyan… buta vagy! Miért ugrottál le a fémlemezről mielőtt odamentem volna? Annyira megijedtem, amikor láttam, hogy nem vagy ott…

-          Tudom – feleltem halkan, és a karjára hajtottam a fejem. – De pánikba estem, Finn. Nem tudok mást mondani. Megérted, ugye?

   Finnick egy pillanatra mintha elveszett volna a tekintetemben. Az arcán széles, szeretetteljes mosoly terült el, a tenyere végigsimított az arcomon.

-          Lehet, hogy én is ezt tettem volna. De most itt vagy, nem is érdekel semmi más, hagyjuk az egészet, a rohadt életbe is! Tudnod kell, hogy… mindent meg fogok tenni.

-          Hogy érted ezt? – hebegtem. – Nem tudsz tenni…

-          Majd meglátod! – emelte fel a mutatóujját, és azt az arcot vágta, amit akkor szokott, hogyha tudja, hogy igaza van.

-          Bárcsak egy kicsit több időnk lenne… - suttogtam, és éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. – Annyi minden el kéne mondanom.

-          Akkor mondd. Meg fogják érteni, ha egy kicsit kettesben szeretnénk maradni, addig őrködik más… - Azzal átölelt, és gyengéden ringatni kezdett. Felsóhajtottam, aztán elhúzódtam. Akkor láttam meg az arany villanást a csuklóján. Egy karperec volt az, lángnyelv karcolattal. Összevontam a szemöldököm,  de gyorsan el is kaptam a tekintetem. Éreztem, hogy jelent valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit. És azt gyanítottam, hogy bármit is, azt Finnick nem fogja elárulni. Vagy nem teheti.

   A habok hűvösen ölelték körül csupasz testem, ahogy először alámerültem. A lábaim és a karjaim automatikusan életre keltek, toltak előre. Ahogy kinyitottam a szemem a víz alatt, feltárult előttem minden, amit szerettem; a sötét, rejtélyes világ, amiben olyan szívesen éltem volna. Kék, zöld, barna árnyalatok váltották egymást, a nap fénye fehéren szűrődött át a felszínről. A zajok eltompultak, én pedig végre önmagam lehettem, elfelejthettem mindent… Ha meg tudtam volna tenni.

   Kelletlenül rúgtam fel magam a felszínre, aztán köhögve kapkodtam levegőért. Nem múlt el a veszély. Egyáltalán nem. Mit hittem, hogy megtaláltam Finnicket, és akkor megmenekülünk? Hogy békére lelhetek végre mellette? Itt, az arénában? Annyira jókedvű volt az utóbbi órákban, mintha hirtelen minden rendbe jött volna. Úgy ölelt, bújt hozzám, mintha most már örökre együtt lehetnénk. Még mielőtt elsírtam volna magam, gyorsan újra a víz alá buktam.

   A testem bukfencet vetett a habok között, erőszakos, durva mozdulatokkal vetettem magam oldalra, hátra, éreztem, ahogy az izmaim összerándulnak. Amikor feltörtem, hangos hörgéssel szívtam be a levegőt a tüdőmbe, és úgy robbantam be a nagy kékségbe, hogy szinte fájt. Hátra sem néztem. Kizártam a partról jövő beszélgetés zajait, és csak kegyetlenül hajtottam magam.

   A lábam elérte a homokot. Nem akartam találkozni a többiekkel, és tervet szőni arra, hogy hogy éljük túl az éjszakát, de a levegő kezdett lehűlni, a Nap pedig eltűnni a horizonton. Magam köré fontam a karjaim, miközben a fogaim hangosan vacogtak, és kibotorkáltam a szövetségeseimhez. Finnick épp a tüzet próbálta élesztgetni Katniss segítségével, én pedig elcsodálkoztam, hogy hogy van ehhez bátorságuk. Hát nem halálos bűn az Arénában ilyet csinálni? Nem találhatnak ránk bármikor a többiek? Amikor lehuppantam, Finn gyorsan otthagyta a tüzet, hogy átölelje a hűvös levegőtől reszkető vállam, és akkor rájöttem. Persze.

   Talán épp az volt a cél.