30. rész

   Beleharaptam a finom Negyedik Körzeti cipóba, ami a többiek elmondása szerint még a találkozásunk előtt érkezett. Az ujjaim erősen kapaszkodtak az ismerős finomságba, az íz kellemesen áradt szét a számban. Az Aréna égboltja egyre sötétebb, mélyebb kékbe borult, a levegő pedig fokozatosan hűlt le. A testemet még mindig lúdbőr borította, habár már percek óta megszáradtam. A kezeslábasom még mindig a homokon hevert, félig mocskosan – a beáztatás nem sokat segített rajta. Ahogy rásandítottam, rögtön elment a kedvem attól, hogy visszavegyem. Tudtam, soha nem lesz már ugyanolyan, mint újkorában.

   Az éledő tűz megnyugtatóan hatott rám. Komótosan rágtam, és elégedetten mustráltam, hogy kifejezetten jól vagyok. És végre jóllaktam.

   Johanna még csak most határozta el magát a fürdésre, és épp fejtegette le magáról a kezeslábast, amikor felfedeztem rajta valamit. A bordái alatt egy zöldes, lilás árnyalatú, szabálytalan alakú folt éktelenkedett, erősen kitűnve világos bőréről. Habár fehérneműre vetkőzött, senki sem jött zavarba, senki sem fordította el a fejét, és senki sem vette észre a zúzódást. Csak én. Tudtam, honnan van.

-          Johanna – szólaltam meg még teli szájjal, de aztán gyorsan lenyeltem a falatot. – Az a zúzódás… az interjú utánról van, ugye?

   Mindenki meglepetten fordult felénk, csak Wiress szuszogott nyugodtan a homokban. Finnick szemöldökráncolva, kérdőn fürkészte a zúzódást. Johanna idegesen dobta hátra összeragadt haját, és csak egy sötét pillantást küldött felém válasz helyett. Ezt nem tudtam mire vélni, csak ültem ott, miközben tudtam, hogy elpirulok. Egyszerre éreztem magamnak dühösnek, és megsemmisítettnek. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki ezt a hozzáállást Johannától. Nem kértem, hogy jópofizzon nekem, hogy kedveljen. Az igaz, hogy reménykedtem abban, hogy azért nem csak elvisel maga mellett, de a minimum, hogy nem kutyaként tekint rám. A gondolatmenetemből egy meleg kéz zökkentett ki a vállamon, miközben egy mondat halványan eljutott a fülemig:

-          Néha van ilyen, hogy csak így elkalandozik. Semmi baja. – Azzal a fülemet is megérintette valami puha, és kellemesen lágy, mint egy száj. A szemem lázas koncentrálása a homokra abbamaradt, és oldalra sandítottam.

   Finnick szelíden elmosolyodott, és a fülem mögé tűrte a hajam.

-          Mi az? – kérdeztem halkan, és körbepillantottam. Mielőtt azonban Finn válaszolni tudott volna, éles dörrenés hangzott fel. Wiress felsőteste fellendült, ő maga zihálva, kerek szemekkel próbált rátalálni a hang forrására.

   Mindenki a dörgés irányába pördült; Finnick támogatóan körém fonta a karjait, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy szinte éreztem a melegét. Az Aréna egyik közeli részében, a magas fák fölött, szabályos alakzatban borult be az ég. A fekete felhők a szokottnál gyorsabban mozgó, sűrű masszaként kúsztak elő, még sötétebb árnyékba borítva az amúgy is rejtélyes, alkonyatban megbújó dzsungelt. Nagyot nyeltem, és hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Ekkor újabb dörgés hangzott fel, szó szerint majdnem megrázva az egész Arénát, a baljósan szabályos felhők közül pedig egy élesen felvillanó, vakítóan fényes villám cikázott elő, hogy aztán belevágjon a legmagasabb fába. Wiress gyorsan kapta ránk vissza riadt tekintetét, és hevesen a már oszladozó felhők felé kezdett mutogatni.

-          Tiktak! – kiáltott fel. – Tiktak! – A hangja olyan hisztérikusan, rémülten csengett, hogy komolyan megijedtem, és közelebb húzódtam a még mindig engem ölelő Finnickhez.

   A helyzetet Katniss orvosolta. Esetlenül botorkált oda Wiress mellé, de amikor odaért, máris sokkal határozottabbnak nézett ki. Kezét a rémült nő vállára tette, és valamit motyogott neki, amit nem tudtam kivenni. A következő pillanatban viszont az ő szemei is elkerekedtek, az arca hihetetlen lassúsággal fordult az irányunkba.

-          Tiktak – suttogta. – Tiktak. Igen…

-          Tessék? – szólalt meg Finnick, egy kissé bizonytalan hangon.

-          Ő végig tudta. – Katniss tekintete üressé vált, de szinte hallottam, ahogy pörögnek az agyában a fogaskerekek. – Tiktak. Az Aréna egy óra.

   Finnick felemelkedett mellőlem, a szemei figyelmesen fürkészték Katnisst. Egy ideig súlyosan nehezedett ránk a csönd, amit ez a kijelentés idézett elő, aztán végül Johanna szólalt meg:

-          Mi a rákról beszél?

   Peeta, és a kissé kótyagos Beetee ugyanolyan értetlenül meredt a Tizenkettes lányra, mint mi. Wiress pedig mintha egyenesen feldobódott volna azon, hogy valaki végre megértette, amit egész idő alatt magyarázott. A dolog lassan kezdett előttem is kitisztulni.

   Ez mindent megmagyarázott.

   Azok a trükkös virágok, amiket Johanna észre sem vett. A véreső, ami csak egy megadott területet ért. És a villámlás, ami előtt csak egy szabályos alakban gyűltek össze a felhők. Megráztam a fejem, ez az egész kezdett sok lenni. Katniss eközben hevesen kezdett magyarázni, és szépen-lassan minden leesett. Majdnem minden.

-          Hihetetlen – ismételte el vagy tizedszerre Finnick, miközben homlokráncolva hallgatta meg Katniss – szintén tizedszerre elhangzott – magyarázatát.

-          De nem kizárt – tette hozzá Peeta. – Sőt, tök logikus.

   Katniss halvány mosollyal jutalmazta a fiú megszólalását, én pedig majdnem felnevettem Peeta ezutáni arckifejezésén. Úgy nézett, mint egy kiskutya, ha a gazdája megdicséri, és mintha még el is pirult volna, bár ezt csak a lobogó tűz – nem valami megbízható – fényénél tudtam megállapítani. Katniss és Peeta. Elvileg szerelmesek, ezt mondják, ezt rágják Panem szájába… És mégis, én mintha láttam volna valamit. Bizonytalanságot.

   Amikor tizenhat éves voltam, az életem olyan volt, mint minden korombeli lánynak a Negyedikben: segítettem otthon, a parton, a szabadidőmben pedig horgásztam és úsztam, egyszóval éltem, mint hal a vízben. Még csak meg sem fordult a fejemben a házasság, meg a gyerek gondolata, és a fiúk sem érdekeltek annyira, mint a többi velem egyidős lányt, elvoltam a saját kis világomban. Az, hogy Katniss ilyen korán ennyi mindent átélt, még nekem is ijesztő, és inkább bele sem mertem gondolni, hogy ő mit érezhet.

   A sötétség eközben már teljesen beborította az arénát. Nem láttam messzebbre pár méternél, a mellettünk húzódó dzsungel nagy, koromfekete foltként terpeszkedett a homokon. Még csak most kezdtem megérezni a fáradtság ólomsúlyait a szemhéjaimon, a végtagjaim pedig lassan – végre – ellazulni látszottak. A többiek vitatkozni kezdtek arról, hogy ki kezdje az őrködést (természetesen mindenki magára akarta vállalni), végül azonban Katniss és Johanna javára dőlt el az egész.

   Finnick kissé csalódottan huppant le mellém, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon fent előbb, de amikor rám pillantott, az arcáról azonnal leolvadt az a méltatlankodó kifejezés. Inkább kíváncsian fürkészett, és lassan, halványan elmosolyodott.

-          Olyan vagy, mint akit megrágott egy cápa, aztán kiköpte – jegyezte meg, még mindig rám függesztve derűs tekintetét. – Milyen volt a gyomrában?

-          Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem – sóhajtottam, de nem bírtam nem viszonozni a mosolyát.

   Már szóra nyitotta a száját, de aztán inkább néma maradt. A tűz lobogó fényei fekete árnyékokat vetettek az arcára, a szemei csak két sötét gödörnek hatottak. Aztán amikor oldalra billentette a fejét, megdobbant a szívem, és olyan hirtelen szorult el a torkom, hogy majdnem felnyögtem. Finnick, mintha nem is tudta volna, hogy mi vár ránk. A biztos halál árnyéka egyre csak terjedt, és terjedt, és fogalmam sem volt, hogy ez a nagy szövetség meddig lesz érvényben. Mi van, ha valamelyikük épp azt tervezgeti, hogy álmunkban elvágja a torkunkat? Bármennyire is szerettem volna elkerülni, mindannyijukban megbíztam. És mégis, bennem volt valami, ami azt súgta: menj el onnan, nem hihetsz nekik. Legszívesebben megkértem volna Finnicket, hogy tűnjünk el a francba, őt úgy is támogatják, de biztos voltam benne, hogy nem menne bele.

-          Annie? – A hangja halványan csengett, szinte elveszett a súlyos, fülledt levegőben.

-          Itt vagyok – feleltem, a karjaim felhúzott vádlijaim köré fonódtak.

-          Alvás – mormogta, és elnyúlt, megérintve a karom.

   Nem igazán volt ínyemre, hogy ilyen sebezhető pozícióba kerüljek a többiek mellett, de a fáradtság olyan erősen nehezedett rám, hogy nem bírtam ellenállni a puha homok, és a nyugodt alvás ígéretének. Így hát leheveredtem, és szembefordultam vele. Finnick most tetőtől talpig végigmért, aztán felemelte a kezét, és a mutatóujját finoman végighúzta élesen kiálló csípőcsontomon.

-          Nagyon lefogytál – jegyezte meg, aggódó arckifejezést öltve. – De most ez nem így lesz. Nem engedlek éhezni.

   Magamra pillantottam. Valóban soványabb voltam, sokkal. Így kinyújtózva az összes bordám ki tudott rajzolódni a bőröm alól. Tényleg úgy nézhettem ki, akár egy csontváz, és az az igazság, hogy gyengébbnek is éreztem magam.

   Most én emeltem fel a kezem, a hüvelykujjam végigsimított egy hosszú, karmolásszerű nyomot, ami a bal szeme sarkától, az arccsontja közepéig futott. Persze ő még mindig ugyanolyan szemtelenül gyönyörű volt, csak egy kicsit vagányabb módon.

-          Mi történt az arcoddal?

-          Mindent a maga idejében, kicsi. – Kinyújtotta felém a karjait, és olyan könnyedén tüntette el közülünk azt a húsz centit, mintha csak egy rongybaba lettem volna.

    Normális esetben méltatlankodni kezdtem volna, amiért tereli a szót, de a fáradtság köpenye olyan nehezen és fullasztóan borult rám, hogy eszembe sem jutott ezzel foglalkozni. Lehunytam a szemem, Finnick pedig még erősebben karolt át, hogy aztán biztonságban nyelhessen el az éjszaka.

   Beetee hevesen rázta meg a fejét. Johanna türelmetlenül rakta karba a kezeit, és dobbantott egyet a lábával.

-          Engem nem érdekel – jelentette ki. – Akár itt is hagyhatunk a francba. Hidegen hagy.

-          Dehogy hagyjuk itt! – Katniss és Johanna között már azóta éleződött az újabb konfliktus, amióta megpróbáltuk elosztani a maradék ételt reggelire. Nem akartam, hogy újra veszekedjenek, de a hangomat sem szívesen hallattam ebben a társaságban, így inkább magamban reménykedtem, hogy türelmesebbek lesznek egymással.

   Finn a kezemet fogta, amióta felébredtünk. Most is így tett, és folyamatosan mosolygott, mintha nem is érdekelné ez az egész, ami körülötte folyik. A helyzethez képest túl derűsen szólt közbe: - Hagyjátok már elmondani amit akar, lányok!

   Én nem igazán figyeltem oda, csak annyit vettem ki Beetee zavarosan összehadart mondanivalójából, hogy „huzal” és „kell”, a következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy Finnick a lapockámra helyezi a tenyerét, és a víz felé kezd vezetni.

-          Micsoda? – emeltem föl a tekintetem.

-          Átúszunk Beetee huzaljáért, elhagyta a Szarunál. – Finnick a fülemhez döntötte a fejét, hogy a lehető leghalkabban tudjon válaszolni. – Maradjunk?

   Gyorsan megráztam a fejem, aztán követtem a többieket.

***

   Peeta kisimította a méretes lapulevelet a homokon, és érdeklődően emelte ránk halványkék tekintetét. – Tehát. Próbáljuk kiokoskodni, mit is rejt az Aréna.

-          Arra van az óriásvillám! – Katniss lelkesen hajolt előre, és mutatott ki az egyik irányba.

   A fiú bólintott, és rákarcolt a húsos levélre. Eközben Wiress a korábban megtalált huzallal ücsörgött a vízparton, hogy lemossa róla a rászáradt, ragacsos vért. Közben valami idétlen kis gyerekdalt dúdolgatott, aminek a dallamára szórakozottan dülöngélni kezdtem. Mintha megnyugtatóan hatott volna rám ez a kissé remegő, magas hang, és miközben félig a dalocskára koncentráltam, a többiek összeszedtek egy csomó másik arénacikkelyt.

-          Erről nem tudok sokat – kezdte Johanna. – Mert ott találtam rá Annie-re. De volt ott valami, elvileg virágok, amik elveszik az érzékeket.

   A nevemre odakaptam a tekintetem, és meglepve mustráltam, hogy mindenki meghökkenve bámul rám – legfőképpen Finnick. Sötétzöld szemei elkerekedtek, az ajkai elnyíltak.

-          Tessék? – tátogta. – Hatott rád az a cucc, és nem is szóltál róla?

   Idegesen fújtam ki a levegőt, szórakozott hangulatom azonnal megváltozott, habár a dal még mindig ott szólt a háttérben. Igyekeztem kerülni a rám meredő kíváncsi tekinteteket, és sietve összeszedni a gondolataimat. Merre is lehettek a virágok? Persze reménytelen volt ezen agyalni, annyi minden történt már azóta. Csak nagyokat pislogva fürkésztem a távoli, méregzöld dzsungelt. Megingattam a fejem.

-          Igen, de fogalmam sincs, merre lehetett. Bocsi.

-          Mindegy, itt már úgy is elég sokat beírtunk, majd megoldjuk valahogy. – Sietve emelte fel a fejét. – Még valami?

-          Beszélnünk kell, Annie – szólalt meg Finnick.

-          Mi lenne, ha békén hagynátok minket a rohadt párkapcsolati problémáitokkal?! – csattant fel Johanna, hirtelen azonban elcsendesült minden.

   Csend. A kis dal, ami eddig szinte már beleolvadt a háttérbe, elhallgatott. Egyszerre fordultunk abba az irányba, ahol Wiresst üldögélni véltük, de abban a pillanatban megállt bennem az ütő.

   Gloss a hajánál fogva tartotta Wiress fejét, feltartott tőre élénkpirosan virított. A nő hátrabicsaklott nyakán egy széles vágás húzódott, vért fröcskölve szerteszét.