20. rész

Hali!

Á, nem hiszem el, hogy ezek a szünet utolsó napjai! Egyszerre izgulok, örülök, de valahogy mégsem akaródzik visszamenni. Hát, meglátjuk. Mindenesetre mindenkinek jó sulit előre is :) 

   Békeőrök tolultak fel a színpadra, mi viszont még mindig összekapaszkodva álltunk. Egy fehér páncélos katona a hátam mögé ért, és a vállamnál fogva kezdett el hátrafelé rángatni, lefelé a színpadról. Meglepett, ijedt kiáltást hallattam, és láttam, hogy a többieket is hasonló módon távolítják el. Finnicket kerestem a szememmel, miközben tehetetlenül tekeregtem a békeőr karjai között, de nem láttam sehol. Zűrzavar támadt; a szervezők kétségbeesetten próbálták megoldani a helyzetet, miközben engem már le is taszítottak a lépcsőről, és durván terelni kezdtek, Johannával és Enobariával egy irányba.

-          Hova visznek? – Johanna ugyanolyan nyugtalanul próbált kiszabadulni a szorításból, mint én. – Vegye már le rólam a kezét, maga…

   Ekkor a békeőr felemelte a puskatust, és oldalba vágta vele a lányt. Johanna kétrét görnyedt, a torkomból pedig kétségbeesett kiáltás tört fel. Enobaria higgadtan figyelte az eseményeket, legalábbis annak próbált látszani.

-          Nyugton maradni! – parancsolt ránk az egyik békeőr, miközben egy kihalt, visszhangos folyosón tereltek minket végig. Johanna arca vöröslött a dühtől, és a fájdalomtól, én pedig hangosan sírtam.

   Annyira megrémültem, hogy szinte beleszédültem. Éreztem, ahogy a könnyeim forrón áztatják az arcom, és hallottam, hogy ingerülten rám szól valaki. A hangja viszont olyan torzan csengett a fülemben, hogy egyenesen pánikba estem, és csapkodni kezdtem.

-          Annie, hagyd abba! – Most Johanna volt az, az ő hangját felismertem. A vastag könnyfátyolon keresztül pillantottam rá, aztán Enobariára, aki lenézően méregetett.

   Egy liftbe tereltek minket, aztán szétváltunk, hogy mindenkire jusson egy őr. Szipogva botorkáltam végig a folyosón, ami a lakosztályunkhoz vezetett, végül a velem tartó békeőr egy barátságtalan morgással kísérve beterelt az ajtón, és bevágta mögöttem.

   A lakosztályban csak néhány lámpa égett, a nappaliban pedig a teljes csapatunk foglalt helyet. Finnick is ott volt, épp hevesen gesztikulálva magyarázott valamit Marcusnak. Egy pillanatig nem is vettek észre, és Marcus olyan hangosan és mérgesen válaszolt Finnicknek, hogy összerezzentem. Tágra nyílt szemekkel bámultam rájuk, amikor Bertine végre megpillantott.

-          Annie! – kiáltotta, aztán beharapta az ajkát, mintha valami épp ki akart volna csúszni a száján.

   Finnick megpördült, az arca vöröslött a dühtől. Gyors léptekkel indult meg felém, és erősen magához szorított.

-          Bántottak? – kérdezte hangosan, valószínűleg még az előző vita miatt felindulva. – Bántottak, Annie?!

-          Nem! – emeltem fel a hangom, és gyorsan elhúzódtam.

-          Bocsánat, én…

-          Nem hiszem el, Odair! Ezzel az egésszel már javarészt leleplezted a kormányt! Te nem lehetsz szerelmes, nem érted?! Nem ezt beszéltük meg, mindent elszúrtál! Hogy lesznek így támogatóitok? Ki a franc fogja megmenteni a seggeteket?! Mégis mit gondoltál?!

   Finnick nagy levegőt vett mielőtt válaszolhatott volna, és éreztem, hogy ingerülten fogja tenni, ekkor azonban hirtelen zokogásban törtem ki. Finnick tágra nyílt szemekkel bámult rám egy pillanatig, de aztán mégis Marcus felé fordult.

-          Nagyon jól tudod, hogy ki! – kiabálta, a kezei ökölbe szorultak. – Ti kevertetek bele ebbe az egészbe, legalább a saját szaros interjúmon hadd mondjak azt, amit akarok!

-          Önként vállaltad!

-          Mi a francról beszéltek?! – zokogtam fel, és vádló, könnyes tekintettel meredtem Finnickre. Az orrlyukaim kitágultak, és reszketni kezdtem. Bertine dühös pillantást vetett a két férfira, de egyikük sem válaszolt.

-          Annie… - Finnick hangja még mindig kicsit ingerült volt, ezért elhátráltam.

-          Titkoltok valamit! – kiáltottam, és megragadtam az egyik asztal sarkát. Olyan erősen szorítottam, hogy az egész tenyerem elfehéredett.

-          Annie! – Finnick óvatosan közelített felém.

-          Hazudtál! Ha szeretnél, elmondanád! Hazudtál, mindenben!

   Marcus megindult felém, és durván elkapta a karom. A tekintetét az enyémbe fúrta. Az ajkaim elnyíltak, és egy meglepett kiáltás csúszott ki közülük. A mentorom ujjai olyan erősen fogták be az alkarom, mint egy satu, én pedig kétségbeesetten próbáltam magam kitépni, de dühös, villogó szemeit látva ledermedtem.

-          Ezt most azonnal befejezed, hallod? – A szorítása engedett kissé. – Épp az előbb tette kockára a támogatóit miattad, nem veszed észre?

   Könnyes tekintettel néztem fel Finnickre, aki úgy bámult rám, mintha mindjárt elsírná magát. Makacsul ráztam meg a fejem.

-          Meggyűlölték őt miattad – folytatta Marcus. – Nem veszed észre, hogy minden lépése a te kedvedért történik? Hogy állandóan te vagy a fejében, hogy a saját érdeke elé helyezi a tiéd? Gondolkodj már el! – Azzal eleresztett, én pedig gyorsan hátrahőköltem, miközben hangosan ziháltam. Finnick szemei gyanúsan csillogtak, aztán sietve odakapott a kezével.

   Bertine óvatos léptekkel közeledett felém, és kinyújtotta a kezét, hogy megöleljen. Amikor az arcom a vállához ért, újra elsírtam magam. Bertine halkan csitítgatott, miközben Marcus felhajtott valamit egy pohárból, Finnick pedig a tenyerébe temette az arcát.

-          Aludnotok kell – mondta színtelen hangon Bertine. – Holnap kezdődik. Korán kell kelnetek. És Marcus, azt hiszem jobb, ha mi megyünk.

   Leültetett a kanapéra, és intett Marcusnak, hogy kövesse. A mentorom lustán emelkedett fel, és köszönés nélkül kiment a lakosztályból. Amint becsukódott utánuk az ajtó, Finnick felemelte az arcát, és könnyes szemmel a semmibe bámult.

   Erős bűntudat kerített hatalmába. Azonnal késztetést éreztem, hogy kijavítsam a hibámat, szipogva szólaltam meg:

-          Nem… Nem gondoltam komolyan…

   Nem válaszolt. Tudtam, hogy szörnyen rosszul esik ez neki, minden amit mondtam, de egyszerűen fogalmam se volt, hogy tehetném jóvá. Hiszen holnap vége mindennek…

   Finnick ekkor egy hirtelen mozdulattal felállt, és leguggolt elém. Meglepetten néztem a szemébe, mire már nem tudott mit kezdeni a könnyeivel, azok lecsorogtak az arcán. Gyorsan odakapta a kezét, és durván ledörzsölte őket az arcáról.

-          Nézz rám – mondta határozottan. – A szemembe.

   Engedelmeskedtem.

-          Holnap bekerülünk az Arénába. Felfogtad? – A hangja megremegett, de még mindig dacosan bámult rám. Bólintottam. – Rendben. Most pedig nagyon figyelj rám. Ha megszólal a gong, nem ugrasz le a fémlemezről. Megvársz, érted? Én a Bőségszaruhoz megyek, szerzek magunknak fegyvert, és Johannával együtt odamegyünk érted. Sehova sem mész onnan addig, amíg én azt nem mondom, világos? A te érdekedben.

-          És ha megpróbálnak a lemezen hozzám érni? – kérdeztem elhaló hangon.

-          Nem fognak veled foglalkozni. Nem vagy nekik ellenfél, az elején nem fogják rád pazarolni az erejüket. – Akár rosszul is eshettek volna a szavai, de most inkább csak összeszorított ajkakkal bólintottam.  

-          Jó – sóhajtottam. – Így lesz.

-          Igen, így lesz. – A tekintete az ölemben összefűzött ujjaimra vándorolt. – Kellett a nyugtató? Nem láttam, hogy beadtad volna magadnak.

   Megráztam a fejem. Finnick mintha halványan elmosolyodott volna.

-          Tudom, hogy nem gondoltad komolyan – mondta hirtelen. – De én igen. Az egész vers minden sorát.

-          Miért nem mondtad soha…?

-          Talán szégyelltem – válaszolta, és a tenyerébe fogta az egyik kezem. – Nem épp férfias hobbi.   

-          Jaj, Finn – suttogtam, és éreztem, hogy legördül az arcomon egy kósza könnycsepp. – Kiben bízhatok még majd, rajtad kívül? Ha esetleg elvesztenénk egymást.

-          Katniss, Peeta, Wiress, Beetee és Johanna nem fognak megölni. – Finnick hangja határozottan csengett. – És még jó páran nem, de ők a biztosak.

-          Johanna? – kérdeztem, miközben Finnick mellém telepedett.

-          Johanna a barátom Annie, talán az egyik legjobb. Nem lenne képes megölni téged, miattam.

-          Akkor jó. – Megpróbáltam kierőltetni egy gyenge, erőtlen mosolyt. – És a Tizenkettesek? Bennük miért vagy olyan biztos?

-          Túl jó a szívük ahhoz, hogy megtegyék.

   A köntös frottíranyaga kellemesen ölelte körül kissé még nyirkos bőröm, ahogy összehúzódtam az ágyon. Finnick elnyúlt mellettem, és szórakozottan beletúrt csuromvíz hajába. Mintha kerülte volna a tekintetem, talán szégyellte magát amiatt, hogy előttem sírt.

   Nem értettem a távolságot a testünk között. A tegnap éjjelre gondoltam, a forróságra, ami elöntötte az egész bensőmet. Az erős karokra, amik tartottak, és amik most olyan messze voltak tőlem.

   A lakosság kikelt magából. Tüntetések, megmozdulások szerveződtek a Mészárlás szabályainak megváltoztatásáért, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Olyan dologért harcolnak, amit nem fognak megkapni, ugyanis Snow vért akar. A mi vérünket.

   A szemközti épületóriáson villogó visszaszámláló neonfénye bevilágította a tágas szobát, megvilágosítva Finnick arcát is. Egyenes orrának sötét vetülete terült szét az arccsontján, szempillái fekete, hosszúkás árnyékocskákat vetettek a szemei alá. Mézbarna haja most lilás-kékes, göndör fürtök kavalkádja volt.

   Az üresség visszatért. Azt hittem, félelmet fogok érezni, vagy bekattanok, de nem. Csak kongott a belsőm a nagy semmitől, ami benne volt. A szemeim szúrtak a sós könnyektől, amik már agyoncsípték őket, de már felszáradtak. Nem sírtam, most nem.

   Finnick karja olyan váratlanul nyúlt ki felém, hogy először nem is vettem észre. A fény játszott az izmok domborulatain, a dudorodó ereken. Az ujjaink lassan fonódtak össze, aztán nem bírtam tovább nélküle. Egy reszketeg sóhajjal kísérve csusszantam az ölelésébe, az arcomat a nyaka és válla meleg találkozásába fúrtam.

-          Gyere ide – súgta a fülembe, a kezével pedig még közelebb húzott magához.

-          Hát ennyi… - A hangom elcsuklott, ezért nem fejeztem be a mondatot.

-          Sss. Ne, most ne. Kérlek.

-          Fi… - akartam mondani, de nem bírtam kipréselni magamból a nevét. A friss könnyek forró csíkokat hagyva maguk után gurultak le az arcomon, beleolvadva Finn fürdőköpenyébe.

   Ő azonban csak szorított magához, egyre erősebben, egyre határozottabban, a légzése minden pillanattal szaporább lett, összesimuló mellkasainkon keresztül éreztem a szíve heves verdesését.

   Mondani akartam valamit, de ez a pillanat mintha pengeélen táncolt volna; törékeny volt, és múlandó, én viszont csak még többet akartam belőle.

   A nap első sugarai sárgán vetültek rá a hullámzó tengerre. Lágy szellő fújt, a pálmák levelei lengtek a mozgó levegőben. Forró napnak ígérkezett a mai. A Királynő mosolyának kagylós feneke nyikorgó hang kíséretében ringott a vízen, a vitorla pedig hangos surrogással kapott bele a szellőbe.

-          Nincs jó szelünk – szólalt meg Finnick, miközben az egyik árbocba kapaszkodva felállt a korlátra.

-          Akkor mi lesz? – kérdeztem kuncogva.

   Finnick ajkán pimasz vigyor jelent meg. – Bele kell ugranunk – mondta. – Sajnálatosan…

-          Nagyon sajnálhatod – jegyeztem meg csípősen, de a következő pillanatban már fejtettem is le magamról a ruhám. – Nem fogok meztelenül úszkálni, még ha csak hajnal van is.

-          Pedig nincs rajtad melltartó – húzta el a száját, és letolta a nadrágját. – Észrevettem ám!

-          Milyen jó megfigyelő vagy – mormogtam, és a korláthoz sétáltam. – De inkább pólóban ugrom.

-          Ahogy akarod, Anns, de ugranod kell – kacsintott rám, és a következő pillanatban már el is tűnt a korlátról – egy hangos csobbanás kíséretében.

   Mosolyogva néztem le utána, és meg sem lepődtem azon, hogy majdnem két percig a felszín alatt maradt. Aztán megrántottam a vállam, és a pólóm is a fedélzeten landolt. Átvetettem a lábam a korlát fölött, de mielőtt ugorhattam volna, Finnick csuromvizes feje bukkant fel, a szájából vízsugarat köpve. Amikor meglátott, elvigyorodott.

-          Mégsem félsz a hajnalban kukkoló helyiektől? – kiáltott rám derűsen.

   Megráztam a fejem, és a szokásos idétlen, röfögő hangon felnevettem.

-          Istenem, ez nagyon cuki! – Finnick a hátán lebegett, és maga felé intett. – Na, ugorj!

-          Cuki a francokat, mint egy disznó!
--  Nem fogok veled vitatkozni! - nevetett fel, és intett a fejével. Elkuncogtam magam, aztán elrugaszkodtam, hogy egy pillanat múlva körülöleljen a jeges tengervíz.