35. rész

Csak nem bírtam ki!

Igen, egy kicsivel előbb hozom ezt a mait, mert sikerült behozni a lemaradásom a történetben, persze lehet, hogy ugyanannyira megakadok majd az egészben, ha vége a szünetnek, de remélem nem. Azért gondolom, hogy ez most talán nem így lesz, mert lassan befejezem az aréna írását, és az azutáni részeket már nagyon régóta várom... Majd meglátjuk. 

A másik. Észrevehettétek, hogy új háttér került a blogra, holnap pedig jön ehhez a fejléc, amit Bridget (nekem ez maradsz, bocsi D:) készített nekem, és még egyszer nagyon köszönöm neki. A kinézet színvilágában most amúgy nem lesz nagy változás. 

   Finnick nem engedte, hogy a mellkasára boruljak, hanem határozottan tartotta az arcom, és egyenesen a szemembe bámult. Nem értettem mit akar ezzel, egyedül azt tudtam, hogy sírnom kell, méghozzá úgy, hogy hozzábújok, mintha el akarnék benne rejtőzni. A légzésem nem lassult, a könnyek pedig csak csorogtak le az arcomon megállíthatatlanul. Finn semmit sem szólt, de amikor már hangosan csuklani kezdtem a bőgéstől, felemelte a mutatóujját, és finoman az ajkaimhoz illesztette.

-          Annie, csöndben kell maradnod, jó? – suttogta, miközben megnyugtatóan megcirógatta az állam. – Még visszajöhet!

   Bizonytalanul bólintottam, és összeszorítottam a szám. A pergő könnyeim viszont nem akartak apadni, a vállam hevesen rázkódott, de minden erőmet összeszedve legyűrtem a hüppögést és csuklást. A növényzet beterítette a testem, eltakart egészen az orcáimig, Finn pedig olyan közel ült kuporgó testemhez, hogy éreztem a meleget, amit a bőre kibocsátott. Percekig gubbasztottunk ott így, a számat pedig sikerült sebesre harapdálnom az erőfeszítéstől, de valahogy nem múlt el a félelem. A levegő súlyosan nehezedett a mellkasomra, a bensőm remegett az érzéstől, amit a mély csend váltott ki belőlem.

-          Nyugodj meg, kicsi. Szerintem elment már – szólt Finnick a tőle telő legmegnyugtatóbb hangon, miközben a hüvelykujjával körkörös mintákat rajzolt az arcomra. Megráztam a fejem.

-          Nem… Érzem, hogy itt van – nyöszörögtem. Aztán hirtelen elkerekedett a szemem. Képek tolultak az elmémbe, szörnyű, vagy épp hiányolt jelenetek, arcok, egyszerűen minden. – Aida… - nyüszítettem fel, és nagyra nyílt, tányérméretű, könnyektől tocsogó szemekkel néztem fel a holdra. – Úgy hiányzik. Finn, úgy hiányzik!

   Finnick arca szomorú kifejezést öltött, és végre magához húzott. Aida azonnal eltűnt a fejemből, helyette a nagy franciaágy jutott eszembe Finnick házából. Olyan puha volt, és ha az ember elég nagy lendülettel ugrott bele, mélyen lesüppedt, hogy aztán lassan feltöltődjön a ruganyos matrac. Finn mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, az arcom a kulcscsontja alatt húzódó, két mellizmát elhatároló mélyedésben pihent. Tökéletesen odaillett.

-          Tudom, hogy hiányzik – szólalt meg hirtelen, és egy kicsit lejjebb húzott, hogy még jobban takarva legyünk. – Nekem is. Tudod mit? Üzenjünk neki!

   Kíváncsian néztem fel. Finn épp nyitotta a száját, amikor mély morgás, zihálás hangja ütötte meg a fülünket. Lassuló szívverésem most olyan erőszakosan dübörgött fel, hogy azt hittem kiüti a mellkasom. Finnick azonnal mozdult; a tenyere határozottan nyomott le a földre, hogy aztán ő maga is mellém kushadjon. – Kússz! – utasított, azzal az egyik karjával még engem támogatva elkezdte húzni magát a földön. A vállaim reszkettek a hirtelen pániktól, a bordáim pedig mindegy egyes mozdulatba belesajdultak. A zihálás nem halkult, és most már biztos voltam benne, hogy a lény fújtat. Visszajött.

   Az aljnövényzet ropogott nyálkás mancsai alatt, és teljesen ki tudtam venni a hangot, amivel a fogait csattogtatta. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, megremegett alattunk a föld. Olyan erősen lapultam bele a képlékeny talajba, ahogy csak bírtam, ráadásul Finnick tenyere is erősen ott tartott. Ő tágra nyílt szemekkel, de visszatartott lélegzettel figyelt, a szemöldökei középre szaladtak az erőfeszítéstől. Egy pillanatig olyan csend lett, hogy azt hittem, elment, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy az lehetetlen. Éreztem a jelenlétét, ahogy vibrál a levegő a teste körül.

   Finnick finoman megkocogtatta a lapockám, hogy figyeljek rá. Én, egyik öklömmel a számban emeltem fel a fejem, mire Finn a saját háta felé kezdett mutogatni, majd rám. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem. Nem értem! – akartam mondani, de tudtam, hogy azzal rögtön elárulnám magunkat. A föld eközben újra megremegett, és ebből levontam, hogy a mutáns újra beszívta a levegőt. Finnick a fogát csikorgatva mutogatott egyre hevesebben saját maga, majd felém, én pedig jobb ötlet híján megkapaszkodtam a karjában, és közelebb húztam magam. A hasam súrlódott a talajon, alig hallható hangot hallatva. Azonnal leálltam, Finnick pedig kétségbeesetten próbálta megkeresni a lényt a tekintetével. Az ujjaim görcsösen szorultak a balta nyelére, és most először gondoltam bele, hogy mi lenne, ha most az egyszer használnám is. A kések nekinyomódtak a csípőmnek alulról, Finnick pedig maga alá rejtette a szigonyát, nehogy véletlenül kiszúrja a bestia.

   A levegő belém szorult, szinte megfagyott. Miért nem megy már el? Miért köröz itt? Erre csak egy logikus magyarázat jutott az eszembe: tudja, hogy itt vagyunk valahol. Finnick ekkor újra jelzett nekem, hogy induljak meg felé. Minden erőmet össze kellett szednem, és most az egyszer gondolkodásra is szükség volt. Mit tegyek, hogy ne súrlódjon sehova a testem?

   Valami megreccsent mellettünk. Abban a pillanatban a számba tömtem az öklöm, nehogy felordítsak: a lény mancsa tőlünk pár méterre tűnt fel a sűrű növényzetben. Finnick eltátotta a száját, és feltartott tenyerével megálljt parancsolt. Tudtam, hogy ugyanúgy fogalma sincs a következő lépésről, mint nekem. Ami azt illeti, nem sokszor láttam ilyen kétségbeesettnek, és ez engem is megrémisztett. A bestia reszelős hang kíséretében fújta ki a levegőt, mire a talaj finoman újra megrezgett. Aztán hirtelen előrelendült, egyenesen az egyik fa irányába. Összeszorítottam a szemem, amikor annak törzse szilánkosra robbant, nem messze tőlünk.

   Még mindig az öklömet haraptam, amikor Finnick előrenyúlt, hogy megérintsen. Meglepetten kaptam oda a tekintetem, mire újra mutogatni kezdett, de most már tátogott is. Összeszorította a szemét, és a tenyerével integetett maga előtt, majd egy olyan szót formált a szájával, amitől úgy tűnt, mintha némán ordítana. Értetlenül pislogtam rá, és nem voltam felkészülve arra, ami ezután következett.

    A mutáns ordítva vetette magát az irányunkba, de Finnick is gyorsan mozdult; felpattant, és úgy kapott fel, mintha csak húsz kiló lettem volna. Mindkét kezével a csípőmet fogta, miközben rohanni kezdett előre, engem pedig előre penderített, több méterre magától. Fel sem fogtam ami történik, csak hallottam, ahogy a balta tompán puffan mellettem a talajon, aztán egy éles kiáltás: - Ugorj!

   Nem reagáltam, legalábbis nem azonnal. Aztán rohanni kezdtem Finn várakozó alakja felé, de mintha egy egyre hosszabbodó folyosó képződött volna a lábam alatt; minél gyorsabbnak éreztem a tempóm, annál messzebb került ő. Amikor végre elértem, szó szerint nekicsapódtam a hátának, de nem törődtem a fájdalommal; rögtön ugrottam, a karjaim a nyaka köré fonódtak, a combjaim körülfogták a derekát, Finnick pedig nekiiramodott.

   A bestia súlyos teste szabálytalanul mozgott, hallani lehetett, ahogy néha véletlenszerűen belecsapódik egy fába, szétrobbantva annak törzsét.

-          Nézz hátra! – zihálta Finnick, miközben még jobban begyorsított. Megráztam a fejem. Nem mertem ránézni a mutánsra, nem akartam látni, hogy valójában milyen. – Nézz már rá!

   Finnick szinte soha nem emelte meg a hangját velem szemben. Nem voltak igazi, nagy tányérdobálós összedördüléseink, olyanok, amiket a szappanoperákban szoktak mutogatni. Finn jobban szeretett inkább magába szállva duzzogni, miközben látványosan rosszkedvű lett, és direkt nem nézett rám. De ez most egy olyan igazi, szigorú kiáltás volt, aminek muszáj volt engedelmeskednem.

   Nem voltam óvatos, csak egyszerűen hátrakaptam a tekintetem. A bestia úgy dülöngélt utánunk, mint egy részeg tengerész. A hátából több nyíl meredezett, ahogy a torkából is, fűrészfogai közül vér csorgott. A szeméből azonban nem tűnt el a gyilkos fény, az orrlyukai mohón lélegezték be a szagunkat, pupilla nélküli, szürke szemén mintha hályog húzódott volna. És ekkor beugrott, mit akart Finnick a tudtomra adni. Vak lenne?

-          Már a halálán van! – kiabáltam vissza, és összerezzentem, amikor a vak valami összezúzott egy újabb fát.

-          Mi?

-          Katnissék… elintézték! Talán ha használnád a szigonyt!

   Csakhogy a szigony nem volt sehol. Kétségbeesetten kerestem Finnick kezében, vagy akárhol, de eltűnt. Valószínűleg otthagyta, amikor engem felkapott, és ami még ennél is rémisztőbb volt: már a balta sem volt nálunk.

   Finnick felkiáltott az erőfeszítéstől, és még gyorsabb tempóra váltott. Köré fonódott lábaimon keresztül éreztem a lázas munkát, amit a teste végzett, izmainak húrjai szinte szétpattantak. Biztatni akartam, dicsérni, elmondani, hogy mindent neki köszönhetek, és tartson ki, de a szavak belém fagytak. Inkább a tarkójának nyomtam az arcom, és megmarkoltam a kezeslábast a mellkasán, kitapintva a szíve heves dübörgését. A lény ott lihegett a sarkunkban, de a léptei egyre lomhábbnak hallatszottak, a lélegzetvételei pedig hörgésként visszhangoztak a levegőben. A következő pillanatban lejteni kezdett az esőerdő talaja, a mutáns pedig – sántikálva és gyengén bár, de még mindig vérszomjasan – mellénk került. Összeszorítottam a szemeim, és úgy sikítottam fel, hogy beleremegett a sérült bordám. Aztán a következő pillanatban a lejtő sokkal meredekebbé szigorodott, a mutáns pedig összegabalyodott lábain átvágódva gurult le, szétrobbantva az útjába kerülő fákat. Épp fellélegeztem volna, de a szakadék nem csak a bestia előtt tátongott, Finnick pedig orra bukott, saját maga alá gyűrve engem is.