75. rész

   Az elmélkedés volt az az időszaka a napnak, amit a legkevésbé vártam. Ilyenkor mindenkinek kötelező volt a lakófülkéjébe vonulni, és parancsra pihenni, de én pont kifogtam azt a szerencsés helyzetet, hogy az ember, akivel egy szobában laktam, állandóan valami fontos dolgon ügyködött, így egyedül maradtam.

   Amióta az óvodában dolgoztam, ezt a kis időt sokszor a kicsikkel tölthettem, ami azért sokkal könnyebbé tette a dolgot. Négy napja dolgoztam Laura Craig-nek, aki végül elmondta, hogy Tea és Clara elismerően nyilatkoztak rólam, így maradhatok. Akkor csak szerényen mosolyogtam, és halkan megköszöntem a bizalmat, ám a belsőmben élő körülbelül tizenöt centi magas, és sokkal szókimondóbb, bátrabb Annie ugrándozni és sikítozni kezdett, miközben néha elejtett egy-két örömkáromkodást, mintha az olyan érett dolog lenne. 

   Szóval négy napja minden reggeli után rögtön az óvoda felé vettem az irányt, a gyerekek pedig mindig a tapsolós játékért könyörögtek, aminek a társaimmal együtt engedtünk is. Tetszett nekik a ritmus, és a dal azokról az állatokról, amiket még elképzelni is nehezen tudtak.

-          Annie néni, tudsz még tanítani vajamit? – kérdezte az egyik kisfiú pöszén, miközben elnevette magát.

   És tanítottam is. Dalocskákat, mondókákat, de persze nem vettem el a munkát a többiektől, csak kicsit hozzátettem. Amikor a délutáni alvásra került a sor, Clara elővett egy vastag mesekönyvet, én pedig Teával együtt betakargattam a piciket, és plüssállatokat bújtattam melléjük, ahogy kérték. Aztán mi is letelepedtünk, sőt, tudtunk keríteni magunknak plédet is, amivel aztán nyakig beterítettük magunkat, ahogy a falnak dőltünk. Csendesen hallgattunk, de néha összenéztünk, és ekkor elkuncogtuk magunkat. Ahogy teltek a napok, Teával úgy alakult a munkakapcsolat csendes és friss barátsággá, ami mindkettőnknek megfelelt.

   A következő napon megint Finnick nélkül vettem délben az irányt az étkező felé. Meglepett, hogy mennyire nem zavar a dolog, vagy hogy pontosabban fogalmazzak: nem vettem a szívemre.

   Minden ugyanúgy ment, ahogy eddig. Beálltam a sorba, elvettem a tál levest a konyhástól, amit most valamiért annyira nem kívántam, hogy az valami hihetetlen, de igyekeztem nem foglalkozni a dologgal. Amikor az asztalhoz értem, még nem volt ott mindenki, így hát kissé felengedettebben ereszkedtem le a helyemre. Nem sokkal később Johanna foglalt helyet velem szemben, még a szokásosnál is kedvetlenebbül.

   Véletlenül kaptam csak el a pillantását, de ahogy ez megtörtént, nem néztem el. Barna szemei elgondolkodva fürkészték az arcom, ő maga pedig szokatlanul csendesnek tűnt. Kérdőn vontam fel az egyik szemöldököm, mire Johanna észrevétlenül megvonta a vállát, és sóhajtott. Szinte hallottam a fejemben a néma beszélgetés jelentését:

-          Jól vagy?

-          Maximum annyira jól, mint egy darab szar, amin átment egy kicseszett nagy úthenger.

   Elképzeltem, ahogy Johanna ezt mondja, mire halványan elmosolyodtam. Ahogy rápillantottam, észrevettem, hogy próbálja leplezni, de az ő szája sarkai is felfelé görbülnek. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam inkább a levesre koncentrálni, amit most egy tál mosléknak láttam, annyira nem fűlött hozzá a fogam. Belemártottam a kanalam, és megkóstoltam, de úgy éreztem, hogy az arcom menten zöldbe vált, ha még egy falatot eszem, így inkább gyorsan lehúztam a vizemet.

   Unottan támasztottam az állam a tenyeremre, és hallgattam az asztalunknál megszokott monoton háttérzajt: Beetee és Gale diskurálását különböző technikai cuccokról, amiket még elképzelni sem tudtam. Megint csak teljesen véletlenül pillantottam Johannára, aki viszont úgy tűnt, elég régóta szuggerál, hogy ránézzek. Már eltűntette az ebédjét, most pedig kerek szemekkel biccentett az ajtó felé. Hátranéztem a vállam fölött, de senkit sem láttam ott, és semmi okot arra, hogy miért mutogat a lány arra felé.

   Akkor esett le, amikor ő türelmetlenül felállt, a széke majdnem felborult a hirtelen mozdulattól. Felkapta a tálcáját, és köszönés nélkül, dühös léptekkel távozott, mire én is felugrottam, és sebesen lépkedve követtem. Ahogy körbenéztem, sehol sem láttam, de azért leadtam a tálcámat, és épp elgondolkodva léptem ki az étkezőből, amikor valaki berántott az ajtó mellé.

   Megugrottam, és kiáltani akartam, de gyorsan visszatartottam, ahogy megpillantottam Johannát. – A francba! – sóhajtottam, mikor sikerült kikecmeregnem a kezei közül. – Muszáj így rám ijeszteni folyamatosan?

   Úgy tűnt, a lány jól szórakozik a reakciómon, mire legszívesebben újra taszítottam volna rajta egyet, mint már majdnem egy hónapja a Kiképzőtermeknél.

-          Bocs – vonta meg a vállát. – Az asztalnál azt próbáltam veled közölni, hogy gyere ki velem, de nem igazán esett le.

-          Rájöttem – forgattam meg a szemeim, és már lenyugodva fújtam ki a levegőt. – Egyébként beszélni akarok veled. Bár, ha jól gondolom, te sem csak azért hívtál, hogy megijessz.

-          Ja. Meghívsz a szerelemfészekbe, vagy jössz hozzám?

   Tíz perc múlva már Johanna lakófülkéjében üldögéltünk a földön, az egyik szőnyegen. Fáztam, ezért kerített nekem egy elég ronda, de azért jó puha polárpulcsit a szekrényéből, és érdeklődő tekintettel telepedett le velem szemben. Ahogy körbepillantottam, valahogy egyáltalán nem lepődtem meg; rendetlenség uralkodott a szobában, a levetett ruhái szétdobálva, és úgy látszott, őt ez egyáltalán nem zavarja. – Szóval – kezdte. – Itt voltál, még hetekkel ezelőtt.

-          Amikor bekopogtam, de belerúgtál az ajtóba, hogy takarodjak? Ja. – Zavartan a mutatóujjam köré csavartam az egyik hajtincsem, és közben éreztem, ahogy a gyomrom halkan morogni kezd. Talán mégsem volt a legjobb ötlet otthagyni az egész ebédet.

-          Akkor mit akartál? – Először azt sem tudtam, hogy reagáljak. Csak bámultam rá, mintha nőtt volna még egy feje, majd felvontam a szemöldököm, a karjaimat a mellkasom elé fontam.

-          Vajon mit akartam? Örültem volna, ha ott vagy az esküvőn. Azelőtt este pedig Finn mondta, hogy veszekedtetek, és ezért nem akarsz eljönni. – Kifújtam a levegőt, hogy érzékeltessem, csalódtam benne, de úgy tűnt, nem hatom meg különösebben. – És az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy ott leszel, és nem egyedül kuksolva töltöd az estét. De nem jöttél.

   Johanna az ölemben összekulcsolt kezeimre meredt, mintha a szavaimat rágná, értelmezné szép lassan. Végül megcsóválta a fejét, és halkan beszélni kezdett. – Elég genyó módon viselkedtem, tudom. Meg Finnick is jogosan haragudott… haragszik rám.

-          Nem haragszik – vágtam közbe meglepetten, de Johanna egy pillantásával belém fojtotta a szót.

-          De igen, haragszik. Maximum neked nem mondja. De én látom rajta, meg úgy néz rám, mint valami nyálkás féregre, mert oké, tényleg jogosan, meg minden, de…

-          Johanna – szakítottam újra félbe. – Megtudhatnám, miért vesztetek össze? És miért nézne rád úgy, mint egy féregre? Oké, haragtartó, sokszor durcás meg minden, de nem tudom elképzelni, hogy…

-          Pedig képzeld csak el – bólintott fáradtan. – És nem mondom, hogy nem szar érzés, de már el kell fogadnom. Pedig barátok voltunk, erre… figyelj, először rád voltam mérges.

   Értetlenül hőköltem hátra, annyira meglepett ez a kijelentése, ami valahogy sehogy sem illett az előző mondatai mellé. Miért lett volna épp rám mérges? Meg akartam tőle kérdezni, de egy szó sem jött ki a számon. Inkább azt mondtam ki, ami már olyan régóta nyomta szívemet. – Johanna, én a barátod akarok lenni, nem az ellenséged. Nem értem, hogy miért viselkedsz velem így, de nekem meg ez szar érzés! – Csendesen akartam ezeket közölni vele, de a mondanivalóm végére már hisztérikusba fordult át a hangom. Johanna úgy bámult rám, ahogy azelőtt még soha. A szemei tükröztek felém már dühöt, szánalmat, nevetést, de bűntudatot még nem. Őszintén megijedtem, a fejemben mindenféle rémkép pörgött le arról, hogy Johanna mit követhetett el, ami miatt talán rám haragudott…

-          Nyugodj már le… nem feküdtem le vele meg ilyenek, ha ilyen dolgok fordultak meg a fejedben! Oké, nem jogos, ahogy viselkedtem veled, de próbálj megérteni! – Reszketett a hangja, mintha sírni akarna, de láttam a szemében, hogy nem fog engedni a könnyeinek.

-          Próbállak – fújtam ki a levegőt, és a falnak dőltem. Hirtelen rettentően fáradtnak éreztem magam, mintha valaki egy köpenyt kanyarított volna a vállamra, ami olyan nehéz, hogy rögtön elálmosodom a súlyától. – De amíg nem árulod el nekem a részleteket, addig nem tudlak.

   Johanna ebben a pillanatban szánalmasan kicsinek tűnt. A fejemben újra átéltem a közös szenvedést azalatt a pár másodperc alatt, ami ahhoz kellett neki, hogy összeszedje magát. Igen, a barátja akartam lenni, egy ember, akivel kölcsönösen segíthetik egymást, és megértik a másik félelmeit. Mert bármennyire is szerettem Finnicket, ő nem volt ott a Kapitóliumban abban a hónapban, és habár megnyugtathat, vagy bólogathat, miközben kiöntöm neki a szívem, mégsem értheti teljesen. Igaz, ő is fogságban volt évekig, de egy teljesen más értelemben és viszonyok között. Éppen ezért igyekeztem figyelni a lányra úgy, hogy ne bizonytalanodjon el, hogy megbízzon bennem és végre a szövetségesének tekintsen, ahogy az Arénában.

-          Cresta, az egész azért volt, mert féltékeny voltam. És vagyok.

   Fogalmam sincs miért, de az első reakcióm egy rövid, éles nevetés volt. Aztán lassan felfogtam a szavait, a lényeg eljutott az agyamig, és a mosoly az arcomra fagyott. A vállaim beestek, ahogy elnyílt ajkakkal és lesújtott tekintettel a szemébe néztem, ami megtelt könnyekkel, és az egyik oldalon egy átlátszó, nedves kis csík csordogált le sápadt arcán.

-          Tessék? – böktem ki, egyik kezemmel a pulóverbe kapaszkodva a hasamon. – Féltékeny? – Hátrébb csúsztam. Johanna féltékeny rám? Ezért volt rám mérges? Tehát ezért nem jött el az esküvőnkre, és ezért hajtott el a múltkor olyan durván, amikor beszélni akartam vele. – Te szerelmes vagy Finnickbe? – bukott ki belőlem, miközben kerek szemekkel, a torkomban dobogó szívvel meredtem a lányra.

-          Nem! – csattant fel, és sietve megdörzsölte az arcát, hogy a könnyek gyorsabban száradjanak fel onnan. – Nem, nem mondanám… nem azért vagyok féltékeny, mert ő téged szeret és nem engem.

   Semmit sem mondtam, csak bámultam rá, miközben a szemeimet forró, szúrós könnyek árasztották el, az ajkaim pedig tehetetlenül reszketni kezdtek. Johanna lehajtotta a fejét, és a szájára szorította a tenyerét, miközben megpróbálta visszafojtani a sírást, és közben érthetően beszélni. – Persze ő nem csak egy barát nekem, de nem vagyok belé szerelmes, mert én olyan érzésekre már nem tartom magamat képesnek… Vagy tudja a halál! Én csak… néztem, hogy milyen boldog vagy, hogy mennyire egyenesbe jött az életed, hogy mennyit nevetsz meg, hogy milyen rózsaszín ködben élsz a háború alatt és dühös lettem, mert te indultál kevesebb eséllyel, mert te voltál az, akiről kevésbé gondoltam volna, hogy ilyenek megtörténhetnek vele… én meg itt maradtam egyedül a lakófülkémben meg a kórtermekben a kibaszott morflinggal, és…

-          Morflingot szedsz? – vágtam a szavába, erőszakosan próbálva visszanyelni a zokogást. Az agyam még mindig nem igazán fogta fel azt a nagy zűrzavart, ami az előbb kiáramlott Johannából, de ez a részlet azonnal feltűnt.

-          Ja – felelte erőtlenül. – Tolom, mint a talicskát… Bassza meg, most is jó lenne egy löket…

-          Johanna! – Ügyetlenül kecmeregtem a térdemre, hogy fölé magasodjak, és a vállába markoltam, még magamat is meglepve. – Mit gondoltál? Miért nem mondtad előbb?

   Ahogy az arcomba nézett, rögtön elbizonytalanodtam. A szemeiben düh lángolt szinte pirosan, de az ujjaim egyszerűen nem bírták elengedni a vállát, úgy markolták, mintha a létezésük múlt volna rajta. – Engedj el, te kurva, vagy kitépem azt a csodaszép hajad! – sziszegte gúnyosan, külön kiemelve a hajamról szóló részt.   - Akkora pofont akarok levágni neked, hogy lerepüljön a fejed. De nem teszem, szóval szállj már le rólam!

   Zavartan, tátott szájjal meredtem rá, a szemem előtt furcsa, rémisztő képek játszódtak le. Hát mit tett ez az egész Johannával? Sőt, mit tett velünk? Megérte?

   Az ujjaim szorítása reszketegen lazult meg, a lány pedig kitépte a vállát a tenyereim alól.

   Bénultam kuksoltam a hideg padlón, miközben a gyomrom folyamatosan panaszkodott, de nem törődtem vele. Johanna az ágyán feküdt, az arcát a párnájába temetve, rázkódó vállal. Zokog, állapítottam meg magamban, de közben milliónyi idegtépő dolog kavargott bennem. Vajon Johanna bevallotta az érzéseit Finnek? Még mindig nem igazán értettem, hogy milyen érzésekről lehet szó, ha nem szerelemről, de többről, mint barátság, és hogy milyen féltékenységről, ha nem rám irigy, azért mert Finnick engem választott.

   De aztán eszembe jutott a nap, amikor Marcus megmutatta azokat a fájlokat, amik annyira felkavartak, hogy az életemet is kihánytam utána. Ki segített rajtam akkor? Johanna. Ő rángatott vissza a tudatomhoz, és ő maradt ott velem, amíg megnyugodtam. Nagyot nyeltem, ahogy elhatározásra jutottam, és tudtam, hogy nem lesz könnyű, főleg azok után, amiket ma bevallott nekem. De nem bírtam otthagyni egyedül, zokogva, összetörve.

   Az ágyhoz botorkáltam, szinte rázuhantam, majd erőtlenül feltápászkodtam, és közelebb húztam magam hozzá. A hóna alá nyúltam – meglepődtem, mennyire kicsinek tűnt a súlya -, és megemeltem, hogy ügyetlenül magamhoz szorítsam. Azt hittem, ellök majd magától, vagy akár meg is üt, de nem ezt tette; a karjai olyan erősen fonódtak körém, hogy alig kaptam levegőt, az arca kétségbeesetten keresett menedéket a vállamban.

-          Figyelj ide – szóltam határozottan. – Abbahagyjuk az ellenségeskedést, érted? Barátok vagyunk, a Nagy Mészárlás óta, én tudom. Nem hagylak egyedül, jó?

-          Rendben – válaszolt szipogva, alig bírta kipréselni magából a szavakat. – Barátok.