76. rész

   Mintha szerződést kötöttem volna Johanna Masonnel. Szinte éreztem, ahogy kimondtuk, hogy olyan köteléket fontam magunk közé, amit nem akarok és nem is fogok elszabni. Nem éreztem magam haragosnak azért, amiket mondott, sőt. Az elmémben megjelent a kép, ahogy befészkelem magam Finn meleg karjai közé, és valahogy képes voltam megérteni, mi hiányzik az életéből.

   Megértettem az érzéseit is, és habár az elején kissé önzőnek találtam az okait – mert a szavaiból azt vettem ki, hogy úgy gondolja, ő jobban megérdemelné ezt a fajta boldogságot -, ahogy jobban belegondoltam, inkább pont, hogy eljutott a tudatomig a lényeg. Talán én is ugyanezt éreztem volna, csak nem vagyok olyan, mint Johanna; én nem mondtam volna a szemébe.

   Miután Johanna megnyugodott, elengedtem őt, és elgondolkodva figyeltem, ahogy összegömbölyödik, és bebújik a takaró alá. – Johanna – szólítottam meg halkan. – Le kell szoknod. A morflingról, mielőtt tönkrevág. Nem teheted ezt magaddal, hallod?

-          De igen is tehetem – szipogta. – Bár már egy ideje nem jutottam hozzá, mert úgy őrzik a kórházban, mintha… szóval érted…

   Felemeltem a kezem, és határozottan megsimogattam a lapockáját, mire ő újra felszipogott. A plafonnak emeltem a tekintetem, és elgondolkodtam. Ha valaki jobban megfigyelte, komolyan látszott rajta, hogy valami nincs vele rendben. Az egész teste csont és bőr, a vállai szinte hegyesen meredeztek. Az arca jóval sápadtabban világított, mint általában, és olyan beesett volt, mint egy koponyáé. – Te… - nyöszörögte. – Te jóban vagy azzal a csajjal a kórházból… Annie, ha…

-          Nem! – vágtam rá, a hangom megemelkedett. – Baszki, nem! Nem foglak még jobban rászoktatni, inkább pont, hogy segítek lejönni róla!

-          Mégis hogy? – Nem nézett a szemembe. Szégyelli magát – jöttem rá, és megkocogtattam a feje búbját, hogy rám nézzen. Amikor ezt megtette, egyenesen a szemébe néztem, és nem engedtem el a pillantását.

-          Johanna, segítek, jó? Segítek.

   Úgy ült fel, mintha hatalmas fájdalmak kínoznák, majd elveszetten pislogott felém. A kezét a szájára szorítva próbálta magában tartani a sírást, mire kinyújtottam felé a karjaim, és újra megöleltem. Megint erősen kapaszkodott belém, miközben a nyakamba szipogott, én pedig csak lapogattam a hátát, ahogy tőlem telt. – Micsoda elbaszott életünk van – suttogta, és erősebben fúrta az arcát a vállamba. – Bocsánat, hogy úgy viselkedtem veled. Klassz csaj vagy.

   Nem tudtam erre mit válaszolni. Nem mondhattam azt, hogy én is ezt gondolom róla, mert az nem lett volna teljesen igaz. Inkább csak halványan elmosolyodtam, és erősebben öleltem, míg bele nem fájdultak a karjaim.

   Nem tudtam, elmondjam-e Finnek, amit ma megtudtam. Ahogy vigyorogva közelített felém a folyosón, egyre csak az járt a fejemben, hogy már túl sok titok emészt belülről, túl sok mindent eltakarok Finnick elől, pedig úgy lenne fair, ha nem titkolóznék. Ám ahogy a látszólag felhőtlenül boldog arckifejezését figyeltem, akaratlanul is megjegyeztem magamban, hogy ő is ugyanúgy vetít. Hogy igazából nem így érzi magát; persze örül, hogy láthat, de legszívesebben nem nevetne, csak némán átölelne, és megnyugvást keresne nálam.

   Amikor egy laza ölelésben forrtunk össze a folyosón, alig bírtam magam visszatartani attól, hogy elbőgjem magam. Az ajkaim finoman reszkettek, mikor az arcom a mellkasának préselődött, mikor az illata eljutott hozzám. – Finnick – suttogtam. – Beszélnünk kell.

   Az ajtó becsukódott, Finn pedig ijedt tekintettel fürkészte az arcom, mintha sejtene valamit. Megérintettem a vállát, és annál fogva letoltam az ágyra, majd elé álltam úgy, hogy a térdeink érintették egymást és karba fontam a kezeim.

-          Finnick, tudok róla – jelentettem ki gyorsan, amire a válasz értelmetlen, majd rémült arckifejezés volt.

-          Mi… miről? – habogta, és attól a pillanattól kezdve kerülte a pillantásom.

-          A Johannás ügyről.

   És akkor valami olyan játszódott le az arcán, amitől a szívem majdnem megszűnt dobogni. Megkönnyebbülés. Ismertem már a mimikáját, ismertem a mozdulatait, és rögtön tudtam, hogy megnyugodott, mert van egy ennél nagyobb titka. A düh olyan hirtelen lángolt fel a mellkasomban, hogy majdnem kitört belőlem a mérges zokogás, hogy majdnem püfölni kezdtem őt, de inkább csak elfordultam, és járkálni kezdtem, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

-          Igen… elmondta? – kérdezte, de a hangjából érzékeltem, hogy észrevette, kiszúrtam rajta valamit.

   A falnak dőlve sóhajtottam fel, egyszerűen nem értettem ezt az egészet. Őt, magamat, a bennem kavargó milliónyi érzést. Sírni akartam, zokogni, verni a falat, de erőt vettem magamon, nem hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam a láthatatlan erő. – El – mondtam elfordított fejjel, a hajam az arcomba lógott. Talán jobb is volt így. – Miért nem mondtad el? Amikor láttad, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy nem jön az esküvőre, miért hagytad, hogy azt higgyem, engem utál?

   Finnick lassan feltápászkodott, és két lépést téve előttem termett. Nem néztem a szemébe, csak éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, ahogy a teste az enyémnek préselődik, a fal pedig a hátamnak. Az agyam hevesen tiltakozott a gesztus ellen, a testem viszont már nem; egyszerre reszkettem az idegességtől és a zaklatottságtól, a hideg futkosott a gerincemen. – Ölelj vissza – motyogta a nyakamba, de én dacosan megráztam a fejem, mire ő csalódottan felsóhajtott. – Anns, engedd meg, hogy megpróbáljam megmagyarázni.

-          Csak tessék, ki gátol meg? – kérdeztem fojtott hangon, még mindig lesütött szemmel. Egy kicsit eltávolodott tőlem, és az ujjaival óvatosan az arcom elé lógó tincsek alá nyúlt, hogy megemelje őket. Éreztem a homlokomon a lélegzetét, a bőrömön a közeli jelenlétét, de a dühöm még nem párolgott el, és habár tudtam, hogy szemét módon viselkedem, nem hagytam magam. – Amúgy nem is mondta el pontosan, hogy hogy vesztetek össze, csak annyit, hogy féltékeny rám. Semmi konkrétat.

   Finnick óvatosan a kezemre kulcsolta az ujjait, és az ajkához emelte. Lehunytam a szemem, mikor az puhán a bőrömnek nyomódott, a szívem rögtön hevesebben kezdett dübörögni. – Tudom – mondta csendesen, zöld szemei figyelmesen fürkésztek. – Mi csak… szerintem mind a kettőnknek kölcsönösen elege volt a másikból, és amikor ketten voltunk, egyszer csak kifakadt. Én meg tudod, hogy nem szoktam az ilyeneket annyiban hagyni, főleg, ha olyanokat is a szájukra vesznek, akiket szeretek… vagy történetesen anyámat.

   Nem feleltem. Tudtam, hogy az édesanyja szörnyen érzékeny pont Finnicknél, hiszen nagyon sokáig önmagát hibáztatta a haláláért. Emlékeztem az estére, amikor teljesen megnyílt nekem, és elmesélte, hogy az anyukáját szó szerint kivégezték, miután ő nem volt hajlandó prostituáltként élni a Kapitóliumban, és hogy a temetés után nem sokkal kapott egy telefonhívást az elnöktől. Részvétem, Mr. Odair, micsoda tragédia! De remélem közben volt ideje átgondolni az ajánlatom… Itt tudatosult benne igazán, hogy mi, - és miért történt, így hát beleegyezett, mert rájött; Snow hívása burkolt fenyegetés is egyben. Az apja nem sokkal később hagyta őt egyedül, miután egyszerűen nem bírt a fiára nézni, akit a felesége halála miatt okolt. És tudtam, hogy akkor engedte meg az érzelmeinek először, hogy elragadják a jelenlétemben, és igen, talán aznap ismételtem el neki a legtöbbször egymás után, hogy szeretem.

-          Haragszol rám? – kérdezte, miután látta, hogy nem fogok válaszolni.

-          Nem, Finnick, én csak… - Tudom, hogy titkolsz még valamit – akartam mondani, de inkább hagytam a francba. Felpillantottam az arcára, és tudtam, hogy jó döntést hoztam a megadással, mert Finnick reménykedve pislogott rám, várva, hogy folytassam a mondatom. – csak nem értem, miért nem mondtad el előbb. De mindegy. Még mérges vagy Johannára?

   Finnick hátravetette a fejét, és színpadiasan sóhajtott fel. Kinyújtottam a karjaim, és a dereka köré fontam őket, a következő pillanatban pedig már hozzá is bújtam. Haragudni akartam rá, és duzzogni, de rájöttem, hogy képtelen vagyok, főleg azután, hogy leesett, mivel is bántotta meg Johanna igazából.

-          Nem akartam, hogy ez legyen – súgta. – És nem, nem haragszom rá már úgy, de tök látványosan kerül, amit meg megértek, mert én sem voltam vele valami finom. Főleg azután, hogy konkrétan… hm, nem szerelmet, de valami ilyesmit vallott be. Mindegy. – Erősen, mégis ezzel együtt gyengéden szorított magához, mintha meg akarná akadályozni, hogy elmenjek. Az arcomat a vállába fúrva kezdtem halkan szipogni, mígnem egy könnycsepp kószán beleolvadt az ingjének anyagába.

    Finnick ujjai megmarkolták a felsőmet a hátamon, ő pedig ügyetlenül ringatni kezdett, ami nem volt egy könnyű feladat így állva, főleg hogy a testem sóbálványként dőlt a mellkasának. – Hé, ne sírj. Semmi baj, holnap kibékülök vele, ígérem.

-          Nem csak erről van szó – nyögtem a könnyeimtől fuldokolva.

-          Hát miről? Anns, azért vagyok, hogy megvigasztaljalak, ha elmondanád… - Én viszont nem voltam hajlandó többet hozzáfűzni a témához.  Csak megráztam a fejem, jelezve neki, hogy nem fogok beszélni, a mellkasomban pedig annyi érzés kavargott egyszerre, hogy majdnem elszédültem. Olyan ellentétes árnyalatok, amik összekeveredve mind-mind bennem voltak, amik most szét akartak feszíteni. – Hogy tudnálak felvidítani? Ne sírj, légy szíves…

   Miután úgy nézhetett ki kívülről, mintha meg sem hallottam volna, Finnick felsóhajtott, és az ágyhoz vezetett, még mindig a mellkasának döntve a homlokom. Óvatosan vont le maga mellé, aztán csak magához szorított, miközben én összegömbölyödtem mellette, az arcomat a karja és törzse közötti helyre fúrva. Végül inkább a hasamra fordultam, és tocsogó szemekkel pislogtam fel rá, mint egy könyörgő kiskutya, ő pedig feljebb húzott magán, és hosszan megcsókolta a homlokom.

-          Ne sírj, Anns – ismételte. Szipogtam párat, és erőt vettem magamon; megtöröltem a szemem a takaró szélében, és rövid, remegő nevetés hagyta el a szám.

   Bebújva mellé már jobban éreztem magam, a testem az övének préselődött, és tökéletesen melléillett. A bensőmben dúló vihar azonban még mindig korbácsolta az idegeim vizeit, hiszen nem ment ki a fejemből az, amit ezen a napon hallottam, láttam, átéltem. Fogalmam sem volt, hogyan tovább; mit kezdjek ezzel a sok teherrel? Mit kezdjek a titokkal, amit Finnick rejtegetni próbál előlem, és mégis hogy segítsek Johannának leszokni a morflingról? Legszívesebben visszapörgettem volna az idő kerekét, hogy ki ne mondjam az ígéretemet, ami miatt felelősnek éreztem magam.

   Eközben Finn az egyik hajtincsemmel játszott, és először észre sem vettem, hogy beszél hozzám. – Még meg sem mutattam neked a szigonyomat, amit Beetee készített. Pedig ha ezen túl leszünk, jön velünk haza!

-          Majd megnézem – mondtam halványan, és a mellkasának nyomtam az arcom.

-          Nagyon király – folytatta, a hátamat simogatva. – Először még csak elektromossággal működött, mert minden extra van rajta, és mindig rá kellett kapcsolnunk valami erőforrásra, de két hét alatt szépen elkezdett működni anélkül is, mert fokozatosan vettük le az áramról, pont úgy, ahogy Beetee megtervezte.

   A szívem kihagyott egy ütemet, és olyan váratlanul pattantam fel, hogy Finnick először fel sem fogta, hogy már nem a karjaiban fekszem. Eltátottam a szám, miközben az előző mondata visszhangozott a fejemben. A hajamba túrtam, és a falat bámulva kapkodtam levegő után.

-          Annie? – ült fel aggódva Finn, de leintettem.

-          Se… semmi baj – feleltem. – Jól vagyok. Nagyon is.

   Sietve bújtam vissza az ölelésébe, de a fejem máshol járt. A kórházi szárnyban levő folyosókat és szobákat vette sorra, és olyan megkönnyebbülés kerített hatalmába, hogy örömmel bújtam oda Finnhez, mint egy menedékhez. Nem tudtam, mi vár rám, de az igen, hogy meg kell próbálnom.