73. rész

   Az ébredés olyan töményen úszott a boldogságban, hogy még a rám nehezedő fáradtságot sem különösebben érzékeltem. A szemeim felpattantak a vekker éles hangjára, a testem megfeszült egy pillanatra, de aztán hamar elernyedt, mert érzékelte, ahogy Finn nyögve megmozdul mellette.

   A hátára fordult, és nagyokat pislogva próbált kivenni a sötétségben, a háttérben még mindig hangoskodott az idegesítő szerkezet. Összemosolyogtunk, és bár láttam a szemeiben a kimerültséget, tudtam, hogy ez a nap is szörnyen mozgalmas lesz.

   Mrs. Odair. Annie Odair. Mrs. Odair. Annie Odair. Még mindig alig bírtam elhinni.

-          Jó reggelt. – Finnick közelebb hajolt, én pedig vettem a célzást, és nyaka köré fontam a karjaim, hogy aztán hosszan megcsókoljam.

   A hideg futkosott a hátamon az izgalomtól, de gyorsan erőt vettem magamon, és nekiálltam összeszedni a szétdobált esküvői ruhát, meg minden hasonlót. Elhúztam a szám, ahogy megemeltem a mélyzöld ruhadarabot; láthatóan nem tett neki jót, hogy órákat hevert a padlón. Bűntudat nehezedett a mellkasomra egy pillanat erejéig, de inkább gyorsan elűztem ezeket a gondolatokat, és az egyik komód tetejére fektettem a megviselt, kissé gyűrött ruhakölteményt. Meg kellett hagyni, egész dögösen festhettem benne tegnap.

-          Nem lehet túl jó szagunk – szólalt meg jókedvűen Finn a hátam mögül, miközben reménytelenül próbálta a tenyerével kisimítani az ingjét. Elnevettem magam, és megrántottam a vállam, mintha nem érdekelne, hogy nem zuhanyoztam tegnap, ő pedig halkan megköszörülte a torkát. – Nincs sok időnk. Osztozunk?

-          Min? – kaptam fel a fejem, de Finn sokatmondó vigyorára leesett, és elkuncogtam magam. – Ó, a zuhanyfülkén.

-          Szexisebb lett volna, ha nem mondod így ki, de igen – bólogatott, egy irdatlanul széles mosollyal az ajkán.

   Kézen fogva sétáltunk be a fürdőszobába.

   Majdnem lekéstük a reggelit, szinte futnunk kellett, hogy legyen idő arra, hogy normálisan leülhessünk. Az emberek mindenfelé gratuláltak nekünk, és lehet, hogy én képzeltem be, de az esküvő után úgy éreztem, egyre több párt láttam kézen fogva sétálni, és ma valahogy többen mosolyogtak, nevettek. Legalábbis nekem úgy tűnt.

   A jó kezdet után eléggé meglepett, amikor egy hatalmas vigyorral együtt épp az asztal felé vettem az irányt, és már jó messziről kiszúrtam Peeta piszkosszőke haját, meg a két őrt. Finnick észrevette rajtam a hirtelen változást, és – a tálcáját egy kézzel egyensúlyozva – végigsimított a karomon. Nem mondott semmit, de a szelíd csillogás a szemeiben egy kicsit így is megerősített.

   A második majdnem-szívinfarktus akkor ért, amikor már egy kicsit közelebb értünk. A szokásos helyén, Beetee mellett Johanna ült, és kedvetlenül kavargatta maga előtt a zabkásáját. Nagyot nyelve, merev tartással álltam meg a szék előtt, Finnick pedig nagy lelkesen fogadta a többiek – már kevésbé lelkes – gratulációit.

   Leereszkedtem a székre, és ezután jó sokáig senki sem szólt. Néha lopva felpillantottam Johannára, aki ugyanúgy méregetett engem, de legnagyobb meglepetésemre mindig elnézett, mikor a tekintetünk találkozott. Egyedül a kanalak tompa csörömpölését lehetett hallani, ahogy mindenki lapátolta a kásáját, én pedig megpróbáltam erre koncentrálni. Lesütöttem a szemem, és a tejjel együtt összesűrűsödött zabszemeket tanulmányoztam, amikor az agyamba egy halvány, mosódott kép furakodott be.

   Leeza. Te jó isten, teljesen megfeledkeztem róla! Óvatosan pillantottam fel Finnre, aki elgondolkodva figyelte Beetee-t, miközben állandóan a szemüvegét igazgatja. Átkoztam, hogy a kislány ilyen élesen élt még mindig az elmémben, hogy ilyen pontosan fel tudtam idézni a vonásait.

   Finn finoman megböködte a karomat, nekem viszont össze kellett préselni az ajkaimat, nehogy önkéntelenül is elkezdjem kiönteni a lelkem itt mindenki előtt. A titok olyan erővel kezdte hirtelen nyomni a mellkasom, hogy egy kis ideig észre sem vettem, hogy a férjem lassan átkarol, és megpróbál visszahozni. Mint mikor a porszívó felszívja a port, úgy szippantott engem is be az a hely, ami nem a valóság, de a hangja áthatolt a falon, és hirtelen minden kiélesedett.

   Kábán néztem fel rá, és a vállához nyomtam a homlokom, ő pedig a hátamat simogatta. A tenyere még az ingemen át is érdesnek érződött, de ez a durvaság mégis magában hordozta a világ összes gyengédségét, legalábbis számomra.

-          Annie – törte meg a csendet az egyik Tizenkettedik Körzetből menekült lány, Delly. – Találd ki, ki készítette az esküvői tortát! Hát Peeta.

   Bátortalanul pillantottam fel Finn vállából, és a szememmel bizonytalanul megkerestem a fiút. Nagyot nyeltem; ilyen jól lenne már, hogy képes ilyet alkotni? A tehetségét sosem vontam kétségbe, de amilyen hidegen viselkedett velünk mostanában, azon sem lepődtem volna meg, ha a nevemet is elfelejtette. – Tényleg? Köszönöm, Peeta. Nagyon gyönyörű lett – feleltem halkan, mire a fiú egyáltalán nem erőltetetten, bár halványan elmosolyodott.

-          Igazán nincs mit, Annie. – A hangja ugyanolyan kedvesen csengett, mint régen, és ez szorító érzést hozott a torkomba.  Legnagyobb megkönnyebbülésemre Finn a térdére csapott, és félig felemelkedett a székből.

-          Anns, azt hiszem jobb, ha megyünk, ha nem akarunk lemaradni arról a sétáról. – Igazából semmilyen sétáról nem volt szó korábban, de inkább sietve bólogatni kezdtem, mert nagyon is tetszett a gondolat, hogy itt hagyjuk ezt a nyomasztó társaságot, és végre megint kettesben legyünk.

   Felállt, és a tálcáinkat egymásra pakolva emelte őket fel, majd átkarolt, miközben felálltam. Peeta hátradőlt, hogy Finnick szemébe nézhessen, és felvonta a szemöldökét. – Aztán viselkedj vele rendesen, Finnick, különben kénytelen leszek lecsapni a kezedről.

-          Ha így folytatod, még a végén megbánom, hogy újraélesztettelek. Örülök, hogy láttalak – biccentett felé szárazon Finn, és búcsúzóul intett a többieknek, miközben már terelt is el az asztaltól.

   Az ajkamba haraptam, és igyekeztem leküzdeni az arcom égető pirosságát. Finnick ujjai olyan erősen mélyedtek a derekam bőrébe, hogy az már fájt, de ahogy kiértünk az étkezőből, a szorítása lazult kissé. A tenyere végigsimított egyszer a hátamon, mielőtt inkább a kezemet fogta volna inkább körbe. – Ilyenkor legszívesebben egy mozdulattal lecsapnám.

-          Ez nem, ő, Finn – csitítottam, és gondterhelten megráztam a fejem.

-          Akkor se vicceljen ezzel. Rohadtul ne – dohogott tovább, és kicsit meggyorsította a lépteit. – Még akkor se, ha el van térítve az agya. És milyen mézesmázos hangon beszélt hozzád… akár komolyan is vehettem volna azt a beszólását.

   Felsóhajtottam. Nem értettem, hogy képes így kezelni ezt a helyzetet, habár én sem tudtam igazán mire vélni Peeta szavait. De nem tehetett róla, ezeket igazából nem is ő mondta, csak a szörny, amit belőle alkottak… legalábbis ezzel nyugtattam magam. – Komolyan gondoltad a sétát? – kérdeztem inkább reménykedve. Nem lepődtem volna meg, ha most benyögi, hogy igazából csak kifogás kellett, hogy eljöhessünk onnan, és valójában fontos dolga van. 

-          Komolyan. – A hangja rögtön meglágyult. – Egy kis tüdőkiszellőztetés? Mit szólsz?

-          Benne vagyok. – Félrebillentett fejjel mosolyogtam fel rá, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy egészen eddig kemény vonásai már végleg ellazultak.

  

   A következő hét ugyanabban a tömény rózsaszín ködben telt, mint az esküvő utáni első reggel. Peetát azóta nem is láttam, amióta felhúzta Finnt, a többiekkel pedig nem igazán törődtem. A kezelésem folytatódott, és kezdtem egyre inkább megbízni a doktorban, akivel leginkább csak beszélgetni kellett.

   Edie-vel egyre többször futottam össze, és most már nem véletlenül. Rá kellett jönnöm, hogy szeretek vele lenni, és egyelőre még nem is akartam belegondolni, hogy milyen lesz majd elválni az egyetlen normális barátnőmtől a háború végeztével. Merthogy egyszer el fogom hagyni ezt a helyet, Edie esetében viszont ez már korántsem biztos.

   Kezdtem elég haszontalannak érezni magam itt. Mindenki dolgozott valamit; Beetee a fegyverfejlesztési központban volt a szakemberek segítségére, Edie ugyanúgy ápolónőként tüsténkedett a kórházi szárnyon, Katniss a fecsegőposzáta feladatait látta el (tudomásom szerint nem annyira szívesen), Finn pedig… Ő elég sok mindent csinált. Rengeteg időt töltött a Kiképzőtermeknél, gondolom, hogy formába hozza magát, de sok megbeszélésen is részt vett, plusz még mindig forgatták a kis propagandafilmeket. Plutarch asszisztense egy új ötlettel állt elő, mégpedig egy „Emlékezünk” című kis rövidfilmsorozattal, aminek Finn lett a narrátora.

   Nem volt nagyon ínyére, amikor kikönyörögtem Plutarchtól, hogy hadd nézzek meg néhány ilyen felvételt, de a duzzogó arckifejezése most az egyszer nem állított meg. Egy sötét kis szobába tereltek be minket, ahogy beléptünk, magam mögött hallottam Finnick ideges sóhajtozását. Hologramként vetítették ki a kisfilmeket egy asztal fölé, én pedig kerek szemekkel hallgattam, ahogy ő néha szívszorítóan szomorú, néha kissé tárgyilagosabb, vagy együttérzőbb hangon beszél az elesett kiválasztottakról. Nem is igazán a filmre figyeltem, csak a férjem hangjára, és a végére eléggé el is érzékenyültem.

   Persze a csatabárdot elég hamar el is ástuk. Éjjel, mikor már minden lámpa lekapcsolódott, ő a mellkasomra hajtotta a fejét, és a szemközti falat bámulta álmos tekintettel. Én a hajába simítottam, és szórakozottan játszottam a tincseivel, mígnem észre nem vettem, hogy a légzése egyre szabályosabb, nyugodtabb lett. Ahogy lepillantottam rá, a szemhéjai már csak félig voltak nyitva, a szempillái sűrű redőnyként próbálták egyre többször eltakarni előle a világot. Végül engedett is nekik, a keze elernyedt a hasamon, az ajkai elnyíltak, ahogy végre álomba merült. Én pedig felpillantottam a plafonra, és addig figyeltem a monoton feketeséget, amíg minden elhalkult az elmémben.

   Néhányszor felriadtam, de Finn még mindig ugyanúgy a mellkasomon feküdt nyugodtan, és végre egy rémálom sem zavarta meg. Próbáltam szabályozni a légzésem, nehogy felébresszem, és habár a fejemet olyan képek árasztották el az előbb, amiket már rég el akartam felejteni, mégis mosolyogtam. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy Finnick rendbe fog jönni. Sőt, a folyamat már elkezdődött.