74. rész

Halihó!

Elég jó kedvem van mostanában, már nem mintha nem lenne épp megint írói válságom. Azt vettem észre, hogy az elég sokszor itt van, de igyekszem átvészelni ezeket a hosszú időszakokat, és kitartani... Szerintem most is épp kilábalok belőle. Ti viszont élvezzétek a tavaszt, a meleget, mert az ugyanúgy jön, mint az írói válság.:3 

Ölel Titeket: Flo

   Hátradőltem a székben, ahogy mostanában megszoktam. A párnázott háttámla által keltett érzés eléggé tetszett, szóval igyekeztem így maradni a lehető legtöbb ideig, de persze figyelnem kellett. A Dr. Pennel folytatott terápiáim kezdtek átcsapni sima beszélgetésekbe, amik szinte mindenről szóltak, sokszor már nem is a belső gondjaimról.

-          Unatkozol itt, nem igaz? – kérdezte a doktor egy halvány mosollyal az arcán, miközben lépett a bábujával, én pedig finoman megrántottam a vállam.

-          Azt hiszem. – Ő rögtön felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan kijavítottam magam: - Igen. Rettenetesen. – Kötöttünk egy megállapodást: én őszinte leszek vele, és megpróbálok határozottabb lenni, ő pedig meghosszabbítja a kezeléseinket fél órával. Ezt én kértem, mert az, hogy a kezelőorvosommal társasozzak, meg a történeteit hallgassam a körzetről, sokkal csábítóbbnak hangzott, minthogy a lakófülkében kuksoljak egymagamban. – De maga is tudja; Finnick dolgozik, Edie dolgozik, és nincs senki más, akiben teljesen bíznék. Szóval… nem tudok mit kezdeni.

-          Ami azt illeti, tud. – Dr. Penn hátradőlt, ugyanolyan mozdulattal, ahogy én, és bajtársias pillantást váltott velem. – Gondoltál már arra, hogy munkába állj itt?

   Elgondolkodva meredtem az asztal lapjára. Nem mintha fájt volna a munka gondolata, sőt. De szinte semmihez sem értettem a főzésen, takarításon meg az úszáson kívül, és nem hittem, hogy egy mentálisan beteg lányt szívesen látnának-e mondjuk a konyhában. – Nem, de szívesen dolgoznék, ha lenne valami lehetőség. – A markomba fogtam a dobókockát, és az asztallapra hajítottam, majd diadalittasan elvigyorodtam, ahogy megláttam a plafon felé néző hat fekete pöttyöt. A bábumért nyúltam, és átléptem a célvonalat. Ez volt ma a harmadik játszmánk, és a sorozatos nyereségeimből kezdtem arra gyanakodni, hogy Dr. Penn hagy győzni.

-          Mit vállalnál el szívesen? – kérdezte, miközben elkezdte elrakni a táblát, meg a kellékeket. Lopva pillantottam az asztalon álló digitális órára, ami fél ötöt mutatott, a meghosszabbított „kezelés” végét.

-          Bármit – vágtam rá kissé csalódottan. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mit kezdjek majd magammal, ha egyszer elmentem innen.

   Felálltam a székből, és rövid léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, mikor a kezelőorvosom utánam kiáltott. – Tényleg bármit? Mindennek utánanézhetek?

-          Persze – bólintottam sietve. Nem tudtam, mi lehet olyan munka errefelé, ami olyan borzalmas lenne, hogy ne vállalnám el.

   A kórházi szárnyon már ismerősnek számítottam, így úgy sétáltam végig az emberektől zsúfolt folyosókon, mint a lakófülkénk emeletén. Ápolónőket kerülgettem, ismerősöknek biccentettem, és igyekeztem nem túl hamar kiérni a betegszobák közül. Míg addig, amíg itt kellett laknom feszélyezett ez a környezet, most már inkább otthonosnak éreztem, mert itt ismertem a legjobban a járást.    

   A hír, hogy Dr. Penn talált nekem munkát, két nap elteltével érkezett. Épp Finnt kísértem el az egyik megbeszélésére (hogy aztán a tárgyalóteremnél visszaforduljak, persze), amikor észrevettük, hogy egy idegen ember áll a szárnyas ajtó előtt.

   Csontos, magas nő volt, vékonyszálú gesztenyebarna hajjal, és keskeny szájjal. A pillantása kissé bizalmatlannak, meg valami fura módon hitetlenkedőnek tűnt, ahogy közelebb értünk, és akaratlanul is közelebb húzódtam Finnickhez. Köszöntünk az idegennek, Finn pedig még egyszer átölelt, és megígérte, hogy lassan ritkulni fognak a programjai, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár másodpercig még pislogtam utána, de végül megráztam a fejem, és elindultam visszafelé, amikor a nő utánam kiáltott. – Várjon!

   Lassan fordultam meg, és megpróbáltam felidézni a doki szavait azzal kapcsolatban, hogy itt nem kell félnem azoktól, akiket nem ismerek, nem fog bántani senki.

-          Ön Annie Odair, igaz? – Felvont szemöldökéből arra következtettem, hogy nem vagyok neki valami szimpatikus. Bólintásomra élesen szívta be a levegőt, és a kezeit maga előtt összefonva közelebb lépett. – Laura Craig vagyok, a pszichológusa, Dr. Penn szólt, hogy lenne egy lelkes jelentkező a be nem töltött posztunkra, bár…

   Meglepetten pislogtam rá, és úgy álltam ott, mint egy sóbálvány, de aztán felfogtam, amit mondott, és akaratlanul is kihúztam magam, majd a fejemhez kaptam. – Ó, persze! Én… tényleg lelkes vagyok. Bármit elvégzek.

-          Bár – folytatta az előbb be nem fejezett gondolatát, nem nehezen kiszúrható éllel a hangjában. – Vannak fenntartásaim, de a doktor nagyon elismerően beszélt magáról, és szerinte sokat javult az állapota. Így hát… inkább jöjjön, útközben elárulom a részleteket.

   Zavartan követtem a kimért hölgyet, akinek egyenes tartása és kissé fagyos pillantása nem sok jóra utalt a szememben, de inkább nem mutattam ki, mennyire kívánok egy másik főnököt. – Tudja, a Tizenharmadik Körzetben nincs sok gyermek, bár ezt gondolom észrevette – kezdte, és szünetet tartott, mintha a válaszomra várna. Megköszörültem a torkom, és bólintottam.

-          I-igen – feleltem kissé bizonytalanul; nem igazán értettem, hova akar kilyukadni.

-          De azért vannak kicsik. Óvónő viszont annál kevesebb. – Felcsillanó pillantásomra egy kissé lenézővel válaszolt, és leintett, még mielőtt örömömben válaszolhattam volna. – Nem fogjuk kinevezni óvónőnek, viszont… segíthetne nekünk a kicsikkel. Persze megnézem, hogy hogy teljesít ma, és az alapján döntöm el, hogy maradhat-e.

-          Köszönöm – habogtam. – Megpróbálok nem csalódást okozni, én…

   Ennél jobb lehetőséget nem is kaphattam volna. A gyerekek általában féltékenyek a kisebb testvéreikre, vagy idegesítőnek tartják őket és – bár bennem is megvoltak persze ezek a hajlamok -, én szerettem inkább tisztába tenni Aidát és Mac-ket, még ha az öcsém születésekor még csak három éves voltam is. Anyám sokszor elmesélte, hogy én is ott ágaskodtam a pelenkázó asztal mellett, és figyeltem, ahogy ő foglalkozik a dundi, pihe-puha bőrű testvérkémmel. Aidánál aztán már sokkal aktívabban besegítettem, és ha a szomszédságunkban baba született, velük is szívesen játszottam, vagy egyszerűen csak megérintettem őket, beszívtam a finom babaillatot, amit a kicsik anyukái általában egy kedves mosollyal tűrtek.

   Alig mertem levegőt venni, ahogy beléptünk a barátságos, rajzokkal kitapétázott ajtón. Elmosolyodtam, mert egy meleg kis folyosóra érkeztünk, melynek falai szintén a kicsik által alkotott festményekkel, firkákkal volt beborítva. Felpillantottam, és a plafonon is vidám mintákat vettem észre, bár látszott, hogy elég régen voltak újrafestve a figurák, akik között inkább kitalált lények voltak, mintsem kutyák, vagy macskák.

   Laura Craig megtorpant a mattüveggel fedett következő ajtó előtt, és szembefordult velem. Újra végigmért, mintha el is feledkezett volna róla, hogy nem most találkozunk először, majd bólintott, és benyitott. Már léptem volna utána, amikor egyszerűen csak becsukta az orrom előtt az ajtót, aminek én majdnem nekiütköztem. Kifújtam a levegőt, és várakozva támaszkodtam neki a rajzokkal kitapétázott falnak. Kicsit fáztam, ezért dörzsölgetni kezdtem libabőrös karjaim, és folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon miféle feladatot bízhatnak majd rám. Ez a nő nem igazán bízik bennem, vagy legalábbis abban nem, hogy nem vagyok bolond.

   Óráknak tűnt az a pár perc, amit az ajtó előtt ácsorogva töltöttem. Amikor végre kinyílt, két másodperc alatt húztam ki magam, és vettem fel valamiféle kedves arckifejezést – csak remélni tudtam, hogy nem vicsorgok a mosoly helyett.

   Laura Craig-re számítottam, de nem ő volt az, hanem egy középkorú, kerek arcú nő, akinek őszes haja szoros kontyba fogva ült a tarkóján. Fél pillanatig tartott neki, hogy tetőtől talpig végigmérjen, mielőtt halványan elmosolyodott volna.

-          Szia, Annie, már vártunk. Kerülj beljebb. – Azzal arrébb lépett, én pedig egy kissé zavartan becsusszantam mellette, azon gondolkodva, hogy mivel érdemeltem ki hirtelen ezt a kedves fogadtatást.

   A tágas szobában világosság uralkodott, és amit először megéreztem, a melegség volt, szó szerint és átvitt értelemben is. A középkorú, kedves arcú nő becsukta mögöttem az ajtót, én pedig kissé zavartan pislogtam a szőnyegpadlón elszórtan üldögélő, kerek szemekkel engem bámuló csemetékre, akik úgy fagytak le játék közben, mintha valaki megnyomta volna rajtuk a „Szünet” gombot. A szoba végében, alacsony széken még egy fiatal, és már girhesnek nevezhető lány ült egyenes háttal, nyílt tekintettel figyelve engem, ugyanúgy, mint a gyerekek.

   Ők is mind szürke egyenruhácskákat viseltek, bőrük sápadt volt, akárcsak az enyém. A szoba – habár az alapszíne ugyanúgy szürke volt, mint magának az egész körzetnek -, mégis melegnek hatott, mert ezt a szürkeséget igyekezték takarékos, kreatív módon eltakarni. Kezdve az amúgy füstszínű, vastag padlószőnyeggel, melyet semleges színű párnákkal pakoltak tele, de ezekre a párnákra piros, sárga és zöld huzatokat varrtak, vagy a plüssállatokkal, amelyeket úgy tűnt, hogy az óvónők készítettek a saját kezeikkel.

   Így kezdődött minden. Bizonytalanul, kissé zavartan, ám a két óvónő – akiknek a neve Clara és Tea volt -, megpróbáltak segíteni nekem, és úgy tűnt, nem lenne ellenükre, ha tovább maradnék. Az első egy-két órám itt nem a gyerekekről szólt, ők eljátszottak egymással, és nem sokkal később el is feledkeztek arról, hogy egy idegen is ül ott velük. Inkább a két nővel beszélgettem – vagyis pontosabban fogalmazva ők kérdezgettek.

-          Pontosan milyen betegséggel is küzdöttél? – kérdezte meg egy idő után a bátrabb, idősebb nő, Clara, miután az alap dolgokat megtudták rólam. Lepillantottam az ölemben összekulcsolt kezeimre, és igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nehéz beszélnem erről.

-          Küzdök – javítottam ki Clarát, miután felnéztem rá. – Egyáltalán nem gyógyultam még meg, de nagyon igyekszem, és javultam már, amióta itt vagyok. Ez… elég összetett dolog. Először poszttraumatikus stressz szindrómával diagnosztizáltak, de aztán kiderült, hogy annál bonyolultabb és súlyosabb a helyzet, és évek óta alvászavaraim vannak, és… - Megálltam egy pillanatra. Nem voltam benne biztos, hogy szerencsés-e teljesen elárulnom mindent, hogy nem vetne-e ez rám rossz fényt már így az elején. Végül azonban inkább nyeltem egyet, és úgy döntöttem, hogy ez a két nő eddig is elég elfogadó volt, akkor miért is hazudjak nekik. – néha átlépek a saját kis világomba, ha… ha olyan inger ér. Miután kijöttem az arénából… mármint öt éve. Akkor alig tudtam magamról, mert mindig lebegtem a két valóság között, és nem tudtam eldönteni, hogy melyik az igazi. A tizennyolcadik szülinapom előtt három hónappal engedtek haza a klinikáról, a Kapitólium mellől. Elég ijesztő hely volt…

-          Ó, szegény. – Clara megfogta a kezemet, az együttérzés jeleként, ami nem volt megszokott az itteniektől, ezért kicsit meg is lepődtem. – Ne aggódj, itt nem fogsz olyan ingereket kapni. Mostanában is gyakran előfordul veled?

-          Hát, nem gyakran – hajtottam le a fejem. – De igen, előfordul. Viszont csak úgy, indok nélkül nem jellemző. Szóval nem fogok…

   Tea nézett fel, fekete tincsei ide-oda röpködtek. Ahogy jobban megfigyeltem az arcát, meglepve állapítottam meg magamban, hogy egy kicsit hajazott rám; nagy szemek, halványan szeplős arc, és csendes természet. – Nem is gondoltuk, hogy kiakadsz itt – szólalt meg, és felém küldött egy bátorító mosolyt. – Mondd, mi az, ami normális esetben megnyugtat?

-          A férjem, Finnick – válaszoltam halkan, mire ők lelkendezni kezdtek, hogy ez milyen aranyos dolog, de közbeszóltam. – Nem, nem csak amiatt, ahogy érzek iránta. De ő tudja, hogy mi az, amitől megnyugszom, tudja, hogy kell velem bánni, és megérti a félelmeimet, mert mindent ugyanúgy átélt. Szóval… ez nyugtat meg.

   Mindketten csendesen bólogattak, én viszont halkan elnevettem magam. Meleg érzés töltött el, egyfajta megkönnyebbülés, hogy elmesélhettem valakinek, azt, ami velem történt, ami hozzám tartozott.

   A beszélgetés után megkérdezték, hogy tudok-e énekelni. Nem nagyon tudtam, hogy mit válaszoljak, ezért csak megvontam a vállam, és annyit feleltem, hogy fogjuk rá. De eközben egy emlék kúszott a tudatomba, valahonnan régebbről. Egy este emléke, amikor beálltam a zuhanyfülkébe, és megeresztettem a meleg vizet, amit rögtön hűvösebbre is állítottam, mert olyan hőség lett a szobában, hogy majd megfulladtam tőle. Nagy levegőket vettem, és magam sem tudom mi okból, de halkan dudorászni kezdtem, ami lassan, számomra akaratlanul átcsapott halk éneklésbe. Mikor Finnick benyitott a fürdőbe, majdnem elcsúsztam a fülkében, és rögtön elvörösödtem, ő azonban csak hitetlenül vigyorgott rám, és karba font kezekkel kérdezte, hogy eddig miért nem énekeltem neki, főleg, ha ilyen szép hangom van. Nos, azután párszor beadtam neki a derekam, és miközben a haját simogattam a sötét szobában, eldúdoltam pár dallamot. Azóta bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy tudok-e énekelni, vagy Finn csak egyszerűen elfogult volt velem szemben.

   Egy nagy körben ültünk le a padlószőnyegen, törökülésben. A térdeimre támasztottam a kezem, Tea pedig rákérdezett, hogy ismerek-e valami dalocskát, esetleg a körzetemből, amit megtaníthatnék nekik. Nem kellett sokat gondolkodnom, rögtön az eszembe jutott egy kis tapsolós játék, ami egy lassú teknősről, és a gyors delfinről szólt. Elosztottuk a kicsiket, az egyik felük lettek a teknősbékák, a többiek a palackorrúak, a lényeg pedig az volt, hogy ha a szövegben az egyik csapatot említettük, ők lassan tapsoltak a ritmusra, majd a delfinesek is, akik gyorsan, és így a dal is pörgősebbé vált.

   Lassan eltelt a délután, én pedig teljes szívemből azt kívántam, bár azt mondanák, hogy maradhatok. Miután kiléptem a folyosóra, még mosolyogtam ott pár pillanatig, majd elindultam, ám újra meg kellett állnom, mert enyhén émelyegni kezdtem. A falnak támaszkodva vettem nagy levegőket, és közben átkoztam, hogy ennyire fűtöttek az ovisok szobájában. Biztos, hogy az nem tett jót, gondoltam, és már sétáltam is tovább.