78. rész

Sziasztok!

Nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani, és igazából kezdeném is a magyarázkodással. Amikor nyáron elkezdtem a történet írását, annyira megtetszett az egész, hogy hamarosan meg is nyitottam a blogot, rakosgattam ki a részeket... és akkor még semmi probléma nem volt. Tengernyi idő, ötletek tucatjai, és a többi. Ám jött a suli, és a dolgok megnehezedtek, egyre kevesebb időm lett, fáradt voltam, mikor hazaértem, de azért elírogattam a részeket, kitartottam, de kezdtem rohamosan beérni magam. Tudjátok, nem vagyok a híve annak a módszernek, hogy azelőtt írom a meg a fejezetet, mielőtt kiraknám. Már hónapok óta ezt a játékot űzöm: rohanok, mert szorít a határidő, és mindig csak egy-két résszel járok a blog előtt. Ezt nem akarom, főleg, hogy lassan itt a befejezés, és azokat a fejezeteket tényleg úgy akarom megírni, ahogy azt kell, és ahogy az nekem tetszik, nem akarom összecsapni. Mert igen, ezt látom a mostanában feltett fejezeteimen, és nem vagyok elégedett. Szóval, elhatározásra jutottam. Szeretnék kérni tőletek 2 hét türelmet, addig ugyanis szeretném végleg befejezni a történetet, de úgy, hogy az igényes legyen, és ne kelljen rohannom. Tényleg, szinte fizikai fájdalmat okoz, mert rohadt nagy bűntudatom van, és kérlek titeket, hogy ne haragudjatok, de azt hiszem ez a helyes döntés. Szóval, hogy összefoglaljam, a következő részt előreláthatólag két hét múlva fogom feltölteni, talán kicsit kevesebb. Rajtam múlik, és mindent meg is fogok tenni, mert méltó befejezést szeretnék, és szerintem ti is. Tényleg sajnálom. 

Ölel titeket: Flo

   A korlátnak támaszkodtam, és összehúztam magamon a kabátomat. Kócos tincseim az arcomba csaptak, de egy idő után már nem foglalkoztam velük, és az előttem elnyúló betonpályára irányítottam a figyelmemet. Páran már melegítettek, az arcuk kipirult, és nem is akartam elképzelni, mennyire fázhatnak abban a sima pulóverben, de a kedvük mégis jónak tűnt. A vidám beszélgetések között meghallottam Finnick nevét is, és láttam, ahogy a válluk fölött rám pislognak néhányan.

   A pálya mellett egy kis épület állt, gondolom a felszereléseknek. Omladozó vakolata, és a falát szegélyező kőtörmelékek nem tették valami szép látvánnyá, de ahogy megpillantottam a négy embert kilépni belőle, akaratlanul is elmosolyodtam.

   Finnick egy középkorú, magas férfival beszélgetett éppen, ahogy a pálya közepe felé sétáltak, és úgy tűnt, nem is vett észre. Nem igazán akartam csak úgy odafutni, így hát inkább a helyemen maradtam. Az egyik fiatal férfi futott eléjük, majd még néhány másik, és valamit Finn felé kiáltott, mire mindenki idétlen nevetésben tört ki, ő viszont csak rám emelte a tekintetét. Ilyen messziről nehéz volt kivenni az arckifejezését, de azt reméltem, hogy azért valamennyire örül nekem.

   A többiek felé kiáltott valamit, és futni kezdett a korlát felé, az irányomba. Felegyenesedtem, és körbefontam a felsőtestem a karjaimmal, úgy figyeltem, ahogy közeledik. Fokozatosan lassított, és az utolsó két métert már sétálva tette meg. A haját szürke kötött sapka takarta el, de ő is ugyanúgy kabát nélkül flangált, mint a többiek, lábai erős alakjára ráfeszült a nadrágja.

-          Annie – szólt, és mindkét kezével rámarkolt a korlátra. – Hát te?  

   Elmosolyodtam, és legszívesebben áthajoltam volna a korlát fölött, hogy megcsókoljam, de inkább csak a gondolattal játszottam el. Zsebre dugtam a kezeim, és felpislogtam kissé nyúzottnak tűnő arcára.

-          Gondoltam megleplek – feleltem halkabban, mint szerettem volna. A háttérben újabb röhögés hangzott fel, és kezdtem rájönni, hogy rajtam, vagy rajtunk nevetnek. Legalábbis a ránk vetülő pillantásokból ezt szűrtem le. A középkorú férfi rápirított a fiatalokra, akik abban a pillanatban elhallgattak, Finnick pedig eközben gondterhelten vakarta a fejét a sapkáján keresztül.

-          Ne foglalkozz velük- vonta meg a vállát. – A legidősebb tizennyolc éves, semmi komolyság nincs bennük. 

   Hangosan sóhajtottam fel, és lesütöttem a szemem. Úgy tűnt, nem igazán örül annak, hogy itt vagyok, és ez elég rosszul esett, amit nem is akartam előtte leplezni. – Nem foglalkozom. Zavarok? – A hangomból akarva-akaratlanul is áradt a csalódottság, mire Finn arca a következő pillanatban meglágyult.

-          Hogy zavarnál? De nem kéne itt kint álldogálnod, nagyon beteg leszel. Nem vigyáznod kéne inkább magadra? – Lazán a mellkasa elé fonta a karjait, és figyelmesen fürkészte az arcom, mintha keresne ott valamit. - Megígérted, hogy…

-          Tudom, Finnick, tudom – vágtam a szavába. – Akkor… megyek is. – Kifújtam a levegőt, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek szúrós, alattomos könnyekkel. A francba is! Fogalmam sem volt, miért vagyok ilyen érzékeny, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt, csak sietve megfordultam, és lépdelni kezdtem a lefelé vezető lift felé.  

   Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábaimat, az remegtek, ahogy próbáltam magamban tartani a bőgést. Erőszakosan töröltem meg a szemem, és halkan szipogtam egyet. A csalódottság mellett méreg izzott fel a mellkasomban, és olyan kedvem lett volna hirtelen megütni valakit, jó erősen… A szívem mélyén azt vártam, hogy Finnick majd utánam fut, de nem tette. Óvatosan pillantottam hátra a vállam fölött, és amikor kiszúrtam a könnyeimen keresztül légiesnek látszó köröző futókat a pályán, már végképp elkeseredtem. De Finnick nem azért küldött el, mert nem akart látni. Azért, mert aggódott értem, a szívem mélyén pedig tudta ezt, ám a hiszti valamiért már régen érett bennem.

   A lábaim nem a lift felé vittek. Megtorpantam, és a másik irányba fordultam, és határozott léptekkel a romok felé indultam. Felszegtem a fejem, és habár az arcomon folytak a könnyeim, mégis dacosan meneteltem az úti célom felé. Nem értettem, miért fájt ennyire, és igazából arra sem tudtam rájönni, hogy mégis mit vártam.

   Átvágtam a csupasz fennsíkon, rajta a száraz, fagyott aljnövényzettel, és a kőkemény talajjal. Hamar megpillantottam az emberek néhai otthonainak maradványait. Meggyorsítottam a lépteim, a szél hátulról fújta az arcomba a hajamat. Legszívesebben az összeset kitéptem volna ebben a pillanatban, de úgy, hogy egy idegesítő szál se maradjon.

   Olyan sebezhetőnek, hisztérikusnak és szánalmasnak éreztem magam, hogy szinte fájt. Mikor elértem az első omladozó, szürke házfalat, már hangosan sírtam a süvítő szélben, és még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi az oka. A számra szorított kézzel, félig vakon botladoztam a szétszóródott kőtörmelékek között, néha majdnem nekiütközve egy kóbor romhalmaznak. Egy kis idő után, mikor már végképp a világ legszerencsétlenebb teremtményének éreztem magam, nekitámasztottam a hátam egy magas falnak, melyen szinte nagyobb helyet foglaltak el a hézagok, mint a téglák, és elkiáltottam magam.

   Levegő után kapkodva figyeltem, hogy hogyan verődik vissza a hangom mindenfelől, de még a völgyből is. Megcsóváltam a fejem, és vacogó fogakkal guggoltam a fal tövébe, az arcomat a kezembe temetve. A testem rázkódott, a fejemben mindenféle gondolat cikázott, kiütve a másikat, vagy éppen egymásba olvadva.

   Valami nincs rendben velem, gondoltam, és éreztem, ahogy a gerincoszlopomon felkúszik a hideg. Nagyon nincs.

-          Add ide a karod – szóltam halkan, és a kezembe fogtam Johanna csuklóját.

   Szörnyen nehéz volt lenyugodni, de amikor megtörtént, már úgy sem éreztem jónak ezt az egészet. Sajgott a fülem a metsző széltől, és persze tudtam, hogy mindent magamnak köszönhetek, mégis minden egyes apró rezdülés idegesített. Johannához sem szívesen jöttem most, de az ígéretemet be kellett tartanom, a kúrát nem lehetett abbahagyni csak úgy.

   Felemeltem a lefertőtlenített tűt, és nemes egyszerűséggel a lány karjába nyomtam a morflingot. Fogalmam sem volt, milyen érzés lehet drogként használni, de akkor és ott nagyon szívesen kipróbáltam volna.  Johanna halkan felszisszent, majd felsóhajtott, és puhán, elégedetten lehunyta a szemeit. Az ölembe ejtettem a kezeimet, együtt az üres ampullával, és beharaptam az alsó ajkam. Ma Johanna valahogy nem volt képes nyugton maradni, kifejezetten izgatottnak nézett ki. Óvatosan tanulmányoztam beesett arcát, és azon gondolkodtam, vajon mi történhetett, ami ennyire felpörgette. Tudtam, hogy nem a morfling az oka; máskor is kapott már tőlem, mégsem viselkedett így, ráadásul most egy kisebb adagot adtam be neki.

-          Fura vagy – állapította meg még csukott szemmel, tekintetét a plafonnak emelve.

-          Kösz – vontam fel a szemöldököm, és a hátamra vetettem magam Johanna ágyán. Alaposan kinyújtóztam, hogy aztán méltatlankodva pillantsak az elégedett lányra. – Erre van szüksége a dílerednek, pontosan.

   Johanna elnevette magát, és ledobta magát mellém, szórakozottan ropogtatva az ujjait. Az elmúlt napok alatt kezdtünk egyre jobban kijönni egymással, és eddig elég jól tűrte azt, hogy folyamatosan csökkentem a drogadagját.

-          Úgy értem, zsenikém – magyarázta rekedten. – hogy totál letört vagy, meg ilyen… hullaszerű. Nem tudom. Nem tudom kifejezni magam, bocs, de olyan…

-          Ne beszélj hozzám, mikor be vagy lőve. – A mutató,- és középső ujjaimat a homlokomra nyomva, összeszorított szemmel válaszoltam. A hasamra gördültem, és a párnába fúrtam az arcom, olyan erővel, hogy szinte belefájdult.

   Johanna méltatlankodva mordult fel, és egyszerűen a hátamra simította a tenyerét. A testem megfeszült, de egy kis idő múlva hálásan ernyedt el. Nem volt kedvem beszélni erről az egészről, és úgy tűnt, Johanna sem igazán kíváncsi rá. Beszívtam a párnája illatát, és hagytam, hogy a felsőm hátát birizgálja, csipegesse, miközben halkan motyogott magában, néha pedig felkuncogott, mint aki becsípett egy nehéz nap után. Elmosolyodtam a gondolatra, és azt kívántam, bárcsak előttem lenne most egy feles, amitől egyébként valószínűleg elhánytam volna magam. Nem igazán bírtam az alkoholt, és már egész kis mennyiségtől is képes volt elködösülni a fejem, vagy rosszabb esetben rosszul is lettem. Elég sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor ez kicsit kínos volt, tekintve, hogy a Királynő legénységében nem igazán vetették meg a férfiak az alkoholt. Ebből rögtön Finn jutott eszembe – a szigorú kapitány, aki senkit sem engedett inni munka közben, nem úgy, mint a legtöbb másik hajón, és aki igazából csak akkor emelte fel a hangját, ha valaki megszegte a szabályait. Hosszú volt nála a póráz, de ha vége volt, akkor bizony vége volt. Egyszer rettenetesen kikelt magából, amikor az egyik új halász a hajón jól betintázott az egyik mellékkabinban, utána meg levizelte a korlátot, az ő szeme láttára.

   Arrébb gurultam az ágyon, és kinyújtottam a karom, az ujjaim a padlószőnyeget súrolták. – Szóval – kuncogott fel Johanna. – Milyen a házasélet?

   Nem feleltem, a szemeim dacosan koncentráltak a szemközti falra. Nem mondhatom, hogy nem vagyok boldog, de a dolgok közel sem alakultak olyan rózsaszínűn, ahogy elképzeltem. Ahogy visszagondoltam arra, amit ma délelőtt éreztem, nem is értettem magamat, és azt sem, hogy min húztam fel magam ennyire. Hiszen Finnicknek valahol igaza volt, egy influenza nem segített volna abban, hogy kilókat szedjek magamra, hogy egészségesebb legyek. – Összevesztetek? – kérdezte kótyagosan, szinte kiolvasva a gondolataimat.

-          Nem – feleltem halkan, visszagördülve a hátamra. – Nem, csak nem töltünk együtt annyi időt, amennyit szeretnék. Nem akarok ráakaszkodni, vagy ilyesmi, de komolyan kezdek féltékeny lenni azokra a rohadt edzésekre, meg a megbeszélésekre… Mi a szarnak kell edzenie?

   A homlokomra tapasztott tenyérrel, összeszűkült szemekkel méregettem a plafont, miközben Johanna válaszára vártam. – Hát, ez egy szabály itt – vonta meg a vállát. – Tizennyolc év alatt mindenkinek kötelező…

-          Finnick ezer éve nem tizennyolc éves már – vágtam a szavába sötéten, de aztán felsóhajtottam. – Jó, ez most tök önző tőlem. Szeret mozogni, tudom, értem, de nem akarom, hogy csak reggel meg este lássuk egymást.

   Johanna felvonta a szemöldökét, és flegmán megrántotta a vállát, mintha nem igazán hatotta volna meg a magyarázatom. – Ő, aha. De ezt nem róhatod fel neki, mert nem azért van ennyi munkája, hogy téged elkerüljön. Nem olyannak ismerem, mint aki félrecseszi a sarokba a függetlenségét olyasvalaki miatt, akit nem szeret, érted.

-          És… azt hiszem, titkol valamit. Láttam rajta, úgy ismerem már, mint a tenyerem, és…

-          Te is titkolózol – kotyogott közbe a lány, miközben rövid, növésben lévő haját birizgálta, ami rendetlenül összekócolódva állt szerteszét. – Nem mondtad el neki a kis rosszullétedet, meg hogy konkrétan visszaestél abba a kis világodba. Oké, hogy azért, hogy ne aggódjon érted, de abba nem gondolsz bele, hogy ő is ezért nem mond el dolgokat?

   Annyira igaza volt, hogy szinte fájt. Elhúztam a szám, és ügyetlenül felkönyököltem, folyamatosan rágva a szavait. – Johanna, van itt még valami. – Feltornázta magát az utolsó mondatomra, és érdeklődve várta, hogy magyarázatot is fűzzek hozzá. – Nem akarok belemenni a részletekbe, mert… egyszerűen nem. De… Finnicknek van egy lánya. Két éves, és a szeme teljesen ugyanolyan, de…

-          Ez nem lep meg – mondta egyszerűen Johanna. – Szerinted mit csinált azokkal a kapitóliumi libákkal, hm? Hát nem kártyáztak, az tuti…

-          Én ezt a dolgot nem tudom ennyire félvállról venni – vágtam rá. – Ha Finn tudna róla, biztos, hogy meg akarná ismerni. De nem akarom csak így az arcába vágni, legalábbis amíg tart a háború.

-          Annie. – Johanna olyan komolyan szólt hozzám ahhoz képest, hogy az ereiben épp most is dolgozott a morfling, hogy megdermedtem. – Ne legyél hülye. Biztos, hogy nem csak egy gyerek maradt utána a Kapitóliumban, főleg, hogy hány éve is űzte ott az ipart?

-          Nyolc, majdnem kilenc – sóhajtottam keserűen. – De Leezáról tudunk, és ez a lényeg.

-          Oké, oké – hagyta rám a dolgot, és a szemét lehunyva dőlt hátra, mintha nem valami eget rengetően komoly témáról beszéltünk volna az imént.

   Nagyot sóhajtottam, és a hátára hajtottam a fejem. Szórakozottan kezdtem játszani néhány rakoncátlan barna tincsével, aztán unottan összefonogattam őket, kicsi, csacska fonatokat kapva. Ő pedig egy szót sem szólt, csak lehajtotta a fejét a párnára, és hagyta, hogy szabadon birizgáljam.

   Letérdeltem a kulcsra zárható szekrény elé, és az ingjeim alá gyömöszöltem az ampullákat. Sóhajtottam, és olyan alaposan takartam őket be, ahogy csak tudtam, majd becsuktam az ajtót, és kétszer is elfordítottam a kulcsot a zárban, majd a bútor alá csúsztattam a kis tárgyat.

   Hátrapillantottam a vállam felett, amikor valaki motoszkálni kezdett az ajtó mellett, majd kattanást hallottam, a következő pillanatban pedig Finnick lépett be. Hideg fuvallatot és zord erdőszagot hozott magával, és úgy tűnt, először észre sem vesz. Csak akkor szúrt ki, mikor már lehuppant az ágy szélére, a szemeiben az a fajta kimerültség tükröződött, ami jólesik az embernek. – Szia, cuki – köszönt halkan, mire a szám akaratlanul is mosolyra húzódott.

-          Szia.

-          Beszélnünk kell, igaz? – Aggódva vonta össze a szemöldökeit, én pedig halványan, az alsó ajkamat beharapva bólintottam.

   Feltápászkodtam, és egy határozott mozdulattal ültem az ölébe, felé fordulva. Kesztyűs kezei a derekamra simultak, zöld szemei csillogva fürkészték az arcom. Szóra nyitottam a szám, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, a gondolatok abban a másodpercben szívesebben maradtak volna inkább gondolatok. Ezért inkább gyengéden lehúztam a fejéről a sapkát, és elkezdtem letekerni a nyakából a sálat. Finn eközben megszólalt:

-          Tudom, hogy elhanyagoltnak érzed magad. Igazából mindent le tudok olvasni a viselkedésedből. És én… még nem tudok ezek változtatni. Mármint a kiképzések időpontján, azon, hogy mennyit tárgyalok… Bárcsak többet tehetnék, de én itt nem vagyok nagy hal, csak egy kicsi, aki teljesíti a nagy parancsait. – A hangja ugyanúgy fáradtan, és halványan csengett, mint amilyen álmosnak nézett ki az arca.

   Nem is gondolkodtam mit teszek, csak közelebb hajoltam hozzá, úgy, hogy az orrunk finoman összeérjen, végül ő csókolt meg először. Halkan felsóhajtottam, és még közelebb húzódtam hozzá, miközben az ujjaim a tarkójára simultak. – Mikor leszünk már túl ezen? – kérdeztem csendesen, és éreztem, hogy enyhén elszorul a torkom. – Haza akarok menni. Azt akarom, hogy ne kis halak legyünk, hogy ugyanolyan legyen az élet, mint amikor…

-          Sosem lesz már olyan, Annie – rázta meg a fejét. – Te is tudod.

   Értetlenül bámultam rá. Miért ne lehetne olyan? Nem mehetünk vissza a tengerhez, hogy mezítláb közlekedjünk mindenhova, hogy éjszaka ficánkolhassunk a vízben, miközben az egész part a nevetésünktől harsog? Tudtam, hogy a háború megváltoztat dolgokat, nagyon sok dolgot. De mindig úgy képzeltem el az egészet, hogy egy szép nap vége lesz a harcoknak, mi pedig felszállunk a vonatra, hogy aztán kiszálljunk a Negyedik Körzetnél, és mindent hasonlóképp folytassunk, mint eddig.

-          Na jó. Figyelj, mondanom kell valamit. – Finnick aggodalmasan fürkészett, a szemöldökei ráncba szaladtak. Várakozva néztem a szemébe, de rosszat sejtettem. A szívem a torkomban dobogott, és egyszerűen nem mertem levegőt venni. – Lehet, hogy nem jó ötlet elmondani, de a feleségem vagy, és nem helyes, hogy nem tudsz róla.

-          Mi az? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

-          Ann, ezek az edzések nem arra valók, hogy fenntartsák a kondimat. Vagyis igen, pont hogy arra, de nem olyan okból, amit te gondolnál. – Szünetet tartott, mintha meg akarta volna gondolni magát, de végül folytatta. – Feladatot kaptam, pontosabban önként jelentkeztem.

   Hihetetlenül rosszat sejtve távolodtam el tőle, a kezeim elengedték őt. – Milyen feladat?

-          Kicsikém… - Finn közel hajolt, és a két tenyerébe fogta az arcom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Már csak egy vizsga van hátra, ami eldönti, hogy mehetünk-e, vagy nem. De úgy érzem, hogy át fogok menni, és azt szeretném, ha elfogadnád. Nem kell egyetértened, de… Figyelj…

-          Bökd már ki! – szóltam élesen, mire Finnick hadarva felelt.

-          Ha minden a terv szerint megy, pár nap múlva a Kapitóliumba utazunk.