77. rész

Hahó!
Oké, oké, lehet, hogy gáz, de reklámoznám itt a másik helyet, ahol elérhettek. Tumblr Na, ez nem annyira ide tartozott, viszont a másik, amit el szeretnék mondani... Hogy a történet pár hét múlva (ha jól számolok) bizony véget ér. Hú, de erről még ráérek beszélni, csak olyan furcsa belegondolni... Mindenesetre jöttem a következő résszel, köszönöm az eddigi kommenteket :)
 

 Délben indultam, ebéd helyett. Tudtam, hogy nem túl jó ötlet kihagyni egy teljes étkezést, főleg, hogy Finnick tuti megtudja valakitől, aminek általában a féltéséből adódó szentbeszéd a vége. De nem tehettem mást; ilyenkor volt a legnagyobb pangás a kórházi szárnyon, és a legkisebb esély arra, hogy bárki olyannal összefussak, akivel nem kéne.

   Mikor tegnap közöltem a tervem Johannával, először ledermedt, és csendesen megjegyezte, hogy még a fejét is leordítottam, annyira nem akartam morflingot hozni neki Edie-n keresztül. Aztán felfogta, hogy komolyan gondolom, és örömében megint megölelt. Valahogy tudtam, hogy ennek az időszaknak előbb-utóbb vége lesz, mert ő nem az a szeretetteljes fajta, és abban sem lehettem biztos, hogy nem használ ki. A lelkiismeretem azonban nem hagyott volna nyugodni, ha nem segítek neki azok után, amiket értem tett az Arénában és itt, a Tizenhármasban.

   Megpróbáltam örömöt színlelni, amikor összefutottam Edie-vel a folyosón. Hangosan fújtam ki a levegőt, és boldog mosolyt erőltettem magamra, ami elég műre sikeredhetett, már a szám merevségéből ítélve. Szerencsére úgy tűnt, eléggé siet; a kezében csiptetős mappát szorongatott, laza kontyba fogott hajából néhány zilált tincs lógott az arcába. Máskor biztos örültem volna, hogy szakít rám egy kis időt, most viszont legszívesebben leráztam volna, ahogy egy széles mosollyal az ajkán közeledett felém.

-          Szia! – csicseregte, és gyors lépteit olyan hirtelen állította meg, hogy a helyében én már orra buktam volna. – Mit csinálsz te itt? Ebéd van, kislány!

   Kényelmetlenkedve fontam a mellemre a karjaim, és megvontam a vállam. – Majd később megyek, most nincs étvágyam. Még van egy órám odaérni. Mi újság?

   Edie hadarva magyarázni kezdett a sok munkájáról, amit máskor igazán szívesen hallgattam volna, most viszont inkább tervezgetésre használtam fel azt a kis időt, amíg nem kellett válaszolnom. Ahogy elnéztem a válla fölött, széles folyosót láttam fehér csempével és falakkal, és néhány lézengő, köntösös beteggel, de a szokásos tömeg felszívódott. Tökéletes.

   Hevesen bólogattam, mikor Edie végre befejezte a mondanivalóját, és mélységesen megkönnyebbültem, amikor a fejéhez kapott, hogy rohannia kell. – Hova mész? – érdeklődtem ártatlanul, mire Edie megforgatta szemeit.

-          Már azt sem tudom, hogy hol a fejem, tök nehéz mindent észben tartani… Valamelyik vizsgálóba. Tizenhetes, talán. – Azzal felcsapta az egyik lapot a mappájában, és miután meggyőződött róla, hogy jól emlékezett, hangosan felsóhajtott.

-          Figyelj… nincs erre valahol egy öltöző? Úgy értem a tiétek. Szükségem lenne egy… - Élesen szívtam be a levegőt, mikor rájöttem, hogy a tervnek ezt a részét elfelejtettem kidolgozni. Az alsó ajkamba harapva pörgettem az agyam, miközben Edie egyik szemöldökét felvonva figyelt. – Egy hajgumira! – fejeztem be végül, de magamban elátkoztam magam, amiért ilyen hülye dologgal álltam elő. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, ahogy vártam a barátnőm reakcióját, de legnagyobb meglepetésemre ő csak megrántotta a vállát.

-          Bocsáss meg, de nincs időm kísérgetni, már így is…

-          Nem is kell! Csak mondd meg, melyik a szekrényed, én meg szerzek onnan egy hajgumit, mert már rohadtul irritál ez a haj. Szerintem valamikor fogok egy ollót, és lekaszabolom… - Tudtam, hogy gyanúsan viselkedem, és abból, ahogy Edie akkor rám nézett, nem voltam benne biztos, hogy odaadja majd a kulcsait.

   A csendet a kommunikarkötőjének éles csipogása törte meg, ami valószínűleg az egyik főnökének türelmetlen üzenetét juttatta el éppen hozzá. – Oké, oké – adta meg magát, és beletúrt a köpenye zsebébe, aztán szinte a hozzám vágta a kulcscsomót. – Hozd utánam a tizenhetes vizsgálóba, légyszi. Nem kéne csak úgy odaadnom, ha valaki megtudja… Csak akkor menj be, ha nincs ott senki, jó?

   Bólogattam, és figyeltem, ahogy egy éles mozdulattal sarkon fordul, és rohan a helyére. A mellkasom egy hangos kifújással emelkedett meg, az ujjaim rögtön körbefogták a csilingelő csomót. Ártatlanul pislogtam a mellettem elhaladókra, és igyekeztem a lehető legkisebb, legszürkébb maradni. Bekanyarodtam a női mosdóba, magamra zártam az egyik ajtót, majd leültem az ülőkére, és kiterítettem a kulcsokat az ölembe. Mindegyikhez egy kis bilétát csatoltak, amikre Edie gyöngybetűkkel kis számokat firkantott, vagy szavakat. Türelmetlenül fújtam ki a levegőt, de nem csaptam zajt; bárki bejöhetett, akár egy ápolónő is.

   Hátradőltem. Felidéztem, hogy Edie egyszer elmondta, a kórtermek ajtaját ugyanaz a kulcs nyitja, mint amelyik a kis éjjeliszekrényeket az ágyak mellett. Így hát kiválogattam pár kórterem kulcsát, és reménykedtem, hogy éppen üresek.

  Amikor kiléptem a mosdóból, a tekintetem idegesen ugrált mindenfelé, szinte már paranoiásan. Lopva pillantottam be a kórtermekbe, de mindenhol feküdt valaki, ezért befordultam az egyik mellékfolyosóra. Összehúztam magamon a pulóverem, és közben magamban szidtam a gyomromat, amiért így korog. Megmarkoltam a felsőmet a hasamon, mintha így elcsillapíthatnám az éhségem, és bekukucskáltam az első kórterem ablakán. Üresnek tűnt, és nem csak olyan „épp elhagyta a beteg” módon, hanem tényleg úgy látszott, senki sem használja. Viszont túl közel volt a főfolyosóhoz, így négy ajtóval arrébb léptem, az utolsó előttihez. Idegesen vigyorodtam el, ahogy ugyanazt az állapotot pillantottam meg, mint az első kórteremnél.

   Rögtön levert a víz. Nem időzhettem a folyosón sokáig, de benyitni ide egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint előre elhatározni a dolgot. Idegesen kapkodtam jobbra a fejem, a főfolyosó irányába, és amikor egy csoport bágyadt beteg csoszogott el előttem rajta keresztül, akaratlanul is belöktem, és besurrantam. Pár másodpercig az ajtóhoz lapulva ácsorogtam, a fülemben olyan hangosan dobogott a vér, hogy minden mást elnyomott. Lehunytam a szemem, hogy lenyugodjak, és gyorsan leküzdjem a váratlanul rám törő émelygést.

   Szerencsére olyan hamar elmúlt, mint ahogy jött, így végre körülnézhettem a kórteremben. Itt is ugyanúgy vegyszer erős szaga terjengett, ezzel együtt minden vakítóan fehérnek és tisztának látszott. A redőny nem volt lehúzva a folyosóra néző ablakon, és mikor ezt észrevettem, olyan rémülten és kapkodva oldottam azt ki, hogy majdnem leszabtam. A takaró olyan szabályosan volt az ágyra fektetve, mintha valaki vonalzóval mérte volna ki a helyét. Kinyújtottam a kezem, hogy végigsimítsak rajta, aztán gyorsan megráztam a fejem, és emlékeztettem magam, hogy miért is vagyok itt.

   Egyszerűen képtelen voltam normálisan gondolkodni, annyira túltengett bennem az adrenalin. A homlokomra szorított mutatóujjal pillantottam körbe a kórteremben, ami furcsán csendes volt a zümmögő gépek zaja nélkül. Megkerültem az ágyat, és leguggoltam az éjjeliszekrény elé, melynek alsó, nagyobb ajtaja persze zárva volt. Reszkető kézzel emeltem fel a 107-es kulcsot, a csomó eközben a levegőben himbálózott, és folyamatosan a térdemnek ütközött. Halkan szitkozódva tártam ki a kis ajtót, miután a zár kattant, de nem hagytam abba a folyamatos hátrakémlelést.

   Úgy bújtam bele az apró szekrénybe, mint egy mókus az odújába. A kőre támaszkodva igencsak sajgott már a térdem, de inkább kitartottam, és kapkodó mozdulatokkal kezdtem kibontogatni a szekrényben tárolt dobozokat. Emlékeztem, hogy Edie mindig innen szedte elő a nekem előírt nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat – így minden beteg mellett ott lehettek a szükséges készítmények, anélkül, hogy az ápolónak futkosnia kellett volna. Ez sokkal egyszerűbb megoldás volt egy olyan kórházban, ami ilyen sok embert látott el.

   Szinte azonnal megtaláltam a dobozt, amit Morfling felirattal címkéztek fel. Feltéptem a tetejét, majd óvatosan a járólapra öntöttem a tartalmát, ami kis, kemény anyagú tasakokból, bennük műanyag ampullákkal állt. Élesen szívtam be a levegőt, miközben felmarkoltam néhányat, és a pulóverem méretes belső zsebébe tuszkoltam őket, és így tettem a maradékkal is. Összesen nyolcat sikerült elraknom, de nem voltam benne biztos, hogy elég lesz ennyi, ám úgy sejtettem, ha túl sokat nyúlok le, talán észrevehetik. Sóhajtva gyűrtem össze az üres dobozt, és már épp zártam volna be a kis ajtót, mikor léptek hangzottak fel az eddig kihalt mellékfolyosón.

   A szívem abban a pillanatban úgy kezdett dübörögni, mintha ő is el akarna rohanni, mint én. Az ajkaim szétnyíltak, ahogy ijedten felugrottam, és az összetrancsírozott dobozt a mellemre szorítva járkálni kezdtem a kórteremben. Nem volt más választásom; térdre vetettem magam, és bekúsztam az ágy alá. Tányérnagyságúra nyílott szemeim nem mertek lecsukódni, és olyan picire húztam magam össze, hogy porszemnek éreztem magam. Hallottam a vér eszeveszett dobolását a fejemben, a fülemben, és egyszerűen nem mertem levegőt venni. Le kellett hajtanom a fejem, hogy elférjek, de a tarkóm még így is a matracnak nyomódott, a tagjaim fél perc után zsibbadni kezdtek.

   A zajok hamar elhalkultak, a mellkasom végre megemelkedhetett a megkönnyebbüléstől. Reszkető végtagokkal másztam ki az ágy alól, és kapkodva bezártam a kis szekrényt, ami szerencsére nem tűnt sokkal üresebbnek, mint amikor még semmit sem emeltem el. Talán nem fogják kiszúrni, gondoltam, és az ablakhoz oldalaztam.

   Rohantam, mikor végre kijutottam a kórházi szárnyról. A bakancsaim kopogásának éles visszhangját elnyelte a mellettem elsétáló emberek között áramló levegő. A lakófülkébe hevesen kalapáló szívvel, még mindig kissé adrenalintól túlfűtötten robbantam be, és szinte öntudatlanul, egy liszteszsák kecsességével zuhantam rá az ágyra. Halkan nyüszítettem fel, és a necces szituáció pörgött le a fejemben, amikor piros arccal és összevissza zagyválva adtam vissza Edie-nek a kulcsot, hogy aztán gyorsan felszívódjam a szeme elől.

   Megpróbáltam a lehető leghamarabb összeszedni magam. Meleg izzadság csorgott a halántékomról, a mellkasom fel és le ugrált, kényelmetlenül nekinyomódva a matracnak. Éreztem, hogy a pulóver nedvesen tapad a hátamra, és legszívesebben mindent lefejtettem volna magamról, hogy utána a zuhany alá álljak. Az egyik kezem a lepedőt markolta, míg a másik a felsőm belső zsebében turkált, és esetlenül szórta ki mellém annak tartalmát. A kis ampullák szétszóródva elernyedt testem mellett, bennük az átlátszó folyadék olyan nyugtalanul remegett, mint a kocsonya.

   Erőtlenül emeltem fel az egyiküket, hogy jobban megszemléljem. Lassan forgattam az ujjaim között a kis ampullát, és összeráncoltam a szemöldököm. Bele sem tudtam gondolni, hogy mi ad ebben örömet Johannának, hogy miért érzi jobban magát, ha a karjába lő egy adagot. Személy szerint sosem bíztam ezekben a szerekben, és inkább olyan dolgokkal kompenzáltam a félelmeimet, mint a körömrágás, vagy a magamban motyogás.

   Feltérdeltem, és az ágytámlának dőlve pörgettem végig magamban a továbbiakat. Ki kellett találnom, milyen adagokban adjam be Johannának a szert, és milyen gyorsasággal csökkentsem. Bele kellett számolnom azt is, hogy véges a tartalék, tehát nem húzhatom a dolgot az idők végezetéig. És ha ez még nem lett volna elég, Finnick elől is el kellett dugnom az ampullákat. Nem szívesen vettem magamra még egy titkot, ám volt egy olyan megérzésem, hogy nem lenne jó ötlet beavatni ebbe.

   Lehunytam a szemem, és halkan dudorászni kezdtem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Valamiért a Negyedik Körzet nászdala jutott eszembe elsőként, de ezzel együtt a keserű szájíz is megjelent. Meg sem tudtam számolni az apró dolgokat, amit rejtegettem Finn elől, és hiába tette ő ugyanezt velem, mégis bűntudat nehezedett a mellkasomra. Hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy ne a párnákon, hanem az ő testéhez préselődve feküdjek, és beszívjam azt a meleg, megnyugtató illatot, amit a bőrén éreztem. Rettenetesen viselkedem vele, gondoltam, és felsóhajtottam. Legszívesebben most azonnal megkerestem volna, hogy elmondjam neki, van egy lánya a Kapitóliumban, de tudtam, hogy haragudna rám, amiért eddig titkoltam. A szívem mélyén tisztában voltam vele, hogy nem rejthetem el előle örökké az igazságot, mert az Leeza felé sem lenne igazságos.

-          Ha ennek vége lesz – suttogtam magamnak. – Meg fogod tudni, Finn. Tudom, hogy talán örökre megharagszol rám, de tudnod kell.