72. rész

   A terem megtelt vidám emberekkel, akik nem győztek gratulálni nekünk, mindenki megpróbált odafurakodni hozzánk. Én pedig nem bírtam abbahagyni a nevetést, miközben Finnick átfogta a derekam, és olyan közel tartott magához, mintha soha nem akarna elengedni.

   Az események a lehető legviccesebb módon pörögtek fel. Épp kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem Finn almaborját, aztán óvatosan beleszürcsöljek, amikor váratlanul egy idős nő vált ki a tömegből, egy magas és széles vállú srácot maga után vonszolva. Megbökdöstem Finnick vállát, aki éppen egy csapat emberrel beszélgetett jó kedvűen, majd amikor gyorsan felém kapta a tekintetét, a terem közepe felé mutogattam. A hegedűs felemelte a vonóját, és az idős nő biccentésére egy pörgős dallamot kezdett játszani, mire a szokatlan pár lépegetni kezdett a zene ritmusára.

   Gale – gondoltam, és majdnem kiköptem az almabort, olyan hirtelen jött rám a nevetés. Az emberek közül Katniss, és a húga, Prim táncoltak elő, és csatlakoztak a kezdeményezőkhöz. A lányok benyúltak a tömegbe, és véletlenszerűen vontak ki maguk mellé vendégeket, akik egészen meglepődve, de vidáman egyeztek bele, hogy megtanuljanak egy pár tánclépést. Finnick derékon fogott, én pedig nem ellenkeztem, amikor csatlakoztunk az egyre duzzadó, táncoló társasághoz a terem közepén.

   Finnbe kapaszkodtam, ahogy utánoztuk a Tizenkettedik Körzet táncos kedvű szülötteinek mozdulatait, és ezek a lépések nem is bizonyultak olyan nehéznek. A hegedű csak szólt, úgy tűnt, hogy a húrok és a vonó pattanásig feszülnek egymáshoz, én pedig kacagtam; a saját mozgásomon, a többiekén, és ezen az egészen.

   Az emberek egymásba karolva alkottak egy jó nagy kört. A nagy zűrzavarban elkeveredtem Finnick mellől, és már épp kezdtem kicsit elbizonytalanodni, amikor valaki belém kapaszkodott, és rám nevetett. – Edie! – kiáltottam fel, és hagytam, hogy a magával sodorjon az áradat.

-          Gratulálok! – próbálta túlkiabálni a vidám hangzavart Edie, szőke haja rakoncátlanul szállt ide-oda, az arca kipirult. – Nagyon gratulálok! Annyira örülök nektek!

   A kör mozgolódni kezdett, míg végül egy sebes forgatagként kezdtünk el pörögni, az emberek ugrándoztak, a lábukat emelték, és minden irányból kacagás hallatszott. A szívem hevesen vert a mellkasomban, az adrenalin torpedóként lövellt szét az ereimben, és olyan boldognak éreztem magam, mintha semmi rossz nem történhetne a világban, mintha egyszerre kitavaszodott volna odakint.

-          Szeretnék bemutatni valakit! – szólt váratlanul Edie, és kivezetett a táncoló forgatagból. Kíváncsian követtem, és észrevettem, hogy újdonsült barátnőm egy kisebb, jókedvűen nevetgélő társasághoz irányít. – Ray! – kiáltott oda. – Szívem, gyere ide egy kicsit!

   Egy kerek szemű, rövidre nyírt hajú férfi nézett fel és sétált oda hozzánk, kezében egy pohár almaborral. Az arcát borosta borította, de egyáltalán nem rendetlen módon, és ahogy észrevétlenül fürkésztem az arcát, egészen jóképűnek találtam. Edie férje, hát persze. Egy másodperc törtrészéig csak zavartan bámultam a férfira, aztán ő gyorsan észbe kapott, és barátságosan felém nyújtotta a kezét. – Ray Craw. Örülök, hogy találkoztunk, már sokat hallottam rólad!

-          Én is örülök – mosolyogtam, és kissé bátortalanul megráztam Ray kezét. Magamban nyugtáztam, hogy most legalább megtudtam Edie vezetéknevét, és igazából a férjére is eléggé kíváncsi voltam.

   A kör eközben feloszlott mögöttünk, és mindenki párt ragadott, majd megpróbálták a gyakorlatban is bemutatni a lépéseket, amiket az előbb tanultak. Edie kézen fogott, és behúzott a forgatagba, aztán egymásba kapaszkodva, hangosan nevetve mi is táncolni kezdtünk. Felemeltem a kezem, és megperdítettem a párom, aki majdnem hanyatt esett a mozdulattól, én pedig úgy kacagtam, hogy a hasam szó szerint feszíteni kezdett, mintha izomláz kínzott volna. Levegő után kapkodva hagytam ott Edie-t, hogy keressek valami innivalót, és a szemeim azért Finn után is kutattak.

   Már egy pohár vizet szürcsölgettem, amikor kiszúrtam a táncolók között, és elmosolyodtam, ahogy észrevettem, hogy Katniss kishúga a partnere. Kifújtam a levegőt, letettem az innivalóm, és hagytam, hogy felkérjen valaki, akinek nem volt ismerős az arca, de olyan vicces beszólásai voltak, hogy miközben egymásba kapaszkodva ugráltunk, folyamatosan vihogtam. Aztán a férfi – inkább még srác – hirtelen felnézett, és bólintva elhátrált tőlem, amit én nem igazán értettem, de amikor megpördültem, rögtön felkiáltottam, és a mögénk kerülő Finnick karjaiba vetettem magam.   

   Felnevetett, és erősen magához szorított, eközben pedig elhalt a pörgős hegedűmuzsika, és a helyére valamiféle lassú, megnyugtató dallam szólalt meg, amire csak lassan lehetett táncolni. Az emberek gyorsan átvették az új tempót, Finn pedig felvonta a szemöldökét. – Felkérhetem a feleségemet egy táncra? Ez a szám pont nekünk való.

-          Azt hiszem, teljes mértékben egyetértek – rebegtettem meg a szempilláimat, miközben magamra erőltettem a kacifántos kapitóliumi akcentust. Finn vigyorogva vezetett be az emberek közé, ott pedig megálltunk egy pillanatra.

   Elgondolkodtam, hogy vajon hogy is kéne táncolnunk. Azonban nem sokat teketóriáztam, inkább az egyik tenyeremet a mellkasára fektettem, a másikkal pedig átfogtam a derekát, ő pedig mindkét karjával magához ölelt, és így lépkedtünk, mozogtunk lassan a zenére.

   A légzésem rögtön felgyorsult, a zene elhalkult a háttérben. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, a teste illatát, a bőre érintését, és még közelebb húzódtam hozzá. Puhán hunytam le a szemem, a homlokom a mellkasának dőlt, és ekkor ő az államhoz nyúlt, hogy finoman felemelje.

   Nem gondolkodtam, csak megcsókoltam. A kezem rögtön az arcára simult, Finnick pedig olyan szorosan ölelt magához, hogy alig jutottam levegőhöz. Az egészből a körülöttünk felhangzó taps és boldog kiáltozások zökkentettek ki, és amikor körbenéztem, láttam, hogy mindenki körülöttünk áll, és nekünk örülnek.

   Aztán a tömeg egyszer csak szétvált, és négy férfi tűnt fel, egy hatalmas gurulós asztalt tolva. Annak tetején egy akkora torta trónolt, hogy még a szavam is elállt, és csak álltam ott, a meglepetéstől megbénulva. Az emeleteket mindenféle tengeri motívumokkal díszítették, és az egész alapszíne a kék volt. Delfineket és fókákat festettek az oldalára, körülöttük tengeri növények tekeregtek, és halacskák, meg buborékok is tarkították. – Te tudtál erről? – kérdeztem Finnt, aki ugyanolyan meglepetten bámulta a meglepetést, és már a válasza nélkül is tudtam, hogy erről bizony neki sem szóltak.

   A torta mögött Plutarch közeledett, és szélesen mosolyogva gratulált nekünk. Ezután kaptunk egy jó nagy kést, és Finnel együtt felvágtuk a cukrászcsodát, és mindenkinek mi adtuk oda a saját szeletét. Jó sokáig eltartott, amíg végül mindenkinek jutott, nekem pedig már csorgott a nyálam azért, hogy megkóstolhassam. Nem is csalódtam, annyira isteni volt, hogy nem bírtam ki, hogy ne egyek még egyet. Sőt, ha őszinte akarok lenni, egy harmadikat is elviseltem volna. Aztán inkább eltereltem a sóvárgó gondolataimat, és újra belecsobbantam ebbe a lázas szórakozásba, amiben már rég volt részem.

  

   Egymás kezét szorongatva, nevetve haladtunk felfelé a folyosókon. Egyik oldalon felemeltem egy kicsit a szoknyámat, hogy ne botoljak el benne, és igyekeztem lépést tartani Finnel, aki hosszú lépteivel igencsak megnehezítette a dolgom.

   A liftben rögtön egymásba gabalyodtunk, és gyorsan szétrebbentünk, mikor kinyílott az automataajtó. Vihogtam, ahogy a 714-es ajtóhoz közeledtünk, Finnick pedig már húzta is elő a kulcsait, de az ajtó előtt megállítottam. Nekihátráltam a nehéz faanyagnak, és magamhoz húztam őt, hogy hosszan megcsókoljam, aztán elvettem tőle a kulcscsomót, és finoman reszkető kézzel, szilajon száguldó szívvel löktem bele a zárba.

   A szempilláim finoman remegtek meg, esélyt sem adva a látásomnak arra, hogy kiélesedjen. Az ujjaim a lepedőt markolták, ami egy kissé nedvesnek érződött az izzadságtól, és észrevettem, hogy halvány fény dereng a szobában. Halkan felnyögtem, és megpróbáltam megmozdulni, de a lábaim valami olyan hülye szögben álltak, hogy kellett egy kis idő ahhoz, hogy meg tudjanak moccanni.

   Lassan egyre többet láttam. Finnick az ágyon nyúlt el, a háta mögé bepolcolt párnákkal, így félig ült, félig pedig feküdt. Széles, fedetlen mellkasa nyugodt tempóban emelkedett fel és le, az ölében pedig valamit tartott, ami fölé kissé görnyedten hajolt. Annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy felébredtem, és bámulom őt. Aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy egy tollat, vagy ceruzát tart az ujjai között. Ír.

   Finoman lejjebb húztam magamról a takarót, és elkezdtem feltornászni magam. Erre a mozdulatra már felkapta a fejét, és amikor meglátta, hogy figyelem, amit csinál, gyorsan becsapta a füzetet, hogy aztán az ágy mellé ejtse. A toll pedig ott maradt a kezében, árván és kissé nevetségesen. Pár másodperc erejéig csak bámultunk egymásra, aztán szinte varázsütésre mosolyodtunk el mindketten.

-          Finnick – szóltam, és a karjai közé csusszantam, ő pedig egy kissé az oldalára fordult, hogy könnyebben át tudjon ölelni. A bőre forrónak hatott, bár az enyém is, a szoba pedig úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna rajta végig. – Mit csinálsz?

-          Hát… ő… - habogta, miközben az ujjait a hajamba simította. – Igazából semmit, kicsi.

-          Azt látom. – Az arcom szétlapult a mellkasán, a tenyeremet a hasára fektettem. Nem szóltam semmit, egy kis ideig csak így hevertünk némán, végül ő szólalt meg.

-          Annyi minden kavarog bennem ma. Tök hihetetlen, nem?

   Tényleg az volt. Ha valaki azt mondja nekem pár évvel ezelőtt, hogy én leszek Finnick felesége, azt hiszem fetrengtem volna a röhögéstől. Most pedig itt feküdtem, a karjai között, a pár órája kimondott eskünkkel a fejemben. – Annyira szeretlek – motyogta a hajamba, mire elmosolyodtam, és kissé feljebb tornáztam magam mellette, hogy gyengéden megcsókoljam az arcát.

-          Verset írtál? – kérdeztem, hirtelen eltérve a tárgytól, és láttam, hogy Finn arca egy árnyalatnyival vörösebbre vált. – Nem kell megmutatnod – suttogtam, és fogalmam sincs, hogy miért szóltam hozzá ilyen halkan. – Csak kíváncsi vagyok.

-          Oké, azt. Annyira megihletett a mai nap… de azért az nem megy ilyen gyorsan, hogy összerakjak egy komplett verset, szóval csak kulcsszavakat, meg kifejezéseket írogattam ki.

   Nagyokat bólogattam, és közben kérlelve pislogtam fel rá. Szörnyen kíváncsi voltam azokra a kulcsszavakra, azokra a kifejezésekre. Megpróbáltam a lehető legcukibb arcomat elővenni, és rebegő szempilláimmal célozgatni, hogy árulja el őket.

   Finn felsóhajtott, és lenyúlt az ágy mellé, mire a belsőmben élő Annie ugrálni és tapsikolni kezdett. Ahogy jobban megfigyeltem a füzetet, látszott, hogy elég új lehet. Figyelmesen néztem, ahogy Finnick vigyázva fellapozza az oldalakat, majd az ujjával megállítja őket. – Ez csak… baromságok – vonta meg a vállát, mire valami váratlanul szeget ütött a fejemben. Gyorsan kikaptam a kezéből a füzetet – mire ő halkan felszisszent -, de nem néztem bele, hanem gyorsan becsuktam, majd lehajoltam, és becsúsztattam az ágy elé.

   Finn meglepetten pislogott rám, én pedig felegyenesedtem, hogy aztán a szemébe nézzek. A lámpa fénye furcsa kis fekete árnyékokat mázolt az arcára, amiért annyira odavoltam, és amin most végigsimítottam. – Oké. A rohadt életbe, azt hiszem, házasok vagyunk – böktem ki, és mélázó tekintettel megingattam a fejem.

-          Jaja – felelt, figyelmesen fürkészve az arcom. – Én is azt hiszem. A halálba is, a feleségem vagy.

-          Nem is Annie Cresta a nevem.

-          De nem ám! Annie Odair, és ez ezerszer jobban hangzik.

-          Mostantól így kell majd bemutatkozni? Túl király!

-          Miért raktad el a füzetet? – vonta fel a szemöldökét, mire alig észrevehetően megrántottam a vállam.

-          Mert attól még, hogy a férjem vagy, nem kell mindent megmutatnod, amit nem akarsz. Szóval… engem nem zavar, ha nem olvashatom el őket, mert… magánügy – magyaráztam. Ő meg csak bólogatott, a vigyora pedig egyre szélesebbre húzódott.

-          Ó, Anns. Ez megmelengette a szívem. Akkor lehet szeretőm is?

   A mellemre fontam a karjaim, és felhúztam az orrom. – Túl messzire mész. – Finn erre felnevetett, és magához húzott, aztán kinyúlt, hogy lekapcsolja a lámpát.

-          Tudom, szar vicc volt.

 A hirtelen sötétségben még apró, világos pontok táncoltak a szemem előtt, amikor puha ajkakat éreztem meg az orromon. Felkuncogtam, és úgy bújtam oda Finnhez, hogy egy milliméter hely se maradjon a testünk között, míg végül olyan gyorsan nyomott el az álom, mint amilyen hirtelen tűnik fel egy hullámvasúton a lejtő.