71. rész

Sziasztok! 

Nos, itt vagyok ezzel a fejezettel, és te jó ég, emlékszem, hogy három óráig ültem felette, de egyhuzamban befejeztem. Biri barátném azt mondta, eddig ez a kedvenc fejezete, hát meglátjuk, ti mit fogtok hozzá szólni!:) Rettenetesen kíváncsi vagyok. 

Ölel titeket: Flo

   Flavius aggódva csipkedte az arcom, miközben én jól összehúztam magam az apró széken. Egyszerűen nem kaptam levegőt, annyira rettenetesen izgultam, az ujjaimat idegesítő módon ütögettem a térdemnek. Lehunytam a szemem, és elszámoltam magamban tízig, de amikor kinyitottam, majdnem elszédültem.

-          Mennyire sápadt vagy… - szólt Octavia, és gyorsan kerített nekem vizet. Ahogy a pohár a számhoz ért, rögtön fellélegeztem, és olyan mohón döntöttem magamba a folyadékot, hogy majdnem félrenyeltem.

-          Várj, megigazítom a sminked! – Flavius újra elém hajolt, és még egyszer eldolgozta a halvány festéket az arcomon, amit én elég türelmetlenül viseltem. A szemembe nézett, és a szemöldökét ráncolva csücsöríteni kezdett. – Te nagyon izgulsz.

   Hangosan kifújtam a levegőt, és felpattantam a kis székről, hogy aztán idegesen járkálni kezdjek a lakófülkében. Körbe-körbe. Mint egy körhinta, amire ha felszállok, olyan magasságokba, és sebességre repít, hogy abban a pillanatban kacagok, de amint leszállok róla, a gyomrom felfordul.

   Mi van, ha elrontom a szöveget? A dalt? Ha elájulok, elhányom magam, vagy egyszerűen elvesztem az eszem? Nem, ez nem történhet meg. Kihúztam magam, és a falnak támaszkodtam; ahogy magam elé nyújtottam a karjaim, láttam, hogy olyan fehérek, mint egy márványszobor végtagjai. Észre sem vettem, hogy kinyílik az ajtó, és belép valaki. Csak akkor pillantottam fel kapkodva, amikor az illető hozzáért a csupasz vállamhoz, puha, mégis hideg keze olyannak hatott a bőrömön, mint egy jégdarab. – Ugye nem akarsz elájulni? – kérdezte Edie a szokásos lelkes hangján, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, és szorosan átöleltem. Ahogy eltávolodtunk egymástól, irigykedve néztem végig a fiatal nőn; ugyanolyan szürke egyenruhát viselt, mint egy átlag itteni, de a haja búzaszőkén, és hullámosan omlott a vállára, úgy, ahogy még sosem láttam. Kerek arcában huncutul villogtak világoskék szemei, és abban a pillanatban megjegyeztem magamban, hogy ez van, Edie még így is csinosabb nálam.

-          Nem – feleltem, és összefontam a karjaim a mellem előtt. – Csak halálra izgulom magam. Félek, hogy… Á, félek, hogy elcseszek valamit.

   A lány úgy nevetett fel, mintha szórakoztatná az, ahogy épp érzem magam, és óvatosan megérintette a sűrű hajamból halványan kilátszó vékony fonatot, ami a tincsekkel együtt omlott a vállamra. – Annyira szép vagy! Finnick odalesz érted, én is odavagyok. Apropó, Finnick. Találkoztam vele is, ugyanúgy izgul, mint te, ne aggódj.

   Körbepillantottam, és észrevettem, hogy a többiek eközben kiszivárogtak a szobából. Ketten maradtunk, és azt hiszem direkt szervezték így. A mellkasomban kicsit engedni kezdett a feszítő érzés, és tudtam, hogy Edie a segítségemre lesz, hogy megnyugodjak. Elfordultam, és újra járkálni kezdtem, de végül váratlanul megtorpantam, és a látogatóm irányába pördültem.

-          Te mit éreztél? Az esküvőd előtt. – Edie elvigyorodott, és leült az ágy szélére, aztán a térdére támasztotta a könyökét, az arcát pedig a tenyerére helyezte.

-          Én nem izgultam. Nekem csak egy papírt kellett aláírnom, és megkaptuk a közös lakófülkét. De boldogságot, azt hiszem azt éreztem. Az úgy szépen mindent elnyomott.

   Lassan bólintottam, de közben már megbántam, hogy rákérdeztem. Talán Edie-nek nem esik jól, hogy az én esküvőm ezerszer… esküvőszerűbb lesz, mint amilyen az övé volt. Talán haragszik, talán épp azon agyal, hogy milyen idegesítő vagyok. – De hé, te ilyet érdemelsz, sőt, még jobbat is. Amin keresztülmentetek… Szerintem ez a minimum.

   Már szóra nyitottam a szám, amikor Venia benyitott, és körbenézett a szobában. Egy másodpercig rajtam tartotta a szemét, majd elmosolyodott. – Ideje indulnia a menyasszonynak. Minden készen áll, mindenki ott van. – A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, a következő ütemre már nem lesz elég ereje. Mély levegőket vettem, hogy kicsit összeszedjem magam, és bólintottam, az arcomon boldog kifejezés jelent meg. Készen álltam.

   Meglepődtem, hogy milyen hamar a teremhez értünk, és hogy milyen közel volt a lakófülkénkhez. Pedig a Tizenharmadikban aztán lehetett nagy távolságokat bejárni, de ez annyira kevésnek tűnt, mintha körülbelül a vécére mentem volna el.

   A szoknya finoman söpörte mögöttem a földet, a lépteink visszhangoztak a kihalt folyosón. A legtöbben már az esküvő helyszínén lehettek, vagy épp az elmélkedésüket töltötték, ami szinte mindenkinek ugyanarra az időpontra esett, és ilyenkor igencsak elcsendesült a körzet.

   Edie mellém sétált, és megütögette a hátam, hogy kihúzzam magam, és kitoljam a mellem. Akaratlanul is elkuncogtam magam, de rögtön el is hallgattam, mert már akkor hallottam a zajokat odabentről, mielőtt még megpillantottam volna a nagy szárnyas ajtót.

   Nevetés, léptek, és hegedűszó hangja szivárgott ki a folyosóra, a szemeim pedig elkerekedtek, ahogy belegondoltam, mi fog most következni. Meg kellett állnom egy pillanatra, mire a többiek meglepetten torpantak meg velem együtt, és aggódva pislogtak felém, de erre nem volt okuk. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szám és boldog visítást hallattam, miközben körbeforogtam a saját tengelyem körül, és a levegőbe bokszoltam kétszer-háromszor. Zihálva álltam vissza az eredeti helyzetembe, és megvontam a vállam, ahogy végignéztem a körülöttem meglepetten pislogó embereken. – Mi az? Évek óta erre várok.

   Fellélegeztem, ahogy mindenki elnevette magát, de a szívem hevesen kalapálni kezdett, mert a következő pillanatban elhalt minden zaj. A fülemben dobolt a vér, a lélegzetem visszhangzott a fejemben.

   Valaki megérintette a karom hátulról, és lemosolygott rám. Szilajon dübörgő szívvel pillantottam fel, és rögtön elmosolyodtam, ahogy a tekintetem találkozott Marcus barna szemeivel.

-          Lefagytam – jelentettem ki halovány hangon, csakis neki címezve.

-          Segítsek? – kérdezte, mire bólintottam. Felemelte a karját, és óvatosan belém karolt, majd kihúzta magát. – Akkor, gyere! Odair már vár rád, nem hallod a csendet?

   Elnevettem magam, és engedtem a húzásának. Edie és a sminkesek beslisszoltak előttünk, mi pedig beléptünk a terembe.

   Kerek szemek néztek vissza rám mindenfelől, de az arcok boldogságról árulkodtak. Az ajkaim elnyíltak, és önkéntelenül is a számon kezdtem venni a levegőt. Kerek szemekkel néztem körbe, és figyeltem az embereket, akik a felállított asztalok között álltak, és a kezükben poharat tartottak, vagy épp egymásba kapaszkodva bámultak engem.

   A háttérben újra felhangzott a hegedű, de most másik dallamot játszott. Ismertem ezeket a hangokat, az összes mélységgel és magassággal együtt, és egy pillanatra azt hittem, könny fog gyűlni a szemembe. A Negyedik Körzetben erre a zenére vonul ki a menyasszony, egy egészen vidám kis dallamra, aminek kilengései, nyújtásai, hullámzásai a tenger vad felszínére utalnak.

   A plafonról száraz, színes levelekből álló füzérek csüngtek, az asztalokat az őszi árnyalatokhoz passzoló színű szalagokkal díszítették. A lámpafény megcsillant a kikövezett padlón, én pedig rögtön végtelen nyugalmat kezdtem érezni.

   Annyira furcsa volt az egész. Marcus karjába kapaszkodva lépkedtem, az arcom kipirult, de nem a zavartól. A lelkem olyan nyugodtnak érződött, és olyan lágyan gomolyogtak bennem az érzések, mint a kellemes tavaszi szellő. Aztán megláttam őt, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a sok belső ingerrel, amik szikrázva, sziporkázva pattogtak bennem, és elképzeltem a mellkasom, ahogy tűzijátékok durrannak odabent, ahogy majd szétfeszíti a boldog fényözön.

   A terem közepére felállított asztal előtt állt, és olyan büszkén feszített ott, hogy a szívem rögtön fájni kezdett érte, habár ott volt előttem három méterre. Marcus levált mellőlem, és eltűnt a többiek között, én pedig lassan közeledtem. Ízlelgettem az érzést, ízlelgettem a magasra törő boldogságot, ami ott parázslott, égett bennem, és egyszerűen nem bírtam róla levenni a szemem. Szent ég. Hiszen már csak egy méterre voltam tőle…

   Mintha csőlátásom lett volna, úgy zártam ki a külvilágot. Tudtam, hogy sok-sok szempár szegeződik most rám, tudtam, hogy… Nem, igazából semmit sem tudtam. Egyszerűen azt akartam, hogy végre kimondhassam azt a szót, hogy végre megtehessem, amit már olyan régen akartam.

   Ahogy a tekintetünk találkozott, eddig mereven elnyíló ajkaim rögtön vidám mosolyra húzódtak, és akaratlanul is a szoknyámba markoltam, és kicsit feljebb húztam, nehogy orra bukjam benne. Soha életemben nem láttam még őt ennyire vonzónak, ennyire jóképűnek, ennyire… Egyszóval, úgy festett, ahogy kellett. A haját belőtték valahogy, így már nem állt össze-vissza, ettől pedig kevésbé tűnt fáradtnak. Vidám arcába visszatért a szín, zöld szemei élénken csillogtak, a fogai fehéren villantak ki az ajkai közül, ahogy boldogan vigyorgott. Peeta egyik fekete öltönyét és nyakkendőjét, ezalatt pedig az egyik fehér ingjét viselte. Néhány helyen kissé feszült rajta a szerelés, az öltöny ujjai pedig kicsit rövidnek bizonyultak, de ezek csak felesleges részletek voltak.

   Egy örökkévalóságnak tűnt, míg eltűntettem közülünk azt a pár lépés távolságot, és mikor ez megtörtént, hirtelen minden összemosódott, a hegedű magas hangjai a háttérbe halványodtak, és egyedül csak az arcát láttam, amire rajongással telve néztem fel.

-          Szia – súgta, de a csendben teljesen tisztán lehetett hallani, hogy megszólal.

-          Szia – leheltem halkan, és hagytam, hogy a kezeink egymásba fonódjanak, és az asztal felé fordítson.

   A bútor másik oldalán Dalton állt, elől összekulcsolt ujjakkal, és papírokkal maga előtt. Világosbarna arcán széles mosoly ült, ahogy végignézett rajtunk, én pedig a magam mellett álló Finnickre pillantottam, akinek a tekintete csillogva, lelkesen tartotta fogva az enyém. Érdes, heges keze olyan gyengéden fogta körbe az enyém, mintha egy porcelántárgyat tartott volna, a karjaink összeértek. A bőröm az öltöny fekete anyagát érte, és már nem is fáztam annyira, mint pár perccel ezelőtt, mert az alól mintha felszivárgott volna a teste melege.

   Dalton beszélni kezdett. Elmesélte, hogy milyen alkalomból is vagyunk itt, elmondta, hogy mennyire fontos, hogy legyen egy kis szeretet ebben a háborútól mocskos világban, és hogy ezt mindenki másnak is fel kell ismernie. Egyszerűen nem bírtam ráfigyelni a boldogságtól. Az agyam lázasan pörgött, a testem bizsergett, és ki tudja, hány ezer érzés kavargott még bennem.  

   Néha felpillantottam Finnre, akinek az arcáról nem bírt leolvadni az a lelkes, gyönyörű mosoly, a szemei néha figyelmesen fürkészték az asztalt, a következő másodpercben pedig már üvegesen meredtek a velünk szemben álló gyerekekre, akik a kórust alkották. A férfi pár perc múlva befejezte a mondókáját, mire egy vékony, szürkeruhás nő állt ki a gyerekek elé, és felemelte a karjait. Önkéntelenül is megborzongtam, mert tudtam mit fogok hallani, és biztos voltam benne, hogy sírni fogok. Ugyanúgy sírni, mint amikor Finnick kinyögte azt, amiért felvitt a szirtre. Anns, hozzám jönnél?

    És amikor a kicsik, azok a gyerekek, akik még életükben nem láttak tengert, olyan gyönyörűen és őszintén kezdték el énekelni a nászdalt, ami a házasságot egy hosszú hajóúthoz hasonlítja, komolyan könnyek gyűltek a szemembe. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy otthon vagyok, hogy az orromba a só illata kúszik be, és hogy egy lenge fehér ruhában állok Finn oldalán a tengerparton, aki szintén makulátlan inget visel, miközben mindenki körülöttünk áll, mi pedig kimondjuk, hogy örökre egymáshoz tartozunk.

   De ezzel kellett beérnem, itt a föld alatt, a hűvös teremben, Katniss ruhájában, a családom nagyobb fele nélkül. A gyerekekkel, akik mindent beleadtak, hogy felkészüljenek erre, a vendégekkel, akiknek nagy részét nem is ismertem, és a kamerákkal, amik vették az egészet a terem sarkaiból, de nem kellett sokáig győzködnöm magamat, hogy boldog legyek. Beértem ezzel, minden hibájával együtt, mert egyszerűen nem tudtam mindenben nem a gyönyörűséget látni. A kicsik csengő hangja, az összegyűltek, akik közül sokaknak a nevét sem tudtam, ők mégis önzetlenül örültek a boldogságomnak. A kamerák pedig… talán propagandafilmnek használják fel az esküvőnket, de legalább meglesz később, és évek múlva is visszanézhetem.

   A szöveg a viharokhoz ért, amik az életünkben fognak majd tombolni, a veszekedésekhez, amik néha olyan vadak lesznek, mint a tenger tajtékzó felszíne a legnagyobb szélben. A tömegből két férfi vált ki, akik a kezükben hoztak valamit, mögöttük pedig egy szőke, göndör fürtös kislány, aki egy kis fatálkát szorongatott. A felnőttek előreengedték, ő pedig odatotyogott hozzám, és felém nyújtotta az edényt. Rámosolyogtam. – Köszönöm – súgtam felé, és elvettem a tálat, majd felegyenesedtem. Benne víz lötyögött, de tudtam, hogy nem átlagos. Só volt benne, legalábbis ha nemcsak látszólag akarták követni a negyediki szokásokat.

   A férfiak felemelték a karjaikat, és egy méretes hálóval borítottak be minket. Felpillantottam a rácsos mintára, ami egy pillanatra beleakadt a hajamba, de Finn gyorsan odanyúlt, és óvatosan kiszabadította. A szívem valahogy nem volt képes fájni, pedig tudtam, hogy ez is az otthonomhoz kapcsolódik, tudtam, hogy ez a háló jelképezi a párok összetartozását a körzetünkben.

-          És most – szólt Dalton, mély hangja betöltötte az egész termet. – Kérlek, mondjátok el együtt az esküt, ami a kapcsolódás kezdete lesz köztetek.

   Nagy levegőt vettem, ahogy a kezemben szorongattam a tálat. Egymás szemébe néztünk, a szívem minden másodperccel erősebben ütötte a bordáimat. Aztán Finnick szája sarka felfelé görbült, én pedig halványan bólintottam.

-          Esküszöm, - kezdte úgy, hogy mindenki tisztán és pontosan hallhatta.

-          Esküszöm – folytattam utána, de a hangom csak a harmadik szótagnál erősödött kicsit fel. És ezután együtt folytattuk.

-          …hogy az életem a tiéd. Esküszöm, hogy veled leszek az élet viharaiban, és fogadom, hogy leszek az árboc, amire támaszkodhatsz, ha a keserűség hullámai a hátadat ütik. Ott leszek, mikor kacagsz, és ott leszek, mikor térdre esel a bánattól, ott leszek, ha nevemen hívsz. Esküszöm, hogy védelmezlek, nem engedem, hogy az élet martaléka légy, és zátonyra fuss a gondok szikláiban, amik az utadat állják. – A keze eközben az enyémre simult, a hüvelykujja alig észrevehetően rajzolt finom kis mintákat a bőrömre. - Megfogadom, hogy soha nem hagylak egyedül, és örök hűségemet nyújtom neked. Szerelemmel nézek majd rád, ha mindenki más már elfordult tőled, és letörlöm könnyeidet, ha összetörtél.

   Magam sem tudott miért, de a hangom megbicsaklott, amit Finn is észrevett, és tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. Legszívesebben zokogni kezdtem volna örömömben, mert tudtam: az eskü feltételei már azelőtt érvényben voltak, mielőtt kimondtuk. De most, hogy mindenki hallotta, most éreztem meg igazán a súlyát, ezt az édes súlyt, amiről nem akartam, hogy valaha is lecsússzon a vállamról. - Esküszöm, hogy ez az eskü örökre a szívembe ég, és érvényes is lesz mindaddig, míg mindketten csak por és hamu leszünk a tenger fenekén, vagy még annál is tovább – mondtuk ki végül, én pedig úgy gondoltam, soha nem éreztem még magam ennyire boldognak, a lelkem táncolt az örömtől, a légzésem felgyorsult. 

   Tudtam, mi következik. A kezem finoman reszketett, ahogy belemártottam a hideg vízbe, majd felemeltem. Finnick picit előrehajolt, hogy könnyebben elérjem, én pedig gyengéden az ajkához érintettem a mutatóujjam, és elmostam rajta a folyadékot, először az alsón, majd a felsőn. Aztán átnyújtottam neki a tálkát, mire ő is megismételte ezt. Ahogy finoman végighúzta az ujját a számon, éreztem, hogy a víz sós, és alig tudtam megállni, nehogy megnyaljam.

-          Most pedig egyenként foglak megkérdezni titeket. Igent válaszoljatok, ha komolyan, és teljes mellszélességgel kiálltok az elhatározásotok mellett.

   Egyszerre bólintottunk, de a szemünket nem vettük le egymásról. Elvesztem a mélyzöld tekintetében, a gyermekien vidám pillantásában, a halvány mosolyráncokban az arcán. Dalton pedig folytatta: - Jól gondold meg a választ, mert ha egyszer kimondod, azt még a legnagyobb hurrikán sem törli el. Finnick Odair, akarod-e az itt megjelent Annie Crestát feleségedül?

   Kerek szemekkel néztem fel rá, a lélegzetem a torkomra forrt abban a pillanatban. Az ujjai erősebben kulcsolódtak a kezemre, mikor teljesen komoly arckifejezéssel, és hanghordozással kimondta: - Igen, akarom.

-          Kérlek, te se hozz elhamarkodott döntést – fordult hozzám Dalton. – Annie Cresta, akarod-e férjedül az itt megjelent Finnick Odairt?

   Nagy levegőt vettem. Gondolta volna bárki is, hogy egyszer itt fogok állni? Még én sem. Emlékeztem, mikor még csak nem is kedveltem őt, de ez lassan abba fordult, hogy egészen megszerettem, és jó volt vele eltölteni az időm. Aztán még jobban megismertem, és észrevettem magamon az apró jeleket, észrevettem, hogy minden este azzal fekszem, hogy előtte a csillagokat bámultam, és rágondoltam, reggel pedig azzal kelek, hogy azon kapom magam, az éjjel ő ölelt át hátulról álmomban. De persze csak a fejemben lejátszódva, mint egy kis filmecske. Beleszerettem. Menthetetlenül és visszafordíthatatlanul, akaratlanul és reménytelenül. Édes kínlódás volt ez, olyan fajta, amit egyszerre kívánnék mindenkinek, és inteném őket óva tőle. Nagyon lassan kerültünk egymáshoz egyre közelebb, egyre bizalmasabb viszonyba, és amikor először simított végig a hajamon, azt hittem felrobban a mellkasom a gyönyörűségtől. Visszaemlékeztem arra az estére, amikor első alkalommal járt a szobámban, és megjegyezte, hogy a plafonomra ragasztott sötétben vibráló csillagmatricák nagyon „Annie-sek”. Aznap éjjel aludtam először valaki mással, aki nem a testvérem és az ellenkező nemből való, és a bőrömön néha még mindig éreztem azt a kellemes bizsergést, amit az okozott, hogy összebújva próbáltunk álomba merülni. Akkor még csak tizenkilenc éves voltam, ő pedig huszonegy, és ha arra gondoltam, hogy mennyi idő eltelt már azóta, mennyivel előbbre léptünk, mennyit fejlődtünk, és mennyire szerettük egymást, büszke voltam magunkra. Büszke voltam, hogy kitartottam mellette, és rá is, hogy képes volt megmaradni annak az embernek, akit olyan közel engedtem magamhoz.

-          Igen – mondtam ki határozottan, miközben végig Finnick szemébe néztem. – Igen, akarom.