38. rész

   A számban még derengett Finnick csókjainak íze, amikor lehengeredett rólam. A testem mintha rögtön hiányolni kezdte volna őt, mire gyorsan összehúztam magam, és kíváncsian méregettem a még mindig csipogó ezüst tárgyat, rajta az összegyűrődött fehér ejtőernyővel. Finn feltérdelt, aztán négykézláb mászott oda a nem is olyan messze fekvő, csillogó csomaghoz.

   Olyan hirtelen kapott érte, mintha tudná mi van benne, aztán erőszakosan kezdte lefeszegetni a tetejét. A karjaimat a felsőtestem köré fonva közelítettem meg, miközben egyre inkább felkavarodott bennem a kíváncsiság, és a remény. Talán mégis kihúzhatjuk még egy ideig! Finnick egyre ingerültebben rángatta a csomag tetejét, én pedig valahogy nem tudtam mire vélni ezt a türelmetlenséget.

-          Hé – szóltam, és gyengéden kihúztam a kezei közül. – Olyan durván csinálod, persze, hogy beragad.

   Úgy tettem, ahogy egy élőlénnyel kellett volna: nem feszegettem, hanem türelmesen lecsavartam. Már akkor megéreztem az ismerős illatot, amikor épp levált a lapított henger alakú doboz teteje. Egy papírfecni, és két kis kanál pottyant ki belőle, én pedig boldogan sikkantottam fel:

-          Finn, nézd, chilis bab! – Szinte nevetnem kellett. Olyan fajta hála töltött el, amit már régen éreztem, és nem azért, mert pont ezt küldték. Azért, mert hallották, amit mondtam, és figyeltek rá. Nem csak azt nézték, hogy mikor nyiffanok ki, hanem eljutott a fülükig az, ami elhagyta a szám. Aztán gyorsan felkaptam a kis cetlit a földről.

-          Várj! – nyúlt érte Finnick, de visszahúztam a kezem, és összehúzott szemekkel tanulmányoztam a rányomtatott szöveget.

   Az egyetlen baj csak az volt, hogy egy kukkot sem értettem belőle.

H7IOM ÓI7ÉOÖ VPA 33 VREE7MCŰ3AÁŰRG! K - 35 – RGYRARŰEA

ELGM3G3Ű3BB ÜP , MOŰÉ RADUEJ3ÉOÖ!

Jó étvágyat a chilis babhoz, most már hamarosan vége.

-          A Törött Borosüveg

  

   Finnick úgy kapta ki a kezemből a papírt, hogy összerezzentem. Összeráncolt homlokkal meredt a betűk és számok keverékére, aztán úgy csillant fel a szeme, hogy szinte láttam a halántéka mellett felvillanó kis villanykörtét. Gyorsan újra átfutotta a szöveget, és felugrott, olyan hirtelenséggel, hogy megtántorodott álltában. Lelkesen nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon.

-          Gyere, Annie! Rájöttem valamire!

-          Tessék? – Bizalmatlanul meredtem még mindig felém nyújtott tenyerére. – Te érted ezt az izét? Nem akarsz beavatni esetleg?

-          Dehogy értem – forgatta meg a szemét. – Nem is az a lényeg. Csak van egy megérzésem, gyere, kérlek!

   Vonakodva tápászkodtam fel, figyelmen kívül hagyva felajánlott segítségét. A két tenyerem között még mindig ott szorongattam a gőzölgő-illatozó ételt, és most tanácstalanul meredtem a dobozra.

-          Annie! – szólt rám. – Útközben megeszed, jó?

-          Hova megyünk? – Hangosan szívtam be a levegőt. Talán azt hiszi, hogy egy pillanatig is beveszem, hogy ennek az egész lelkesedésnek semmi köze az üzenethez?

   Finnick színpadiasat sóhajtott, és gyorsan közelebb lépett hozzám, mutatóujjával felemelte az állam. Aztán, mielőtt bármit is tehettem volna, finom csókot lehelt a számra. Csak egy pillanatnyi időm volt lehunyni a szemem, mert a következő pillanatban már el is engedett, és az eget fürkészte.

-          Onnan kelt fel a Nap, igaz? – mutatott az egyik irányba.

-          Aha – mormogtam kissé morcosan. Finnick maga mellé ejtette a kezeit, és fejcsóválva vigyorgott rám.

-          Ne mondd, hogy nem bízol bennem! Egyébként meg – mutatott a kezemre. – azt neked küldték, a két kanál csak azért, ha esetleg megszánnál.

   Még mindig gyanakvóan, egyik orrcimpámat felhúzva méregettem Finnt. A szemei sürgetően, de egyben könyörgően meredtek rám, amin valahogy kénytelen voltam ellágyulni. Sokszor bevetette ezt a nézést, és akaratlanul egy esdeklő kiskutyát juttatott eszembe. Mindig is szerettem a kutyákat.

   Némán baktattam az egyre gyorsabban gyalogló Finnick után. A fejemben összekuszálódott gondolatok hada örvénylett, olyannyira lefoglalva, hogy még az ételt sem kezdtem meg. Nem láttam merre megyünk, nem is figyeltem a külvilágra, hanem egyre csak azon agyaltam, hogy mire készülhet Finnick. Ki lehet az a Törött Borosüveg? Biztos valami álnév, talán még utal is a viselőjére, de az is előfordulhat, hogy csak egy véletlenszerűen kiválasztott hülyeség. Aztán meg, lehet, hogy nem is ismerem az illetőt, talán Finnick egyik kapitóliumi támogatója.

-          Annie! – kiáltott Finnick hirtelen. Felpillantottam; már három méterrel előttem járt, és még beszéd közben sem állt meg, sőt, hátra sem nézett. – Siess, légy szíves! Nem akarok totyogni!

   Legszívesebben visszaszóltam volna valami durvát, de inkább mély levegőt vettem, és elszámoltam magamban tízig, hogy aztán lassan kocogni kezdjek, behozva a távolságot. Tudtam, hogy felesleges rákérdeznem, hova sietünk ennyire. Ez az egész Nagy Mészárlás egy zavarodott masszává állt össze a fejemben, már össze sem tudtam számolni a gyanús, szokatlan dolgokat. Már eleve az is furcsa volt, hogy mindenki tudta, mi volt Finnickkel a tervünk az együtt maradásra. Aztán rögtön ezután jött Chaff, aki ahelyett, hogy simán elintézte volna az egyik könnyű ellenfelét, inkább ráparancsolt, hogy meneküljön. De folytathatnám a sort Johannával, Ceceliával és Sarával, plusz ide vehetném Finnick ködösítéseit is. Gyorsan megráztam a fejem.

   Kezdett túl sok lenni ez az egész, a bensőmben pedig csak folyamatosan nőtt egy érzés, amit képtelen voltam megnevezni, de egyértelműen nem jelentett jót. Talán harag? Félelem? Tanácstalanság? Mindhárom összegyúrva?

   Hirtelen rettentő magányosnak éreztem itt magam, és elárultnak. Finnick magas alakja szaporán vette előttem a lépteket, és közben folyamatosan az irányt leste, hátra sem nézve rám. Kezdtem azt hinni, hogy az egyetlen őszinte ember hozzám itt maga a chilis bab. Még Törött Borosüveg is csak rejtvényben adta meg az üzenetét, és biztos voltam benne, hogy Finnick érti, mi az. Akkor miért nem mondja el?

-          Szedd a lábad! – szólt rám újra Finnick. Ekkor megtorpantam.

-          Nem! – válaszoltam ingerülten.

   Finnick olyan kifejezéssel az arcán állt meg, mintha egy kisgyereknek készülne szentbeszédet tartani.

-          Nem! – ismételtem, kissé higgadtabban. – Addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg el nem magyarázod ezt az egész szart!

   Kinyújtott kézzel közelített felém, újra felvéve a könyörgő kölyökkutya szemeket. Aztán gyengéden megérintette a kezem. – Kérlek szépen. Csak… bízz meg bennem, jó? Tudod, hogy szeretlek, nem tennék olyat, ami igazságtalan rád nézve. Csak egyszerűen volt egy megérzésem, amit szeretnék követni. Hosszú lenne elmagyarázni, és most nem arra akarom pazarolni sem a saját erőmet, sem a tiédet. Csak kövess, jó? Mindent elmondok idővel.

-          Ha lesz idő – mormogtam, mire Finnick az ujjai közé kulcsolta a kezem.

-          Lesz – mosolyodott el. – És edd meg azt a chilis babot, mielőtt megéhezem, és adnod kéne belőle!

   Szikrázó, sértődött pillantást vetettem rá, de azért felemeltem a kanalat, Finnick pedig újra elindult. De abban a pillanatban meg is torpant, olyan váratlanul, hogy majdnem a hátának ütköztem. A karját a testem elé nyújtotta, mint egy kordont, és nem engedett tovább.

-          Finni… - Nem tudtam, befejezni, mert Finnick a mutatóujját felemelve hallgattatott el. Aztán én is meghallottam.

   Valaki kiáltozott, és egyre csak közeledett felénk. A szívem a torkomban dobogott, az esőerdő mintha megfagyott volna. Nem, nem akarok meghalni, nem gondoltam komolyan, élni akarok!

   A fák sűrűjéből kibotorkáló, sötét bőrű véres alak láttán felsikoltottam. A jeges rémület hidegzuhanyként öntött el, ahogy a férfi vértől elázott kezeslábasban, hörögve sántikált felénk. A vállából… a vállából egy lándzsa meredezett, a sebből még mindig spriccelt a vér.

-          Chaff! – Finnick előrelendült, és épp elkapta az elesni készülő férfit. – Chaff, ne!

   Chaff Finnick válla fölött nézett rám, az amúgy mogorva szemei most tágra nyíltak a pániktól és a fájdalomtól. A karcsonkja élettelenül lógott a teste mellett, lábai alig bírták már el a súlyát.

-          Annie! – kiabált hátra Finnick. – Segíts már!

   A chilis babos dobozt elhajítva rohantam oda, és segítettem megtartani a brutálisan vérző Chaffet.

-          Segíts… - nyögte Finn a férfi súlya alatt. – Segíts elállítani a vérzést! Valahogy…!

-          Ne – hörögte Chaff. – Menekül… jetek… Brutus…

   Finnick kétségbeesetten szólongatta. – Ne merj meghalni nekem! – kiabált. – Chaff! Chaff, hallod?

   Egy perccel később dördült el az ágyú. Finnick leroskadt a földre, mellette a Tizenegyes férfi kivérzett, élettelen teste hevert. A sokktól remegve másztam mellé, és a karjára tettem a kezem, habár nem értettem, miért érinti meg ennyire a férfi halála. Egy kis ideig hallgatott, és ölébe ejtett kezeit bámulta. Amikor újra megszólalt, a hangja finoman remegett:

-          Kell az a lándzsa. Tovább kell mennünk. – Azzal a lehető leggyorsabb mozdulattal rántotta ki Chaff vállából a hosszú fegyvert, és rám emelte a tekintetét. – Itt lehetnek a közelben. Mostantól nincs nyafogás, ellenkezés, félelem. Értesz? Mindenben rám hallgatsz, engem követsz.

   Némán bólintottam, még enyhén reszketve. Finnick derékon fogott, és maga mellé vont, aztán újra elindultunk. De ott volt valami, amit nem igazán tudtam megmagyarázni. Ez az érzés sokszor rám tört az öt évvel ezelőtti Viadalon, és szinte mindig jónak bizonyult.

   Valaki figyel minket.