36. rész

Sziasztok!

Néha ránézek az összmegtekintésre a blogon, és szó szerint elkerekedik a szemem. Komolyan, imádlak Titeket!! Mást most nem is írok bevezetésként, jó olvasást :)

   Az üvöltésünk a lény sikoltásával összeolvadva csattant a levegőben. A táj összemosódott, csak azt éreztem, hogy a végtagjaim ide-oda csapódnak, miközben lefelé gurulunk. Finnick feje hol a hátamnak, hol a saját térdének ütközött, szinte hallottam a koppanásokat. Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni, de a tenyerem csak nem talált sehol fogást, nem tudtam hát mást tenni, mint beletörődni, hogy akkor fogok megállni, amikor a természet akarja. Fájt, nagyon is, minden egyes fordulattal egyre nőtt a tűz, ami belülről feszített. A hang, amit kiadtam, hasonlított egy kivert kutya utolsó nyüszítéseire, és még Finnick is kiáltozott, ahogy a hepehupás talaj dobálta, mint egy rongyot.

   Finn teste nekivetődött egy fa törzsének, én pedig egyenesen belerohantam. A levegő egy hangos sípolással szorult ki belőlem, a kezeim reflexszerűen keresték Finnicket. A mellkasát találtam meg először; erősen zihált, mintha nem kapott volna levegőt.

-          Annie – nyöszörögte. – A rohadt életbe, beszorult a levegőm.

   Nekem is nagyon fájt. Forró könnyek potyogtak a szememből, és éreztem, hogy rögtön zokogni fogok. Úgy lógtunk a fa gyökerénél, mint két rongybaba, a végtagjaim sajogtak, a bordám lüktetett, és alig kaptam levegőt. De az arcommal megkerestem Finnick arcát, és zihálva, halkan megszólaltam:

-          Finn… megúsztuk? – Az ajkaim súrolták az arcát, ami forró volt, szinte tüzelt.

-          Azt hiszem – nyögte, levegő után kapkodva. – Te látod?

   Nem emeltem föl a fejem, inkább nekitámasztottam az arcának. Az ujjaim még mindig a kezeslábasába kapaszkodtak, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. A tenyerem gépiesen simogatni kezdte a kulcscsontja alatt, hogy megnyugodjon. Utáltam őt így látni, és hirtelen az is felsejlett bennem, hogy talán eltörte valamijét; nem csodálkoztam volna, és erre el is öntött a jeges félelem. Aztán inkább felemeltem a tekintetem, és körbenéztem, hogy eltereljem egy kicsit a figyelmem.

   Először minden nagyon homályosnak, összefolytnak hatott. Gyorsan megráztam a fejem, és nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a fejem. Tőlünk pár méterre egy méretes, pihegő fekete kupac hevert, felőle ziháló, reszelős hang áradt.

-          Itt van – suttogtam, de abban a pillanatban olyan éles fájdalom hasított a mellkasomba, hogy majdnem felsikítottam. Gyorsan, pihegve tettem hozzá: – Még él.

   Végre Finn is felemelte a fejét, bár a tekintete nem tűnt egészen tisztának. Az orrlyukai kitágultak, ahogy kétségbeesetten próbáltak még több oxigént nyelni. A kezei aztán megragadták a fa törzsét, és – összeszorított fogakkal - elkezdte feltolni magát. Úgy tápászkodott fel, mint egy kilencvenéves öregember, és csigalassúsággal, csoszogva kezdett el botladozni a meredek lejtőn keresztbe, a haldokló bestia felé.

-          Finnick, várj! – Kiáltásnak szántam, de alig lett több suttogásnál. Finn lepillantott, és csak pár másodperccel később vette észre kinyújtott kezem.

-          Maradj ott. Végzek vele. – Azzal megfordult, és továbbsántikált. Én azonban nem akartam ilyen könnyen hagyni magam: megragadtam a fát, és feltérdeltem. Az eddig száradt könnytől ragacsos arcom most újra nedvesedni kezdett, szörnyen fájt mindenem.

-          Finnick! – kiáltottam rá. – Várj, kérlek!

   És ő várt. Megtorpant, hogy bevárjon, aztán határozottan megfogta a kezem, az ujjainak szorításán már nyoma sem volt az előbbi majdnem öntudatlanságnak. Egy pillanatig összekulcsolt kezeinket néztem, majd felpillantottam az arcára. Sötétzöld szemeibe visszatért a magabiztos fény, és azt hiszem ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi is hiányzott annyira belőlem, ami benne megvolt.

   Mögöttünk fájdalmasan nyögött fel a nyálkás lény. Szinte ijedten kaptam oda a szemem, és tanácstalanul néztem össze Finnel. Az állkapcsa megfeszült, ahogy az övén lógó egyik tőrhöz nyúlt, és lassan kiemelte onnan. A szemében elhatározás csillant, ahogy a pihegő valami felé fordult, magával vonva engem is. Meghűlt bennem a vér, ahogy az alakja egyre élesebben rajzolódott ki előttem. A bestia lefelé gurulva letarolta az egész növényzetet maga körül, az útjában leszakadt indák, és szétrobbant fatörzsek szinte sercegtek. Ahogy fölé hajoltam, majdnem elhánytam magam; nyálkás teste néhol úgy festett, mint egy tűpárna, annyi nyílvessző lyuggatta át a bőrét. Kutyaszerű pofája elernyedve hevert a földön, nyitott szájából sötétvörös vér csorgott, néhol már megalvadva telepedett rá. Két fogsora egy pár láncfűrészre hasonlított, valószínűleg ezekkel roppantotta szét a fákat. Beleremegtem a gondolatba, hogy esetleg én is közéjük kerülhettem volna.

   Az oldalán átütöttek a bordái, és olyan erősen zihált, mintha magát próbálná újraéleszteni. Finnick leguggolt mellé, mire összerándult a teste.

-          Olyan élethűen tudnak felépíteni egy ilyen lényt – mormogta, a hangjában furcsa derű bujkált. – Még haláltusát is adnak neki, hm.

   Nagyot nyeltem. Ezek az emberek még a maguk által teremtett gyilkos mutánsokkal is kegyetlenül bánnak, és nem értettem, hogy ez engem miért érint egyáltalán meg. Viszont ez most egy jó ürügy lehetett arra, hogy végre úgy igazából, istenesen elsírjam magam, ami már régóta kikívánkozott belőlem.

-          Most… mit teszel? – kérdeztem remegő hangon. Finnick nem nézett fel rám, csak felsóhajtott.

-          Megrövidítem a szenvedését. – Szenvtelen hangon próbált megszólalni, de sosem viselte jól, ha elszomorodtam, és ez most is látszott. – Mondjuk, ő bármikor megölt volna minket. Még szerencse, hogy Katniss ilyen durván elintézte.

   Az ujját finoman végigfuttatta a kés pengéjén. – Fordulj el, jó?

-          Nem, bírom! – nyöszörögtem, és Finn tarkójára tettem a kezem. – Csak csináld.

   A válla megemelkedett, ahogy levegőt vett. Hirtelen minden fényévnyivel csendesebbnek tűnt, a mutáns pedig felmordult, fogai életre keltek a szájában. Vak szemében gyilkos fény csillant, és az utolsó lendületével felemelte a fejét, hogy lecsapjon ránk…

   Finnick épp ekkor vágta bele a pengét az oldalába. A sebből vér fröcskölt mindenfelé, a bestia pedig olyan furcsán emberi hangon kezdett sikítozni, hogy be kellett fognom a fülem.

-          Elég! – sikoltottam. – Hagyd abba!

   Finnick megforgatta a tőrt az állat bordái között egyszer, és még egyszer. Az arcán egyáltalán nem tükröződött megbánás, vagy szánalom, miközben a valami rángatózni kezdett. Hatalmas, karmos mancsai csapkodni kezdtek, a torkából pedig egy fájdalmas, utolsó üvöltés szabadult fel. Aztán kimúlt. Szinte láttam a szellemét, ami elhagyja a testét. Annyira közel volt, annyira valóságos, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, hol vagyok. Végül lekuporodtam a földre, a kezeim erősen szorultak a fülemre.

-          Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba – ismételgettem egyre nagyobbra nyílt szemekkel, a fenekemen hintáztatva magam. Ez a mozdulat régen is mindig megnyugtatott egy kicsit, jobban lettem tőle. Vagy inkább elterelte a figyelmem.

   A következő másodpercben erős karokat vettem észre magam körül, aztán megéreztem Finn testének melegét. A kezei gyengéden simogatták a hajam, miközben lágyan suttogott a fülembe.

-          Vége van, Annie. Semmi baj, jól van. Vége. Már vége.

-          Nem bírok ki több ilyet – szólaltam meg. A hangom olyan fátyolosnak, és távolinak tűnt, mint egy szélfútta, gyenge madártoll. – Azt akarom, hogy vége legyen. Meg akarok halni…

   Meg akartam halni. Finnick nem vett komolyan, csak azt ismételgette, hogy most már elmúlt a veszély, elpusztult a dög. Nem értette meg, amit mondtam, vagy egyszerűen nem akarta. Pedig mennyivel könnyebb lett volna már elmenni innen… Egyetlen mód volt rá, és az a halál. És én nem kértem többet az életből, ha így kellett napról napra átvergődnöm magam rajta.

-          Meg akarok halni, meg akarok halni – suttogtam még akkor is, amikor Finnick gyengéden a lapockámhoz nyúlt, hogy felsegítsen.

   A Nap már elárasztotta halvány, hajnali derengésével az arénát, tudtam, hogy hamarosan felkel majd teljesen. És akkor kezdődik egy új nap, szenvedéssel és vérrel átitatva, ráadásul kezdtem éhes is lenni. Kétségbeesetten próbáltam valami támpontot találni azzal kapcsolatban, hogy mióta lehetünk itt. Fogalmam sem volt, hogy hányszor telt el huszonnégy óra, talán egy hét is? Jó ideje alig halt meg valaki, a Kapitólium pedig vérre szomjazott. 

   Finn maga is sántikált, mégis ő támogatott engem. Szerencsétlen, bukdácsoló mozdulatokkal kaptattunk fölfelé a meredek lejtőn, magunk mögött hagyva a bestia tetemét.

-          Visszamegyünk – zihálta Finnick, miközben gyengéden félretaszított egy letarolt fatörzsmaradvány útjából, amit nem vettem észre. – Abban a cikkelyben biztonságban leszünk egy darabig, azt hiszem ott ez a dög volt az ügyeletes rosszfiú.

   Fogalmam sem volt, mit akar most a többiek nélkül. Persze, gondolhatja, hogy valóra vált, amit akartam: elszakadni a szövetségeseinktől. De most, hogy megtörtént, egyre inkább elveszettnek éreztem magunkat, és csak egyvalami zakatolt a fülemben:

   Meg akarok halni.