37. rész

   Az arcát összepöttyözte a mutáns vére. Bronzbarna hajába sötétvörös foltok vegyültek, és még a fülébe is beleragadt a sűrű, alvadt folyadék. Miután összeszedtem magam, gyorsan szedtünk egy kis mohát, hogy letörölgethessem róla. Ami azt illeti, jól esett végre egy kicsit nekem gondoskodni Finnről. Napok óta körülöttem forgott minden, és mindig csak rajtam segített mindenki. Habár vért letörölgetni az arcáról nem volt egy nagy teljesítmény, mégis jobban lettem tőle.

   A moha nedves volt és puha, Finnick pedig igyekezett felvidítani a művelet közben. Önmagához hűen végig pofákat vágott, vagy éppen szenvedést tettetett, néhol pedig imádattal teli kiskutyaszemeket imitált. Én pedig nevettem, kuncogtam, vagy éppen idegesítően vihogtam, miközben az aréna teljesen kivilágosodott. Miután úgy döntöttem, hogy ennél jobban nem tudom megszabadítani a vértől, Finn magához ölelt.

   Egy fának támaszkodott, én pedig úgy másztam az ölébe, mint egy bújós macska. Az arcomat a nyaka és válla verejtéktől nedves találkozásába fúrtam, és halkan felsóhajtottam. Finnick felemelte a karjait, hogy még közelebb vonjon magához, hogy végül olyanok legyünk, mint egy nagy, sötétkék paca a fa tövében. Az ujjai a hajvégeimmel játszottak, amik már egy ideje kiszabadultak a copfomból. Óvatosan kezdte fésülgetni a kócos loboncom, aztán finom rántást éreztem a fejbőrömön.

-          Hé – motyogta. – Itt a hajgumid. – Az arcán édes, diadalittas vigyor terült el, ahogy az ujjai között forgatta a kis tárgyat. – Hogy tudott ez ennyire odagubancolódni?

   Nem válaszoltam, csak gyorsan viszonoztam a vigyort, hogy aztán újra a mellkasához simulhassak. Eközben olyan hőség kezdett uralkodni az esőerdőben, hogy lassan visszasírtam a Bőségszaru melletti táborhelyünket a tengerparttal.

-          Honnan jutott eszedbe Aida tegnap éjjel? – szólalt meg hirtelen, mióta már egy jó ideje némán kapaszkodtam belé. Értetlen pillantásomra még hozzátette: - Amikor kiborultál. Elkezdtél Aida után sírni, tudod.

-          Lehet – motyogtam, kerülve a tekintetét. – Hát, bárhogy eszembe juthatott. De, várj! Azt mondtad akkor, hogy üzenjünk neki. Azt hogy értetted?

   Finnick újra elvigyorodott. - Hát így. – Azzal tölcsért formált a tenyereiből, és felkiáltott: - Hiányzol nekünk, Sárkánylány! Bárcsak most is itt sárkányoskodnál! Komolyan hiányzol!

   Felnevettem, és hátradőltem, a tenyereimet megvetve magam mögött a talajon.

-          Mi az? – vonta fel a szemöldökét. – Te nem akarsz üzenni? Tele van ez a hely kamerákkal, legalább most az egyszer vegyük hasznát.

-          Na jó. – Elgondolkodtam. – Ha csak így a levegőbe mondom, úgy is meghallja, nem?

-          De.

-          Hát… tényleg hiányzol, hugi. Mondjuk nem vagyok jó az ilyenekben, amikor nem vagyok teljesen magamnál, akkor lehet, hogy egy kicsit meghatóbb monológot is elő tudnék adni. De addig is… hiányzol.

   Finn szipogást színlelt, és megtapsolt, mire játékosan a vállába bokszoltam. – Oké, ki a következő? Üzenjünk még valakinek, Mr. Szeretetkinyilvánítás.

-          Üzenjünk Robarnak. Hé, öreghaver! Attól még, hogy nem megyek vissza, a Királynő szent! Ha el mered adni, még a halálból is visszamegyek érted! De amúgy te is hiányzol, nagyon. Annie?

-          Nem biztos, hogy nem mész vissza – emlékeztettem. – De mielőtt még válaszolnál, szerintem hagyjuk ezt, és szerezzünk valami kaját. Éhen halok, te nem?

-          És még te hívsz engem bélpoklosnak. Dagadt – bökte meg az éhezéstől az átlagosnál amúgy sokkal laposabb, beesettebb hasam.

   Úgy andalogtunk a fák között kézen fogva, mint amikor még minden boldog volt, a Negyedik Körzetben. Még az sem szegte el a kedvemet az ábrándozástól, hogy Finn másik markában egy félelmetes tőrt szorongatott. Azt viszont észrevettem, hogy sokszor kémleli az eget, mintha várna valamire. Akármikor felfelé meresztette a szemét, én sem tudtam megállni, hogy ne utánozzam, de semmi furcsát nem találtam.

   Mindenesetre nyitva tartottam a szemem, és miközben némán sétálgattunk, különböző hülyeségekre gondoltam. Az egyik pillanatban még azon morfondíroztam, hogy hány fok lehet, a másikban meg már azon, hogy mikor ehettem utoljára chilis babot. Kár volt erre gondolnom, ugyanis annyira megkívántam, hogy szinte remegett érte a gyomrom, na meg az érzékeim.

-          Finn – szólaltam meg kissé kótyagos hangon. – Nem tudunk itt chilis babot csinálni?

   Úgy nézett rám, mintha legalábbis nőtt volna még egy fejem, aztán felkacagott. – Chilis bab. Ez komoly? Hát bébi, most be kell érned azzal a gumigyümölccsel, amit Johanna talált, én nem vagyok vadász, mint Katniss, vagy ilyesmi… Chilis bab…

   Ezután valahogy nem bírta abbahagyni a röhögést. Állandóan azt ismételgette, hogy chilis bab, és közben szórakozottan próbálta kiokoskodni, hogy merre lehetünk, vagy hogy mennyi idő telt el a bestiával való harcunk óta.

   A Nap már nagyon magasan járt, amikor végre letelepedtünk, ragacsos gyümölcsökkel megpakolva. A levegő annyira sűrűnek hatott, hogy úgy éreztem, akár rá is könyökölhetnék, és még belélegezni is megerőltető volt. Elgondolkodtam, hogy menekülés közben meddig bírnám ezzel az oxigénnek csúfolt tömény cuccal a tüdőmben. Ami azt illeti, ez az eseménytelen nap elég durván kihozta belőlem a filozofáló énemet, ami nem igen volt jellemző rám, és ezt Finn is észrevette. Épp az eget fürkészte figyelmesen, mire utánoztam, és szórakozottan hunyorogtam a vakítóan fehér felhők felé, amikor megszólalt.

-          Nem itt jársz.

-          Igazság szerint még mindig egy tál chilis babot zabálok a fejemben. – Feltartottam az egyik élénknarancs gyümölcsöt, és nyomatékosításképpen megráztam az orra előtt. – Ha nagyon erőlködsz, simán beveszik az ízlelőbimbóid a trükköt, és akkor mintha tényleg azt ennéd. De Finnick, mintha te is máshol barangolnál fejben.

   Finn halvány mosolyra húzta a száját, ami aztán ugyanolyan gyorsan eltűnt az arcáról, ahogy jött. A helyét erősen töprengő kifejezés vette át, valamire koncentrálva a testemen, amit nem tudtam pontosan meghatározni.

-          Nagyon bambulod az eget. Vársz valamire? – néztem rá előrehulló tincseim alól.

-          Mire várnék, Anns?

-          Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, és elfordítottam a fejem, hogy gyorsan hozzátegyem: - Finn.

   Újra felderült az arca, és közelebb csusszant hozzám. – Akkor edd azt a chilis babot, amíg ki nem hűl – búgta rejtélyesen, aztán hirtelen, erősen kihangsúlyozva hozzátette: - Anns.

   Az arcomon olyan forró hullám söpört át, ami ha átterjedt volna az esőerdőre, talán felperzseli. Nagyot nyeltem. Csak Finnick tudott úgy beszélni egy tál kihűlő chilis babról, hogy attól rögtön elvörösödjek, még a Nagy Mészárlás kellős közepén is. A keze lassan az enyém felé araszolt, aztán még mielőtt hozzáért volna, kinyújtotta hosszú ujjait. Bátortalanul pillantottam fel az arcára, ami pár másodperccel ezelőtt mintha még nem lett volna ennyire közel hozzám.

-          Chilis bab? – nyögtem ki, mire rám villantotta az ismerős, szeretetteljes vigyorát.

   Újra elvesztem a szemeiben, abban a két tengerzöld örvényben. A pillantásom végigfutott a halvány sárga derengésen a pupillája körül, a méregzöld csíkokon az összefüggő smaragdtömbben. Nem keveredett oda barna, vagy szürke, semmi, ami kicsit is átlagosabbá tehette volna az összhatást. Csak zöld. A pillantásom aztán a szájára vándorolt, és szinte észre sem véve magam, óvatosan felemeltem a kezem, hogy finoman megérintsem. A következő másodpercben megszűnt körülöttem a világ.

-          Kamerák – emlékeztetett. Vagyis, ha jobban belegondoltam, mintha inkább engedélykérő lett volna a hangja.

-          Nem látod, hogy mire várok? – hunyorogtam, még mindig az ajkán tartva az ujjam.

   Válasz helyett a számra tapasztotta az övét, félrelökve a kezem. Felkuncogtam, és a karjaimat a nyaka köré csavarva húztam magam közelebb hozzá. És még közelebb.

   Régen voltak olyan idők, amikor még akkor is belepirultam a szenvedélyes smárolásba, amikor csak kettesben voltunk, vagy folyton azon járt az eszem, hogy mennyire fura lenne, ha ezt bárki más látná. Sokszor röhögtem el azon magam, hogy elképzeltem az engem túlságosan féltő szüleimet, miközben rajtakapnak minket valami ilyesmin. És mégis, most, hogy egész Panem a tévé előtt ült, és talán pont minket nézett, ez eszembe sem jutott, az irányítást átvették az érzelmeim, és maga Finnick.

   Csak egy pillanatra hagytuk abba, hogy kapkodva levegőhöz jussunk, aztán újra és újra és újra. A kezem Finn a párától csigákba göndörödött hajában turkált, meleg lehelete csiklandozta az egész arcom, az orrunk pedig folyamatosan összeütközött, de legalább most csak egymásnak éltünk.

  

   A mellkasára hajtottam a fejem. A kezeslábasa verejtéktől nedvesen tapadt a bőrére, a tenyere a lapockámon nyugodott.

-          Tessék – motyogta derűsen. – Most látták. Ettől féltél tök régóta, hogy látnak velem csókolózni, pedig az még nem is…

-          Akkor üzenj nekik megint – vágtam a szavába. – Valami esdeklőt, mint például, hogy bocsánatukért  esedezem, amiért megbecstelenítettem a lányukat, ígérem többé nem teszem. Vagy valami hasonlót.

-          Nem is becstelenítettelek meg – hajtotta hátra a fejét. – Úgy értem, most nem. Az mást jelent.

   Szórakozott, rövid csókot leheltem a mellkasára, aztán felemeltem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk. Amint ez megtörtént, a lehető legszeretetteljesebben mosolyodtam el.

-          De tudod mit? – kérdezte, miközben viszonozta a mosolyt. – Akár üzenhetek is. – Azzal felemelte a kezét, és az ég felé integetett. – Jó napot, izé, Mr. és Mrs. Cresta. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy… igazából sosem hazudtam, tényleg odavagyok a lányukért. És megvédem.

-          Nem védesz meg – kotyogtam közbe, mire finoman megkocogtatta a fejem búbját.

-          Most én beszélek! Szóval, megígérem, hogy megpróbálom hazajuttatni maguknak. Valahogy.

   Most én is felfelé fordítottam a fejem. – Nehogy elhiggyétek! Ő megy haza, és akkor majd elmond nektek mindent. Mindent, amit nem hittetek el...

   Mielőtt befejezhettem volna a mondanivalóm, Finnick egy mozdulattal maga alá gyűrt, és felülről bámult a szemembe, olyan közelről, hogy összeért az orrunk hegye. Meglepetten pislogtam rá, és egy pillanatig még akkor sem hunytam le a szemem, amikor megcsókolt. Aztán lassan belejöttem; a combjaim közrefogták a csípőjét, a karjaim a nyaka köré fonódtak. Csak akkor rebbentünk szét, amikor valami csipogva, a napfénytől csillogva pottyant le mellénk. Egymásra néztünk, a szemében remény csillant.

   Egy ezüst ejtőernyő.