40. rész

Juhuhuhuhuhuuu. 

Na igen, holnap megyek moziba. Jaj, annyira várom, már ma reggel is annyira jókedvű voltam, el nem tudom képzelni, hogy mi lesz velem holnap :D Annyira izgatott vagyok, folyamatosan énekelgetem a számokat az albumról, össze-vissza ugrálok, egyszóval megőrültem. 

   A testem olyan felületen feküdt, amit képtelen voltam meghatározni, egyszerűen csak tudtam, hogy ismerem. Régről, vagy nem is olyan régről, de nem is számított. Óvatosan mozdítottam meg a fejem, mire valaki izgatottan felkiáltott mellettem, pontosabban felettem. – Ébredezik!

   Ujjak csúsztak a hajamba, és cirógatni kezdték a fejbőröm. A szemhéjaim lassan nyíltak ki, fokozatosan beengedve a fényt maguk közé. A pilláim fekete sávokkal tűzdelték az elmosódott, középkék, sötétedő égboltot, és a fölém hajoló arcokat. Merthogy többen voltak.

   A szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam Finn kiskutyaként lelkesedő arckifejezését, vidám szemeit. Aztán Johanna keskeny, sápadt arca is feltűnt a látóteremben, majd Peeta piszkosszőke feje. Hunyorogva próbáltam belőni, hogy mi történik, és hogy hol vagyok egyáltalán, aztán nagy levegőt vettem, mire felsajdult a bordám. Szóval még élek.

   Kierőltettem magamból egy erőtlen mosolyt, aztán újra körbenéztem. Most már kiszúrtam Katnisst is, és Beetee-t. Egy hatalmas fa törzsénél babrált valamivel, ami ezüstösen csillogott a lemenő Nap fényében.

-          Jó reggelt! – Hosszas puszit nyomott a homlokomra. Rettenetesen emlékeztetett a látomásra; még mindig a végtagjaimban éreztem azt a békés helyet, a furcsa Finnicket.

   Semmit sem tudtam kinyögni. A fejemben össze-vissza váltogatták egymást a képek, a sűrűből kirontó Brutustól kezdve a Finnick karjaiban elvérző Chaffig. Gyorsan megráztam a fejem, és nagy levegőt vettem. Az arcom eltorzult, ahogy a levegő beáramolt a tüdőmbe, megemelve a bordáim. Szörnyen fájt, amit őszintén szólva nem is csodáltam. Felsejlett bennem a hatalmas esésünk képe, amikor Finn elugrott Brutus elől, és ekkor rájöttem, hogy semmit sem tudok. Hogy menekültünk meg? Finnick legyőzte volna a Kettes férfit? De hiszen szörnyű állapotban volt, ráadásul hullafáradt.

-          Nem méltat minket arra, hogy megszólaljon – rakta karba a kezeit Johanna. A hangjában nem volt ott a megszokott él, mintha kicsit megremegett volna.

-          Dehogynem, csak meglepődött – vágta rá Finnick, és újra rám mosolygott. – Hahó! Itt vagy?

-          Itt – feleltem halkan, fátyolosan. – Fáj. – Ennyit bírtam kinyögni a meglepetés, fájdalom és tanácstalanság keverékétől.

-          Elhiszem. Ne haragudj, hogy a földhöz trancsíroztalak – motyogta Finn bűnbánóan. – De ha nem teszem, lekaszabol minket. – Bólintottam.

-          Megmentetted az életét, és még te kérsz bocsánatot? – kotyogott közbe Johanna, miközben a fatörzsnél segédkezett Beetee-nek. A férfi rögtön a segítségünkre sietett:

-          Ezt te nem értheted, Johanna. Ez amolyan biológiai dolog, mármint a mód, ahogy kötődnek egymáshoz.

   Johanna valami olyasmit mormolt, hogy de igenis értheti, Finnick pedig még mindig a széles mosolyával az arcán szólt közbe: - Dehogy biológia. Ez csak…

-          Jó, leszarom! – vágott közbe Johanna, és körbejáratta a tekintetét a többieken: - Mennyi időnk lehet körülbelül?

-          Egy óránál kicsivel több – felelte Beetee. – El kéne indulnotok.

   Hirtelen nem is tudtam merre kapjam a fejem. Mi a franc történik? Meddig van mennyi idő? Kezdett túl sok lenni ez az egész, legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy valaki világosítson fel, de valami belém fojtotta a szót. Finnick kikászálódott a fejem alól, és gyengéden a földre fektette, egy másik fa tövéhez. Csípőre tett kézzel méregette az előttünk magasodó, hihetetlen vastag átmérőjű törzset, ami körül az ezüstös valami csillogott. Most, hogy kicsit kiélesedett a látásom, felismertem: az a huzal volt az, amiért pár nappal ezelőtt vissza kellett mennünk a Bőségszaruhoz, ahol aztán megtámadtak bennünket. Nagyot nyeltem a felsejlő emlék gondolatára, a testem megrázkódott.

-          Nekem nem tetszik ez az ötlet – mondta Peeta bizonytalanul. – Katniss mellett szeretnék maradni.

   Katniss is kissé bizalmatlannak tűnt, de aztán megrázta a fejét. – Nem, Peeta. Jó lesz így, vigyázok magamra. Éjfélkor találkozunk.

   Azzal odalépett a fiúhoz, és röviden megcsókolta. Beetee eközben a huzal többi, még le nem tekert részét nyújtotta át Johannának, higgadt hangon magyarázva neki valamit. A lány csak bólogatott, aztán végignézett rajtunk. Azokon, akik megmaradtunk. Akiket nem ölt meg az erőtér, akiket nem söpört el az óriáshullám, nem hagyott vörös csíkot a nyakunkon Gloss tőre, nem roppantott szét a fűrészfogú mutáns. Már nem tart sokáig.

   Johanna egy pillanatra összenézett Finnickkel, és felé biccentett. Figyeltem a reakcióját: ő is meghajtotta a fejét, mintha engedélyt adna valamire. Aztán a lány Katniss felé fordult, és intett neki a fejével. – Gyere, húzzunk! Nem akarok megpörkölődni.

   Katniss még utoljára Peetára pillantott, aztán úgy tűntek el a sötét dzsungelben, mint a kámfor. Az egyetlen jel, hogy valaha itt voltak, az irányukba feszülő, csillogó huzal volt, ami reszkető, ezüst kis fonalként fénylett a levegőben.

-          Biztos, hogy ne maradjak itt veled? – Finnick körülbelül századszorra kérdezte meg ugyanezt Beetee-től, és egyszerűen nem tágított.

   Az ezelőtti öt perc azzal telt, hogy nagyon nagy vonalakban elmagyarázták nekem is a tervet, és azt, hogy hogy kerültünk egyáltalán ide közéjük. Mint kiderült, Finnick egy percig még egyedül viaskodott Brutusszal, de már olyan közel jártunk a nagy fához, hogy a többiek meghallották a kiáltozást, és együtt elűzték a Kettes férfit a közelünkből.

   Ami azt illeti, Finn úgy is nézett ki, mint aki túlerő ellen harcolt. Enyhén húzta az egyik lábát, a mellkasán a kezeslábas ellenálló anyagát pedig felszántotta Brutus pengéje. A jobb halántékán egy nagy lila folt éktelenkedett, amit legszívesebben kezelésbe vettem volna valami borogatással. De ha az ember szövetségeseinek ilyen határozott elképzelése van, akkor nincs idő ilyenekre.

   Nem sikerült teljesen megértenem a tervet, mert akadtak gondjaim a hosszas koncentrációval. Folyamatosan szédelegtem, és elbambultam, amit Finnick aggódva figyelt; négy évvel ezelőtt ugyanilyen tüneteim voltak. Hamarosan becsap a villám a fába, nekünk pedig addig el kell tűnnünk a fa közeléből, különben ropogósra sülünk. Beetee viszont maradni akart még, elmondása szerint elvégezni pár utolsó simítást.

-          Na jó – tette csípőre a kezeit Finnick. – Akkor maradj, de légy óvatos, rendben? Itt leszünk a közelben.

   Beetee bólintott, Finn pedig most hozzánk fordult. Először Peetára nézett, majd rám, mintha törte volna a fejét valamin. – Legyen a kezetekben fegyver – mondta aztán. – Itt lehetnek a közelben.

   Azzal megragadta a kezem, és nekiindult, lefelé a lejtőn, el a fától.

   Először azt hittem, én hallucinálok. Aztán észrevettem, hogy a többiek is ugyanúgy fülelnek, mire elégedetten nyugtáztam, hogy nem én képzelem be a hátborzongató, monoton zümmögést.

-          Finnick, ezek azok a bogarak lehetnek, amikről beszéltünk már, nem? – kérdezte Peeta halkan, miközben ügyetlen mozdulatokkal bucskázott át a sűrű növényzeten. Akaratlanul is a lábára pillantottam; tudtam, hogy tavaly le kellett amputálniuk a Viadal után az egyiket, és el sem tudtam képzelni, hogy tud műlábbal így közlekedni ezen a terepen.

-          Bogarak? – kérdeztem vissza Finn helyett, és óvatosan Peetára néztem. Nem volt erősségem egyenesen az emberek szemébe nézni.

-          Igen. Az első napokban is hallottuk őket – felelte Finnick, miközben az égboltot fürkészte a lombkoronák és indák sűrű, szitaszerű szövevényén keresztül. A csillagtalan, sötét égbolt kékje egyre csak mélyült, most már szinte teljesen feketébe fordult.

-          Az első naptól szövetségesek vagytok?

-          Aha. – Peeta ügyetlenül megkerült valami sötétet és kidudorodót a földön, amit nem tudtam meghatározni. – Alig bírtunk Finnickkel, nagyon lázasan meg akart téged találni. – A fiú szelíden rám mosolygott, nem volt a nézésében semmi gúnyos, vagy számon kérő, és mégis megijedtem. Ez minden bizonnyal meglátszott az arcomon, mert gyorsan hozzátette: - Nem mintha ez baj lett volna, örültünk, mikor meglettetek.

-          Mi az, hogy nem bírtatok velem? – Finnick hangja egészen jókedvűen csengett a szituációhoz képest. – Tök jól kezeltem a helyzetet.

   Aztán Peetára nézett, de a pillantása már egyáltalán nem volt derűs. Mintha azt mondta volna: ne merd elmondani neki, hogy viselkedtem! A Tizenkettes srác vette a lapot, és csak zavartan felnevetett:

-          Na ja, persze.

   Jó pár percig meneteltünk. Fájt egy kicsit a fejem, és olyan érzésem támadt, mintha csak a testem lenne itt benn, az arénában, a másik felem pedig valahol egészen máshol. Mintha ott lebegett volna felettem, az égben, vagy az indákat kerülgetve, de nem a testemben.

   Finnick néha hátranézett, hogy látjuk-e még a huzalt; az még mindig ott feszült, ezüstösen csillogva, kitűnve a sötétségből. Aztán egyszer csak megtorpant. Úgy fülelt, mint egy kopó, amikor szagot fog.

-          Ti nem halljátok? – suttogta. Megráztam a fejem.

-          Mit kéne hallani?

-          Én igen! – Peeta kék szemei meglepetten csillogtak. Füleltem, de még mindig csak a síri csendet érzékeltem, és a tőlünk húsz méterre feszülő huzalt.

   Aztán a feszes ezüst csík egyszerre meglazult, és a lejtő alja – Katnissék – felőli irányból visszapattant, mint egy rugó, hogy aztán csillogó csigákba rendeződjön. Finnick idegesen túrt a hajába. – Valaki elvágta! Várjatok itt, rendben? Megnézem!

-          Ne, ne menj egyedül! – kaptam a karja után, de ő csak egy másodpercre állt csak meg, és a tekintetét Peetáéba fúrta.

-          Vigyázz rá, kérlek! Ígérd meg!

-          Megígérem – felelte Peeta halkan, és előrébb lépett.

   Finnick hálásan bólintott, azzal eltűnt a sötétségben.