43. rész

Sziasztok!

Biztos észrevettétek, hogy fordulópontjához érkezett a történet. Többen kérdeztétek, hogy az aréna után abbahagyom-e, vagy továbbírom, amire itt is válaszolok: kizárt, hogy így fejezzem be!:D Remélem, továbbra is maradtok velem, köszönöm az eddigi támogatást. Élmény Nektek írni! 

Ja, és túl vagyunk a 11.000 kattintáson!!;)

-          Gondolod, hogy kezd elmúlni a hatása?

-          Igen, egészen biztos. Már órák óta ki van ütve. Látod, most megmoccant.

   A testem megfeszült. Óvatosan szívtam be a levegőt, mert tudtam, hogy a bordám szörnyen fájni fog minden kis mozdulattól. Azonban nem így történt; amikor a levegő a tüdőmbe áramlott, gond nélkül emelkedett meg a mellkasom. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, ami történik, furcsa megkönnyebbülés töltött el. Napok óta a fájdalommal éltem, de most hirtelen eltűnt.

   Óvatosan nyitottam ki a szemem, de gyorsan össze is szorítottam, amikor lámpák erős fénye vakított el. Aztán próbálgatni kezdtem; óvatosan rebegtettem a szempilláim, mígnem kitisztult előttem a kép. Majdnem felkiáltottam a meglepetéstől, amikor megláttam a fölém hajoló almazöld, tüsire zselézett hajú, virág alakú tetoválásokkal borított arcú nőt.

   Egy kapitóliumi.

   A nő látványától jeges félelem öntött el: pontosan attól rettegtem, hogy újra találkoznom kell ezekkel az emberekkel. Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de valami visszatartott. Ahogy zihálva oldalra pillantottam, megláttam a szíjat, ami erős satuszorítással tartotta a csuklómat az asztalon, ahol feküdtem.

   Egy puha kész érintette meg megnyugtatóan az alkarom érzékeny, fehér bőrét. A zöld hajú nő volt, és most kedvesen, mosolygó arccal kezdte simogatni a kezem. Csak meg akart nyugtatni, de a karomon felálltak a pihék, és beborította a libabőr. A szívem majd átütötte a mellkasom, olyan volt, mint egy vergődő, kalitkába zárt kismadár.

-          Ne aggódj, Annie – mosolygott továbbra is a nő. – Biztonságban vagy. Megmenekültél.

   Megmenekültem? Megnyertem volna a Viadalt? A szemeim tágra nyíltak, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Kezdett eltűnni a kényelem érzete, a helyét átvette a rettegés. Egy szót bírtam kinyögni:

-          Finnick – nyögtem, a szemeimből könnyek buggyantak elő. Nem, nem lehet, hogy meghalt. Minden erőfeszítés, az évek, az érzelmeim hirtelen megdermedtek, és porrá törtek. Csuklani kezdtem a sírástól, és egyre hangosabban zokogtam, miközben Finnick nevét ismételgettem. Ha én túléltem, ő meghalt.

   A zöld hajú leült az asztal szélére, a kezét továbbra is az alkaromon tartva. Amikor megszólalt, a hangja megértően csengett. – Nem halt meg, Annie.

   Egy pillanatra fel sem bírtam fogni, amit mondott. A szíjak helyén égett, perzselt a bőröm, ahogy az előbb feszegetni kezdtem. A zokogás továbbra is rázta a testem, de a fejemben egyre csak a nő mondata visszhangzott: Nem halt meg, Annie. Nem halt meg? De hát hogyan? Fájdalmasan nyüszítettem fel, a fejemet hátrafeszítve. Nem, nem.

   Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a hisztérikus bőgést, a pillantásomat pedig a plafonra erőltettem. Az fehér csempékkel volt kirakva, mint egy kórházban. Felettem falba épített lámpák világítottak könyörtelenül erősen, angyali fénybe vonva a testem.

   A nőre emeltem a tekintetem, szörnyen elkínzottnak éreztem magam. Az ajkaim remegtek, és tudtam, hogy ha szabadok lennének a kezeim, kikaparnám a saját szemeim. A szívem annyira fájt, hogy sikítani akartam, a szemem előtt fekete pontok táncoltak. Úgy pihegtem, mint egy állat, amit sarokba szorítottak, és most készülnek megölni.

-          Mi az, hogy nem halt meg? – kérdeztem erősen reszkető hangon.

   A kapitóliumi most az arcomra tette a kezét, és anyáskodó mozdulattal megsimogatta. Legszívesebben elhúzódtam volna, de a testem annyira vágyott a törődésre, hogy nem tettem.

-          Mindent megtudsz időben – felelte kedvesen. – Én Ava Slyde vagyok, ő pedig – mutatott az asztal másik oldalára. – Dr. Reed.

   Reszketve fordítottam abba az irányba a fejem. Eddig észre sem vettem a kis szoba falának támaszkodó, rikító piros hajú férfit, aki körülbelül tíz évvel lehetett idősebb nálam. Szögletes arca, hangsúlyos állkapcsa volt, vastag, mégis formázott szemöldöke szénfekete. Amikor rám emelte a tekintetét, furcsa ellenszenvet fedeztem fel benne, mire megrázkódtam.

   Egy kis, kórházi kórteremre emlékeztető szobában voltunk. Szinte éreztem a fehérrel csempézett falakról rám áradó hideget, amitől a vékony, majdnem áttetsző fehér köpeny alig védett meg. Az asztal mellett, amin feküdtem, egy csipogó műszer foglalt helyet, amiből egy vékony cső vezetett a karomig. Most vettem csak észre, hogy valamit fecskendeznek, vagy fecskendeztek belém, mert a cső a könyökhajlatomban végződött. Most azonban az sem érdekelt, hogy mi van benne. Csak azt akartam tudni, hogy mi történt Finnel.

   Dr. Reed közelebb lépett, és alaposan szemügyre vett. Mintha most látott volna először, mintha valami meglepő történt volna a testemmel azóta, mióta utoljára megvizsgált. Biztos voltam benne, hogy megtették, míg nem voltam magamnál. Remegve szívtam be a levegőt, ahogy a szemembe nézett. Az izmaim megfeszültek, a csuklómat erősen préseltem felfelé, a szíj irányába. Dühöt éreztem, perzselő mérget, amivel legszívesebben szénné égettem volna ezt a doktort.

-          Remélem elégedett vagy az eredménnyel – szólalt meg. – Egy új módszerrel hamar helyrehoztuk a bordád, és átestél egy hosszú tisztítókúrán is, amíg aludtál. Én azt hiszem, hogy sikerült elérnünk nálad az alap szépségszintet, ami nagy szó, főleg azok után, amit átéltél. – Monoton, túlságosan is nyugodt hangon dörmögte ezt végig, aztán Avára pillantott.

-          Hamarosan megékezünk a Kapitóliumba, ott elszállásolunk téged. Éhes vagy? – Ava gyorsan ellibbent az asztal mellől, és a szobában álló asztalról lekapott egy tál gyümölcsöt.

   A szívem hatalmasat dobbant, amikor a szőlők és almák között megpillantottam egy harsány színű, egzotikusnak tűnő nagy termést. Finnick pontosan ilyet evett az első napunkon a Kapitóliumban, miután összekaptunk Noah miatt. Keserűség öntött el, és elfordítottam az arcom a táltól.

-          Nem kérek – suttogtam elgyötört hangon, és dacosan nem néztem rájuk.

   Hallottam, ahogy Ava felsóhajt, aztán tompa puffanással kísérve lerakja a tálat a testem mellé. Sietve a bokámhoz sétált, és valamit babrálni kezdett az azokat lefogó szíjakkal. Meglazította őket, de csak úgy, hogy épphogy ne férjen ki a lábfejem rajtuk.

-          Mit tesznek velem ott? – kérdeztem rekedten. Legnagyobb meglepetésemre Dr. Reed felelt:

-          Ahogy Ava tájékoztatott pár perce, mindent meg fogsz tudni. Addig is azt ajánlom, ne kérdezősködj, úgysem tudunk neked választ adni. Tartalékold az energiád.

   A könnyeim újra folyni kezdtek, de most nem engedtem a zokogásnak. Inkább a légpárnás halk, zümmögő hangjára koncentráltam. Hogy ez mennyire más kívülről! Akkor olyan, mintha egy tornádó söpörne át a környéken, és szörnyen hangosan zúg. Bentről sokkal kellemesebb.

   Az arcom mellett csillogó, áttetsző tócsában gyűltek össze a könnyek, mire hozzádörgöltem az asztalhoz, hogy szétkenjem. Tényleg, furcsán tiszta érzésem volt. A hajam nem tűnt zsírosnak, sőt, éreztem a samponok és kencék friss illatát rajta. Lerágcsált körmeim alól eltűnt a vastag réteg piszok, és valamiféle műkörömmel pótolták őket. Mindegy, úgyis lerágom azokat is. A bőröm olyan hamvasan, és tisztán feszült a csontjaimon, mintha most fürödtem volna. Ráadásul elhalványultak a zúzódásaim is, plusz nem is sajogtak annyira a tagjaim.

   Ava egy széket húzott az asztalhoz, és leült, pontosan az arcom mellé. Megpróbált a szemembe nézni, de kerültem a tekintetét. Aztán, mikor rájött, hogy nem megy velem semmire, Reedre pillantott.

-          Szerintem semmi köze hozzá – jelentette ki halkan. – Nagyon labilis, én úgy hiszem, hogy volt annyi eszük, hogy ne avassák be.

-          Én ebben nem lennék olyan biztos – mordult fel Dr. Reed. – Nem hinném, hogy Odair szeretőjét kihagyták volna.

   A nő bánatosan megrázta a fejét, és nekiállt kicsit meglazítani a kezemet lefogó szíjakat is. Szipogni kezdtem, mert éreztem, hogy történt valami. Valami egetrengető, valami fontos, és Finnick végig tudott róla. Kezdett összeállni a fejemben a kép. Biztos, hogy Johanna ezért volt kedves velem néha. Ezért mentettek meg Saráék, ezért viselte meg Finnt Chaff halála. Összefogtak valamiben, de engem kihagytak, és ez rettentően fájt.

-          A szakértők meg úgyis eldöntik majd – folytatta a doktor. – Nem nekünk kell dönteni ebben. És amúgy is, ez a lány egy kész roncs már idegileg. Nem hiszem, hogy sokáig húzza.

   Hallottam, ahogy halk surrogással kinyílik egy automata ajtó, a doktor pedig kilépett a szobából, kettesben hagyva minket. Egyedül Avától várhattam válaszokat, de ő is összeszorította a száját. Úgy beszéltek rólam, mintha nem is egy szobában lettek volna velem, mintha nem lettem volna magamnál. Könyörgő pillantással bámultam a nőre, de nem szólt semmit. Szórakozottan babrált fehér köpenyének szélével, és egyre csak sóhajtozott. Mintha előre látott volna valami rosszat, valamit, amit ő nem akart.

   Tehát a főváros felé tartottunk. Fogalmam sem volt, mi vár rám ott, mit akarnak tenni velem. Bármit is tettek a többiek, én semmit sem tudtam az egészről, és ez nagyon elkeserített. Kétségbeesetten próbáltam összerakni a kirakós játék darabjait, de semmire sem jutottam.

-          Elárultak téged, Annie – szólalt meg hirtelen, kissé száraz hangon Ava. – Nem érdemelted meg. Én a helyedben megtorolnám.

   Nem feleltem, még csak nem is néztem a nő arcára. Nem akartam hinni neki, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy valami hasonló történt.

   Végül felállt, és gyorsan elhagyta a szobát.