42. rész

   Hatalmas robbanások rázták meg az arénát, miközben rohantunk. Fuldokoltam a zokogástól, a pániktól, a fejem fölött kék, elektromosságtól sistergő repedések hálózták be az erőteret, kirajzolva a „ketrecünk” határait. Az éjszaka sötétjét átvette az erőszakos, hirtelen fény, amivel fellángolt a lég, majdnem elvakítva minket.

   Elől rohantam, a semmibe vezetve a többieket. Mi történhetett? Csak az zakatolt a fejemben, hogy túl kell élnünk. El kell menekülnünk a mindent felemésztő tűz elől, de a katasztrófa megtörtént. A fák koronái vörösen kaptak lángra, detonációk repítették a levegőbe a törzseiket. Méteres földdarabok repültek az ég felé, hogy aztán olyan hangerővel csapódjanak az óceánba, amit még mi is hallottunk. Én viszont csak száguldottam, lefelé a lejtőn, az ösztöneim minden fizikai fájdalmat elnyomtak. Szinte megszűnt létezni a látásom; csak egy szűk csövet láttam, aminek vonalát követtem, minden más feketeségbe borult.

   Az égbolt szikrázott, az aréna talaja durván rengett, mintha csak le akarna minket dobni a hátáról. A légpárnások a következő pillanatban jelentek meg. Acélszürke alakjaik erősen elütöttek a gomolygó füst és lángok keverékétől a holdfényben, a testükből hosszú, karmos karok nyúltak ki. Olyanok, amivel a hullákat szokták felhúzni. Johanna felüvöltött a hátam mögött, amivel egybeolvadt Peeta ordítása, és a detonációk éles hangja.

   A kapitóliumiak ellen is menekülni akartam: kirohanni az arénából, talán még a világból is. Mi lesz most velem?

   Valami nagy erővel puffant a testemnek, ledöntve a lábamról. Úgy bucskáztunk végig a lejtőn, mint pár napja Finnickkel: végtagok csapódtak ide-oda, fájdalmas sikítások szabdalták a levegőt. Nem voltam képes levegőt venni, a mellkasom egyszerűen nem emelkedett, a tüdőm nem működött. Felsikítottam a belém maró fájdalomból, ami hosszan a testemben tartotta a fogait, és nem eresztett. Aztán valami kőkemény csapódott a fejemnek, és elsötétült előttem a világ.

   Az ujjaim homokot markoltak. A hullámok verte zaj hangosan visszhangzott a fejemben, a szemhéjam belsejét vörösre festette a rajta átütő napfény. Furcsamód felkuncogtam, és bátran nyitottam ki a szemem. Már ülőhelyzetben terpeszkedtem a parton – fogalmam sincs, hogy mikor helyezkedtem el így -, a tenyereim a hátam mögött megvetve tartották a felsőtestem súlyát. Aztán észrevettem a közvetlenül előttem levő alakot.

   Hátrahőköltem a meglepetéstől, és a félelemtől. Az aranybarna szempár olyan áthatóan bámult rám, mintha még a belső szerveimet is elemezni tudná. Ijedten, levegő után kapkodva próbáltam elhátrálni, kissé ügyetlenül. Kole ekkor elmosolyodott, de volt benne valami hideg, valami távolságtartó. Sötétbarna haja egészen megnőtt, leért majdnem a válláig, így a szellő finoman tudta lebegtetni. Fura, de jól állt neki ez a frizura.

-          Szia – szólalt meg. Olyan régen hallottam a hangját, hogy az lassan már feledésbe merült az emlékezetemben, nem emlékeztem, hogy ennyire kimért lett volna.

-          Szia – feleltem lassan.

-          Megváltoztál – mondta félrebillentett fejjel. Törökülésben ült, a tenyerei a térdein pihentek. Vékony, bő vászonnadrágján átütött csúcsos, csontos térde.

   Egy kis ideig csend állt be közöttünk. Ő hunyorogva méregetett, néha félrebillentgetve a fejét. Az arcán folyamatosan ott ült az a visszafogott, szerény mosoly, és kezdett már kicsit zavaró lenni, hogy bámul. Így hát megtörtem a csendet:

-          Miben? – A hangon kissé rekedten csengett, így gyorsan megköszörültem a torkom: - Miben változtam meg?

-          Hát – nevetett fel. – Először is magasabb lettél. És… hú, bocsáss meg, hogy ilyet mondok, de mennyit nőiesedtél kiskorunk óta!

   Éreztem, hogy elpirulok. Eddig csak Finnick mondott nekem ilyesmiket, mármint eddig csak ő dicsért meg bármit is a testemen. Önkéntelenül is összefontam a karjaimat a mellem fölött, és vártam, hogy folytassa a mondanivalóját. De nem tette, csak bámult tovább. Az egyik keze szórakozottan birizgált a homokban: mintákat rajzolgatott. Úgy húzta egymás után a vonalakat, hogy le sem pillantott; a barna szemek fogva tartották a tekintetem. Végül újra én nem bírtam sokáig:

-          Mit keresel itt, Kole? – A hangom remegett egy kicsit, fogalmam sem volt, mi történik.

-          Azt hittem örülni fogsz nekem – sóhajtott fel. A hangjában élesen ki lehetett venni a csalódottságot, mintha már rég arra várt volna, hogy találkozzunk.

   Meghökkentem. Nem tudtam, mit válaszoljak erre, hiszen tényleg örülnöm kéne neki. Habár a szelleme évekig kísértett a fejemben, de most egészen emberinek és élőnek tűnt.

-          De te már meghaltál. – Felemeltem a fejem, és az eget pásztáztam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. – Öt évvel ezelőtt, a két szememmel láttam.

-          Tizennyolc éves voltam – bólintott. – És igen, valóban úgy láttad. De gondolod, hogy megszűntem létezni ebben a világban? Talán csak a testem ment el. Talán most is csak hallucinálsz, senki sem tudja. Egyedül én tudnám a válaszokat ezekre a kérdésekre, de lakat van a számon.

-          Nem tudom, mit gondoljak – ingattam meg a fejem. – Azt tudom egyedül, hogy csak én jöttem ki élve abból az arénából.

   Kole megint csak nem válaszolt. Az arcából áradt valami különös nyugalom, ami azt sugallta, hogy én is biztonságban vagyok itt. Itt, ezen az ismeretlen tengerparton, ahol minden olyan természetfelettien nyugalmasnak tűnt, akárcsak Kole.

   Még mindig ugyanazt a mintát rajzolgatta a homokba, az ujjai úgy mozogtak, mintha tudnák, mit akarnak alkotni. Amikor hirtelen megszólalt, összerezzentem. – Tudod, Annie, valami készül ebben a világban.

   Felkaptam a fejem.

-          Hogy érted ezt?

   Kole halványan mosolyogva megingatta a fejét, a mutatóujja egyre gyorsabb tempóban körözött a homokban. A szél feltámadt, meglobogtatva mindkettőnk haját, a hullámokat pedig egyre magasabbra korbácsolva. Fehér ingjét feltöltötte a mozgó levegő, mint egy lufit.

-          Finnick Odair, mi? – váltott hirtelen témát. – Nem hittem volna, hogy valaha megbízol egy olyanban, mint ő. Hiszen régen még megvetetted, emlékszem.

-          De hogy ér… Állj! – kiáltottam fel. – Hogy jön ez ide? Nem válaszolsz semmire, Kole! Mégis mi értelme van ennek?

   A fiatal férfivé érett fiú a tarkójára tette a tenyereit, és csukott szemmel az ég felé fordult, mintha sütkérezne. Düh támadt bennem, fojtogató, csalódott méreg. Kole ekkor feltérdelt, majd komótosan, halkan nyögve talpra állt.

-          Hú – sóhajtotta. – Tudod, nagyon elzsibbadtam. Órák óta ülök itt.

   Azon kaptam magam, hogy én is felpattanok. A kezeim ökölbe szorultak a testem mellett, szinte reszkettem a dühtől. Mégsem szóltam semmit, csak füstölögve méregettem a nyújtózkodó Kole-t. Amikor végzett, a szemei egyenesen az enyéimbe néztek. Az arany összes árnyalata váltakozott bennük, keveredve a legkülönfélébb barnákkal. Megráztam a fejem, és meglepődve mustráltam, hogy mintha minden harag elpárolgott volna belőlem azzal, hogy megfigyeltem a szemeit. Kole ekkor kinyújtotta a kezét. – Gyere közelebb, Annie!

   Nagyot nyeltem, és előreléptem egyet, majd lassan kettőt. Aztán összeért a kezünk. A tenyere olyan puha volt, mint Finnické, miután mindenféle szerekkel lekezelték a Kapitóliumban. Erősen megszorította, aztán közelebb húzott magához. A fehér kezem erős kontrasztot alkotott az ő világosbarna bőrével. Valami láthatatlan erő húzott-vont egyre csak hozzá, és úgy éreztem, nem igazán akarok innen elmenni. Hisz olyan békés, ráadásul végre újra láthatom Kole-t.

-          Nem tudod, miért akartam beszélni veled – mondta halkan, szinte már bűnbánó hangon. Megráztam a fejem, tudtára adva, hogy tényleg ötletem sincs.

-          Szereted a mostani életed, Annie?

-          Szerintem már nincs életem – sütöttem le a szemem. – Meghaltam, a Hetvenötödik Éhezők Viadalán.

-          Gondolod, hogy meghaltál? – mosolyodott el bánatosan.

-          Persze – feleltem. – Ez nyilvánvaló. Olyan furcsán békés ez a hely, biztos vagyok benne, hogy ez nem az élet. Viszont nem árultad el, miért vagy itt.

   Habozott. Egy darabig még a homokot nézte, mielőtt megszólalt volna. – Nagyon magányos vagyok itt. A családom… még mindig élnek. A barátaim is. Senki sincs itt, akit ismernék, ami persze nem baj, hiszen… Mindegy. – Itt nagyot nyelt, mintha nem akarná folytatni. – Nem hiányoztam neked az utóbbi években?

-          Dehogynem – feleltem szinte suttogva. – Hiányoztál.

-          És örülsz, hogy újra látsz?

-          Per…

-          Szereted őt? – vágott a szavamba.   

-          Hogy mi? – tátogtam meghökkenve.

-          Annie! Meg akarlak kérni, hogy maradj itt velem.

   Maradj itt velem. Mintha fejbe vágtak volna egy kővel. Rögtön elszédültem, meg kellett kapaszkodnom Kole-ban, hogy talpon bírjak maradni. Hol lehetek egyáltalán? Mi ez a hely? Mi ez az egész?

-          Önző dolog, tudom… De annyira hiányoztál. Nem tudom, talán még szerettelek is egy időben. Talán ezért voltam veled olyan, amilyen. Mondd, te szerettél? Van esély, hogy…

   Kiszáradt a szám. Kétségbeesetten kutattam valami válasz után, a bensőmben pedig valami egyre csak azt üvöltözte: nem! Gyorsan kikaptam a kezem az ujjai közül, és riadtan hátráltam egy lépést. A szívem úgy kalapált, hogy majd kiütötte a mellkasom, a fejemben pedig felsejlett a vigyorgó Finnick képe. Nem, sosem szerettem Kole-t! És nem, semmire sincs esély!

-          Kole, én… - nyöszörögtem. – Nem tudom, én…

-          Olyan jó lenne! – A keze újra az enyémért nyúlt, de elhúzódtam. Ekkor elkomorodott az arca. – Még mindig jobb, mint ami most vár rád.

   Makacsul megráztam a fejem, és sarkon fordultam, hogy elrohanhassak, de ekkor megláttam valamit a homokban. A jel, amit Kole rajzolgatott a homokba.

   A fecsegőposzáta.

   Hirtelen düh öntött el, ahogy megláttam a szimbólumot, a lángra lobbant lány szimbólumát. A kezeim ökölbe szorultak, és fogalmam sem volt, miért érzek ilyen határtalan dühöt a pár homokba rajzolt vonal, és a mögöttem álló alak iránt; egyszerűen csak porig akartam őket égetni a pillantásommal. Az állkapcsom megfeszült, aztán megéreztem Kole érintését a vállamon.

-          Még mindig jobb annál, mint ami most vár rád – ismételte, de már csak suttogott. Sunyi, ravasz hangon.

   Kitéptem magam a tenyere alól, nem akartam, hogy hozzám érjen. – Takarodj a fejemből! – üvöltöttem, és éreztem, hogy a vér milyen sebesen zubog az ereimben.–  Takarodj! – sikítottam újra, és elhátráltam. – Hagyj végre békén! Te halott vagy!

   Kole szája gonosz vigyorra húzódott, és kinyújtott karral elindult felém. A szél feltámadt, és beletépett a hajába, ami most eltakarta az egész arcát. A szeme aranylón villant fel a fekete tincsek közül, természetfeletti fénybe vonva a homlokát.

-          És hamarosan te is az leszel, a kis barátoddal együtt.

   Felsikítottam, és rohanni kezdtem, miközben emlékek tolultak be az elmémbe, a pánik pedig átjárta a testem. Úgy lüktetett az ereimben, mint a vér, majdnem ledöntve a lábamról. A látóteremet fokozatosan fényesség járta át, mire rohanás közben a szemem elé kaptam a karom.

   Aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség.