41. rész

Guten Tag, és minden más

Előbb hoztam ezt a fejezetet, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert annyira be vagyok zsongva a Futótűz után, hogy valahogy ki kellett adnom magamból :D Inkább nem kezdek el áradozni, szerintem sokan úgyis megtették már előttem. Nem tudom, mit fűzhetnék még ide, de inkább nem is erőltetem. 

Ölel titeket: Flo

   Utoljára azt láttam, ahogy a haján megcsillan a hold fénye, mielőtt elnyelte az erdő. Egyedül maradtam, pontosabban Peetával, de be kellett vallanom, nem igazán éreztem vele magam biztonságban. A szőke fiú a magasba emelte a lándzsáját, és egy ideig Finnick hűlt helyét bámulta, aztán felém fordult.

-          Szerinted mi történhetett? – biccentett a feltekeredett huzal irányába.

   Nagyot sóhajtva fontam körbe a felsőtestem a karjaimmal. Habár füllesztő meleg volt, mégis úgy éreztem, majd megfagyok, a vérem mintha elkékült volna az ereimben. – Fogalmam sincs – feleltem aztán, olyan halkan, hogy szinte suttogásnak hatott. – De nagyon rosszat sejtek, és nem akarok itt ácsorogni.

   Peeta egyetértően bólintott, és halványan, ám kedvesen rám mosolygott. A szívem mélyén kedveltem őt. Olyan embernek tűnt, aki természeténél fogva szelíd mindenkivel, és nincsenek előítéletei. Erőt vettem magamon, és felemeltem a vállaim, hogy kicsit magabiztosabbnak tűnjek. A szemeim már annyira hozzászoktak a sötétséghez, mintha hétágra sütött volna a nap, így tisztán láthattam Peeta arcát, amiből arra következtettem, ő is az enyémet. Nem akartam gyengének mutatni magam, főleg a finálé közeledtével.

   A következő pillanatban dördült fel az ágyú.

   A szívem megszűnt dobogni egy másodpercre, a jeges félelem olyan hirtelen hullámban öntötte el az ereimet, hogy szinte fájt. Finnick! Csakis az járt a fejemben, hogy őt ölték meg. A szemeim elkerekedtek, a lábaim pedig azonnal megindultak.

   Futni kezdtem. Rohantam lefelé a lejtőn, és azon kaptam magam, hogy Finn nevét kiáltozom. Az arcomon forró könnyek csorogtak, és hirtelen meg is feledkeztem a bordáim hasogatásáról. Fájt minden lélegzetvétel, mintha valami szét akarná roppantani a felsőtestem, de nem érdekelt. Meg akartam őt találni.

   Egyik fatörzsnek rohantam neki a másik után, és halványan, elmosódottan Peeta hangja is megütötte a fülem. Most azonban én voltam a gyorsabb, ahogy átugráltam az alacsony páfrányokat, és tudtam, hogy a fiút akadályozza a műlába.

-          Finnick! – sikítottam, a hangom reszelősen tört fel a torkomból. – Finn!

   Az ujjaim görcsösen kulcsolódtak a tőröm markolatára, miközben ügyetlenül hadonásztam vele futás közben. A sötét esőerdő szinte végtelennek hatott előttem; a magas, egyenes törzsű fák mind-mind ugyanúgy néztek ki, az indák is ugyanolyan gyakorisággal lógtak az utamba. Úgy tűnt, percekig futottam, pedig alig telt el pár másodperc az ágyú hangja óta. A fülemben hangosan lüktető vér dübörgése, és Peeta kiabálása összemosódott, eltorzult. Hangosan ziháltam, a torkom összeszorult, a hangok pedig egyre csak erősödtek. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem, ahogy egyre közelebb értem az összegabalyodott, ezüstösen csillogó huzalhoz. Ekkor egy erős kar kapott el hátulról, úgy, hogy majdnem hátrabuktam.

   Peeta erősen tartott, miközben riadtan vergődtem a szorításában. A kezét a számra szorította, és kétségbeesetten próbált lenyugtatni.

-          Annie! Annie, nyugodj meg, hallod? Nincs semmi baj!

   A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, és egy pillanat alatt annyira leizzadtam, hogy a fonatom egy nedves csomóként tapadt a tarkómra. Halk, nyüszítő hangot adtam, ahogy megpróbáltam lenyugodni, Peeta mellkasa a lapockámnak préselődött. Ő is zihált, forró lehelete a nyakamat csiklandozta. – Figyelj, most leveszem onnan a kezem, de ne kiabálj, rendben? Semmi baj!

   Lassan, reszketegen bólintottam, az ujjaim Peeta kezére feszültek. Amikor végre elengedett, fürgén elugrottam mellőle, a tőrömet feltartva. A szemeim akkorára nyíltak, mint két tányér, mert a fiú arca teljesen más lett. Nem az a Peeta állt előttem, akiről egy kis ideje még a legjobbakat gondoltam.

   Az ajkaim elnyíltak, ahogy a számon keresztül próbáltam levegőhöz jutni. A tizenkettes fiú felemelte a kezeit, de nem tudta elrejteni az arca torzságát. Mozgott a szája, de nem értettem mit beszélt, az egész értelmetlen halandzsaként keveredett össze a fülemben. Ő óvatosan lépett egyet felém, mire az egész testem megdermedt, a pengém hegyét a mellkasához kaptam. Egy pillanatig farkasszemet néztünk; a szeme ugyanolyan halványkék volt, mint amilyen világos színű a haja. Gyorsan megráztam a fejem, és hátráltam egy lépést.

-          Ne… ne gyere közelebb! – kiáltottam hisztérikus hangon. A tőr megremegett a kezemben, Peeta meghökkent arca teljesen összezavart. Az előbb egyáltalán nem tűnt ilyen emberinek; mintha a saját elmém torzította volna el.

-          Annie? Én vagyok az, Peeta! Látod?

   Még egy lépést hátráltam, a penge Peeta mellkasa felé mutató hegyén megcsillant a hold halvány fénye. Peeta feltartotta a kezeit, a szemében azonban most mást is észrevettem: pánikot. Persze, hisz Katniss is lehetett az! Ugyanolyan joga van megijedni, mint nekem, talán még több is, hiszen a lány halálával a kisbabájuk is semmivé lenne. A tőröm olyan lassan ereszkedett le a testem mellé, mintha csak elálmosodott volna.

-          Bocsáss meg – nyögtem halkan sírva, és egy erőszakos mozdulattal megtöröltem a szemem. – Tart még a szövetségünk, ugye? Az utolsó pillanatig.

-          Azt akarod, hogy ő jusson ki? – kérdezte remegő hangon.

-          Mindennél jobban – feleltem. – Te pedig Katnisst akarod megmenteni.

-          Igen. – Lehajtotta a fejét, aztán hozzátette: - Mindennél jobban.

   Hirtelen az a fiú jutott eszembe, aki tavaly bevallotta az interjúján, hogy szerelmes a társába. Aki beállt a Hivatásosok közé, és ki akarta éheztetni a fán kuporgó Tizenkettes lányt. Aki aztán megmentette a vadászdarazsak támadása után, magára haragítva ezzel a szövetségeseit. Akinek rejtőznie kellett, és aki aztán elvesztette az egyik lábát.

   A ragaszkodás, ami Katnisshez fűzte, nagyon emlékeztetett arra, amit én éreztem.

   Amikor a szemembe nézett, láttam az elhatározást, ami befészkelte magát a tudatába. – De addig is – szólt, még mindig gyámoltalan hangon. – Tart a szövetség.

   Azzal megindult, és kikerülve engem, nekivágott az erdőnek, abba az irányba, amerre Finnick futott.

   Peeta bicegve vágott át a páfrányok sűrűjén, velem a nyomában. Az érzékeim kiélesedtek, a figyelmem nem bírt lankadni. Habár a szívem remegett a félelemtől, mégis tudtam, hogy erős vagyok.

   Azóta egyszer sem hallottuk az ágyút, sőt semmi hangot. Igyekeztem leplezni azt, hogy mennyire kétségbe voltam esve. Fogalmam sem volt, de valami azt sugallta, hogy Finn életben van, és valahol itt csörtet az erdőben, letaposva az aljnövényzetet.

   Meg akartam nyugodni. Folyamatosan olyan dolgokra gondoltam, amiket szerettem, amik kellemesek voltak, amik emlékeztettek a múltamra, vagy az otthonra. Finnickre, ahogy olyan hülye beceneveket aggat rám, mint a „kiscica”, vagy Magsre, amint szeretetteljesen megölel. Vissza akartam őket kapni.

   Eszembe jutott Noah is. Bűntudatom támadt, hogy egész eddig alig gondoltam rá, pedig biztos voltam benne, hogy ő egész végig figyelt, és most is értem aggódik. Vagy talán csak reméltem. Jó lett volna újra látni, azokat a ruhákat viselni, amiket ő álmodott meg. És persze, újra kibeszélni neki a problémáimat.

   Kezdett tudatosulni bennem, hogy talán már Finnt sem látom többé. Hamarosan befejezik a Nagy Mészárlást, és pontot tesznek ennek az egésznek a végére. Vajon ki lesz a győztes? Ki marad életben másodszorra is? Beleborzongtam, ahogy a közeli halálomra gondoltam, ahogy a fém hidegen mártózik bele a bőrömbe, vagy ahogy Enobaria fogai feltépik a nyakam. Vajon fáj a halál? Meddig tart? Tényleg lepereg az ember előtt a saját élete, mielőtt véget ér? És milyen lesz, amikor felfogom: nincs tovább?

   Gyorsítottam a tempómon, keményen hajtottam, habár kezdtem hörögve venni a levegőt. Talán a bordáim kínzó sajgásától megszabadít majd a halál. Nem is lesz olyan rossz innen távol élni tovább, és már amúgy sincs más út. Finnick nélkül nem tudnám végigtengetni a további éveimet, és csak egyikünk juthat ki.

   Épp akkor húztam ki egy második tőrt is az övemből, amikor a sötétből majdnem nekem rohant valaki. Az alak olyan eszeveszett tempóban robbant ki a sűrűből, hogy a teste súrolva az enyémet bukott előre. Felsikítottam, és már döftem volna a fegyveremmel, amikor az ismeretlen elkáromkodta magát. Ismerős volt a hangja.

   Egy lány volt. Johanna. Erősen zihált, és folyamatosan szitkozódott, ahogy megpróbált feltápászkodni. Az arcát vér pöttyözte össze, a kezében pedig egy tőr csillant meg, aminek pengéje egészen a közepéig vöröslött.

   Fel sem bírtam fogni, hogy összetalálkoztunk. A szemeim hatalmasra nyíltak, és önkéntelenül is elhátráltam, egyenesen Peeta riadt alakjának. Johanna megrázta a fejét, és megütögette a saját homlokát. Amikor felemelte a fejét, sápadt arca egyértelmű félelemről tanúskodott. Az egyik szeme mellől vékony vércsík folydogált, összepecsételve a bőrét, megszínezve sötétbarna haját, ami izzadtan tapadt az orcájához.

-          Johanna! – kiáltotta Peeta, és nem túl finoman félretolt az útból. – Hol van Katniss? Veled kéne lennie! Veled!

-          El… Elvesztettük egymást – felelte a lány még mindig zihálva. Sírás tört fel belőlem:

-          Ki halt meg?! – csuklottam, a kezeim ökölbe szorultak. – Nem tudod?!

   Johanna megrázta a fejét, aztán lesütötte a tekintetét. – Fogalmam sincs.

   Az egyik pillanatban még a lábaimon állva könnyeztem, a másikban pedig éreztem, hogy a talaj a térdeimnek csapódik. A tenyereim remegve tartották meg a súlyom, a könnyeim úgy potyogtak, mint egy szemcsepegtetőből. Meg fogok őrülni.

 A kis csillogó, folyékony golyócskák lefolytak az ujjaim között, hogy aztán beleolvadjanak az aréna mesterséges földjébe. Nem bírtam felemelni az arcom. Csak összeszorítottam a szemem, és remegve zokogtam, érezve, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Egyszerre minden kavargott bennem, hangok ordítoztak a fejemben, csontok reccsentek, vér fröccsent, fogak koccantak. A szemeim csak a sötétséget látták, az idegeim pedig végleg kezdték feladni a harcot.

   A finom remegés a tenyerem érzékeny bőre alatt először mintha csak valami gyenge kis földrengés lett volna. Aztán megismétlődött, mire felkaptam a fejem. Peeta és Johanna tágra nyílt szemekkel figyeltek felfelé, az égre.

   A következő rengés már megrázott egész testemben, és ledöntötte a guggoló Johannát. Az erőtér hangos robbanásokkal kísérve, lángcsóvákkal kísérve kezdett megrepedni.

   Aztán minden lángba borult.