39. rész

Sziasztok!

Négy, azaz komolyan négy nap van a filmig!! Habár én csak pénteken láthatom, de hát a csütörtök miatt is ugyanolyan izgatott vagyok... Te jó ég, emlékszem, hogy mennyire vártam idén áprilisban az első előzetest! (És hogy milyen csalódott voltam, mert nem szerepelt benne Finnick :D) Elképesztő, hogy mennyi minden történt a hosszú várakozás alatt, de szerintem abszolút megérte. Remélem olyan elképesztő lesz a film, amilyennek eddig látszik :) Mindenkinek jó mozizást a jövő hétre, bár azt hiszem abban nem lesz hiány. És emellett, meghoztam a következő részt, a történet pedig hamarosan nagy fordulóponthoz érkezik.

   Lassan már futottunk. Lihegve, fájó bordámra szorított kézzel bukdácsoltam utána, mire végre megállt. Megfogta a kezem, és a szemembe nézett.

-          Megint felveszlek a hátamra, jó? Sietnünk kell, így meg nem fog menni. – Elhúzott szájjal bólintottam, és ügyetlenül kászálódtam fel rá, a vállába kapaszkodva.

   A szívem még mindig hevesen vert, az agyam lázasan próbálta feldolgozni az előbbi látványt. Chaffet szinte felnyársalta az a valaki, pontosabban Brutus; a férfi még figyelmeztetni próbált minket rá, mielőtt meghalt.

-          Szerintem itt van valamerre – mondtam halkan, reszketeg hangon, miután elhelyezkedtem Finnick hátán. Az ajkam majdnem súrolta a fülét, egy oldalra álló, kócos tincse csiklandozta az arcom.

-          Tudom. – A hangja olyan határozottan, és tárgyilagosan csengett, mintha csak azt jelentette volna be, hogy az ég nem zöld, hanem kék. – Mennyi idő telt el, mióta megkaptuk a csomagot?

-          Fogalmam sincs – feleltem kissé zavarodottan, hunyorogva. – Egy órája sem. De mié…

-          Remek – vágott a szavamba, és robotos léptekkel nekiindult az esőerdőnek.

   A fejem a nyaka oldalához simítva próbáltam lazítani. A bőre még verejtékesen, koszosan is megőrzött valamit abból a jellegzetes Finnick-illatból, amit sosem tudtam meghatározni, egyszerűen csak ott volt. Az összes otthoni ruhája is ilyen illatú volt; ezt éreztem, amikor éjszakánként a vállába fúrtam az arcom, amikor hátulról átölelt, a keze pedig a mellkasom előtt pihent a párnámon.

   Néha egyenesen rohant, néha pedig csak ruganyos léptekkel sétált, de sosem állt meg. Pontosan követte az irányt, amit kinézett magának, és úgy tűnt, nem érdekli semmi. A hőség egyre égetőbb lett, mindketten egyre szomjasabbak lettünk, Finnick kezdte reszelősen venni a levegőt.

-          Finnick – szólaltam meg reszketegen. – Álljunk meg egy picit, kérlek! Már alig kapsz levegőt!

   Nem lassított, de még csak nem is válaszolt. Talán attól félt, a beszéd még inkább elszívja az energiáját, de ez mégsem volt ok arra, hogy egy szóra se méltasson. Azonban ismerve őt meg a makacsságát, inkább feladtam, lehunytam a szemem, és megpróbáltam kizárni a külvilágot.

   Mindig ő volt az, aki aggódott értem, aki gondoskodott rólam. Mindent megtett, hogy elfelejtsem a Hetvenedik Éhezők Viadalát, és végre normális életet élhessek. Bűntudata volt, amikor otthon kellett hagynia a kapitóliumi „kötelességei” miatt, és nem győzött bocsánatot kérni, amiért annyi nővel kell osztoznom rajta. Hétköznap mindig korán kelt, hogy el tudjon menni futni, de még így is az én ébredésem előtt ért haza. Ilyenkor néha megpróbált reggelit csinálni, aminek az eredménye égett rántotta, vagy füstölgő konyha lett, én viszont ilyenkor is a világ legjobb szakácsának láttam. Ő tudott a legszélesebben mosolyogni úgy, hogy ne látsszanak a fogai, ő tudta bekötni a cipőjét fél másodperc alatt, ő szerette úgy a hajóját, mintha egy élőlény lenne, ő tette rendbe Mags kertjét minden hónapban.

   Amikor felemeltem a fejem, rögtön az eget kezdtem fürkészni. Azonnal észrevettem annak a fának a tetejét, amelyikbe a villám csapott. A legmagasabb fa az arénában, nem nehéz eltéveszteni. Ha jól emlékeztem, a villámlás valamikor estefelé következett, amikor már sötétedett. Felnéztem az égre, és rémülten pillantottam meg a lefelé kúszó Napot, ami már csaknem vérvörösre festette az eget. De hisz nem is telt el ennyi idő… Ekkor kezdte el szorongatni a gyomromat a halálfélelem.

   Be akarják fejezni a Harmadik Nagy Mészárlást.

-          Annie – szólalt meg hirtelen Finnick. – Bírd ki még egy kicsit, rendben? Mindjárt lesz vizünk.

-          Rendben – suttogtam, smirgliszerűen száraz torokkal. – De jobban szeretném, ha elmondanád, mi folyik itt.

   Finnick mellkasa megemelkedett a tenyerem alatt, ahogy mély levegőt vett. Habozott, tudtam, hogy újra ködösíteni fog. Lehunytam a szemem, és a vállára hajtottam a fejem. Átadtam magam Finn lépteinek ritmikus mozgásának, az enyhe hintázásnak, és annak, hogy mennyire álmos vagyok. A szemeim követték a fákat, amik mellett elhaladtunk, akár egy motívumot, az ujjaim pedig szinte morzeszerű folytonosságban markolták meg Finn kezeslábasát, hogy aztán elengedjék. Ekkor vettem észre, hogy szólongat.

-          Annie!

-          Itt vagyok – motyogtam kábán, és erőtlenül felemeltem a fejem. – Mondtál valamit?

-          Ami azt illeti, igen. Jól vagy? – Az ujjai a combomba mélyedtek, ahogy kicsit feljebb dobott a hátán. A huppanástól az állam majdnem a fejének koccant.

-          Jól – feleltem, és visszahajtottam az arcom a tarkójára. Épp lehunytam volna a szemem, amikor Finnick elengedte az egyik combom, és az övével kezdett babrálni. – Mit csinálsz?

   Az érzékeim azonnal kiélesedtek, amikor ügyetlenül kiszabadította a legnagyobb tőrt a többi közül. A szeme úgy járt körbe, mint egy ragadozóé, ő maga pedig egyre szaporában kezdte szedni a lábait. Erősebben kapaszkodtam, amikor már csak az egyik keze támasztott alulról, megéreztem minden huppanást, minden követ a bakancsa alatt. A hangok olyan erősen jutottak el hozzám, mint a megnyitó éjszakáján, amikor annyira elvesztettem a kontrollt magam felett, hogy magába szippantott az eszméletlenség. Valahogy élesen emlékeztem az akkori érzéseimre, a hangokra, a látomásomra az öt évvel ezelőtti diadalomról. A diadalról, amit a víz felett arattam.

-          Finnick, mit csinálsz? – Magam is meglepődtem a hangom magasságán és élén.

-          Fogj tőrt! – parancsolt rám, és rohanni kezdett.

   Sípolva kapkodtam levegő után, és egyszerűen nem bírtam az övemhez nyúlni. Finnick felkiáltott ahogy begyorsított, szinte én is éreztem az izmaiban a sajgást, a torkában a szárazságot. Milyen jó lett volna, ha egy mozdulattal kettévághatnám a szenvedését, hogy az egyik felét átvegyem! Eközben az ujjaim remegve, bizonytalanul, de megtalálták a markolatot, és kirántották a helyéről a tőrt. A többi penge csilingelve ütődött össze a derekunkon, jó nagy zajt csapva. A fejemben kongott a sok borotvaéles, ezüstös tárgy hangja, mintha direkt rajtam kacagnának azzal, hogy ilyen zajosak.

   Brutus olyan hirtelen rontott ki mellőlünk a sűrű indák közül, hogy sikítani sem volt időm. Finnick rémülten kapkodott levegőért, ahogy még gyorsabb iramra váltott, a combjaiban dolgozó izmok szinte szétroppantották kezeslábasának anyagát.

-          Gyertek csak! – kacagott fel Brutus, és utánunk vetette magát egy méretes, fogas pengével a kezében. Tudta, hogy előnyben van.

   Felzokogtam a rémülettől, ahogy a Kettes férfi mellénk kerülve lecsapni készült…

   Finnick hatalmas erővel vágódott oldalra. Egy pillanatra mintha megállt volna körülöttem minden; a halál olyan közelinek tűnt, hogyha kinyújtottam volna a kezem, talán megérinthetem. Aztán földet értünk. A szemem fennakadt a fájdalomtól, a fejem hátracsapódott, és a testemhez ütköző föld kiszorította belőlem a levegőt. Felsikítottam, Finnick teste viszont csak egy pillanatig nehezedett az enyémre, aztán rögtön el is tűnt. A fájdalomtól nem is láttam semmit. A gerincem kerek ívbe feszült, ahogy kétségbeesetten küszködtem a kíntól, a torkomból zokogás és ugatásszerű hangok keveréke tört fel.

   Minden elhomályosult, csak ijesztő, szabálytalan foltok táncoltak a szemem előtt. Az ujjam a földet markolászták, a testem úgy tekergett, mint egy kígyó. Felüvöltöttem, amikor a hangok újra bekúsztak a fejembe. A kezeim a fülemre szorultak; hallottam a bordáim lassú roppanását, mint az elrágott csirkecsontokat, a szívemet, amint annyira dobog, hogy áttépi a mellkasom.

-          Annie! Annie!

 

   A kezeim úgy lengtek, mint egy rongybaba végtagjai. Tenyerek tapadtak a testemre, valaki hangosan zihált felettem. Szomjúság. Szomjúság tépte a torkom, mint valami alattomos kis szívókorongos élősködő. Aztán lassan minden elhalkult, és puha, fehér ragyogás ölelt körül. A fejem lágy, dundi párnán nyugodott, a testemen vastag takaró pihent békésen. Az ölemben pedig egy világos hajú fej, lehunyt szemekkel, egyik kezét az arca mellett nyugtatva. A szempilláin halvány, sárga derengés sütött át, aranyszínűre színezve őket.

   Sirályok rikácsoltak a fejem fölött, fehér alakjaik kecsesen ringatóztak, átadva magukat a szélnek. Az ölemben fekvő alak megmozdult, lassan felnyitva a szemét, de az olyan fényesen tört elő a szemhéjai alól, hogy egy pillanatra el kellett kapnom a tekintetem.

-          Finn… Finnick, te vagy az? – suttogtam, és előrenyúltam, hogy megérintsem a bronzbarna tincsek kusza, fésületlen kavalkádját. A tapintása szörnyen, fájdalmasan ismerős volt.

-          Igen – válaszolta, a hangja tiszteletet parancsolóan, mégis szelíden zengett. – Álmos vagy?

-          Azt hiszem már nem – feleltem, és hagytam, hogy Finnick alakja feljebb csússzon az ágyon, az arcunk egy magasságba ért.

-          Azt hiszem én sem. – Elmosolyodott, a szokásos csukott szájú, mégis vigyorszélességű, gödröcskés mosolyával. Aztán félrebillentette a fejét. – Emlékszel arra a képre? Amit akkor csináltál, amikor elbóbiskoltam a kanapén. Amit nem voltál hajlandó kitörölni a gépből.

-          Persze, hogy emlékszem. Bevallom, nem töröltem ki, sőt, papírformában is megvan. Szeretlek azon a képen.

  Finnick most halványabban mosolyodott el, és hosszan megcsókolta az arcom. Miután elemelte az ajkát, annak helye még ott égett egy darabig, de aztán a testem köré fonódó karja kárpótolt.

-          Miért, amúgy nem? – kérdezte halkan, mégis derűsen.

-          De – motyogtam kissé bénultan. – De igen.

-          Mondd, Annie Cresta, biztos, hogy nem vagy álmos?

-          Nem – feleltem újra, bár egyre inkább kezdtem érezni az ellenkezőjét.

-          Szerinted most szépet álmodsz? – Finnick eddig ijesztően vibráló szemei most megszelídültek, szeretetteljesen néztek le rám.

-          Ha te itt vagy, akkor igen. Te tudod a választ a kérdésre? – A keze megtalálta az enyémet, hogy aztán a saját arcára helyezhesse a tenyerem. A bőröm hozzásimult a finoman borostás bőréhez, mintha elmúlt volna a kapitóliumi szőrnövekedésgátló szerek hatása. A szemeim fokozatosan csukódtak volna le, de nem engedtem nekik. Addig akartam falni a látványt, amíg csak lehetett.

-          Honnan tudod, hogy bízhatsz bennem? – kérdezte válasz helyett, még szelídebben mosolyogva.

-          Csak tudom – súgtam. – Te bízol bennem?

-          Nem tudhatod. – Az arca hirtelen sokkal komolyabbá vált.  

-          Azért, mert szeretlek – motyogtam. – Ezért bízom benned.

   Finnick arca újra ellágyult. Az ujjait az arcán nyugodó kezem köré fonta, és lassan, egyenként megcsókolta az ujjperceimet. Lehunyta a szemét, az arcát a mellemre hajtotta.

-          Én is szeretlek, Annie Cresta. És bízom benned. De most aludj!

   Engedelmeskedtem.